Tizenkettedik fejezet

 

 

 

Kifelé igyekezve a Fairfield széle és a három Nővér elmondása szerint Jagang új főhadiszállásául szolgáló birtok közötti úton Nicci alaposan megfigyelte a Birodalmi Rend kaotikusnak látszó táborát, egy bizonyos sátorcsoportot keresve. Tudta, hogy itt kell lenniük valahol a közelben: Jagang szereti őket a közelében tudni. Ameddig csak Nicci ellátott a sátrak, szekerek és emberek sötét pernyetakaróként borították a dombokat és a mezőt. Az eget és a földet látszólag egyaránt szennyes homály fedte. Az alkonyatban a tábortüzek megannyi csillagként szikráztak szétszórtan a mezőn.

Egyre sötétedett, és nem csak a közelítő este miatt, hanem az eget borító, örvénylő szürke fellegek miatt is. A szél gyors, heves lökésekkel lobogtatta meg a sátrak vásznát, a száradó ruhákat és a tábortüzek lángjait, kerengő füstpamacsokat szórva szerte. A szélrohamok fojtogató emberi és állati ürülékbűzt terítettek szét, ami olyan sűrűn és tapadósan ragadt meg az ember orrában, hogy szinte a nyelvét is bevonta. A rémes szag elnyomta a bátortalanul szállongó kellemes illatokat, amit az itt-ott fövő ételek okoztak. És ez annál rosszabb lesz, minél tovább marad a sereg egy helyben.

A birtok elegáns, magas épülete kiemelkedett a lábainál elterülő szennyes sötétségből. Jagang ott van a birtokon. Mivel be tud férkőzni Georgia, Rochelle és Aubrey Nővérek agyába, már tudja, hogy Nicci visszatért. Már vár rá.

Nicci végül meglátta, amit keresett, jó távol. Alig tudta kivenni kisebb sátrak fölé magasodó nagyobb tömegű alkotmányokat. Letért az útról, és abba az irányba indult a katonákkal zsúfolt mezőn. Még ilyen távolságból, az emberi nevetés, éneklés, tábortüzek ropogása, serpenyőkben sülő húsok sercegése, fűrésznyikorgás, fenőkövek csikorgása és acélon csendülő kalapácsok zengése közepette is ki tudta venni a különleges sátrak csoportja felől érkező különös hangokat.

Ahogy a sátrak, szekerek és emberek útvesztőjében ide-oda kanyarogva igyekezett a magas sátrak felé, duhaj férfiak ragadták meg a karját, kaptak a szoknyája szegélye után. Nicci alig vette figyelembe a kötekedő katonákat, egyszerűen elsiklott előlük, továbbhaladt a tömegben, semmibe véve csúfolódó invitálásukat egy kis szerelmeskedésre. Amikor egy nagydarab katona keményen megmarkolta a csuklóját és szembe perdítette magával, akkor is csak annyi időre torpant meg, amíg varázserejét szabadjára engedve szétrobbantotta a pimasz katona szívét a mellkasában. A többiek csak nevettek, amikor a katona hangos puffanással a földre rogyott, rá sem döbbentek még, hogy meghalt, de azért a kiszabadult zsákmányára senki más nem akart lecsapni. Aztán az emberek suttogva kezdték terjeszteni egymás között: „a Halál Úrnője!”

Nicci végül átjutott a kavalkádon. A börtönsátrak körül, amelyekből a megkínzott foglyok sikoltozása hallatszott ki, katonák kockáztak, babot vacsoráztak, vagy éppen hálózsákjaikba burkolózva, horkolva nyúltak el a csupasz földön. Két ember egy felhasított hasú, kifordult belű holttestet vonszolt ki az egyik sátorból. Az ernyedt testet egy szekérre hajították fel, számos más hulla tetejébe.

Nicci egy másik sátor irányából közeledő borostás katona felé csettintett az ujjaival.

