Negyvenkettedik fejezet

 

 

 

Kahlan hátranézett a térképtartó kosár fölé hajló Vernára. Már majdnem egy teljes holdciklus telt el, mióta Warren elment a harci küldetésre Ryan és Zimmer kapitányokkal. Bár lehetetlen volt pontosan kiszámítani, mennyi időt vehet igénybe egy efféle portya, mostanára már vissza kellett volna érniük. Kahlan túlságosan is jól ismerte azt a fajta aggodalmat, ami a Prelátust rágta látszólag szigorú és gyakorlatias viselkedése mögött.

– Verna – kérte karjait dörzsölgetve –, ha a tűz közelében jársz, vetnél még rá egy kis fát?

Cara lehuppant a támla nélküli székéről, amelyre kuporodva Kahlan válla fölött lesett át az asztalra.

– Majd én megteszem.

Verna kihúzott egy térképet a tekercshalomból, és az asztalhoz visszafelé menet megköszönte Carának a szívességét.

– Ez az, Zedd. Azt hiszem, ezen jobban látszik az a terület, amiről beszéltél.

Zedd kigöngyölte a térképet a Kahlan előtt már kiterített tetején. Ez a térkép nagyobb léptékű volt, részletesebb képet adott a Középföld déli részéről.

– Iiigen – húzta el a szót Zedd az új térképre bámulva. – Látjátok ezt itt? – Ujjával a Drun folyóra bökött. – Nézzétek csak, milyen keskeny a sík terület idelenn délen! Vad egy vidék, a szirtek néhol egészen a folyó fölé benyúlnak. Na, hát ezért nem gondolom úgy, hogy a Drun völgyében indulnának el északra.

– Úgy vélem, igazad van – mondta elgondolkodva Verna.

– Ezen kívül – Kahlan ujjával az első térkép északi része felé mutatott –, errefelé főként nicobariak élnek. Meglehetősen elszigetelt nép, ezért csábító célpontnak tűnnek, de a vidék nagyon szegényes. A zsákmány és a haszon jelentéktelen lenne. Ráadásul, nézzétek, milyen nehéz lenne visszahozni a seregüket a Rang’Shada hegységen keresztül, ha a Drun völgyében vonulnak fel. Stratégiai szempontból nem lenne sok értelme, ha arra mennének.

Verna szórakozottan csavargatott egy gombot kék színű ruháján, miközben a térképet tanulmányozta.

– Igen… értem, mire gondolsz.

– De azért az ötleted igazán jó – mondta neki Kahlan. – Nem lenne butaság elküldeni egy-két Nővért, hogy figyeljék azt a területet. Azért, mert logisztikailag ostobaság lenne arra vinni a sereget, önmagában még nem jelenti azt, hogy Jagang nem is fogja megpróbálni. Ha megjön a tavasz, egészen biztos, hogy meg fog indulni valamerre, és nem szeretném, ha azon vennénk észre magunkat, hogy a hátunk mögött bezúdulnának Aydindrilbe:

Kopogtak. Cara nyitott ajtót. Egy Hayes nevű felderítő altiszt lépett be. Kahlan felállt, amikor a nyíló ajtón át meglátta, hogy Ryan kapitány is a kunyhó felé közeledik.

Hayes öklét a szívére szorítva tisztelgett.

– Örülök, hogy újra láthatlak, Hayes káplár! – köszöntötte a belépőt Kahlan.

– Köszönöm, Inkvizítor Anya. Jó volt már visszajönni.

A káplár olyannak tűnt, mint akire ráférne egy pár falat étel. Mikor a kapitány is beért a kunyhóba, Cara gyorsan becsukta az ajtót, hogy a szél ne sodorjon be több havat. Hayes oldalra lépett, hogy utat engedjen a tisztnek.

Kahlan megkönnyebbülten üdvözölte a fiatal galeait.

– Nos, kapitány, hogy mentek a dolgok? Hogy vannak az embereid?

Ryan nagyokat lélegezve tekerte le az arca elé kötött sálat, és vette le fejéről a sapkáját. Verna viszont feszülten tartotta vissza a lélegzetét is.

