Ötvenharmadik fejezet

 

 

 

A rekkenően forró, mozdulatlan levegő bomló szemét szagától bűzlött. Richard letörölte az izzadságot a homlokáról. Amíg masszív, hosszú társzekere mozgásban volt a város utcáin át, legalább valami kis szellő érte.

Kahlan és Cara miatti aggodalma kötötte le gondolatait, akik ezóta már réges-régen el kellett, hogy hagyják a hegyi ház menedékét, amikor az éjszaka közepéhez képest szokatlan nagy aktivitás ébresztette rá a környező valóságra. A sötét utcákon sietős árnyak osontak végig és tűntek el a gyengén megvilágított kapualjakban. A kinyíló, majd gyorsan újra berántott ajtókon keresztül néha, egy-egy élesebb fénypászma hasított bele rövid pillanatokra, az utca földjére. A Hold magasan járt az égen, és tompa fényében Richard néha emberi alakokat vélt látni a sikátorok torkolatában, akik a falhoz lapulva figyelték őt, és arra vártak, hogy elhaladjon, mielőtt tovább indultak titkos útjaikon. A szekér kerekeinek zörgésétől azonban hallani nem hallott semmit, még ha az árnyak mondtak is esetleg valamit.

Mikor arra az útra fordult rá, amelyik a szénégetőhöz vezetett, hirtelen gyeplőrántással meg kellett állnia, mert az utat hosszú, rúdszerű fegyverekkel hadonászó emberek állták el a fogata előtt. Egy őr megmarkolta az egyik ló zabláját. A mellékutcából a városőrség több katonája lépett elő, és lándzsáikat fenyegetően szegezték a bakon ülő Richard felé.

– Mit keresel ilyenkor kint az utcán? – kérdezte egy hang a szekér oldalától.

Richard nyugodt mozdulattal húzta be a szekér fékét.

– Különleges engedélyem van éjszakai áruszállításra. A Császár palotájának dolgozom.

Ezek a szavak: „a Császár palotája” általában elegendők voltak hozzá, hogy az őrség tovább engedje. Ez az őr azonban tiltón intett az ujjaival.

– Ha van ilyen engedélyed, mutasd!

Ma éjszaka az őrök többet akartak, nem csak szavakat. Richard egy összehajtogatott papírlapot húzott elő az inge alól egy bőrtokból, és lenyújtotta az őrnek. Fém nyikorgása hallatszott, amint az őr apró kis ajtót nyitott leárnyékolt lámpásán, és a papírra vékony fénysáv vetült. Több fej is odahajolt, hogy megvizsgálják az írást és a rajta lévő hivatalos pecséteket. Mind valódiak voltak. Lehettek is: egy kisebb vagyonba kerültek Richardnak.

– Tessék – nyújtotta vissza az őr a papírt Richardnak. – Nem láttál semmi szokatlant, mialatt keresztülhajtottál a városon?

– Mit értesz az alatt, hogy szokatlant? – Az őr bosszúsan felmordult.

– Ha láttál volna valamit, most nem kellene ilyet kérdezned. – Kezével hessegető mozdulatot tett. – Na, eredj az utadra!

Richard nem mutatta jelét, hogy indulni akarna.

– Aggódnom kellene valami miatt? – Tüntetően körbe nézett. – Rablók járnak a környéken? Veszélyben vagyok? Biztonságban lehet a magamfajta polgár ezen az úton? Ha veszélyes, inkább visszafordulok.

Az őr gúnyosan kuncogott.

– Neked nem kell tartanod semmitől. Csak egy pár ostoba alak zavarog, mert nincs jobb dolga.

– Ennyi az egész? Biztos?

– Te a palotának dolgozol. Indulj, és tedd a dolgod!

– Igen, uram!

Richard csettintett a nyelvével, és megrántotta a gyeplőt. A nehéz szekér nagyot rándulva megindult.

Richard nem tudta, mi történik, de gyanította, hogy az őrök azért voltak idekint, hogy elfogjanak, és kivallatásra bevigyenek néhány újabb lázadót. Nyilván szerettek volna az őrhelyeikre visszatérni, úgy, hogy valószínűleg aki a kezeik ügyébe kerül ma éjjel, mind lázadónak bizonyul majd. Pár nappal ezelőtt az egyik Ishaqnál dolgozó embert fogta el az őrség. Az illető berúgott valami házi készítésű pálinkától, és túl hamar hagyta ott a gyűlést. Nem jutott el hazáig. Két napra rá Ishaq értesítést kapott, hogy az embere beismerte, hogy bűnöket követett el a Rend ellen. A feleségét és a lányát is letartóztatták. A feleséget bizonyos számú korbácsütésre ítélték, mert beismerte, hogy rosszat mondott a Rendről, aztán szabadon engedték. A lány kiszabadulásáról egyelőre nem érkezett hír. Még azt sem tudta senki, hol tartják egyáltalán fogva.

