Huszadik fejezet

Mire két nappal később hazaértek, a kis halak az üvegekben már nem éltek.

Ugyanazon a könnyű úton jöttek vissza a hágón át, mint hónapokkal ezelőtt a kocsival. Persze arra az útra Kahlan egyáltalán nem emlékezett, hiszen végig eszméletlen volt.

Most már lett volna rövidebb útjuk is hazafelé, egy csapás, amit maguk törtek maguknak a hágó oldalán. Jöhettek volna azon is, de az az út keskeny volt, megterhelő, és tíz-tizenöt percnél többet így sem nyertek volna vele. Napok óta úton voltak már, és a hágó tetején a szélfútta szurdokból vágyakozva pillantottak kényelmes házikójukra odalenn a mező szélén. Úgy döntöttek, a könnyebb utat választják, még ha az egy kicsit tovább tart is. Nagy megkönnyebbülés volt végül belépni a házba, védve lenni a hideg széltől, és ledobni magukról a csomagokat.

Mialatt Richard tüzelőt hozott be, Cara pedig vízért ment, Kahlan egy kis kendőt vett elő, amibe a nap folyamán fogott bogarakat gyűjtötte össze, hogy egy kis csemegével kedveskedjen a halaiknak, hiszen biztosan nagyon éhesek lehettek már. Mikor meglátta, hogy mind elpusztultak, apró nyögés szakadt fel a torkából.

– Mi a baj? – kérdezte az érkező Cara, teli vizesvödröt cipelve magával. Odajött megnézni a halakat.

– Úgy néz ki, éhen haltak – közölte Kahlan Carával.

–  Kis halak üvegbe zárva nem szoktak sokáig élni – szólalt meg Richard, aki a tűzhely mellett térdelve nyírfarönköket halmozott a gyújtós fölé.

– De ezek igenis sokáig éltek – tiltakozott Kahlan, mintha bizonyítani akarná, hogy Richard téved, és azt szeretné, hogy visszavonja az állítását.

– Ugye, nem adtatok neveket nekik? Mondtam, hogy ne tegyétek, mert úgyis elpusztulnak egy idő után! Figyelmeztettelek benneteket, hogy nem akarjatok kötődni hozzájuk érzelmileg, mert abból semmi jó nem sül ki a végén!

– Cara elnevezte az egyiket.

– Nem is igaz! – tiltakozott Cara. – Csak meg akartam neked mutatni, hogy melyikről beszélek.

Miután Richard tűzkövével sikeresen meggyújtotta a tüzet, felnézett, és rájuk mosolygott.

– Jól van, majd hozok nektek másik halakat. Cara elnyomott egy fáradt ásítást.

– De ezek voltak a legjobbak. És szükségük volt rám. – Richard horkantva felnevetett.

– Igencsak élénk a fantáziád! Ezek csak azért szorultak ránk, mert mi változtattuk meg erőszakkal az életüket. Mint ahogy a mókusok is abbahagynák a magvak keresgélését a téli raktárukba, ha folyton etetnénk őket. És a halaknak semmi választási lehetőségük sem volt, mert beraktuk őket az üvegekbe. Ha rájuk bízzuk a döntést, a saját környezetükben semmi szükségük nem lett volna ránk. Elvégre megfogni is csak hálóval tudtam őket. Fogok nektek másikat, és annak ugyanúgy szüksége lesz rátok.

Két nappal később, egy fátyolosan borult napon, miután elfogyasztották nyúlraguból, répából, hagymából és a Cara által sütött kenyérből álló kiadós ebédjüket, Richard elment, hogy megnézze a hálókat, és fogjon az üvegekbe néhány újabb fekete orrú csellét.

Miután elment, Cara összeszedte a kanalakat, és a mosogatóvizes dézsába szórta őket.

– Tudod – szólt hátra a válla fölött –, én szeretek itt lenni, tényleg szeretek, de valahogy egyre jobban idegesít is.

Kahlan a maradékot kapargatta a tányérokról egy fakanállal a moslékos tálba.

– Idegesít? – Odavitte a tányérokat a mosogatóhoz. – Ezt hogy érted?

– Inkvizítor Anya, ez a hely szép, meg minden, de kezd megbolondítani. Végtére is én Mord-Sith vagyok! Jóságos szellemek, már elkezdek üvegben úszkáló halaknak nevet adni! – Cara visszafordult a mosogatódézsához, és lehajolt, hogy egy ronggyal tisztára mossa a kanalakat. – Nem gondolod, hogy ideje lenne meggyőzni a Rahl Nagyurat, hogy vissza kell mennünk?

