Huszonötödik fejezet

Mikor Richard leszállt a lováról az egyik általa kiszemelt útifenyő közelében egy kis lejtős, füves tisztás szélén, Nicci átvette tőle a mén kantárát. Miközben kikötötte a lovakat egy barkáktól roskadozó égerfa törzséhez, hátában érezte a férfi haragtól izzó pillantását. A lovak éhesek voltak, azonnal harapdálni kezdték a nedves füvet. Richard egyetlen szó nélkül keresgélni kezdett. Hullott fát gyűjtött a sűrűn álló lucfenyők alól, ahol talán egy kissé szárazabban maradhatott a talaj.

Nicci lopva, feltűnés nélkül leste a buzgólkodó Richardot a szeme sarkából. A férfi olyan volt, ahogy emlékezett rá, de mégis valahogy más, több is. Nem annyira a testi megjelenésében, bár Richard nagy ember volt, inkább valamiféle tiszteletet parancsoló légkör lengte körül, ami most sokkal erősebben, érettebben érződött rajta, mint amikor Nicci utoljára látta. Korábban előfordult, hogy úgy gondolt Richardra, mint valami nagyra nőtt gyerekre. Most ez már eszébe sem jutott. Többé már nem.

Richard olyan volt most, mint egy megtermett, nemes, erős, vad mén, bezárva egy maga teremtette karámba. Nicci tartotta a távolságot, hadd rugdalja Richard a karám falait. Nicci azzal nem nyerne semmit, ha felbosszantaná ezt a nemes vad teremtményt. Mi sem állt tőle távolabb, mint bosszantani, szenvedésében megalázni Richardot.

Nagyon is meg tudta érteni a férfi izzó dühét. Tisztán felismerte Richard és az Inkvizítor Anya egymás iránti érzéseit. Richard lelki karámjának falait nem más alkotta, mint ezeknek az érzéseknek a pókháló-finomságú, de elszakíthatatlanul erős fonalaiból szőtt kerítés. Bár Nicci együtt érzett Richard fájdalmával, a világon ő lett volna legkevésbé alkalmas arra, hogy ezeket a kínokat enyhíteni próbálja. Majd az idő beforrasztja a most még nyersen lüktető sebeket. Idővel a karám falait majd más kötelékek váltják fel. Idővel majd Richard is meg fog békélni az elkerülhetetlennel. Idővel majd megérti azoknak a dolgoknak az igazságát, amit Nicci meg szándékozott mutatni neki. Idővel rá fog jönni, hogy Nicci azt tette, amit szükséges volt. Hogy így volt a legjobb.

Nicci a tisztás szélén egy lapos gránitkőre ült le, aminek sajátos formájú törött szegélye elárulta, hogy valaha ahhoz a sziklatömbhöz tartozhatott, ami a balzsam– és lucfenyők sűrű zöld függönye alól kandikált ki, és peremének vonala kiegészítette a lapos kő törésvonalát.

Egyenes háttal ült, erre még anyja nevelte rá kislánykorában, és nézte, hogyan nyergeli le Richard a lovakat. A férfi zabot adott az állatoknak az abrakos tarisznyába, aztán köveket gyűjtött a tisztásról. Nicci először nem értette, mire lehet ez jó, de amikor Richard a köveket a tűzifával együtt bevitte az útifenyő lombsátra alá, rájött, hogy Richard nyilván tűzhelyet akar építeni belőlük. A férfi jó sokáig időzött bent a fenyősátorban, amiből Nicci arra következtetett, hogy nyilván a nedves fából való tűzrakással bajlódik. Nicci segíthetett volna Tehetségével a tűzgyújtásban, ha maradt volna még elegendő ereje hozzá, de a Kahlanon végrehajtott varázslat annyira kimerítette a mágikus energiáit, hogy már ennyi tartaléka sem maradt.

Richard azonban láthatóan képes volt boldogulni mágia nélkül is: Nicci, láthatta, ahogy az előző este tüzet gyújtott, nyírfakéreggel kezdve, amire finomra hasogatott gyújtóst halmozott, arra pedig vékonyabb ágakat. Nicci maga soha nem értett az efféle nomád dolgokhoz, nem is volt nagy hajlandósága hozzájuk. Hagyta, hadd ügyködjön vele Richard, ő maga pedig hozzálátott, hogy a lova zablájának megsérült kötelét kijavítsa. Az eső átmenetileg megenyhült, Nicci most csak némi finom permetként érzékelte az arcán.