A szekér időközben elért a város szélére, ahonnan már megművelt földek között vezetett az út. Richard mélyen beszívta a frissen szántott föld kellemes illatát. A ritkásan álló tanyák ablakaiból hunyorgó fények magányos csillagokként pislákoltak. A Hold fényében végre feltűnt az erdő sötét tömbje. Mikor Richard végre a szénégető kunyhójához ért, izgatott figura rohant a szekér elé. Faval volt, a szénégető.

– Richard Cypher! Hát megjöttél! Aggódtam miattad, hogy eljössz-e egyáltalán.

– Miért?

Faval torkából fejhangú kuncogás tört elő. A szénégető gyakran vihorászott olyan dolgokon is, amik egy cseppet sem voltak mulatságosak. Faval ijedős természetű ember volt, és a vihogás egyáltalán nem a tiszteletlenség jele volt nála. Egyszerűen nem tudott uralkodni rajta. Sok ember azonban éppen a fura nevetgélése miatt kerülte, azt gondolták róla, hogy bolond. Az őrültségről sokan azt tartották, hogy az a Teremtő büntetése, amellyel a vétkeseket sújtja. Mások haragudtak a szénégetőre, mert azt gondolták, kigúnyolja őket, hogy rajtuk nevet. Ettől Faval csak még idegesebbé vált, és még jobban kezdett vihogni, így azután a szénégetőnek több elülső foga hiányzott már, és az orra is ferdén állt, mivel jó párszor betörték. Richard tudta, hogy Faval nem tehet a nevetgéléséről, és soha nem is bántotta miatta. Faval ezért kedvelte Richardot.

– Nem is tudom, csak volt egy olyan érzésem, hogy esetleg nem jössz.

Faval tágra nyílt, nagy szemei csillogtak a holdfényben. Richard értetlenül ráncolta a homlokát.

– Faval, hiszen megmondtam, hogy jövök. Miből gondoltad, hogy mégsem?

A szénégető a fülcimpáját babrálta.

– Csak úgy.

Richard lekapaszkodott a bakról.

– A városőrség megállított…

– Nem! – Favalból ismét kitört az ideges kuncogás. – Mit akartak tőled? Kérdeztek bármit is?

– Azt akarták tudni, nem láttam-e valami szokatlant.

– De te nem láttál – vihogott Fával. – Elengedtek. Mert nem láttál semmit.

– Háát – húzta el a szót Richard – láttam én éppen egy kétfejű embert…

A csendbe csak a tücskök cirpeltek bele. Faval döbbenten pislogott. A holdfényben még az is látszott, hogy tátva maradt a szája.

– Láttál egy kétfejű embert? – Most Richard nevette el magát.

– Dehogy, Faval. Csak tréfa volt.

– Tényleg? De hát nem volt vicces! – Richard felsóhajtott.

– Gondolom, csakugyan nem. Elkészítetted a faszenet? Hosszú éjszaka áll még előttem. Victornak kell egy rakomány acél, és Priskának szüksége van a szénre, különben, azt mondta, bezárhatja az öntödéjét. Azt mondta, nem küldted el neki, amit legutóbb rendelt.

Faval vihogott.

– Nem tudtam. Szerettem volna én, Richard Cypher. Nekem is kell a pénz! Tartozom a favágóknak a rönkökért, amiből ez a szén készült. Azt mondták, nem hoznak több rönköt, ha nem fizetek.

Fával az erdő szélén élt, vagyis a nyersanyagnak bővében lett volna, csakhogy neki nem volt favágási engedélye. Minden nyersanyagforrás a Rend tulajdona volt. Fát akkor lehetett kivágni, ha az engedéllyel rendelkező favágóknak munka kellett, és nem akkor, amikor valakinek fára lett volna szüksége. A kidőlt fatörzsek többsége ott korhadt el az erdő talaján. Ha valakit azon kaptak, hogy fát gyűjt az erdőben, nagy eséllyel letartóztatták, hiszen lopott a Rendtől.

Faval felemelte a kezeit, mintha Richard megértéséért könyörögne.

– Megpróbáltam a szenet elszállíttatni Priskához, de a Bizottság nem adta meg a szállítási engedélyt. Azt mondták, nekem nincs szükségem pénzre. Nincs szükségem pénzre! El tudod ezt képzelni? – Fájdalmasan felvihogott. – Azt mondták, én gazdag vagyok, mert van egy vállalkozásom, és várjak addig, amíg a szegényebbek szükségleteit kielégítik. De hát én csak megélni szeretnék!