– Minden jól ment – felelte Kahlannak a kapitány. – Jól csináltuk. A Nővérek meg tudták gyógyítani jó pár sebesültünket, de némelyiket úgy kellett odáig cipelnünk. Ettől jóval lassabban haladtunk. Volt némi veszteségünk, de messze nem annyi, mint amennyitől tartottam. Warren nagyon sokat segített.

– Hol van Warren? – kérdezte Zedd.

Mintha csak a neve emlegetését hallotta volna meg, Warren belépett az ajtón, örvénylő hópelyhek vágódtak be vele együtt. Kahlan hunyorogva nézett az éles kinti fénybe, míg az ajtó újra be nem csukódott. Észrevette Verna arckifejezését, és az felidézte benne, milyen boldog örömmel fogadta ő is Richard épségben visszatértét, valahányszor bármi okból távol voltak egymástól. Warren könnyedén, szinte mellékesen arcon csókolta Vernát. Ha más nem is, Kahlan rögtön észrevette a pillantást, amit váltottak egymással. Kahlan örült a boldogságuknak, de ettől a pillantástól Richardért fájó és aggódó szíve mégis megsajdult.

– Megmondtad nekik? – kérdezte Warren, miközben kigombolta a kabátját.

– Nem – felelte Ryan kapitány. – Még nem volt érkezésem rá. Zedd összehúzta a szemöldökét.

– Mit kellett volna megmondani? – Warren felsóhajtott.

– Nos, Verna különleges üvege hatékonyabb volt, mint gondoltuk volna. Elfogtunk néhány ellenséget, és tüzetesen kikérdeztük őket. Akiket holtan láttunk a völgyben, azok csak a legelső áldozatok voltak.

Verna segített Warrennek levenni súlyos, fagyott hóval lepett kabátját, és letette a padlóra a tűzhely közelében, Ryan kapitány barna kabátja mellé.

– Azt mondják – folytatta Warren –, hogy sokan voltak, talán további hatvan-hetvenezren, akik nem vakultak meg teljesen, de elvesztették az egyik szemüket, vagy tönkrement a látásuk. A Rend egyelőre nem szabadult meg tőlük, mert ahhoz még eléggé jól láttak, hogy együtt meneküljenek a többiekkel, de ami ennél is fontosabb, még reménykednek benne, hogy esetleg még meggyógyulhatnak, visszanyerhetik a teljes látásukat, és ezzel együtt a harcképességüket.

– Hát ez nem valószínű – jegyezte meg Verna.

– Én sem hiszem – felelte Warren –, de ők legalábbis így gondolják. Olyanok is vannak szép számmal, úgy huszonöt-harminc ezren, akik megbetegedtek: véres váladék folyik a csúnyán elfertőződött szemükből, orrukból.

Verna bólintott.

– Az üveg képes ilyesmit okozni.

– Körülbelül feleannyian légzési nehézségekkel küszködnek.

– Tehát – foglalta össze Kahlan –, a halottakkal, és a harcképtelenségig sérültekkel együtt közel százötvenezer ellenséggel bánt el az üvegpor. Nem akármilyen eredmény, Verna.

Verna ugyanolyan elégedettnek látszott, mint Kahlan.

– Megérte azt a rémes lovaglást, amitől félholtra idegeskedtem magam. Nem sikerült volna a dolog, ha neked nem jut eszedbe, hogy így szórjuk szét.

– És ti milyen eredménnyel jártatok, kapitány? – kérdezte a Kahlan háta mögött álló Cara.

– Zimmer kapitány és én elértük, amit reméltünk. Amíg odalent jártunk, olyan tízezer fő körüli ellenséggel végeztünk.

Zedd halkan füttyentett.

– Kemény harc lehetett.

– Nem igazán. Azzal a harcmodorral, amit az Inkvizítor Anya javasolt, meg ahogy Zimmer kapitány csapata harcolt, nem volt nehéz. Többnyire úgy végeztünk az ellenséggel, hogy igazából szinte harcba sem bocsátkoztunk. Ha álmában vágod el az emberek torkát, sokkal hatékonyabb lehetsz, és jóval kisebb a kockázata is.

Kahlan elmosolyodott.

– Örülök, hogy ilyen jó tanítványnak bizonyultál. Ryan kapitány hátra intett a hüvelykujjával.

