Tizenötödik fejezet

 

 

 

Zeddicus Z’ul Zorander eddig sikeresen jutott át a katonák őrláncán a rábeszélő készsége segítségével, de ezeket az őröket még az sem hatotta meg, miszerint ő Richard Rahl nagyapja. Zedd úgy vélte, jobb lett volna, ha megvárja a nappali világosságot, úgy próbál bejutni a táborba: ezzel jó csomó gyanút eloszlathatott volna, de fáradt volt, és eszébe sem jutott, hogy ilyen nehéz dolga lesz.

A katonák kellőképpen gyanakvóak voltak, és ez tetszett Zeddnek, de ki volt merülve, és fontosabb dolga is lett volna, minthogy kérdésekre feleljen: inkább ő szerette volna feltenni a saját kérdéseit.

– Miért akarod őt látni? – ismételte meg a kérdését a magasabbik őr.

– Már megmondtam: én vagyok Richard nagyapja.

– Ez az a Richard Cypher, akiről beszélsz, és akiről most azt állítod…

– Igen, igen, így hívták gyerekkorában, és én ahhoz szoktam hozzá, hogy így szólítják, de Richard Rahlt értem rajta, ahogy most hívják. Tudod, a Rahl Nagyúr, a vezéretek. Én azt hittem, hogy egy olyan fontos személynek, mint a Rahl Nagyúr, a nagyapja is valamivel több tiszteletet érdemelne. Esetleg akár még egy meleg vacsorát is.

– Én is mondhatnám, hogy a Rahl Nagyúr testvére vagyok – felelte a katona szorosan markolva Zedd lovának a zabláját – de ettől még nem válnék azzá.

Zedd nagyot sóhajtott.

– Milyen igaz.

Bármennyire bosszantó is volt a szituáció, valahol mélyen Zedd halvány elégedettséget érzett afelett, hogy ezek az őrök egyáltalán nem ostobák, nem hagyják könnyedén becsapni magukat.

– De én varázsló is vagyok ám – vonta össze szigorúan a szemöldökét Zedd a drámai hatás kedvéért –, és ha barátságtalan szándékaim lennének, egyszerűen ropogósra süthettelek volna benneteket, és már régen továbbmentem volna a dolgomra.

– Ha meg nekem lennének barátságtalan szándékaim – replikázott a katona –, leadhatnám a jelzést; tudod, most, hogy ennyire mélyen bejöttél a vonalaink mögé, már teljesen körül vagy véve; és a sötétben rejtőző tucatnyi íjász körülötted azonnal kirepítené a nyilait, amelyek ebben a pillanatban is rád vannak irányozva, már azóta, hogy megközelítetted a táborunkat.

– Á – nyújtotta fel diadalmasan a mutatóujját – ez mind szép és jó, csakhogy…

– És még ha végül én el is égnék a tüzedben a Rahl Nagyúr szolgálatában, azok a nyílvesszők külön jelzés nélkül is elindulnának feléd.

Zedd krákogott és leeresztette az ujját, de befelé elmosolyodott. Itt volt ő, az Első Varázsló, és ha most nem egy barátságos táborba igyekezne, hát alulmaradna az ugratásban egy egyszerű katonával szemben.

Vagy nem.

– Először is, őrmester, ahogy mondtam, varázsló vagyok, ezért előre tudtam az íjászokról, és már intézkedtem is a veszély elhárításáról: azokon a nyílvesszőkön varázslat van, amitől semmivel sem lesznek pontosabbak vagy halálosabbak, mintha vizes mosogatórongyokat hajigálnának rám. Egyáltalán nincs mit tartanom tőlük. Másodszor, még ha hazudnék is, és te most pontosan ezt a lehetőséget fontolgatod magadban, elkövetted azt a hibát, hogy figyelmeztettél engem a veszélyre, ami lehetővé teszi nekem, mint hírneves varázslónak, hogy most vessem be a mágiámat a fenyegetés elhárítására.

A katona arcára lassú mosoly kúszott.

– Nahát, ez igazán figyelemre méltó. – Megvakarta a fejét, a társára nézett, majd vissza Zeddre. – Igazad van: pontosan arra gondoltam, hogy esetleg hazudsz, amikor azt mondod, hogy tudtál a sötétben rejtőző íjászokról.

– Na, látod, fiatalember? Mégsem vagy te olyan okos.