– Tudom, Faval. Priskának is megmondtam, hogy nem a te hibád. Ő is megérti, neki is hasonló gondjai vannak. Éppen csak kétségbe van esve, mert kellene neki a szén. Ismered Priskát, tudod, hogy azokra is dühös, akik semmit sem tehetnek a gondjairól! Megmondtam neki, hogy viszek neki ma éjjel egy rakomány szenet, és másik kettőt holnap éjjel. Számíthatok rád? El tudsz holnapra készíteni még két szekérrel?

Richard Faval felé nyújtotta az ezüstöket, a rakomány árát. Fával imádkozó mozdulattal csapta össze a kezeit.

– Köszönöm, Richard Cypher! Te vagy a megmentőm! Azok a favágók durva egy népség! Igen, igen, két rakománnyal holnapra. Most hűtőm őket. Te olyan jó vagy hozzám, Richard Cypher, mintha csak a saját fiam lennél! – Kuncogott, és kiintett a sötétbe. – Ott van a szén, most hűl. Megkapod a két rakományt.

Richard több tucat feketéllő dombot látott az erdő szélén. Úgy álltak ott sorban, mint apró szénaboglyák: ezek voltak a földdel fedett szénégető boksák. A boksák alján apróra hasogatott fadarabokat raktak körbe szorosan, kerek dombocskát alkotva belőlük. Közepére gyújtóst halmoztak, azután az egészet lefedték páfránylevelekkel és seprőzanóttal, majd földet tapasztottak rá köröskörül. Alulról begyújtották a halmot, majd a gyújtónyílást is lezárták agyaggal. A füst és a nedvesség a halmok tetején lévő kis szellőzőnyílásokon jutott a szabadba. így égették ki a fát hat-nyolc napon át. Amikor már nem szállt fel több füst, a szellőzőnyílásokat is lezárták, hogy elfojtsák a tüzet. Mikor a földkemence kihűlt, az agyagot le lehetett bontani, és kiszedni a kész faszenet. A szénégetés eléggé munkaigényes, de meglehetősen egyszerű tevékenység volt.

– Hadd segítsek megrakni a szekeret – ajánlotta fel Fával. Richard megmarkolta az elfordulva indulni készülő szénégető ingét a vállán.

– Faval, mi folyik itt?

Faval idegesen kuncogott, és az ajkára illesztette az ujját.

Szinte úgy tűnt, mintha a kis embernek fájdalmat okozna a nevetés. Egy pillanatig habozott, de aztán suttogva megadta a választ.

– A forradalom. Elkezdődött. – Richard gyanított valami ilyesmit.

– Mit tudsz róla, Faval?

– Semmit! Én nem tudok semmit!

– Faval, én vagyok az, Richard! Én nem árullak be téged! – Faval nevetett. Ez most inkább megkönnyebbülten hangzott.

– Persze, hogy nem. Persze, hogy nem. Ne haragudj, Richard Cypher! Olyan ideges vagyok, hogy gondolkodni sem vagyok képes.

– Szóval, hogy is van azzal a forradalommal?

Faval a tehetetlenség gesztusával fordította felfelé a tenyereit.

– A Rend megfojtja az embert. Már élni sem tudunk. Ha te nem lennél, Richard Cypher, akkor már… nos, nem is akarok gondolni rá. De vannak, akik nem ilyen szerencsések. Éheznek. A Rend elveszi tőlük az élelmet, amit megtermelnek. A szeretteiket letartóztatják. Olyasmiket is bevallanak a kínzás hatására, amiket el sem követtek.

Tudtad te ezt Richard Cypher? Hogy olyanokat is bevallanak, amiket nem követtek el? Én magam sem akartam elhinni! Úgy gondoltam, ha bevallották, akkor biztosan bűnösek. Miért vallana magára, aki ártatlan? – Felkuncogott. – Miért? Azt hittem róluk, hogy szörnyetegek, akik ártani akarnak a Rendnek. Azt gondoltam, megérdemlik, és örültem, amikor elfogták, és megbüntették őket.

– És mitől változott meg a véleményed?

– A bátyám. – Faval kuncogása hirtelen csukló zokogásba váltott. – Segített nekem szenet égetni. Együtt dolgoztunk. Szénégetésből tartottuk el a családjainkat. Dolgoztunk napkeltétől napnyugtáig. Egy házban aludtunk. Ebben itt. Egy szobában. Minden időt együtt töltöttünk.