– Warren és a Nővérek nagy segítségünkre voltak benne, hogy észrevétlenül juthassunk el oda, ahova akartunk. Van már valami hír azokról a fehér bundákról? Igazán jó hasznukat vehetnénk. Megmondhatom, hogy ha már itt lettek volna, még ennél is hatékonyabbak lehettünk volna.

– Tegnapelőtt kaptuk meg az első szállítmányt – tájékoztatta a kapitányt Kahlan. – Bőven elég számotokra, meg Zimmer kapitány emberei számára. Egy pár napon belül még többet is kapunk.

Ryan kapitány kezeit összedörzsölve melengette az ujjait.

– Zimmer kapitány nagyon fog örülni. Zedd dél felé intett.

– Kiderítettétek, miért vonultak vissza olyan messzire a már meghódított területükről?

Warren bólintott.

– A kikérdezett foglyoktól megtudtuk, hogy a táborban láz ütött ki. Nem a mi művünk, közönséges láz, ami gyakran kitörhet katonai táborokban, ilyen zsúfolt körülmények között. De a betegség emberek tízezreit vitte el. Megfelelő távolságra akartak eltávolodni tőlünk, hogy kellően széthúzódhassanak. Afelől nincs semmi kétségük, hogy ha akarják, bármikor elsöpörhetnek bennünket az útjukból.

Ez elég hihetően hangzott. Ekkora sereg részéről természetes volt, hogy magabiztosan nézhessen szembe akármilyen ellenféllel is. Kahlan azonban nem értette, hogy az eredmények mellett, amelyekről beszámolt, Ryan kapitány miért tűnik olyan lehangoltnak. Úgy érezte, a jó hírek mellett kell még lennie valaminek, ami ezt okozza.

– Jóságos szellemek – lelkendezett Kahlan, hogy kissé felvidítsa a társaságot. – Úgy fogynak, mint hó a tábortűz mellett. Ez még jobb, mint amit…

Warren felemelt keze megállította.

– Megkértem Hayest, hogy jöjjön ide, és személyesen neked tegye meg a jelentését. Azt hiszem, jó lenne, ha meghallgatnád.

Kahlan intett a katonának, aki erre határozottan előre lépett Kahlan asztaláig, és feszes vigyázzba vágta magát.

– Halljuk, mi jelenteni valód van, Hayes káplár!

Az altiszt arca krétafehér volt, és a hideg ellenére izzadság gyöngyözött rajta.

– Inkvizítor Anya, a felderítő egységemmel odalent voltunk délkeleten, a Vadonból jövő utakon figyelve, nem akar-e arról nagy ívben mögénk kerülni a Rend. Nos, hogy rövidre fogjam, felfedeztünk egy nyugatra tartó menetoszlopot, ami utánpótlást és erősítést hozott nekik.

– A Rend serege hatalmas – szúrta közbe Kahlan. – Nyilván szükségük van utánpótlásra hazulról is amellett, amit össze tudnak rabolni. A hadtáposzlopnak pedig őrségre is szüksége van.

– Egy teljes hétig követtem őket, csak, hogy a létszámukat meg tudjam becsülni.

– Mennyien voltak?

– Jóval negyedmillió fölött, Inkvizítor Anya.

Kahlan bőre megbizsergett, mintha jeges tűkkel szurkálták volna össze.

– Mennyien? – kérdezett rá Verna hitetlenkedve.

– Legalább kétszázötvenezer fegyveres, plusz a kocsisok és egyéb civil kísérők az utánpótlással.

Minden, amit eddig elértek, az összes áldozat, küzdelmük a Birodalmi Rend seregének a legyengítésére, egyszeribe semmivé foszlott. Sőt, rosszabb, mint semmivé. Amennyi ellenséget megsemmisítettek, annak legalább kétszeresével erősödött meg az ellenség.

– Drága szellemek! – suttogta Kahlan – Hány embert tud még az Óvilág megmozgatni ellenünk?

Tekintete Warrenéval találkozott, és rádöbbent, hogy az ifjú varázslót nem hökkentette meg ez a hatalmas létszám. Warren a felderítő felé intett.