– Igazad van, uram. Nem vagyok elég okos. Itt állok, azzal elfoglalva, hogy veled beszélgetek, és annyira megilletődtem a hatalmas varázserődtől, meg minden, hogy el is felejtettem megemlíteni neked, mi más rejtőzik még a sötétben az íjászokon kívül rád leselkedve… – a katona összevonta a szemöldökét – ami, merem állítani, valamivel nagyobb veszélyt jelent rád egy pár közönséges nyílvesszőnél…

Zedd az őrre vicsorított.

– Na, ide figyelj…

– Mért nem teszed, amit kértem tőled, miért nem jössz közelebb, ide a fényre, hogy jobban láthassalak, és válaszolsz a kérdéseinkre?

Zedd beletörődő sóhajjal leszállt a lováról. Megnyugtatólag meg veregette Pók nyakát. A ló, egy gesztenyebarna kanca, egy soknyúlványú fekete foltot viselt drapp hátsóján, erről kapta a nevét. A fiatal, erős, kellően nyugodt természetű állat remek útitársnak bizonyult Zedd számára. Ketten együtt nagy dolgokat éltek már át.

Zedd közelebb lépett, be az őrtűz fénykörébe. Felfelé fordította a kezét, és fényes, fehér lángnyelv jelent meg a tenyerében. A két katona tágra nyílt szemekkel bámulta. Zedd vicsorított.

– Meg van nekem a saját tüzem is, ha jobban meg akartok nézni. Ettől most jobban látod a dolgokat, őrmester?

– Uh… izé… hát persze, uram. – dadogta a katona.

– Hát hogyne – szólalt meg egy női hang, és a tulajdonosa belépett a tűz fénykörébe. – De miért nem használtad azonnal a Hanodat, és mutattad be mindjárt a képességeidet? – A nő a sötétség felé intett, mintha jelt adna az ott rejtőzőknek, hogy nincs veszély. Mosollyal az arcán fordult vissza, ami pusztán udvariasságot jelzett, semmi többet. – Isten hozott, varázsló!

Zedd derékból meghajolt.

– Zeddicus Z’ul Zorander, Első Varázsló, szolgálatodra…

– Philippa Nővér vagyok, Zorander varázsló. A Prelátus segéde.

A Nővér intett, és az őrmester kivette Zedd kezéből a kantárt, hogy elvezesse a lovat. Zedd könnyedén hátba vágta a katonát, jelezve, hogy nincs harag, aztán hasonlóan megveregette Pók hátát, tudtára adva, hogy nyugodtan elmehet ezzel az emberrel.

– Nagyon gondosan bánj vele, őrmester! Pók jó barát. A katona öklét a mellre szorítva tisztelgett.

– Úgy fogok vele bánni, mint jó baráttal, uram. Miután az őr elvezette Pókot, Zedd megkérdezte:

– A Prelátus segéde? Melyik Prelátusé? – A keskeny állú nővér összecsapta a kezét.

– Természetesen Verna Prelátusé.

– Ó. Hát persze. Verna Prelátusé.

A Fény Nővérei nem tudták, hogy Ann még életben van. Legalábbis, még életben volt, amikor Zedd utoljára látta, néhány hónappal ezelőtt. Ann üzent az útinaplóján keresztül Vernának, hogy életben van, de megkérte rá Vernát, hogy ezt egyelőre tartsa titokban. Zedd reménykedett benne, hátha Ann felbukkant a d’harai táborban a Fény Nővéreivel, akiknek kiszabadítására indult. Sajnálta, hogy nem így van. Ez semmi jót nem jelentett Ann sorsára nézve.

Zedd nem rajongott a Fény Nővéreiért – egy életen át tartó ellenszenvet nem könnyű elfelejteni –, de megtanulta tisztelni Annt, mint fegyelmezett, erős akaratú asszonyt, még ha néhány elvét és korábbi célját kissé zavarosnak tartotta is. Felismerte, hogy az ő és Ann nézetei számos fontos dologban azonosak. Nem sokat tudott azonban e tekintetben a Fény többi Nővéreiről.

Philippa Nővér középkorúnak látszott, de a Nővéreknél ez nem sokat jelentett. Lehet, hogy csak egy évig élt a Próféták Palotájában, de az is lehet, hogy évszázadokig. Sötét szemeivel, magas arccsontjával egzotikus kinézetű nő volt. Az Óvilágban, akárcsak a Középföldön, voltak helyek, amelyek lakói sajátos testi jegyekkel rendelkeztek. Philippa Nővér a büszke nők testtartásával mozgott, akár egy emberré változott hattyú.