Tavaly az egyik gyűlésen, ahol mindenkinek fel kellett állni, és hangosan elmondani, hogyan tette jobbá az életünket a Rend, amikor haza indultunk, lefogták és elvitték a bátyámat. Valaki felemlítette a nevét, mint lehetséges lázadóét. Én persze nem aggódtam. A bátyám semmit nem követett el. Ő csak egy szénégető.

Richard csendesen hallgatta a sötétségben, miközben hideg veríték csörgött le a tarkóján. Faval tekintete messzire révedt, sötét emlékekbe.

– Egy héten át mindennap elmentem a fogolytáborba, hogy elmondjam nekik, az én bátyám nem tenne semmit a Rend ellen. Mi szerettük a Rendet. A Rend azt akarja, hogy minden ember jóllakjon, és mindenkiről gondoskodni akar.

Az őrök azt mondták, hogy a bátyám végül vallott. Főbenjáró bűnökről, úgy mondták: összeesküvésbe keveredett a Rend megdöntésére. Azt mondták, bevallotta.

Másnap más embereket akartam megkeresni, a tiszteket a fogolytáborban, olyan dühös lettem. Meg akartam mondani nekik, hogy kegyetlen vadállatok. A feleségem sírva könyörgött, hogy ne menjek vissza a táborba, mert attól félt, hogy végül még engem is letartóztatnak. Az ő kedvéért, meg a gyerekek miatt, végül is nem mentem el. Különben sem lett volna semmi értelme. A bátyám vallott. Aki pedig vallott, az bűnös. Ezt mindenki tudja.

A bátyámat kivégezték. A felesége meg a gyerekei most is velünk laknak. Alig tudjuk… – Faval vihogott, és az öklébe harapott.

Richard a kis ember vállára tette a kezét.

– Én megértelek, Faval. Te semmit sem tehettél. Faval megtörölte a szemét.

– Most már én is bűnös vagyok, mert gyűlölködő gondolataim vannak. Ez is bűn, tudod? Bűnös vagyok, mert megpróbálom elképzelni, milyen lenne az élet a Rend nélkül. Arról álmodozom, hogy lenne egy saját kordém, épp csak egy kordé, és a fiam meg az unokaöcsém szállíthatná rajta a faszenet, amit égetek, a vevőknek. Hát nem csodálatos lenne, Richard Cypher? Vehetnék egy… – a hangja elcsuklott.

Aztán zavartan pillantott fel.

– De a Rend azt mondja, hogy az efféle gondolatok bűnösek, mert a saját érdekeimet a többiek szükségletei fölé helyezem. Miért fontosabbak a többiek szükségletei, mint az enyémek? Miért?!

Engedélyért folyamodtam, hogy vehessek egy kordét. Azt mondták, nekem nem lehet, mert elvenném a kordésok elől a kenyeret. Azt mondták, kapzsi vagyok, mert el akarom venni mások elől a munkát. Önzőnek neveztek, mert efféle gondolatok foglalkoztatnak.

– Rosszul mondták – felelt Richard csendes magabiztossággal. – Amire vágysz az sem nem gonosz, sem nem bűn. Az életed a tiéd, Faval, úgy kellene, élhess, ahogy helyesnek látod. Meg kellene, hogy vehesd a kordét, hogy még keményebben dolgozhass a saját jólétedért meg a családodért.

Faval felvihogott.

– Úgy beszélsz, mint egy forradalmár, Richard Cypher. – Richard felsóhajtott, és arra gondolt, milyen hiábavaló ez az egész beszélgetés.

– Nem, Faval.

Faval egy ideig Richard arcát fürkészte a hold fényénél.

– Már el is kezdődött, Richard Cypher. A forradalom. Már folyik is.

– Faszenet kell szállítanom – Richard körbement a szekér mögött, és fellódított egy kosár szenet a szekérderékba.

A következő kosárnál már Faval is segített neki.

– Csatlakoznod kéne hozzájuk, Richard Cypher. Te okos ember vagy. Tudnák használni a segítségedet.

– Miért? – kérdezte Richard, és egy pillanatra eltűnődött rajta, vajon merjen-e újra reménykedni. – Mik a terveik? Mihez kezdenek majd ezzel a forradalommal?

Faval kuncogott.

– Hát, holnap kivonulnak az utcákra. Változásokat fognak követelni.

– Milyen változásokat?

– Azt hiszem, hogy mindenki dolgozni akar. Azt fogják követelni, hogy olyan munkát vállalhassanak, amilyet akarnak. – Megint felvihogott. – Lehet, hogy én is kaphatok egy kordét? Gondolod, Richard Cypher? Gondolod, hogy ha győz a forradalom, kaphatok egy kordét, amivel a szenemet szállíthassam? Akkor több szenet égethetnék.