Miközben a vastag, sodrott kötél végét igyekezett kibogozni a zablafeszítő vas karikájából, a nagy fenyő lombja alól apró, roppanó hangokat hallott. A ropogás és sercegés elárulta számára, hogy Richardnak sikerült begyújtania a tüzet. Fazék kondult egy kőnek ütközve, ebből meg arra következtetett, hogy Richard vízforraláshoz készül, ha már a tűz elég erős lesz.

Nicci még mindig a gránitdarabon ült és a kötelet bogozta, amikor Richard előjött, hogy a lovakról gondoskodjon. Levette róluk az abrakos tarisznyát, és megitatta őket egy sziklamélyedésben összegyűlt tócsából. Bár Richard egyszerű, sötét erdei öltözéket viselt, az semmit sem rontott a kiállásán. Szürke szeme pillantása átsiklott Niccin, közben felmérte, mit csinál a nő. Hagyta, hadd bajlódjék Nicci a csomóval, és a lovak lecsutakolásához látott. Hatalmas kezei meglepő biztonsággal és finomsággal végezték a dolgukat. Nicci biztosra vette, hogy a lovak élvezik, hogy lábukról végre valaki letakarítja az egész nap alatt rátapadt sarat. Ő biztos, hogy élvezte volna a helyükben.

– Azt mondtad, beszélnünk kell – szólalt meg végül Richard, miközben a lóvakaróval az utolsó sárfoltot tisztogatta le a kanca tomporáról. – Gondolom, a beszélgetés azt jelenti, hogy te elmondod a fogságom feltételeit. Gondolom, vannak szabályaid, amit a foglyodnak be kell tartania.

A jeges hanglejtés azt sugallta, hogy Richard egy kissé provokálni akarja Niccit, hogy felmérje a reakcióit. Nicci félretette a zablát. Richard kihívó hangsúlyára őszinte együttérzéssel a hangjában válaszolt.

– Azért, mert valami már megtörtént veled a múltban, ne gondold, hogy újra ugyanúgy fog történni. A sors nem szül kétszer egyforma gyermeket. Minden alkalom más és más. Ezúttal is más lesz a helyzet, mint az előző két alkalommal.

Nicci válasza, éppúgy, mint a tekintetéből kiolvasható szánalom, készületlenül érte Richardot. Egy pillanatig némán meredt Niccire, mielőtt lekuporodva visszacsúsztatta volna a lóvakarót a nyeregtáskája egyik zsebébe.

– Az előző két alkalommal? – Lehetetlen volt, hogy Richard ne értse meg a Nicci szavaiban rejlő utalást a korábbi fogságaira, de a férfi kifejezéstelen tekintete, mozdulatlan arca semmit sem árult el a gondolataiból. Lehajolt, és kezébe vette a mén jobb első lábát, hogy kipiszkálja a paták közül a sarat. – Nem értem, miről beszélsz.

Nicci tudta, hogy Richard olyan gonddal puhatolózik, amilyennel a ló patáját tisztogatja. Szerette volna kitapogatni, mennyit tudhat Nicci erről az előző két alkalomról, meg arról, miért állítja Nicci azt, hogy ez most más lesz. Biztosan meg akarta tudni, hogyan akarja Nicci elkerülni Richard korábbi fogvatartóinak hibáit. Nyilván, hiszen minden igazi harcos így tett volna.

Richard ezek szerint még mindig nem állt készen rá, hogy elfogadja, milyen alapvetően eltér ez a helyzet minden korábbitól.

A férfi körbe ment a nagytestű mén körül és kitisztogatta a patáit, míg végül a bal elülsőhöz ért, egészen Nicci közelébe. Amikor elengedte a ló lábát, Nicci felállt. Richard megfordult, és olyan közel kerültek egymáshoz, hogy Nicci érezte az arcán Richard lélegzetének melegét. Richard merev tekintete azonban most már közel sem kavarta fel annyira Niccit, mint az első alkalommal.

Ahelyett hogy visszahőkölt volna előle, rezzenéstelenül szembenézve viszonozta az átható pillantást, és szemében az elképedt csodálkozás ült, hogy „megszereztem”. Még mindig nem tudott napirendre térni a tény felett, hogy végre hatalmában tarthatja Richardot. Az sem lehetett volna nagyobb csoda, ha valami módon sikerült volna palackba zárnia a holdat és a csillagokat.