– Mutasd a listát, kapitány!

Nicci a hóna alá szorított kék vászonborítású nyilvántartókönyvről ismerte fel, hogy ez az ember az őrparancsnok.

A férfi egy pillanatig dühösen meredt a tolakodó nőre, de Nicci fekete ruhája láttán gyorsan kiült az arcára a felismerés. Szótlanul átnyújtotta a gyűrött, szamárfüles könyvet. A borító közepén mély ránc húzódott, mintha valaki gondatlanul rajta ült volna egy darabig. A kihullott lapokat visszarakták, de nem illeszkedtek pontosan a helyükre, és itt-ott elpiszkolódva, felpöndörödve kandikáltak ki a borító alól.

– Nem sok jelenteni valóm van, Úrnőm, de kérlek, tudasd Őexcellenciájával, hogy minden ismert módszert megpróbáltunk, a nő mégsem beszél.

– Nicci kinyitotta a könyvet, és tekintetével pásztázni kezdte a legutóbbi neveket a róluk szóló információkkal együtt.

– A nő? Kiről beszélsz, kapitány? – motyogta olvasás közben.

– Hát a Mord-Sithről, ki másról? – Nicci felpillantott a tisztre.

– A Mord-Sithről. Hát persze. Hol van? A kapitány egy távolabbi sátorra mutatott.

– Tudom, Őexcellenciája megmondta, hogy nem várja a sötét erők efféle képviselőjétől, hogy bármilyen információt is kiadna nekünk a Rahl Nagyúrról, de mégis reménykedtem benne, hogy jó hírrel lephetem meg Őexcellenciáját. – Hüvelykujját az övébe akasztotta, és frusztráltan felsóhajtott. – Sajnos nincs ilyen szerencsém.

Nicci egy pillanatig a jelzett sátort figyelte. Nem hallatszottak sikolyok belőle. Személyesen még soha nem találkozott egyikkel sem ezek közül a nők, a Mord-Sithek közül, de már hallott róluk egyet-mást. Tudta, hogy végzetes hiba lenne mágiát használni ellenük.

Visszatért a nyilvántartás olvasásához. Nem sok érdekeset talált. A foglyok jó része helybeli volt. Egyszerűen csak mintát vetlek a népességből, hogy általuk erősítsék meg azokat az információkat, amiket más forrásból már amúgy is tudtak. Ezek közül egyik sem tud arról újat mondani, ami Niccit érdekelte.

Ujjával az egyik sorra mutatott a legújabb feljegyzések között, ami így szólt: „Futár”.

– Ez hol van?

A kapitány fejbiccentéssel jelzett a maga mögött lévő sátor felé. A futárt rejtő sátor a többi börtön sátorhoz hasonlóan kiemelkedett a legénységi sátrak közül, amelyek tulajdonképpen csak olyan magasak voltak, hogy a katonák bekúszhattak lefeküdni.

– A legjobb vallatóim egyikére bíztam. Amikor utoljára megnéztem, még semmit sem szedett ki belőle, de ez még reggel volt.

A kapitány egy teljes napja nem járt a fogolynál. Egy nap kínzások közepette maga az örökkévalóság. Nicci a tiszt hasába bökött a könyvvel.

– Ez minden, kapitány, köszönöm.

– Akkor hát jelenteni fogod Őexcellenciájának? – Nicci szórakozottan bólintott, a gondolatai már rég máshol jártak. –Megmondod neki, hogy ezektől nem sok mindent lehet megtudni?

Nem volt ember, aki szívesen állt volna oda Jagang elé beismerni, hogy nem tudta teljesíteni a feladatát, még akkor is, ha nem is volt mit teljesíteni. Jagang nem értékelte a kifogásokat. Nicci újra bólintott, már útban a futárt őrző sátor felé.

– Hamarosan találkozom a Császárral. Jelenteni fogom neki, amit elmondtál, kapitány.