– De mit akarnak tenni? Hogy akarnak mindent megváltoztatni, ha a Rend nemet mond a követeléseikre? Mert azt fog mondani.

– Tenni? Én úgy gondolom, nagyon dühösek lesznek, ha a Rend nemet mond nekik. Talán nem fognak visszamenni dolgozni. Vannak, akik azt mondják, be fognak törni a boltokba, és elviszik a kenyeret.

Richard reményei elhalványultak. Faval megragadta Richard inge ujját.

– Mit tegyek, Richard Cypher? Csatlakozzak a forradalomhoz? Mondd meg!

– Faval, ilyen dolgokban ne kérdezz senkit, mit kellene tenned. Hogyan kockáztathatnád az életedet, a családod életét egy kocsis véleménye alapján?

– De te okos ember vagy, Richard Cypher. Én nem vagyok olyan okos, mint te.

Richard ujjával megkocogtatta a szénégető homlokát.

– Faval, itt bent, a fejedben elég okos vagy te hozzá, hogy tudd, mit kell tenned. Már megmondtad nekem, hogy a Rend soha nem fogja jobbá tenni senki életét azzal, hogy megmondja nekik, hogyan éljenek. Te magadtól is rájöttél erre. Te, Faval, a szénégető, okosabb vagy, mint a Rend.

Faval csak úgy sugárzott.

– Úgy gondolod, Richard Cypher? Eddig még soha senki sem mondta rám, hogy okos vagyok.

– Elég okos vagy hozzá, hogy magadtól is eldöntsd, mi mennyit ér neked, és hogy mit akarsz tenni.

– Féltem a feleségemet, meg a bátyám feleségét, és mindkettőnk gyermekeit. Nem akarom én a Rendet, de félek, hogy mi lesz velük, ha engem letartóztatnak. Miből fognak akkor megélni?

Richard újabb kosár szenet emelt a szekérre.

– Faval, hallgass rám. A forradalom olyasmi, amivel biztosra kell menni. Veszélyes játék. Ha úgy gondolod, hogy csatlakozol a forradalomhoz, biztosnak kell lenned benne, hogy olyasmit akarsz tenni, ami megéri, hogy az életedet is feláldozd a szabadságért.

– Tényleg? Úgy gondolod, Richard Cypher?

A remény utolsó szikrája is kihunyt Richardban.

– Faval, maradj csak itt, és gyártsd a szenet. Priskának szüksége van a faszénre. A Rend le fog tartóztatni egy csomó embert, és ezzel vége lesz az egésznek. Te jó ember vagy. Nem szívesen látnálak börtönben téged.

Faval vigyorgott.

– Jól van, Richard Cypher. Ha te azt mondod, maradok, és égetem a szenet.

– Helyes. Holnap éjjel visszajövök. De Faval, ha zavargások lesznek, lehet, hogy nem tudok holnap eljutni idáig. Ha felvonulások lesznek, és lezárják az utcákat, lehet, hogy nem jutok ki a városból.

– Megértem. Jössz, amilyen hamar csak tudsz. Bízom benned, Richard Cypher. Te még sohasem hagytál engem cserben.

Richard elmosolyodott.

– Ide figyelj, ha holnap kitör a forradalom, és nem tudok kijutni ide, itt a következő rakomány ára. – Újabb ezüstmárkát nyomott Faval kezébe. – Nem szeretném, ha azok a favágók nem hoznának több rönköt neked. Az öntödéknek szükségük van a szénre.

Faval tiszta örömmel kuncogott fel. Megcsókolta az ezüstpénzt, és a csizmája szárába csúsztatta.

– A szén készen fog várni. Most pedig hadd segítsek rakodni.

Faval csak egy volt a szénégetők közül, akikkel Richard üzletelt. Egész sor volt belőlük, így az öntödéknek mindig volt szenük. Valamennyien egyszerű emberek voltak, akik épp csak szerettek volna megélni valahogy. Mindent megtettek, amit csak a Rend igája alatt sínylődve megtehettek.

Richardnak nem sok hasznot hozott a faszén eladása az öntödéknek, viszont jól keresett a tőlük vásárolt vassal és acéllal. A szénszállítás csak egy kis kiegészítő tevékenység volt, amivel az idejét igyekezett jobban kihasználni, ha már amúgy is kint járt éjszaka a szekérrel. Amit a faszénen keresett, jobbára csak a vesztegetésekre volt elég. Sokkal többet hoztak neki az alkalmankénti érc, agyag, ólom, higany, antimon, só, szóda és más egyéb szállítmányok, amire az öntödéknek időnként szükségük volt, de nem kaptak rá szállítási engedélyt akkor, amikor épp kellett volna. Az ilyen szállítmányokból annyi volt, amennyit csak Richard akart. Ezekből tellett a fogat fenntartására, és még maradt is rajta valamicske haszon. A vas és acél szállítása már tiszta profitot hozott.