– Miben lehetek szolgálatodra, Zorander varázsló?

– A Zedd is megfelel. Ébren van ez a te Prelátusod?

– Igen. Erre parancsolj, Zedd.

Zedd követte a sátrak sötét árnyai felé suhanó Nővért.

– Van itt valami ennivalófélétek? – Philippa hátrapillantott a vállán át Zeddre.

– Ilyen későn?

– Nos, elég kemény utam volt… És még nincs is annyira késő, vagy igen?

A Nővér szemügyre vette Zeddet, amennyire ez a sötétben lehetséges volt.

– Azt hiszem, soha nincsen túl késő, a Teremtő tanítása szerint. És te tényleg elég girhesnek látszol… biztosan az utazástól. – Philippa mosolya kissé melegebbre váltott. – Étel mindig van készenlétben; az éjjeli őrségből bejövő katonákat is etetni kell. Azt hiszem, tudok valamit találni neked is. – Ezzel visszafordította figyelmét a kivehetetlen ösvényre.

– Borzasztóan kedves lenne tőled – mondta Zedd lehető legbarátságosabb hangján, miközben rávicsorított a Nővér hátára.

– És nem vagyok girhes. Szikár vagyok. A legtöbb nő vonzónak tartja a karcsú férfiakat.

– Csakugyan? Nem is tudtam.

A Fény Nővérei gőgös népség, gondolta Zedd bánatosan. Évezredeken át a halálos ítélettel volt egyenlő a Nővérek számára akár csak betenni a lábukat az Újvilágba. Zedd mindig egy kissé elnézőbb volt, de azért nem sokkal. A múltban a Nővérek csak azért jöttek az Újvilágba, hogy a Tehetséget hordozó fiúkat lopjanak el: hogy, úgymond, megmentsék őket. Varázslókat betanítani a varázslók dolga volt. Ha a Nővérek azért jöttek, hogy leendő varázslókat vigyenek magukkal a Palotájukba a Határ mögé, Zedd szemében ez a legsúlyosabb bűnnek számított.

A múlt télen is ezért jöttek át, és magukkal vitték Richardot. Verna Nővér fogta el őt, és vitte át az Óvilágba. A Palota időlassító varázslatának védelme alatt Richard évszázadokig ott ragadhatott volna, hogy a világ mindenféle népei közül pont a Fény Nővérei között kelljen barátokat keresnie magának.

Zedd gyanította, hogy a Nővérek hasonlóan vélekedhetnek róla: nekik is jó okuk volt rá, hogy ne rajongjanak érte. Végtére is, Zedd alkotta meg azt a varázslatot, amelynek a segítségével Richard lerombolta a Palotájukat. Ann azonban segített ebben Richardnak, mert tisztában volt vele, hogy csak ezen az úton akadályozhatják meg Jagangot abban, hogy elfoglalja a Palotát, és a saját hasznára fordítsa az ott őrzött próféciákat.

Mindenfelé őrök, nagydarab katonák járőröztek a táborban. Láncingükben, bőrpáncéljukban lenyűgöző látványt nyújtottak. Csendesen surrantak a sátrak között, és semmi sem kerülte el a figyelmüket. A tábor nagyságához képest viszonylag csendes volt. A zaj sok mindent elárulhatott volna az ellenségnek. Nem lehetett könnyű dolog elérni, hogy ennyi ember ekkora csendben maradjon.

– Nagyon örülök neki, hogy az első látogatónk, aki bír a Tehetséggel, barátságos szándékkal érkezett közénk – szólalt meg a Nővér.

– Én meg annak örülök, hogy a Tehetség birtokosai részt vesznek az őrködésben. Az ellenséges csapatok között vannak olyanok, amelyeket a közönséges őrök nem lennének képesek felismerni. – Zedd magában kételkedett benne, hogy a Nővérek valóban fel vannak készülve az efféle ellenséges akciókra.

– Mi azért vagyunk itt, hogy észrevegyük, ha az ellenség mágiát alkalmaz.

– Gondolom, egész idő alatt figyeltetek engem.

– Igen, figyeltelek – válaszolta Philippa Nővér – attól a pillanattól kezdve, hogy áthaladtál a dombok vonalán.

Zedd megvakarta az állat.

– Olyan messziről?