– Fogoly vagy – mondta Nicci. – Teljesen érthető a haragod és keserűséged. Soha nem is várnám el tőled, hogy ennek örülj, Richard. De ezúttal ez más, mint az előző alkalmakkor. – Finoman torkon ragadta Richardot. A férfi meglepődött, de megérezte, hogy nincs komoly veszélyben. – Korábban – folytatta Nicci gyengéd vigasztalással a hangjában –, mindkét alkalommal nyakörvet kellett viselned.

– A Próféták Palotájában ott voltál, amikor oda vittek. – Nicci érezte a keze alatt, hogy a férfi nagyot nyel. – De a másik…

Nicci elengedte Richard nyakát.

– Én nem használok nyakörvet, mint a Fény Nővérei, hogy hatalmamban tarthassalak, hogy fájdalommal kényszerítselek engedelmességre, vagy hogy nevetséges teszteknek vesselek alá. Az én célom egészen más.

Köpenyét fázósan a vállára húzta, és távolba révedő tekintettel elmosolyodott.

– Emlékszel, amikor először megérkeztél a Próféták Palotájába? Emlékszel a szónoklatra, amit akkor mondtál?

Richard feszült óvatossággal válaszolta:

– Nem… pontosan.

Nicci még mindig az emlékeibe merült.

– Én igen. Akkor láttalak téged először. Minden egyes szavadra emlékszem.

Richard egy szóval sem válaszolt, de tekintetéből látszott, milyen lázasan működik az agya.

– Akkor is nagyon dühös voltál, hasonlóan, mint most. Egy vörös bőrrudat emeltél a magasba, ami a nyakadban lógott. Emlékszel már?

– Azt hiszem, valóban úgy volt. – Richard tekintetéből eltűnt a gyanakvás. – Azóta annyi minden történt. Azt hiszem, eszembe sem jutott azóta.

– Azt mondtad, hordattak már veled nyakörvet azelőtt is. Azt mondtad, az a személy, aki a nyakörvet rád adta, fájdalommal tanított és büntetett téged.

Richard gyanakvóan megmerevedett.

– Na, és?

Nicci mereven Richard szemeibe nézett, amelyek sastekintettel figyelték a nő minden mozdulatát, minden lélegzetvételét. Ez a tekintet arról árulkodott, hogy Richard gondosan mérlegre teszi Nicci minden egyes szavát. Afféle belső kalkulációnak veti alá, mesteri elemzésnek, hogy kitapogathassa, milyen magas az őt bezáró kerítés, hogy vajon képes lesz-e átugrani. Hát nem lesz képes!

– Állandóan ezen gondolkodtam — folytatta Nicci. – Amit arról mondtál, hogy korábban is hordtál már nyakörvet. Egy pár hónappal ezelőtt elfogtunk egy vörös bőr ruhás nőt. Egy Mord-Sithet. – Richard enyhén elsápadt. – Az a nő azt mondta, az ő Rahl Nagyurát keresi, hogy megvédelmezhesse. Rávettem, hogy mondjon el mindent, amit rólad tud.

– Én nem D’Harából való vagyok. – Richard hangjából önbizalom csendült, Nicci mégis megérezte a mélyén a feltámadó ijedtséget. – Egy Mord-Sith szinte semmit sem tudhat rólam.

Nicci mélyen a köpenye alá nyúlt, és előhúzott onnan egy tárgyat, amit magával hozott. Hagyta, hogy a kis vörös bőrrúd kihulljon az ujjai közül, le a földre, Richard lábai elé. A férfi megdermedt.

– O, dehogynem, Richard. Nagyon is sokat tudott rólad. – Nicci alig észrevehetően elmosolyodott, nem gúnyosan, nem diadalittasan, inkább valami távoli szomorúsággal a bátor asszony emléke iránt. – Ismerte Dennát. Ott volt D’Harában, a Népek Palotájában, amikor Denna elfogott és oda hurcolt téged. Mindent tudott arról az időről.

Richard levette Nicciről a tekintetét. Meghajtott térdekkel, nagy tisztelettel emelte fel a kis rudat a sáros talajról, és megtörölte a nadrágja szárába, mintha valami nagy kincs lenne.