Ahogy a sátor bejárati lapját félrerántva belépett, Nicci azonnal látta, hogy elkésett. A futár véres maradványai egy keskeny faasztalon hevertek, a testen még rajta voltak a hóhérmester fényesen csillogó szerszámai. A tetem karjai oldalt lelógtak az asztalról, a vér még frissen csepegett róluk.

Nicci észrevette, hogy a hóhér egy összehajtogatott papírlapot tart a kezében.

– Mi van nálad?

A tagbaszakadt férfi vigyorogva tartotta a magasba a papírt.

– Olyasmi, aminek az Excellenciás Úr nagyon fog örülni, ha tudomást szerez róla. Egy térkép.

– Miféle térkép?

– Amerre ez a fickó járt. Abból rajzoltam meg, amit önként elmondott nekem. – Jót nevetett a saját humorán. Nicci nem nevetett vele.

– Tényleg? – Nicci a hóhér vigyorát figyelte. Az efféle emberek olyankor somolyogtak így, amikor olyasmihez jutottak, amit nagyon kerestek, olyasmihez, ami meghozhatja számukra a feletteseik elismerését. – És merre járt ez a fickó?

– A vezérét látogatta meg.

A férfi úgy lobogtatta a papírdarabot, mint valami kincs lelőhelyének térképét. Nicci unni kezdte a játszadozást, és kikapta a papírt a hóhér kezéből. Széthajtogatta a gyűrött, sárgult cetlit, és látta, hogy az valóban egy térkép. A folyók, hegyek, a tengerpart vonala pedáns igyekezettel volt berajzolva. A rajzoló még a hegyi hágókat is bejelölte.

Nicci azonnal látta, hogy a térkép pontos. Amikor még a Próféták Palotájában élt, az Újvilág távoli, rejtelmes helynek számított a Nővérek előtt, ahová csak néhány kiválasztott juthatott el közülük. Akik eljutottak, aprólékos gondossággal feljegyezték az útjuk minden részletét, amit aztán később rávezettek a Palotában lévő térképekre. Számos egyéb misztikus tudomány mellett minden novíciának betéve be kellett tanulnia a térképeket is tanulmányaik során. Bár akkor Nicci még álmában sem gondolt arra, hogy valaha is eljuthat az Újvilágba, a földrajzi részleteit tökéletesen megismerte. Most gondosan tanulmányozta a kezében tartott papírdarabot, megfigyelve minden részletet, ami az emlékezetében élő térképektől eltért.

A hóhér vaskos ujjával egy véres ujjlenyomatra mutatott a térképen.

– Itt bujkál a Rahl Nagyúr. Ennél a foltnál, a hegyek között. Nicciben bennakadt a lélegzet. Csak bámult a papírra, és minden folyó, minden falu, város, hágó és hegyi ösvény vonala kitörölhetetlenül beleégett a memóriájába.

– Mit vallott ez az ember, mielőtt meghalt? — nézett fel végül a térképről. – Őexcellenciája várja a jelentésemet. Éppen úton vagyok hozzá.  – Türelmetlenül csettintett az ujjával. – Mondj el mindent!

A férfi megvakarta a borostáját. Körmei alatt alvadt vér száradt.

– Megmondod neki, ugye? Megmondod Őexcellenciájának, hogy Wetzel őrmester volt az, aki kihúzta a futárból az információt?

– Hát persze – nyugtatta meg Nicci. – Minden dicsőség a tiéd lesz. Nekem nincs szükségem efféle elismerésre. – Megkocogtatta az alsó ajkába fűzött arany karikát. – A Császár állandóan, minden nap minden percében itt van az elmémben. Semmi kétség, hogy ebben a pillanatban is látja az én szemeimen át, hogy te voltál az, és nem én, akinek sikerült megszereznie ezt az információt. Tehát, mit vallott be ez az ember?