Kahlan felsóhajtott. Szerette a házukat itt a hegyek között és szerette ezt a magányos elszigeteltséget. Mindennél többet ért azonban neki ez az időszak, amit együtt tölthetett Richarddal anélkül, hogy mások az óhajaikkal és kérdéseikkel zavarhatták volna őket. Ugyanakkor hiányzott is neki Aydindril nyüzsgése, az emberek társasága, a város és az utcákon tolongó tömeg látványa. Sok olyan dolog volt a városokban, amit nem szeretett, de sok izgalmat is jelentettek számára.

Élete folyamán hozzászokott, hogy az emberek nem értik meg, vagy nem akarják elfogadni a segítséget, mégis tennie kell a dolgát a többség javáért. Richardnak eddig nem kellett megismernie a tömegek hűvös közönyét, sem megtanulnia, hogy ennek ellenére is tennie kell a dolgát.

– Persze, hogy úgy gondolom, Cara. – Kahlan egy alacsony polcra tette a moslékos edényt, és emlékezetébe véste, hogy később ki kell ürítenie. Azon tűnődött, vajon ő az az Inkvizítor Anya lesz-e végül, aki az életét az erdőben fogja leélni, szabadságáért harcoló népétől távol. – De tudod, mit tart erről Richard. Ő úgy véli, helytelen, sőt, több mint helytelen: felelőtlen lenne engedni ennek a vágynak, amikor számára a józan ész az ellenkezőjét diktálja.

Cara kék szemeiben eltökéltség villant.

– Te vagy az Inkvizítor Anya. Törd meg ennek a helynek a vonzását! Mondd meg neki, hogy rád szükség van odaát a Középföldön, és te visszamész. Mit tehetne veled? Odakötözne egy fához? Ha te elmész, ő is követni fog. És akkor neki is vissza kell térnie.

Kahlan határozottan megrázta a fejét.

– Nem, ezt nem tehetem. Azok után nem, amit elmondott nekünk. Az ember nem tehet ilyesmit olyan valakivel, akit tisztel. Bár nem értek vele egyet, de megértem az érveit, és eléggé ismerem őt hozzá, hogy tartsak tőle, neki van igaza.

– De az, hogy visszamegy, nem jelenti azt, hogy vezetnie is kell a csapatainkat! Csak azt kell elérned, hogy kövessen téged vissza a Középföldre, nem azt, hogy a vezérséget is visszavegye! – vigyorgott önelégülten Cara. – De esetleg, ha rájön, hogy mekkora szükség van rá, talán még a józan esze is visszatér.

– Ez az egyik oka, amiért ilyen messzire elhozott bennünket a hegyekbe. Attól tart, hogy ha a háború közelébe kerül, vagy ha visszatér, és látja, mi folyik, önkéntelenül is újra belesodródik az eseményekbe. Nem használhatom ki az irántam táplált érzéseit arra, hogy ilyen csapdába csaljam. Még ha visszamennénk is, és ő ellen tudna állni a kísértésnek, hogy segítsen a Középföld népeinek a túlélésben, és nem csatlakozna a Birodalmi Rend brutális támadása elleni küzdelemben, egy ilyen nyilvánvaló zsarolás a részemről tartósan éket verne közénk.

Kahlan ismét megrázta a fejét.

– Túl erősen hisz a maga igazában. Nem fogom kényszeríteni rá, hogy visszatérjen.

Cara a csepegő mosogatóronggyal hadonászott.

– Talán a tudata mélyén nem is igazán hisz benne. Talán csak azért nem akar visszamenni, mert nem bízik önmagában a miatt az anderiai ügy miatt, és ezért úgy gondolja, egyszerűen könnyebb számára, ha távol tartja magát.

– Nem hiszem, hogy ebben az esetben Richard önmagában kételkedne. Ebben nem. Egy pillanatra sem. Egy cseppet sem. Azt hiszem, ha egy szemernyi kétség is lenne benne, visszatérne, hiszen valójában az lenne a könnyebb megoldás. Távol maradni sokkal nehezebb, ezt te is, én is tanúsíthatjuk. De te, Cara, bármikor visszamehetsz, ha olyan nagyon akarod. Richard nem rendelkezik az életeddel. Nem kell maradnod, ha nem akarsz.

– Arra esküdtem, hogy követem őt, mindegy, milyen ostobaságokat művel is.

– Ostobaság? Azért követed őt, mert hiszel benne. És én ugyanezért nem mehetek el, kényszerítve őt arra, hogy kövessen.