– Egy Mord-Sith nem árulna el neked semmit. – felegyenesedett és keményen szembenézett Niccivel. – A Mord-Sitheket kínzással edzik meg. Csak annyit mondana el neked, amennyivel képes lenne elhitetni veled, hogy együttműködik. Ravasz, hihető hazugságokkal traktálna téged. Előbb meghalna, mintsem hogy olyat ejtsen ki a száján, amivel az ő Rahl Nagyurának egy szemernyit is ártana.

Nicci hosszú, kecses ujjával félrehúzott egy csatakos szőke tincset az arcából.

– Alábecsülsz engem, Richard. Az a nő nagyon bátor volt. Nagyon sajnáltam őt, de bizonyos dolgokat egyszerűen muszáj volt megtudnom. Ő pedig elmondta. Mindent elmondott, amit meg akartam tudni.

Nicci megérezte, hogyan támad fel újra a harag Richardban, vörösre festve az arcát. Niccinek nem ez volt a szándéka, nem ezt akarta elérni. Ő az igazat mondta Richardnak, de a férfi nem akart hinni neki, inkább a saját téves feltételezésének.

Egy hosszú pillanat után azonban Richard szemében megjelent a hallott igazság megértésének a visszfénye. A harag vonakodva eltűnt belőle, helyét végtelen, súlyos szomorúság foglalta el, és nagyot nyelve fojtotta el a gyász szemébe toluló könnyeit. Nicci pontosan ilyen reakciót várt el ettől a férfitől.

– Nyilvánvaló – suttogta Nicci – hogy Denna rendkívül tehetséges volt a kínzásokban…

– Nem várok el, és nem fogadok el együttérzést tőled.

– De én mégis együttérzek veled amiatt, hogy az a nő megkínzott téged semmi másért, csak pusztán azért, hogy fájdalmat okozzon. Ez a legrosszabb fajtája a fájdalomnak, nem igaz? Fájdalom minden haszon nélkül. Nem akart beismerést vagy titkokat kicsikarni belőled – a kínzást a céltalanság csak még kínzóbbá teszi. És neked ezt kellett elszenvedned. – Nicci a Richard kezében szorongatott vörös rúd felé intett. – Ennek a nőnek nem kellett efféle fájdalmat elszenvednie. Azt akarom, hogy ezt tudd.

Richard bizalmatlanul szorította össze az ajkait, és nem nézett Nicci szemébe. Belebámult az erdő egyre növekvő sötétjébe.

– Te megölted azt a Mord-Sithet, azt a Dennát, de előtte még kimondhatatlan szörnyűségeket művelt veled.

– És ha úgy volt? – Richard arckifejezése szavai fenyegető keménységét tükrözte.

– Megfenyegetted a Fény Nővéreit, mert ők is nyakörvet tettek rád. Azt mondtad nekik, arra sem elég jók, hogy megcsókolják a csizmáját annak a nőnek, Dennának, és igazad is volt. Azt mondtad nekik, azt hiszik, hogy a nyakörved pórázát tartják a kezükben, és megígérted nekik, hogy rá fognak jönni, nem póráz az, hanem egy sistergő istennyila. Egy pillanatig se gondold, hogy nem értem meg a mostani érzéseidet, és az eltökéltségedet.

Kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi mellkasát.

– Ezúttal azonban a nyakörv nem a nyakadon van, Richard, hanem a szíveden, és ha hibát követsz el, Kahlan fizet érte az életével.

Richard mereven megfeszített karjai végén ökölbe szorultak a kezei.

– Kahlan inkább meghalna, minthogy az élete ára az én rabszolgaságom legyen. Könyörgött nekem érte, hadd áldozhassa az életét a szabadságomért cserébe. Még eljöhet a nap, amikor úgy adódik, hogy el kell fogadjam a felajánlását.

Nicci csak fáradt unalmat érzett Richard fenyegetőzése hallatán. Az emberek olyan gyakran fenyegették már meg.

– Ez teljes mértékben rajtad áll, Richard. De nagy hibád követsz el, ha azt hiszed, hogy ez érdekel engem.

Nicci felsorolni sem tudta volna, hányszor fenyegette már meg az életét Jagang ennél sokkal komolyabban. Hogy hányszor szorongatta eszméletlenre a torkát, miután előzőleg félholtra verte. Alkalmanként Kadar Kardeef is hasonlóan brutális volt vele. Már nem is tartotta számon, hányszor érezte úgy, hogy most aztán tényleg mindjárt meg fog halni, kezdve azon az eseten, amikor kislánykorában az a férfi bevonszolta a sikátorba és kirabolta.