– Olyan messziről – erősítette meg Philippa Nővér önelégült vigyorgással.

Zedd maga mögé kémlelt a sötétségbe.

– Mind a ketten. Nagyszerű.

Philippa megtorpant, és szembefordult Zeddel.

– Mind a ketten? Tudtad, hogy ketten figyelünk? – Zedd ártatlanul mosolygott.

– Hát persze. Te csak figyeltél. A másik távolabbról követett, és néhány csúf kis trükköt helyezett készenlétbe arra az estre, ha ellenséges szándékúnak bizonyulnék.

Philippa Nővér nagyokat pislogott meglepődésében.

– Hát ez figyelemre méltó. Képes voltál megérezni, amikor megérintette a Hanját? Olyan messziről?

Zedd önelégülten bólintott.

– Nem csak azért neveztek ki Első Varázslónak, mert karcsú vagyok.

Philippa Nővér mosolya most először tűnt igazán őszintének.

– Örülök, hogy barátként jöttél, nem rossz szándékkal. – Ebben több igazság volt, mint a Nővér gondolta volna. Zedd sok tapasztalattal rendelkezett a mágia kellemetlen, csúf alkalmazásában, a háborúban. Mikor a tábor közelébe ért, azonnal észrevette a réseket a mágikus védelemben, és a gyengeségeit annak, ahogy a Tehetséget alkalmazták. Nem gondolkoztak az ellenség fejével. Ha Zedd ártó szándékkal jött volna, mostanra már az egész táborban káosz uralkodna, az óvintézkedések ellenére, amelyeket éppen az efféle rossz szándékú látogatók ellen hoztak.

Philippa Nővér ismét a sötétség felé fordulva tovább vezette Zeddet. Zedd számára kissé még mindig zavaró volt egy d’harai táboron keresztül menni – még így is, hogy tisztában volt vele, hogy most ugyanazon az oldalon állnak. Élete jó részét töltötte azzal, hogy a d’haraiak ellen harcolt, mint halálos ellenségei ellen. Richard mindezt megváltoztatta. Zedd nagyot sóhajtott. Néha azt is el tudta volna képzelni, hogy Richard barátságot köt a villámlással és a mennydörgéssel, és meghívja őket vacsorára.

Körülöttük mindenütt sátrak és társzekerek sötét árnyai magasodtak. Lándzsák álltak körben feltámasztva egymáshoz formás kúpokban, azonnali használatra készen, ha váratlanul szükség lenne rájuk. A sátrakban katonák horkoltak, mások üldögéltek a sötétben és halkan társalogtak, vagy csendesen nevetgéltek, amíg az őrök hangtalanul surrantak a tintafekete árnyak sötétjébe rejtőzve. Néhányan olyan közel haladtak el Zedd mellett, hogy megérezte a leheletük szagát, de az arcukat a sötétben nem tudta kivenni.

A tábor lehetséges megközelítési útvonalain mindenütt jól álcázott őrök rejtőztek. A táborban nagyon kevés tűz égett, ezek is többnyire a főerőtől távol eső őrtüzek voltak, magát a sátortábort terjesen beburkolta az éjszaka sötétje. Egyes seregekben jelentős éjszakai tevékenység folyt. Javítások, tisztogatás, hiányzó felszerelések elkészítése, és az emberekre ráhagyták, tegyenek, amit akarnak az éjjeli pihenő alatt. Ezek a katonák itt csendben maradtak egész éjszaka, úgy, hogy a leselkedő szemek, a figyelő fülek vajmi kevés segítséget kaphattak, ami hasznos lehetett volna egy támadó erő számára. Távolról nagyon nehéz lett volna megítélni, mekkora is a tábor. Hatalmas volt.

Philippa Nővér egy jókora sátorhoz vezette Zeddet, ami elég magas volt hozzá, hogy föl lehessen egyenesedni benne. Az odabent a falakon lógó lámpák fénye borostyánszín derengést kölcsönzött a vászonfalaknak és –tetőnek.

Ahogy belépett a sátorba, a bent lévők talpra ugrottak, hogy üdvözöljék.

– Zedd, te vén bolond! Hát élsz még!

Zedd vigyorogva nézte, ahogy Adie, az öreg boszorkány, a Csontasszony, ahogy odahaza, Nyugatföldön az emberek ismerték, rárontott, hogy átölelje. Az öregasszony szorítása kipréselte a levegőt a tüdejéből, úgy, hogy Zedd akaratlanul is nyögött egy nagyot. Mellére ölelte a boszorkányt, és megsimogatta egyenesre vágott, tarkóig érő fekete-szürke haját.