Cara összepréselte az ajkát. Kék szemeiben kihunyt a tűz. Elfordult, és a vízbe hajította a mosogatórongyot.

– Akkor hát bevégeztetett. Arra vagyunk ítélve, hogy életünk hátralévő részét itt éljük le a Paradicsomban.

Kahlan mosolygott. Megértette Cara reményvesztettségét. Elhatározta, bár arra nem vállalkozik, hogy rávegye Richardot valamire, aminek ennyire ellene van, ez nem akadályozhatja meg őt abban, hogy megpróbálja megváltoztatni Richard véleményét. Kiitta a teáját, és a csészét határozott mozdulattal koppantottá le az asztalra. Az más.

– Lehet, hogy mégsem. Tudod, nekem is pont ez jár a fejemben, mármint, hogy vissza kellene mennünk.

Cara gyanakvó oldalpillantást vetett Kahlanra.

– Akkor mire gondolsz, mivel tudnád meggyőzni?

– Richard oda lesz egy ideig. Most, hogy nem zavarhat bennünket, mi lenne, ha megfürödnénk?

– Fürödni?

– Igen, fürödni. Nagyon szeretném végre egyszer tisztának érezni magam. Elegem van belőle, hogy úgy nézzek ki, mint egy csavargó. Meg akarom mosni a hajamat, és fölvenni a fehér inkvizítori ruhámat.

– A fehér inkvizítori ruhádat… – Cara cinkosán elmosolyodott. – Aha. Na, ez az a csata, amiben egy asszony jobb fegyverekkel rendelkezik.

Szeme sarkából Kahlan a hálószoba ablakában álló Szellemre pillantott, ahogy ott állt kitekintve a világra, szélben lobogó ruhában, hátravetett fejjel, kifeszített mellkassal, oldala mellett ökölbe szorított kezekkel, erős hátát megfeszítve, mintha kihívóan dacolni akarna mindennel, ami korlátozni próbálná.

– Nos, nem igazán olyanfajta csatára gondolok, amire te, de hatásosabban tudok érvelni, ha megfelelően vagyok öltözve hozzá. Ez nem számít csalásnak. Inkvizítor Anyaként fogom előhozni neki a dolgot. Azt hiszem, a döntései egy kicsit elfogultak voltak. Nehéz bármi másra odafigyelni, miközben halálra aggódod magad valaki miatt, akit szeretsz.

Kahlan kezei ökölbe szorultak, ahogy a Középföldet fenyegető veszélyre gondolt.

– Tudatára kell ébresztenem Richardot, hogy mindez már elmúlt. Most már egészséges vagyok, és itt az ideje, hogy visszatérjünk a népeink iránti kötelességeinkhez.

Cara vigyorogva igazított hátra egy szőke hajtincset a homlokából.

– Ne félj, meg fogja látni, meg még sok minden mást is, az biztos, ha azt a ruhát fölveszed.

– Azt akarom, hogy meglássa bennem azt a nőt, aki le tudta győzni őt vívásban. Azt akarom, hogy meglássa bennem az Inkvizítor Anyát is.

Szája sarkából Cara egy másik hajtincset fújt hátra.

– Az igazat megvallva én magam sem bánnék egy kiadós fürdőt. Arra gondolok, ha odaállnék melléd a Mord-Sith ruhámban, frissen mosott hajjal, újrafont copffal, tényleg Mord-Sithnek néznék ki, és én is hozzátenném, hogy egyetértek veled, még inkább meg tudnánk győzni a Rahl Nagyurat, hogy nekünk van igazunk, és még könnyebben belátná, hogy itt az idő visszatérni.

Kahlan a mosogatóvízbe rakta a tányérokat.

– Akkor ezt megbeszéltük. Van elég időnk, mielőtt visszaér. Richard fabrikált számukra egy kis fadézsát, ami azért elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmesen bele lehessen ülni, és egy jó fürdőt venni benne. Ahhoz túl kicsi volt, hogy hátradőlve élvezze az ember a fürdőt, de kicsiny hegyi hajlékukban ez is nagy luxusnak számított.

Cara kirángatta a dézsát a sarokból, vonszolásnyomokat hagyva a földes padlón.

– Beviszem az én szobámba. Te fürödsz meg először. Ha előbb érne vissza, mint gondoltuk, így le tudod foglalni a kotnyeles uradat, hogy ne álljon a hátam mögött, amíg megmosom.