Wetzel őrmester ismét a szakállát vakargatta. Láthatóan azt fontolgatta, vajon bízhat-e Nicciben, hogy megkapja az elismerést, vagy jobb, ha biztosra megy, és maga viszi meg a hírt Jagangnak. A Birodalmi Rend katonái között ritka vendég volt a bizalom, és alapos oka volt a bizalmatlanságnak. Körme alól alvadt vérdarabkák tapadtak ki a borostája szálai közé.

Nicci az őrmester vörös karikás szemeit figyelte. Érezte a férfiről az olcsó szesz szagát.

– Wetzel őrmester, ha nem mondasz el mindent, éspedig most azonnal, akkor te leszel a következő kliens azon az asztalon, és fájdalomsikolyok között fogod elmondani, amit tudsz. És amikor befejezem, téged is feldobhatnak a halottaskocsira a többi hulla közé.

Az őrmester megadása jeléül kétszer meghajtotta a fejét.

– Hát persze. Csak biztos akartam lenni benne, hogy Őexcellenciája tudomást fog szerezni róla, hogy én értem el ezt a sikert. – Nicci bátorító bólintására folytatta. – Ez az ember csak egy egyszerű futár volt. Egy hatfős kis egységet mélységi felderítésre küldtünk ki, hogy északról körbe kerülve bejussanak az ellenség háta mögé. Velük volt egy Tehetséggel bíró asszony is, aki segített nekik, hogy kellő távolban maradjanak az ellenséges erőktől, és még véletlenül se fedezhessék fel őket. Valahol az ellenségtől északnyugatra jártak, amikor ráakadtak erre az emberre. Magukkal hozták hozzám, hogy kikérdezhessem. Megtudtam tőle, hogy egyike volt azoknak a futároknak, akik rendszeresen szállítják a jelentéseket a Rahl Nagyúrnak. Nicci ujjával egy pontra bökött a térképen.

– Ez itt lenn úgy nézem, az ellenség tartózkodási helyét jelzi. Azt akarod mondani, hogy Rich… hogy a Rahl Nagyúr nincs az embereivel? Nincs együtt a sereggel?

– Úgy van. A futár azt nem tudta, miért. Neki csak az volt a dolga, hogy jelentse az urának a csapataik helyzetét és a körülményeikről a friss híreket. – A Nicci kezében lévő térkép felé intett. – De az a folt ott pontosan az a hely, ahol a Rahl Nagyúr elrejtőzött a feleségével.

Nicci a döbbenettől leesett állal pillantott fel.

– Felesége?

Wetzel őrmester bólintott.

– A futár azt mondta, a Rahl Nagyúr feleségül vett valami nőt, akit Inkvizítor Anyának neveznek. A nő megsebesült, és most odafenn bujkálnak a hegyekben.

Nicci visszaemlékezett, hogyan érzett Richard az iránt a nő iránt, sőt a nő neve eszébe jutott: Kahlan. Az, hogy Richard megnősült, mindent új megvilágításba helyezett. Könnyen tönkretehette Nicci terveit. Vagy…

– Van még valami, őrmester?

– Azt is mondta, hogy az egyik ilyen nő is velük van testőrként. Az egyik ilyen Mord-Sith.

– Mit keresnek odafenn? Miért nincs a Rahl Nagyúr és az Inkvizítor Anya a hadseregükkel? Vagy Aydindrilben? Vagy éppen D’Harában, ha már itt tartunk?

Az őrmester a fejét rázta.

– Ez a futár csak egy egyszerű katona volt, aki tudott gyorsan lovagolni, és jól tájékozódni. Csak annyit tudott, hogy odafenn vannak, és egyedül.

Niccit meglepte ez a fejlemény.

– Van még más? Bármi, ami fontos lehet?

Wetzel őrmester a fejét rázta. Nicci megérintette a férfi hátát a lapockái között.

– Köszönöm, Wetzel őrmester. Többet segítettél, mint valaha is megérthetnéd.