– Megígértem, hogy látjuk még egymást, nem?

– De igen – suttogta a Csontasszony Zedd vastag köpenyének ráncaiba.

Adie karnyújtásnyira eltolta magától az Első Varázslót, és tetőtől talpig végigmérte. Aztán felnyúlt, és megsimogatta a rakoncátlan, hullámos fehér hajkoronát.

– Olyan csinos vagy, mint mindig – bókolt Zedd.

Adie felnézett rá pupillátlan, tejfehér szemeivel. Adie látását még fiatal korában elvették. Most a Tehetsége segítségével látott, bizonyos értelemben sokkal élesebben, mint azelőtt.

– Hun van a kalapod?

– A kalapom?

– Vettem neked egy csinos kalapot, oszt’ elvesztetted. Látom még mindig nem szerezté’ másikat a helyibe. Megígérted pediglen.

Zedd utálta a hosszú tollas kalapot, amit Adie vett neki, mikor a többi ruháját is beszerezték. Szívesebben viselte volna a magas rangú és nagyhatalmú varázslóhoz illő egyszerű köntösét, de azt Adie „elvesztette” a többi egyszerű ruhájával együtt, miután megvették azt a cifra gesztenyebarna, fekete ujjú, csuklyás palástot, amit Zedd most is hordott magán. A palást mandzsettáin három-három ezüst csík futott körbe. A nyakát és az elejét vastag aranybrokát díszítette. Vékony derekán aranycsatos vörös szaténöv fogta össze a csicsás ruhadarabot. Ilyesféle öltözéket csak a kezdő varázslók viseltek. Inkább illett az ilyesmi valami Tehetséggel nem bíró nemeshez. Sok helyen gazdag kereskedők viseltek effélét, így bár Zedd megvetette az efféle hivalkodó fellépést, öltözéke időnként igencsak jó álcázásul szolgált. Emellett Adienek tetszett Zedd a barna palástban. A kalap azonban túl sok volt az Első Varázslónak. Így hát az első adandó alkalommal „elhányta”.

Zedd látta, hogy Adie viszont megtartotta szokásos, egyszerű öltözékét, amelynek egyetlen díszítése a nyaka körül rávarrott, fehér és sárga gyöngyökből összeállított, a boszorkánymesterség ősi szimbólumait mintázó szegély volt.

– Nem értem rá – legyintett Zedd könnyedén, remélve, hogy ezzel el is intézheti a dolgot –, különben vettem volna másik kalapot.

– Hiszi a piszi – kötekedett Adie. – Má’ megin’ valamibe mesterkedel.

– Ugyan már. Én oda voltam…

– Most elég! – pisszegte le a boszorkány. Szorosan megragadta a varázsló karját, szabad keze vékony ujjaival egy asszonyra mutatott.

– Zedd, ez itt Verna, a Fény Nővéreinek a Prelátusa.

Verna késő harmincas, esetleg kora negyvenes éveiben járó nőnek látszott. Zedd tudta, hogy Prelátus sokkal idősebb. Ann, Verna előde, elárulta a nő korát. Bár az évek számát nem tudta pontosan felidézni, Verna körülbelül százhatvan éves lehetett, ami a Fény Nővérei között meglehetősen fiatal kornak számított. Egyszerű, de csinos arcvonásai, épp csak hullámos barna haja, testének kellő domborulatai egészében vonzó nővé tették. Barna szemének fürkésző pillantása olyan éles volt, amivel le lehetett volna fejteni a mohát a kőről. Az arcára keményedett eltökéltség azt mutatta, hogy ez az asszony olyan kemény és ellenálló páncélt visel a lelkén, mint valami teknősbéka. Zedd meghajtotta a fejét.

– Prelátus, Zeddicus Z’ul Zorander, Első Varázsló, szolgálatodra! – Hanghordozása azonban elárulta, hogy ez az utóbbi pusztán egyszerű szófordulat.

Ez volt az a nő, aki elrabolta Richardot az Óvilágba. Még ha Verna azt hitte is, hogy ezzel megmenti Richard életét, Zedd, mint Első Varázsló, rettenetesnek találta az efféle cselekedetet. A Nővérek – mind varázslónők – hittek benne, hogy képesek varázslókat nevelni a Tehetséggel bíró fiatal férfiakból. Tévedtek: ezt a feladatot csak egy másik varázsló tudta megfelelően elvégezni.