Kahlan és Cara vizet hordtak be a közeli forrásból, és egy részét megmelegítették az erős tűz fölött egy üstben. Mikor végre Kahlan belemerült a gőzölgő vízbe, jólesően nagyot sóhajtott. A levegő csípősen hűvös volt, így még jobban esett a forró fürdő. Szívesen időzött volna benne tovább is, de aztán mégis erőt vett magán.

Elmosolyodott, amikor felidézte magában, milyen zavartan viselkedett Richard fürdőző nők közelében. Jó, hogy most nincs itt. Később, miután beszélt vele, meg fogja kérni, hogy ő is fürödjön meg, mielőtt lefeküdne. Kahlan szerette Richard izzadságának az illatát, ha az a tiszta test izzadsága volt.

Tudva, hogy frissen mosott, csillogó hajjal és fehér ruhájában fog szemben állni Richarddal, Kahlan jobban bízott benne, mint hosszú ideje bármikor, hogy valóban lehetséges lesz visszatérniük a Középföldre. A tűz mellett megszárította és kifésülte a haját, mialatt Cara újra vizet melegített. Mikor Cara bement fürödni, Kahlan a saját szobájukba indult, hogy felvegye a fehér ruháját. Az emberek többsége félt ettől a ruhától, mert féltek a nőtől, aki viselte, Richardnak azonban mindig tetszett Kahlan ebben az öltözetben.

Ahogy törülközőjét ledobta az ágyra, tekintete megakadt az ablakban álló szobron. Ahogy ott állt mezítelenül, Kahlan a kezét oldala mellett leeresztve ökölbe szorította, kifeszítette a hátát és hátravetette a fejét, a Szellem pózát utánozva, hagyta, hogy átjárja a magabiztosság érzése, hagyta, hogy eggyé váljon ezzel az erős lélekkel, hogy annak ereje átáramoljon rajta.

Egy pillanatig ő maga vált a szobor szellemévé.

Ez a nap nagy változást fog hozni. Kahlan érezte, hogy így lesz.

Kissé fura érzés volt, ennyi idő után, amit erdei vezető asszonyaként töltött, újra magára ölteni az Inkvizítor Anya ruháját, újra érezni a sima, selymes anyagot a bőrén. De az ismerős kényelem érzése azért mégis erősebb volt.

Kahlan magabiztosnak érezte magát Inkvizítor Anyaként. Bizonyos átvitt értelemben ez a ruha volt az ő harci vértje. A ruhát viselve Kahlan érezte saját fontosságát, érezte, hogy történelmi hagyományokat képvisel, kivételes asszonyok utódaként, akik előtte viselték ezt a tisztséget. Az Inkvizítor Anyára szörnyű felelősség nehezedett, de vele járt a megelégedettség érzése is, hogy tevőlegesen hozzájárulhat az emberek életének jobbá tételéhez.

Az emberek függtek tőle. Kahlannak munkája volt, amit végeznie kellett, és meg kellett győznie Richardot róla, hogy vissza kell térnie a rá váró feladatokhoz. A népnek Richardra is szüksége volt, és legalább önként vissza kellett térnie neki is, még akkor is, ha a döntésekben egyelőre nem akart részt venni. Akik a közös ügyért harcoltak, rászolgáltak arra, hogy érezhessék, az Inkvizítor Anya mellettük áll, és nem veszítette el hitét sem az ügyben, sem a népében. Legalább ennyit be kell láttatnia Richarddal.

Mikor a nappaliba visszatért, hallotta Cara hangos csobbanásait a fürdővízben.

– Van valamire szükséged, Cara? – kiáltott át.

– Nem, minden rendben – kiabált vissza a Mord-Sith. – Ez annyira kellemes! De azt hiszem, elég sár van ebben a dézsában hozzá, hogy akár krumplit lehetne ültetni bele.

Kahlan hangosan elnevette magát. Aztán meglátott egy mókust bóklászni odakint a ház körül.

– Kimegyek, adok mókulinak egy pár almacsutkát. Ha bármire szükséged lenne, csak kiálts!

Minden mókust „mókuli”-nak hívtak, és valamennyi hallgatott is rá: megtanulták, hogy ezzel a szóval együtt jár az etetés.

– Jól van – válaszolt Cara odaátról – de ha a Rahl Nagyúr közben visszaérne, csókold meg, vagy valami, csak foglald le, amíg elkészülök, mielőtt beszélnél vele. Ott akarok lenni melletted, és segíteni akarok meggyőzni őt. Biztos akarok lenni benne, hogy világosságot teremtünk az agyában.

Kahlan mosolygott

– Megígérem.