A férfi elégedetten elvigyorodott, és szinte meg sem érezte, amikor Nicci varázserejének egy csapása felhatolt a gerince mentén és azonnal kiégette az agyát. Az őrmester teste jókora puffanással hullott a sátor kemény talajára, és a halott tüdőből hangos szusszanással zúdult ki a levegő.

Nicci maga elé tartotta a térképet, aminek minden egyes vonalát kitörölhetetlenül emlékezetébe véste, és tehetsége segítségével lángra lobbantotta. A papír sercegve égett, és a városok, folyók, hegyek gondosan felrajzolt vonalai sorra feketedtek kivehetetlenné rajta, mígnem a forró lángok körbeölelték a hegyek idején virító véres ujjlenyomatot. Nicci elengedte az égő papírt, ami a forró levegő tetején felfelé libegett, majd egy végső füstgomolyt kibocsátva magából egy halom pernyévé esett szét. A szürke pelyhek szennyes hószitálásként hullottak vissza a Nicci lábánál heverő testre.

A sátor előtt, ahol a Mord-Sithet őrizték, Nicci óvatos tekintettel kémlelt körbe, figyeli-e valaki, mit csinál, de senkit nem érdekelt, mi folyik a börtönsátrak között. Nicci fürgén besurrant a sátor bejáratán.

Elfintorodott a faasztalon heverő nő látványától, és egy pillanatra elállt a lélegzete is.

A fogoly mellől dühös rosszallással pillantott fel egy könyékig véres kezű katona. Nicci nem várta meg a pribék tiltakozását, hanem ráparancsolt.

– Jelents!

– Eddig egy szót sem szólt – morogta a katona.

Nicci bólintott, és a hóhérlegény széles hátára tette a kezét. A katona tartott Nicci érintésétől. Ezért megpróbált arrébb lépni, de már elkésett. Holtan omlott a földre, mielőtt rádöbbenhetett volna, mi történt. Persze ha Niccinek több ideje van, előbb megkínozta volna.

Nicci az asztalhoz lépett, és belenézett a fogoly kék szemébe. A megkínzott nő feje enyhén megremegett.

– Gyerünk, használd az erőd, boszorkány… hogy fájdalmat okozz nekem.

Nicci ajkán apró mosoly jelent meg.

– Vesztett helyzetben is küzdeni szeretnél, igaz?

– Használd a mágiád, boszorkány!

– Inkább nem. Tudod, hallottam már egyet-mást a te fajtádról.

A kék szemekben dac villant.

– Nem tudsz te semmit.

– Jaj, dehogynem. Richard mesélt nekem rólatok. Ti Rahl Nagyúrként ismeritek őt, de nekem egy ideig tanítványom volt. Tudom, hogy a ti fajtátok képes rabul ejteni és a használója ellen fordítani a Tehetséget, ha rátok támad vele. Azután minket kínoztok vele. Látod, többet tudok annál, semmint hogy rád támadjak az erőmmel.

A fogoly elfordította a fejét.

– Akkor kínozz meg, ha azért jöttél. Tőlem úgysem fogsz megtudni semmit.

– Nem azért jöttem, hogy megkínozzalak – nyugtatta meg Nicci.

– Akkor mit akarsz?

– Hadd mutatkozzam be – mondta Nicci. – Én a Halál Úrnője vagyok.

A kék szemek pillantása visszafordult Niccire, és most először valami reménysugárféle csillant meg bennük.

– Jó. Akkor ölj meg.

– Néhány dolgot meg kell tudnom tőled.

– Nem… mondok… neked… semmit. – A nőnek láthatóan fájdalmára esett a beszéd. – Semmit. Ölj meg!

Nicci felvett egy véres kést az asztalról, és a Mord-Sith kék szemei elé tartotta.

– Azt hiszem, mégiscsak beszélni fogsz. – A fogoly elmosolyodott.