Mire a szénnel az öntödéhez ért, Priska, a nagydarab olvasztár mester már idegesen járkált fel-alá. Erős kezeivel megmarkolta a szekér oldalát, felhúzódzkodott, és benézett a szekérderékba.

– Épp ideje volt már.

– Miután eljöttem Favaltól, egy órát kellett várnom, amíg a városőrség átvizsgálta a rakományt.

Priska vaskos karjaival hadonászott.

– Azok a kurafiak!

– Nyugodj már, meg, minden rendben van. Nem vettek el belőle semmit. Mind itt van.

Priska nagyot sóhajtott.

– Azt mondom neked Richard, kész csoda, hogy egyáltalán működnek még a kemencéim.

Richard megkockáztatott egy veszélyes kérdést.

– Te ugye nem vagy benne a… felfordulásban, ami a városban folyik?

Az iroda – valójában alig több mint egy kis kunyhó – ablakán kiszűrődő fényben Priska Richard arcát szemlélte egy ideig.

– Változás közeleg, Richard. Jó változás.

– Milyen változás?

– Forradalom kezdődött.

Richardban újraéledt a remény szikrája, ezúttal erősebben. Nem annyira magáért, hiszen őt túl szorosan tartotta Nicci lánca, inkább azokért az emberekért, akik szabadok akartak lenni. Faval rendes ember volt, keményen dolgozó ember, de nem olyan okos, nem olyan tapasztalt, mint Priska. Priska olyan ember volt, aki több mindent tudott, mint az ember egyáltalán lehetségesnek hitte volna róla. Priskától kapta Richard azoknak a hivatalnokoknak a neveit, akiket meg lehetett vesztegetni a megfelelő papírokért, még azt is megmondta, kinek mennyit kell ajánlani.

– Forradalom? – kérdezte Richard. – Milyen céllal?

– Értünk. Azokért az emberekért, akik úgy akarják leélni az életüket, ahogy nekik jól esik. Új idők jönnek. Ma éjjel. Tulajdonképpen már el is kezdődött. – Az öntöde épületéhez lépett, és szélesre tárta az ajtót. – Amikor odaérsz Victorhoz, várd meg, Richard. Beszélni akar veled.

– Miről?

Priska elhárítóan legyintett.

– Gyere, add ide a szenemet, aztán rakodjuk fel az acélodat. Victor leharapja a fejemet, ha feltartalak.

Richard lehúzta az első kosarat a szekérről, és a műhely oldalához vitte. Priska mellé állította a következőt.

– Mit tettek idáig azok az emberek, akik elindították ezt a forradalmat? Mik a terveik?

Priska közelebb hajolt Richardhoz, aki a következő kosarat húzta ki a szekér mélyéről.

–  Elfogták a Rend egy pár hivatalnokát. Magas rangú tisztviselőket.

– Meg is ölték őket?

– Megölni! Magadnál vagy? Egyáltalán nem fogják bántani őket. Addig tartják őket fogva, amíg bele nem egyeznek, hogy enyhítsenek a szabályzókon, hogy teljesítsék a nép követeléseit.

Richard alig kapott levegőt a megdöbbenéstől.

– Enyhíteni a szabályzókat? Mik a forradalmárok követelései?

– A dolgoknak meg kell változniuk. Az embereknek több beleszólást kell hagyni a saját ügyeikbe, a munkájukba, az életükbe. – Priska felemelt egy kosár szenet. – Kevesebb gyűlést. Vegyék jobban figyelembe, ki mit szeretne.

Ezúttal Richard reményeinek szikrája nem egyszerűen kihunyt: sisteregve jeges vízbe hullott.

Nem is igen figyelt oda Priskára, mialatt a szenet kirakodták, aztán megrakták acéllal a szekeret. Nem igazán akart már hallani a forradalmi tervekről. Ennek ellenére nem tudta elkerülni, hogy legalább nagy vonalakban ne értesüljön róluk.

A forradalmárok mindent jól kigondoltak előre. Nyilvános tárgyalásokat követeltek mindazoknak, akiket a Rend bebörtönzött. Azt követelték, hogy találkozhassanak a foglyokkal. Részletes leírást követeltek róla, hogy mi történt azokkal az emberekkel, akiket a Rend elhurcoltatott, aztán többé senki nem hallott felőlük. Voltak még további részletek és más követelések is, de Richard esze más dolgokon járt.