Verna kezét nyújtotta, amelyen ott díszlett a hivatali rangját jelképező napsugármintás aranygyűrű. Zedd lehajolt, és megcsókolta a Prelátus kezét, gondolván, hogy a Nővérek között ez lehet a szokás. Mikor befejezte, Verna az arcához húzta az öreg varázsló kezét, és ő is kezet csókolt.

– Mélységes megtiszteltetés számomra, hogy találkozhatok azzal az emberrel, aki a mi Richardunkat felnevelte. Te nyilván ugyanolyan kivételes ember lehetsz, mint amilyennek őt megismertem, amikor a tanítását elkezdtük. – Verna elfojtott egy apró kuncogást. – Hihetetlenül nehéz munkának bizonyult az unokádat tanítani.

Zedd magában egy kissé megváltoztatta a véleményét a Prelátusról: nyilvánvalóan ajánlatos lesz több óvatossággal bánni vele.

– Ez csak azért volt, mert az ökrök nem tudják futásra tanítani a paripát. Nektek, Nővéreknek meg kellene maradnotok a természetetekhez jobban illő feladatoknál.

– Igen, igen, ragyogó ember vagy te Zedd – csúfolódott Adie. – Eccerűen ragyogó. Annyira, hogy eccer még tán én magam is elhiszem majd, amit beszélsz. – Megrángatta Zedd palástja ujját, és elfordította a haragtól vöröslő arcú Vernától. – Ez pediglen itt Warren – mutatott agy fiatal fiúra.

Zedd megbiccentette a fejét Warren felé, de a fiú addigra már térdre is hullott Zedd előtt, és mélyen meghajtotta szőke fürtös fejét.

– Zorander varázsló! Micsoda megtiszteltetés! – Warren felpattant, és mindkét kezével rázni kezdte Zedd kezét, olyan hévvel, hogy Zedd azt hitte, már-már vállból fog kiszakadni a karja. – Annyira örülök, hogy megismerhetlek! Richard mindent elmesélt nekem rólad. Olyan boldog vagyok, hogy találkozhatok egy ilyen magas rangú és nagy tudású varázslóval! Annyira szeretnék tanulni tőled!

Warren minél boldogabbnak látszott, Verna arca annál komorabbá vált.

– Nos, én is örülök, hogy megismerhettelek, fiam. – Zedd elhallgatta, hogy Richard sohasem említette Warren nevét. Ez persze nem azért volt, mert Richard nem tisztelte, vagy lenézte volna Warrent. Egyszerűen rengeteg olyan fontos dolog volt, amiket Richardnak alkalma sem nyílt elmesélni Zeddnek. Zedd Warren kézfogása alapján úgy vélte, a fiatalember különleges képességekkel megáldott varázsló lehet.

Az árnyékból egy medvetermetű göndör, rozsdavörös szakállú, sűrű szemöldökű férfi lépett elő. Arcán bal halántékától állkapcsa jobb oldaláig világító fehér sebhely húzódott. Szürkészöld szemeivel átható pillantással fürkészte Zedd arcát, de a képén olyan vigyor ült, mint amikor a hosszú meneteléstől kitikkadt katona gazdátlan söröshordóra bukkan.

– Reibisch tábornok, a d’harai erők parancsnoka idelenn délen – mutatkozott be, megmarkolva Zedd kezét, mikor Warren végre belefáradt a kézrázásba és visszalépett Verna mellé. – A Rahl Nagyúr nagyapja! Micsoda szerencse részemről, hogy találkozhatok veled, uram! – A tábornok kézfogása erős volt, de nem fájdalmas. A szorítása most kissé erősebbé vált. – Micsoda óriási szerencse!

– No, igen – mormogta Zedd. – Ámbár szerencsétlen körülmények között, Reibisch tábornok.

– Szerencsétlen?

– Nos, egyelőre ne is törődj vele – hárította el a kérdést Zedd egy legyintéssel. Ehelyett inkább ő kérdezett.

– Mondd, tábornok, elkezdtétek már megásni a tömegsírokat? Vagy a pár megmaradó embered majd egyszerűen sorsukra hagyja a holttesteket?

– Holttesteket?

– Hogy… ja, igen, a katonáid holttesteit, akik mind meg fognak halni.