Kivett egy almacsutkát a kosárból, amelyben a kis állatok részére gyűjtötték az eleséget, és amelyet egy spárgára akasztottak fel, hogy a mókusok maguktól ne juthassanak hozzá. A mókusok az almacsutkát is szerették. A lovak szívesebben fogadták az egész almákat.

– Ide, mókuli! – szólt ki Kahlan az ajtón, azon az elvékonyított, kedveskedő hangon, amit mindig is használt, ha a kis állatokhoz szólt. – Mókuli, mókuli, kérsz egy almát?

A mókus a ház oldalánál kutakodott a fűben. A hideg szél Kahlan combjához simította a ruhája fodrait, ahogy kisétált a házból. Olyan hűvös volt, hogy Kahlannak szinte hiányzott a szőrmebunda. A ház mögött a tölgyfák csupasz ágai nyögve, csikorogva súrlódtak egymáshoz. A magasba tornyosuló fenyőfák mélyen hajladoztak a feljebb erőteljesebben érkező széllökésektől. A nap acélszürke felhők mögé rejtőzött, és az ólmos szürke fényben Kahlan fehér ruhája csak még kirívóbb volt.

Az ablak közelében, ahonnan a Szellem nézett kifelé. Kahlan újra szólította a mókust. A mókusokat elbűvölte a lágy, finom hang, amit Kahlan használt, ha hozzájuk beszélt. Amikor a csíkos kis szőrmók meghallotta ezt a hangot, egy pillanatig megállt a hátsó lábain mereven, mozdulatlanul figyelve, hogy minden rendben van-e, aztán mikor megbizonyosodott róla, hogy sehonnan sem fenyegeti veszély, odafutott Kahlanhoz. Kahlan lekuporodott, és a tenyeréből a földre gurította az almacsutkát.

– Tessék, csillagom – gügyögte – egy szép kis almácska neked.

Mókuli azonnal hozzálátott a csemegézéshez. Kahlan arca szinte belefájdult a széles mosolyba, amivel nézte, ahogy a kis állatka körbeugrálta és rágcsálta a folyton arrébb guruló almacsutkát. Felállt és letörölgette a kezeit, de ez alatt is gyönyörködve figyelte a lázas igyekezettel ügyködő kis állatot.

A mókus hirtelen megremegett és egy nyikkanással megmerevedett. Kahlan felnézett: egyenesen egy kék női szempárba.

A nő alig háromméternyire állt tőle és hűvös, fürkésző tekintettel méregette. Kahlan torkában benne szorult a lélegzet. A nő mintha a semmiből termett volna előtte, itt, a semmi közepén. Kahlan karján jeges borzongás futott végig.

Az idegen nő hosszú szőke haja tökéletes szabású fekete ruhája hátára hullott alá. Olyan hibátlan alakja volt, olyan tökéletes szépségű arca, de főként szemei olyan értelmes, éber tekintettel mértek fel maga körül mindent egyetlen pillantással, hogy ez a nő csak maga a megtestesült becsület lehetett… vagy maga a kimondhatatlan gonoszság.

Kahlan azonnal, kétséget kizáróan felismerte, hogy melyik.

Emellett a nő mellett Kahlan olyan csúfnak érezte magát, mint egy darab sárrög, és ösztönösen olyan védtelennek, mint egy csecsemő. Mindennél jobban szeretett volna ott helyben a föld alá süllyedni. Ehelyett egyenesen a nő szemébe nézett. A tekintetük legfeljebb egy-két másodpercre kapcsolódott össze, de ez alatt, Kahlan úgy érezte, egy egész örökkévalóság telt el. Az idegen mély, mindentudó kék szeméből valami rettenetes, félelmet keltő eltökéltség sugárzott felé.

Kahlannak azonnal eszébe jutott Meiffert kapitány leírása erről a nőről, de a neve ebben a pillanatban akkor sem jutott volna az eszébe, ha az élete múlik rajta. De a név nem is volt érdekes e pillanatban. Ami számított, hogy ez a nő a Sötétség Nővére.

Az idegen egyetlen szó nélkül felemelte a kezét, tenyérrel felfelé, mintha alázatosan felkínálna valamit. Mindkét keze üres volt.

Kahlan habozás nélkül a nő felé vetődött, hogy áthidalja a köztük lévő távolságot. Elszánta magát rá, hogy szabadon engedi az erejét. Az elhatározással már tulajdonképpen fel is szabadította magában ezt az erőt, de feltétlenül közelebb kellett kerülnie a jövevényhez, hogy az erő hatni tudjon.

Amint azonban megmozdult, hogy vakmerő ugrását végrehajtsa, a világ égető fehér kínná virított ki körülötte.