– Hayes csak az első oszlopot látta. Az elfogott ellenséges katonák beszéltek nekünk a várt erősítésről. Nem voltunk benne biztosak, hogy igazat mondanak, azt is számításba kellett vennünk, hogy csak meg akarnak ijeszteni bennünket, de aztán összetalálkoztunk Hayes káplárral, aki jelentéstételre indult vissza. Folytattunk még egy kis felderítést és kikérdeztünk egy pár újabb foglyot, ezért késlekedtünk annyit a visszatéréssel.

– Újabb negyed millió… – Kahlan hangja elhaló volt. Minden olyan reménytelennek látszott.

Warren megköszörülte a torkát.

– Ez még csak az erősítés első oszlopa. Még többet is várnak. Kahlan a tűzhelyhez lépett, hogy megmelengesse kihűlt kezeit, és a lángokba meredt. A szobor mellé állt, amit Richard faragott neki, hogy abból merítsen erőt. Ebben a pillanatban szerette volna, ha maga is képes érezni azt a dacos hajthatatlanságot és erőt, amit a Szellem sugárzott magából. De egyelőre úgy érezte, csak a halál gondolata képes a tudatáig férkőzni.

A Birodalmi Rendhez érkezett erősítés híre, csakúgy, mint a galeai és keltoni csapatok távozásáé futótűzként terjedt el a táborban. Kahlan, Zedd, Warren, Verna, Adie, Meiffert tábornok és a tiszti kar többi része semmit nem titkolt el a katonák elől. Az emberek naponta az életüket kockáztatták a közös ügyért, és jogukban állt megismerni a teljes igazságot. Ha Kahlan keresztülment a táboron, és ha volt katona, aki elég bátor volt hozzá, hogy megkérdezze, mindent elmondott neki. Próbált persze önbizalmat is önteni beléjük, de hazudni nem hazudott nekik.

A katonák, akik oly régóta harcoltak már, túl voltak rajta, hogy félelmet erezzenek. A reménytelenség azonban szinte tapintható lepelként borult a táborra, kioltva az emberekben az életkedv lángját. Fásultan tették a dolgukat, elfogadva sorsukat, megadva magukat annak, ami immár elkerülhetetlennek látszott. Az Újvilágban nem volt többé biztos menedék, sehová nem lehetett elrejtőzni a Birodalmi Rend nyomasztó fenyegetése elől.

Kahlan a katonák felé eltökéltséget, elszánt arcot mutatott. Ryan kapitányt és embereit, akik korábban egyszer már szembenéztek hasonló reménytelen helyzettel, kevésbé rendítették meg a hírek. Ők nem halhattak meg: ők már rég halottak voltak. A fiatal galeai harcosok Kahlannal együtt réges-régen letették a halálesküt, és csak akkor számíthatnak egyszer újra az élők közé, ha a Rendet teljesen szét sikerül zúzni.

Zimmer kapitánynak és embereinek sem sokat számítottak az új hírek. Ők tudták mi a dolguk, és egyszerűen csak tették. Mostanra már mindegyikük több fülfüzért is hordott. Százanként kezdtek újat. Becsületbeli kérdés volt számukra, hogy a legyőzött ellenségnek csak a jobb fülét tartsák meg, így ugyanattól az embertől még véletlenül se tartsák meg mindkét fülét.

Theriault, Hjerbourge követe állta a szavát. A csuklyás fehér gyapjúköpenyek, sapkák, kesztyűk hetente érkeztek, hogy segítsenek álcázni a katonákat, akik a Birodalmi Rend elleni támadó portyákra indultak, amíg az időjárás az ő oldalukon állt. A Rend táborában sokakat legyengített a betegség, ott voltak köztük a látássérültek is, így ezek a portyák elképesztően sikeresnek bizonyultak. Álcázóköpenyt viselő csapatokat küldtek ki az utánpótlást hozó menetoszlopok útjába is, hogy csapdát állítva igyekezzenek semlegesíteni az erősítést, mielőtt még csatlakozhatna az ellenség fő seregéhez.

Ezzel együtt a támadásaik aligha bizonyultak többnek közönséges bosszantásnál a Birodalmi Rend számára.