De nem csak ezek az emberek ígértek szenvedést Niccinek.

– El sem tudnám mondani neked, hányszor ígért nekem az Alvilág Őrzője mérhetetlen örök szenvedést az álmaimban. Ez az én sorsom. így hát, kérlek, Richard, ne gondold, hogy megijeszthetsz a te szánalmas kis fenyegetéseddel. Nálad vadabb és gonoszabb emberek ígérték már a halálomat sokszor. Már réges-régen elfogadtam a sorsomat, és nem érdekel többé.

Nicci sárnehéznek érezte a karjait az oldala mellett. Jagangra és az Őrzőre terelődött gondolatai emlékeztették rá, hogy az ő élete értéktelen és értelmetlen. Csak az, amit egykor Richard szemeiben meglátott, csak az utalt rá, hogy várhat rá még valami több is, valami, amit egyelőre még nem ismert fel és nem értett meg.

– Mik a szándékaid? – tudakolta Richard.

Nicci gondolatai térben és időben visszatértek a jelenhez.

– Már mondtam: most az lesz a szereped, hogy a férjem legyél, így is fog történni, ha azt akarod, hogy Kahlan életben maradjon. Az igazat mondtam neked: ha velem jössz, és megteszed azokat az egyszerű dolgokat, amiket kérek tőled, mint például, hogy eljátszod a férjemet, Kahlan hosszú életű lesz. Azt persze nem állíthatom, hogy boldog is lesz, hiszen tudom, hogy szeret téged.

– Mit gondolsz, Nicci, meddig tarthatsz engem fogságban? – Richard idegességében csapzott haját túrta az ujjaival. – Nem fog sikerülni, bármi is az, amit akarsz. Meddig tart majd, amíg belefáradsz ebbe az abszurd komédiába?

Nicci szűkre húzott szemekkel nézte Richardot. A férfi szavai mélységes ártatlanságról, ha nem tudatlanságról árulkodtak.

– Drága fiam, én száznyolcvanegy évvel ezelőtt jöttem erre a nyomorult világra. Ezt te is tudod. Gondolod, hogy ez idő alatt nem volt alkalmam megtanulni a türelmet? Bár a testünk hasonló korúnak látszik, és sok tekintetben nem vagyok idősebb nálad, közel hétszer annyit éltem már meg, mint te. Te komolyan hiszel benne, hogy a te türelmed nagyobb, mint az enyém? Valami ostoba csitrinek tartasz talán, akit könnyedén be tudsz csapni, vagy kivárni, amíg ráun a játékaira? – Richard indulata kissé lehűlt.

– Nicci, én…

– És ne is próbálj barátkozni velem, vagy a saját oldaladra állítani. Én nem Denna vagyok, vagy Verna vagy Warren, sőt ami azt illeti, még Pasha sem. Engem nem érdekel a barátság.

Richard elfordult, és békítőleg veregette meg a mén lapockáját, aki nyugtalanul horkantott és kapált a lábával megérezve az útifenyő lombsátra alól szivárgó füstszagot.

– Tudni akarom, micsoda szörnyűségeket műveltél azzal a szegény nővel, amivel rávetted, hogy Dennáról beszéljen neked.

– Egy szívességért cserébe tette meg. – Richard hitetlenkedve ráncolta a homlokát.

–  Miféle szívességet tudtál volna te tenni egy Mord-Sithnek?

– Elvágtam a torkát.

Richard lehunyta a szemét, és gyásszal a szívében meghajtotta a fejét az ismeretlen nő előtt, akinek miatta kellett meghalnia. Hangjából minden tűz kiveszett.

– Gondolom, nem tudod, hogy hívták.

Igen, ez volt az. Ez a mások iránt érzett empátia – még ha ezek a mások nem is tudtak róla – ez volt az, ami Richardot azzá tette, aki volt, de egyúttal béklyóba is verte. És ugyancsak a mások iránti törődése lesz az, ami által egyszer majd meg fogja érteni, mi a jelentősége annak, amit most Nicci tesz vele. Akkortól aztán majd Richard is hajlandó lesz önként harcolni a Rend igazságos ügyéért.

– De tudom – felelte Nicci. – Hania.