Amikor felkapaszkodott a szekérre, hogy elinduljon, Priska vasmarokkal ragadta meg a karját, és tartotta vissza.

– Richard, eljött az ideje, amikor a lelkiismeretes embereknek csatlakozniuk kell a forradalomhoz.

A két férfi tekintete egy hosszú pillanatig összekapcsolódott.

– Victor vár.

Priska elengedte Richard karját és elvigyorodott.

– Úgy igaz. Viszlát később, Richard. Lehet, hogy mire legközelebb jössz, a Rend már elfogadja a követeléseket, és fényes nappal, engedélyek nélkül jöhetsz.

– Az nagyszerű lenne, Priska.

Mire Victor műhelyéhez ért, Richardnak megfájdult a feje. Szinte beteggé tette, amit eddig hallott, és amitől tartott, hogy még hallani fog.

Victor már ott várt rá. Egy kissé még korán volt hozzá, hogy a kovács kint legyen a műhelynél. Többnyire csak röviddel hajnal előtt szokott megérkezni. Victor kitárta a külső raktár ajtaját. Az egyik polcra feltett egy lámpát, hogy Richard jobban lássa betolatni a szekerét.

Farkasvigyorral üdvözölte a lekászálódó Richardot.

– Gyere, Richard, rakodd le a szekeredet, aztán lesz egy kis megbeszélni valónk.

Richard módszeres alapossággal látott neki a munkának, nem igazán akart beszélgetni. Elég pontos elképzelése volt róla, miről akar vele tárgyalni Victor. Victor szokása szerint hagyta, hogy Richard egyedül rakodjon le. Ő fizetett az acélért, és élvezte, hogy le is rakják neki, ráadásul oda, ahová ő szeretné. Ilyesmit ritkán kapott meg a hivatalos szállító vállalatoktól, hiába fizetett nekik lényegesen többet, mint Richardnak.

Richard nem is bánta, hogy egyedül lehet. Ennyire lenn délen az Óvilágban a nyár szinte elviselhetetlen volt. Ráadásul a páratartalom éjjel sem volt sokkal kevesebb, mint nappal. Munka közben a szikrázóan derűs napokra gondolt, amit Kahlannal töltöttek együtt hegyi otthonukban a patak partján. Mintha egy másik életben lett volna… Nagyon nehezére esett életben tartani a reményt, hogy valaha is viszont láthatja még Kahlant, de most, hogy eljött a nyár, iránta érzett aggodalma folytonosan lekötötte. Máskor csak az tartotta meg a lelki erejét, hogy Kahlanra gondolhatott.

Mire befejezte a rakodást, már világosodni kezdett az ég alja. Victort a túlsó raktárban találta meg. A nagy szárnyas ajtó szélesre volt tárva, a hajnal fénye visszaverődött a masszív márványtömbről. A kovács a kő szépségének csodálatába merült, a szoboréba, ami még ott volt a kőben, és amit csak ő látott.

Hosszú percekbe telt, mire észrevette a közelében megálló Richardot.

– Gyere, Richard, egyél velem egy kis lardot!

A küszöbre ültek, ahonnan átláthatták a Menedék építkezését, amint a mérföldnyi hosszan elnyúló kőfalak rózsaszín árnyalatot öltöttek a párás hajnali fényben. Richard még ebből a távolságból is jól látta a falak egyikének oldalán sorakozó, az emberi faj bűneit jelképező rút, torz figurákat.

Victor átnyújtott Richardnak egy szelet hófehér lardot.

–  Richard, a forradalom, amiről már beszéltem neked, elkezdődött. De gondolom, ezt már te is tudod.

– Nem kezdődött el – mondta Richard. – Victor elképedten meredt rá.

– De hát elkezdődött!

– A háborgás és a bajok kezdődtek el. Ez nem az a forradalom, amiről te és én beszélgettünk.

– De azzá fog fejlődni. Majd meglátod! Az emberek ma kivonulnak tüntetni. – Victor széles gesztusokkal magyarázott. – Richard, azt akarjuk, hogy te vezess bennünket.

Richard már várta ezt a kérést.

– Nem.

– Tudom, tudom. Azt hiszed, hogy az emberek nem ismernek téged, nem fognak követni, de ebben tévedsz. Sokan ismernek téged, Richard. Többen, mint hinnéd. Sokaknak beszéltem rólad. Priska és a többiek is beszéltek rólad. Képes lennél rá, Richard.

Richard az épülő falakat nézte az oldalukon görnyedő korcs emberalakokat.

– Nem.

Ez már meghökkentette Victort.

– De hát miért?

– Mert nagyon sok ember fog meghalni. – Victor felkuncogott.