– Csináld csak. Csak meggyorsítod a halálomat. Tudom, mit bír ki egy ember, én már nem messze vagyok a szellemek világától. De tehetsz akármit, egy szót se húzol ki belőlem a halálom előtt.

– Félreértesz. Nem kívánom tőled, hogy eláruld a Rahl Nagyuradat. Hallottad, amikor a vallatód a földre rogyott? Ha egy kicsit arra fordítod a fejed, talán láthatod is, hogy az ember, aki ezt művelte veled, már halott. Én nem kérem tőled, hogy eláruld nekem a titkaidat.

A megkínzott nő, ahogy tellett tőle, a földön heverő test felé pillantott. A szemöldöke megrándult.

– Akkor mit akarsz?

Niccinek feltűnt, hogy a fogoly nem kérte tőle a szabadságát. A Mord-Sith tudta magáról, hogy már régen semmi reménye rá, hogy életben maradjon. Most már az egyetlen dolog, amit Niccitől remélhetett, az volt, hogy gyorsan véget vessen a szenvedéseinek.

– Richard a tanítványom volt. Elmondta nekem, hogy egyszer elfogták a Mord-Sithek. Ez, ugye nem titok?

– Nem.

– Erről szeretnék hallani. Hogy hívnak? A fogoly nő elfordította az arcát.

Nicci ujjaival a nő álla alá nyúlt és visszafordította maga felé a fejét.

– Van egy ajánlatom a számodra. Nem fogok olyasmit kérdezni tőled, ami titok, amit nem mondhatsz el. Nem kérem tőled, hogy eláruld a Rahl Nagyurat, nem is akarom. Engem nem az ilyesmi érdekel. Ha együttműködsz – ismét felmutatta a kést a nőnek, hogy jól láthassa – gyorsan végezni fogok veled. Megígérem. Nem lesz több kínzás. Nem lesz több fájdalom. Csak a halál végső csókja.

A fogoly ajkai remegni kezdtek.

– Kérlek. – suttogta, és a remény visszatért a tekintetébe. – Kérlek… ugye megölsz?

– Hogy hívnak? — kérdezte újra Nicci.

Niccit többnyire nem zavarta a megkínzottak látványa, de ezúttal nehezen viselte. Gondosan kerülte, hogy a nő arcáról elfordítsa a tekintetét, és a mezítelen testre kelljen néznie, mert akkor végig kellene gondolnia, mit műveltek a fogollyal. El sem tudta képzelni, hogyan képes a Mord-Sith megállni, hogy ne sikoltozzon folyamatosan, arról nem is beszélve, honnan van ereje még megszólalni egyáltalán.

– Hania. – A nő keze-lába az asztalhoz volt bilincselve, a fején kívül más testrészét nem igen tudta mozgatni. Most igyekezett Nicci szemébe nézni. – Ugye, megölsz? Kérlek szépen!

– Megteszem, Hania, ígérem. Gyorsan és irgalmasan, ha elmondod, amit tudni akarok.

– Nem mondhatok semmit. – Kétségbeesésében Hania szinte összeroskadt az asztalon, tudva, hogy további megpróbáltatások várnak rá. – Nem beszélek.

– Csak arról akarok tudni, amikor Richard fogságban volt. Te tudtál róla, hogy egykor a Mord-Sithek foglya volt?

– Persze.

– Erről szeretnék hallani.

– Miért?

– Mert meg akarom érteni őt.

Hania jobbra-balra ingatta a fejét. Meghökkentő módon, még el is mosolyodott.

– A Rahl Nagyurat senki sem értheti meg. Megkínozták, de sohasem… állt bosszút érte. Mi sem értjük őt.

– Én sem, de remélem, hogy egyszer sikerül megértenem. Engem Niccinek hívnak, és megszabadítlak téged ettől a szenvedéstől, Hania. Mesélj nekem Richard fogságáról, kérlek! Tudnom kell, hogy történt. Ismerted azt a nőt, aki elfogta? Hogy hívták?