Kahlan egy épp visszatért portyázó csapattal találkozott, majd utána egyedül találta Zeddet a kunyhóban, amint a térképre berajzolt legújabb adatokat tanulmányozta.

– Szerencsés útjuk volt – közölte a felpillantó Zeddel, miközben levetette farkasbőr bundáját. – A visszaérkezetteknek alig volt veszteségük. Sikerült viszont elfogniuk egy nagyobb őrjáratot, bekerítették és megsemmisítették őket, köztük Jagang egyik Nővérét is.

– Akkor mitől olyan bánatos az arcod?

Kahlan csak a kezét emelte fel a tehetetlenség gesztusával.

– Próbálj meg kevésbé csüggedni – tanácsolta Zedd. – A kétségbeesés a vereség szolgálóleánya. Meg sem tudnám mondani, hány évvel ezelőtt történt, még a fiatal koromban, hogy az életünkért harcoltunk egy akkori háborúban, és úgy hittem, csak idő kérdése, mikor zúzzák szét a seregünket. Végül mégis mi győztünk.

– Tudom, Zedd, tudom. – Kahlan fagyos kezeit dörzsölgette. Szinte gyűlölte, amit mondani akart, végül mégis kimondta. – Richard nem vállalta el, hogy vezesse a sereget, mert azt mondta, a jelenlegi helyzetben nem győzhetünk. Azt mondta, mindegy, hogy harcolunk, vagy sem, a világot el fogja borítani a Rend árnyéka, és ha felvesszük vele a küzdelmet, az csak még több halált fog eredményezni, hogy a mieinket eltiporják, a Rend így is uralni fogja az egész világot, ráadásul minden remény el fog veszni egy esetleges jövőbeni győzelemre.

Zedd fél szemmel felpillantott Kahlanra.

– Akkor mit keresel itt?

– Richard azt mondta, nem győzhetünk, de a szellemekre, nem tehetem meg, hogy elhiggyem! Inkább itt halok meg a szabadságért, a népem szabadságáért küzdve, mint hogy egy rabszolga halott életét kelljen élnem. Ugyanakkor tudom, hogy megsértem Richard akaratát, semmibe veszem a tanácsát és az utasításait. A szavamat adtam neki… Úgy érzem, az árulás mocsarában gázolok, és titeket, a többieket is magammal rántalak a mélybe.

Kahlan Zedd arcát figyelte, valami jelet keresve rajta, hogy Richard tévedett.

– Azt mondtad, Richard magától felismerte a Varázslók Hatodik Szabályát: hogy az elménket kell használnunk rá, hogy valójukban lássuk meg a dolgokat. Én mégis reménykedtem. Azt gondoltam, Richard biztosan téved, hogy nem reménytelen a harcunk, de most…

Zedd maga elé mosolygott, mintha valami mulatságosat találna abban, amiben Kahlan csak a rémületeset látja.

– Ez egy hosszú háború lesz. Még egyáltalán nem veszett el a remény, még semmi sem dőlt el. Az effajta kétkedés, belső küzdelem, a reménytelenség érzete együtt jár a vezetés felelősségével. Ezek mind csak érzések, nem tükrözik szükségszerűen a valóságot. Még nem. Még sok mindent tudunk tenni.

Richard azt mondta, a jelenlegi helyzetben, és ez az akkori helyzetet jelentette, ahogyan azt ő látta. Ki mondhatja meg, hogy a nép nem bizonyulna-e mostanra már méltónak Richard bizalmára? Hogy nem állnak-e mostanra készen rá, hogy elutasítsák a Rendet? Talán amire Richardnak szüksége lett volna hozzá, hogy elvállalja a vezérséget, már be is következett.

– De pontosan emlékszem rá, milyen határozottan óvott tőle, hogy csatlakozzam ehhez a harchoz! Komolyan gondolta, amit mondott. És én mégsem… bennem nincs meg az az erő, ami Richardban, hogy hátat fordítsak a harcnak, és hagyjam, hogy megtörténjen az elkerülhetetlen… – Kahlan az asztalon álló tintatartó felé intett. – Leveleket küldtem szét, amelyekben további csapatokat hívtam le ide délre.

Zedd megint úgy mosolygott, mintha Kahlannak ez a tette magában is bizonyítaná, hogy a helyzet még nem reménytelen.