– Hania. – Richard arcán látszott a szenvedés. – Még csak nem is ismertem.

Nicci egy ujjal a férfi álla alá nyúlva gyengéden felemelte a fejét.

– Richard. Szeretném, ha tudnád, hogy én nem kínoztam meg azt a nőt. A kínpadon találtam rá. Egyáltalán nem örültem meg annak, amit láttam. Megöltem a kínzóját. Hanián már nem lehetett segíteni. Felajánlottam neki, hogy megszabadítom a szenvedéseitől, hogy gyorsan végzek vele, ha beszél nekem rólad. Nem azt kértem tőle, hogy eláruljon téged, úgy, ahogy azt a Rend szerette volna. Csak a múltadról kérdeztem, az első fogságodról. Meg akartam érteni, miért mondtad, amit mondtál akkor, az első napon ott, a Próféták Palotájában, ennyi az egész.

Richard nem látszott megkönnyebbültnek, bár Nicci ezt szerette volna elérni.

– Megtagadtad tőle a gyors véget, ahogy mondtad, amíg meg nem kaptad tőle, amire szükséged volt. Ezzel részt vállaltál a kínzásában.

Nicci belebámult a sötétségbe. Fájdalmat és szégyent érzett, visszagondolva a véres eseményre. Pedig az ilyesmitől már régen nem tudott többet érezni bármiféle érzelem halovány árnyékánál.

Annyian voltak, akik a szenvedéseiktől való megváltásra vártak… annyi öreg és beteg, annyi éhező gyerek, annyi szűkölködő, nyomorgó, reménytelen szegény… Az a nő egyszerűen egy volt az élet áldozatai közül, aki a megváltásra várt. Így volt a legjobb, ahogyan történt.

Nicci megtagadta a Teremtőt, hogy elvégezhesse, amit szerinte a Teremtő rosszul rendezett el, és az Alvilág Őrzőjének ajánlotta fel a lelkét. Nem tehetett mást: ő gonosz volt. Csak egy végtelenül gonosz lélek volt képes rá, hogy ne érezzen végtelen szánalmat és keserűséget, a szükséget és fájdalmakat szenvedők iránt. Ó, kegyetlen irónia volt ez: a Teremtő elárulása útján szolgálni hűséggel a nélkülözők ügyét…

– Lehet, hogy te így látod, Richard – mondta Nicci halk, az emlékei szörnyű látomásától rekedt hangon. – Én másként láttam. Hania is. Mielőtt elvágtam a torkát, megköszönte nekem, amit tenni szándékoztam.

Richard tekintetében nem volt irgalom.

– És miért akartad, hogy rólam… hogy Dennáról beszéljen neked?

Nicci összébb húzta a köpenyét a vállán.

– Hát nem egyértelmű?

– Hogy véletlenül se kövess el olyan hibát, amit Denna elkövetett. Te nem az vagy, aki ő volt, Nicci.

Nicci fáradt volt. Tudta, hogy az első éjjel Richard semmit nem aludt. Akkor éjjel álmában is érezte magán a férfi tekintetét. Tudta, mennyire szenved Richard. Akkor éjjel, elfordulva a férfitől Nicci csendesen sírt. Siratta a gyűlöletet Richard tekintetében, siratta magát, hogy épp őrá hárult a súlyos teher, hogy megtegye azt, ami mindenkinek a legjobb. Olyan gonosz hely a világ!

– Talán – mondta nagyon lágy hangon –, egy nap majd megérteted velem, hogy mi a különbség kettőnk között.

Annyira fáradt volt! Az előző éjjel, amikor Richard végül megadta magát a kimerültségnek, és Niccitől elfordulva elaludt, Nicci maradt ébren egész éjjel, nézte az alvó Richardot, és érezte a kötést, ami az Inkvizítor Anyához fűzte. A kötelék hatására Kahlan iránt is mélységes részvétet érzett.

De minden így volt a legjobb, ahogy volt.

– Most pedig – jelentette ki – menjünk be ez elől a rémes idő elől. Fázom és éhes vagyok. Pihennünk is kell. És, ahogy mondtam neked, vannak dolgok, amikről előtte még beszélnünk kell.

Tudta, hogy nem hazudhat Richardnak. Persze nem mondhat el mindent, de abban, amit el fog mondani, nem mert volna hazudni neki.

Tehát elkezdődött a tánc.