– Nem, Richard, dehogy. Ez nem az a fajta forradalom lesz. Ez a jószándékú emberek forradalma. Ez a forradalom az emberiség javáért indul. Mindig ezt prédikálja a Rend is. A nép mi vagyunk. Ők azt mondják, a népért vannak, és most, amikor a nép kinyilvánítja a kívánságait, muszáj lesz hallgatniuk ránk, és elfogadni, amit követelünk.

Richard szomorúan ingatta a fejét, szinte csak magának.

– Azt akarod, hogy én vezesselek?

– Igen.

– Akkor tégy meg nekem valamit, Victor.

– Hát persze, Richard. Akármit. Csak mondanod kell.

– Maradj ki mindenből, ami kapcsolatban van ezzel a felkeléssel! Ez a parancsom, a vezéred parancsa. Maradj itt ma, és vedd fel a munkát! Maradj ki az egészből!

Victor úgy nézett Richardra, mint aki azt várja, hogy kiderüljön, csak tréfa az egész. Egy idő után azonban rájött, hogy Richard egyáltalán nem tréfál.

– De hát miért? Te nem akarod, hogy a dolgok jobbra forduljanak? Egész életedben úgy akarsz élni, ahogy most? Nem akarod a változást?

– El vagytok szánva rá, hogy megöljétek azokat a tisztviselőket, akiket elfogtatok?

– Megölni? Richard, mit akarsz te az öldökléssel? Ez a forradalom az életről szól! Arról, hogy az életünk jobb legyen!

– Hallgass ide, Victor! Ezek az emberek, akikkel ti szembe akartok szállni, nem a ti szabályaitok szerint fogják játszani ezt a játékot.

– De ők is azt akarják, hogy…

– Victor, maradj itt, és dolgozz, különben sok más emberrel együtt te is meg fogsz halni. A Rend egy-két napon belül el fogja tiporni ezt a felkelést, azután mindenkit fel fognak kutatni, akire a gyanúnak akár csak az árnyéka is esik, hogy része lehetett benne. Nagyon sok ember fog meghalni.

– De ha te vezetnél bennünket, te terjesztenéd elő a követeléseinket. Ezért szeretnénk, ha te állnál a forradalom élére: hogy megelőzzük az efféle bajt. Te tudod, hogyan kell meggyőzni másokat. Tudod, hogy kell a dolgokat sínre tenni. Ha csak azt veszem, mennyit segítesz az Altur’Rang-beli embereknek: Favalnak, Priskának, nekem, és sok másnak. Szükségünk van rád, Richard. Ésszerű indokot kell adnunk az embereknek, hogy csatlakozzanak a forradalmunkhoz.

– Ha ők maguk nem tudják, miért állnak ki, és mit is akarnak valójában, akkor senki nem képes ésszerű indokot szolgáltatni nekik. Csak akkor győzhetnek, ha bennük ég a szabadságvágy, annyira, hogy nem csak ölni, de akár meghalni is képesek lennének érte. – Richard felállt, és leporolta a nadrágját. – Maradj ki ebből Victor, különben te is együtt fogsz meghalni a többiekkel.

Victor a szekérhez kísérte Richardot. A távolból érkezni kezdtek a munkások a Császári palotához. A kovács körmével a deszkákat kapargatta a szekér oldalán. Láthatóan lett volna még mondanivalója.

– Richard, én tudom, mit érzel. Tényleg tudom! Én is úgy látom, hogy ezekben az emberekben nem izzik úgy a szabadság utáni vágy, mint bennem, de hát ők nem Cavaturából származnak, így talán nem is tudhatják, milyen is az igazi szabadság. De egyelőre ez minden, amink van. Nem tennél mégis egy próbát Richard? Richard Rahl, a D’Harai Birodalom vezére messze északon. Ő megértené a mi vágyunkat a szabadság után! Ő biztosan mellénk állna!

Richard felkapaszkodott a bakra, közben azon tűnődött, vajon hol hallhattak az itteni emberek ilyesmiről, és elámult rajta, milyen messzire képesek eljutni az eszmék és elvek. Kezébe vette a gyeplőt és az ostort, és hosszan, keményen szembe nézett a józan, tiszta fejű kovácsmesterrel, akit most megrészegített a levegőben szállongó szabadságillat.

– Victor, megpróbálnál-e hideg acélból szerszámot kovácsolni?

– Persze, hogy nem. Az acélnak fehéren izzónak kell lennie, mielőtt bármit ki lehetne formálni belőle.

– Hát ez az emberekkel is így van, Victor. Ezek az emberek a hideg acél. Kíméld meg a kalapácsodat! Biztos vagyok benne, hogy ez a te Richard Rahlod sem mondana mást a helyemben.