Hania egy percre elgondolkodott, mielőtt válaszolt, mintha azt fontolgatná, rejlik-e bármilyen titok, vagy olyan információ a válaszban, amivel ártana a Rahl Nagyúrnak.

– Denna – suttogta végül.

– Denna. Richard megölte őt, hogy kiszabadulhasson, ennyit elmondott nekem. Te ismerted Dennát a halála előtt?

– Igen.

– Ugye, hogy nem kérdezek fontos katonai titkokat? – Hania kicsit habozott, aztán megrázta a fejét.

– Tehát ismerted Dennát. És Richarddal találkoztál-e akkor? Tudod, mikor Denna foglya volt. Tudtátok róla, hogy Denna tartja fogva?

– Mindnyájan tudtuk.

– Hogyhogy?

– A Rahl Nagyúr… az akkori Rahl Nagyúr…

– Richard apja.

– Igen. Azt akarta, hogy Denna törje be Richardot: készítse fel rá, hogy habozás nélkül válaszoljon bármilyen kérdésre, amit Darken Rahl intéz hozzá. Denna volt a legjobb a mi mesterségünkben.

– Jól van. Most pedig mindent mondj el erről. Mindent, amit tudsz.

Hania mély, nehézkes lélegzetet vett. Beletelt egy kis időbe, mire újra megszólalt.

– Nem fogom elárulni őt. Van egy kis tapasztalatom abban, amit csinálsz. Nem tudsz rászedni. Nem árulom el a Rahl Nagyurat, csakhogy a magam sorsán könnyítsék. Nem azért szenvedtem eddig ennyit, hogy most hagyjam cserben.

– Ígérem, hogy a jelenről semmit sem fogok kérdezni. Sem a háborúról, sem semmi olyanról, amivel Jagang árthatna neki.

– Ha csak arról beszélek neked, amikor Denna fogságában volt. és nem mondok semmit a harcokról, vagy, hogy hol van most a Rahl Nagyúr, vagy bármi hasonlóról, szavadat adod, hogy véget vetsz ennek itt? Hogy megölsz?

– Szavamat adom, Hania. Nem kérem tőled, hogy áruld el a Nagyuradat. Ismerem őt, és túlságosan is tisztelem őt ahhoz, hogy ilyet kérjek tőled. Egyszerűen csak szeretném megérteni őt, személyes okokból. Tanítója voltam a múlt télen, én oktattam rá, hogyan használja a Tehetségét. Csak szeretném jobban érteni őt. Muszáj megértenem. Azt hiszem, ha sikerül, tudok segíteni rajta.

– És aztán rajtam is segítesz? – Hania könnyektől fátyolos szemében remény villant. – Meg fogsz ölni?

Ez a nő már semmi egyébben nem reménykedhetett. Az életből már csak ennyi maradt neki: a gyors halál, ami végre megszabadítja a kínoktól.

– Mihelyst mindent elmondtál arról az időről, azonnal véget vetek a szenvedéseidnek, Hania.

– Esküszöl arra a reményedre, hogy a Teremtő Fényében töltheted az örökkévalóságot az Alvilágban?

Nicci lelke legmélyébe éles fájdalomszilánk hasított. Majdnem százhetven éven át úgy élt, hogy semmi mást nem akart, csak segíteni másokon, mégsem tudott elmenekülni a sorsától, ami eredendően gonosz természetében rejlett. A Halál Úrnőjévé vált.

Bukott asszony volt.

Ujja oldalával gyengéden végigsimított Hania puha arcán. A két nő hosszú, bensőséges pillantást váltott egymással.

– Esküszöm – suttogta Nicci. – Gyors leszek és irgalmas. A szenvedéseid véget érnek.

Hania aprót bólintott, és könnyei kicsordultak.