– Folyamatos küzdelmet igényel, hogy felőröljük az ellenség erőit. Úgy gondolom, még nem mértünk igazán súlyos csapást a Rendre, de meg fogjuk tenni. A Nővérek és én majd kitalálunk valamit. Az efféle dolgokban soha nem lehet előre tudni… Lehet, hogy egyszer csak előjövünk valamivel, amitől igazán meg fognak inogni.

Kahlan elmosolyodott, és megszorította Zedd vállát.

–  Köszönöm, Zedd! Olyan hálás vagyok érte, hogy itt vagy velünk! – Pillantása a Szellemre siklott, ami büszkén állt ott, a tűzhely párkányán. Ügy lépett oda, mint valami oltárhoz, ami a szent szobrot őrzi. – Drága szellemek, hogy mennyire hiányzik Richard!

Kérdés volt ez kérdés nélkül, könyörgés, kérés nélkül, abban a reményben, hogy Zedd mindjárt meglepi őt valami ötlettel, ami visszahozza közéjük Richardot.

– Tudom, kedves. Nekem is nagyon hiányzik. De életben van, és most ez a legfontosabb!

Kahlan csak bólintani tudott rá.

Zedd összecsapta a kezét, mint akinek hirtelen valami vidám dolog jutott az eszébe.

– Amire mindnyájunknak szüksége van mindenek előtt, az valami olyasmi, ami eltereli a gondolatainkat egy időre mindattól, ami előttünk áll. Valami, ami okot ad a közös örömre és jókedvre. Ez mindennél jobban fellelkesíthetné az embereket.

Kahlan gondterhelt arccal pillantott hátra Zeddre.

– Például? Valami játékos versenyre, vagy ilyesmire gondolsz? –Zedd arca csupa ránc volt a megfeszített gondolkodástól.

– Nem tudom. Valami örömtelire. Valamire, ami bizonyíthatná, hogy a Rend nem képes megakadályozni minket benne, hogy élhessük a mindennapi életünket. Nem képes megakadályozni benne, hogy örüljünk az életnek, hogy szeressük az életet, hogy boldogok lehessünk. – Hüvelykujjával álla éles, szögletes kontúrját masszírozta. – Bármi ötlet?

– Hát, nem igazán tudok most… – Ebben a pillanatban Warren sietett be.

– Éppen most kaptam jelentést a Drun völgyéből. Jó napunk van, minden csendes, ahogy vártuk is.

Még mindig az ajtókilincset szorongatva megtorpant, és megmerevedett, hol Kahlanra, hol Zeddre pillogva.

– Mi ütött belétek? Mi folyik itt? Mit bámultok úgy rám? – Warren mögött Verna jelent meg, és beljebb lökte a kunyhó belsejébe.

– Gyerünk, gyerünk, mozdulj már beljebb. Csukd be azt az ajtót! Mi van veled? Dermesztő hideg van odakinn!

Verna füstölögve maga csukta be az ajtót. Mikor megfordult és észrevette Kahlan és Zedd arckifejezését, önkéntelenül hátrált egy lépést.

–  Verna, Warren – szólalt meg Zedd mézesmázos hangon –, gyertek beljebb, isten hozott benneteket!

Verna elfintorodott.

– Min vigyorogtok ti ketten, miben sántikáltok?

– Hááát – húzta a szót Zedd és Kahlanra kacsintott –, az Inkvizítor Anya és én éppen a nagy eseményről beszélgettünk.

Verna arca még gyanakvóbbá vált, és előre hajolva kérdezte.

– Miféle nagy eseményről? Semmilyen nagy eseményről nem hallottam!

Eddigre már Warren arcára is mogorva gyanakvás ült ki, pedig ő igazán ritkán komorodott el.

– Úgy van! Miféle nagy eseményről van szó?

– Az esküvőtökről – felelte Zedd.

Verna és Warren arcáról pillanatok alatt eltűnt a mogorva kifejezés, helyét valami félszeg, mégis sugárzó mosolynak adva át.

– Tényleg? – kérdezte Warren.

– Tényleg? – kérdezte Verna.

– Tényleg! – válaszolta Kahlan.