Negyvenkilencedik fejezet

 

 

 

Miután Ishaq raktárában befejezte a napi munkát, és mielőtt elindult volna Victor vasáért, Richard hazasietett a szobájukba. Nem, mintha vacsorázni akart volna, hanem, hogy értesítse Niccit, vissza kell mennie dogozni. Nicci már jóval korábban egyértelműen tudtára adta Richardnak, hogy ők most férj és feleség, és nem venné jó néven, ha Richard csak úgy eltűnne hazulról. Altur’Rangban kell maradnia, és dolgoznia, mint minden más rendes embernek.

Kamil egy barátjával várta Richardot. Mindketten inget viseltek.

Richard megállt a lépcső alján, és felnézett a két suhancra.

– Sajnálom, Kamil, de vissza kell mennem dolgozni…

– Akkor még annál is nagyobb ökör vagy, mint amilyennek hittelek, ha éjjeli műszakot is vállalsz. Nem kéne annyit erőlködnöd. A szívóskodásnak semmi értelme ebben az életben. Egyszerűen el kéne fogadnod, amit az élet nyújt neked. Tudtam, úgyis kitalálsz majd valamit, hogy ne kelljen megtenned, amiről szájaltál. Már-már elhitetted velem, hogy te esetleg mégis más vagy, mint…

– Csak azt akartam mondani, hogy vissza kell mennem dolgozni, ezért azonnal hozzá kell fognunk ehhez itt.

Kamil lebiggyesztette a szája szélét, ahogy szokása volt, ha nála idősebbek és ostobábbak iránti rosszallását ki akarta mutatni.

– Ez itt Nabbi. Ő is meg akarja nézni ezt a te ostoba javításodat.

Richard bólintott, és semmilyen módon nem mutatta ki elégedetlenségét Kamil pimasz stílusa felett.

– Örvendek a szerencsének, Nabbi.

A harmadik suhanc a folyosóról, a benti lépcsőház árnyékából bámult feléjük. A három kamasz közül ő volt a legnagyobb. Ő nem viselt inget.

Richard a kését, és egy Kamil által hirtelenében kerített rozsdás feszítővasat használt a lépcsők szétbontására. A munkának ez a része könnyűnek bizonyult: az egész szerkezet úgyis már-már magától szét akart esni. A két kamasz figyelte, ahogy Richard késével kitakarította a tartógerendák hornyait. Minthogy a laza deszkák eléggé szétforgácsolták a vágatok peremeit, Richard kimélyítette a rovátkákat, közben részletesen elmagyarázta a fiúknak, mit csinál, és hogyan fogja ferdére vágni a lépcsőfokok végeit, hogy bepasszíthassa őket a gerendák réseibe. Közben ő meg a fiúkat figyelte, hogyan faragják ki az ékeket annak a mintának az alapján, amit ő csinált nekik. A két kamasz örült, hogy megmutathatják Richardnak, milyen jól tudnak bánni a késsel, Richard meg annak örült, hogy a segítségükkel hamarabb végezhet a munkával.

Mikor végül összerakták a lépcsőt, Kamil és Nabbi fel-alá rohangáltak a lépcsőn, láthatóan elámulva tőle, hogy az immár stabilan állt a talpuk alatt, és büszkén arra, hogy a javításból ők maguk is kivették a részüket.

– Jó munkát végeztetek mindketten – dicsérte meg őket Richard, mivel ez igaz is volt. A fiúk ezúttal nem vágtak vissza semmiféle vagány szöveggel. Igazság szerint még mosolyogtak is.

Richard vacsorája híg köles volt, amiben több víz volt, mint köles. Lenolajban úszó kanóc gyengécske fénye mellett ette meg, és a hevenyészett mécsesből áradó szag egyáltalán nem tett jót az étvágyának. Nicci erősködött, hogy ő már evett, és biztatta Richardot, hogy egye meg az egészet.

Richard egyáltalán nem részletezte Niccinek, milyen természetű lesz az éjszakai munkája. Nicci csak ahhoz ragaszkodott, hogy Richard dolgozzon, hogy mit csinál tulajdonképpen, az egyáltalán nem is érdekelte. Ő a háztartás ügyes-bajos dolgaival volt elfoglalva, és Richardtól azt várta el, hogy keresse meg a megélhetésükre valót.

Úgy tűnt, Nicci elégedett volt vele, hogy Richard megismeri, mennyit kell az átlagembernek dolgoznia ahhoz, hogy úgy-ahogy meg tudjon élni. A remény, hogy több pénzük lehet az éjszakai munkából, a vágyakozás valami halvány szikráját gyújtotta ki Nicci szemében, ami azonban a szavaiban egyáltalán nem nyilvánult meg. Richard megfigyelte, hogy a valaha telt melleit fedő fekete szövet most lötyögősen, félig üresen ráncolódott Nicci testén. A nő karjai, könyöke csontosra soványodtak.

Miközben Richard a kölest kanalazta, Nicci mintegy mellékesen megjegyezte, hogy a házmester, Kamil apja ott járt náluk.

– Na, és mit mondott? – nézett fel Richard a tányérjáról.

– Azt mondta, hogy mivel neked van munkád, a területi lakóbizottság megemelte a bérleti díjunkat, hogy segítsünk a munkanélküliek lakbérét kifizetni. Látod, Richard, hogyan törődik a Rend az emberekkel, hogy mindnyájan a közösség legnagyobb hasznára működhessünk együtt?

Szinte minden pénzüket, amit nem vett el a munkásbizottság, elvette a lakóbizottság, vagy valamelyik más bizottság, és mindenki ugyanabból a célból: a Rend polgárainak a javára. Richardnak és Niccinek szinte semmije sem maradt élelmiszerre. Richard ruhája egyre bővebb lett rajta, de még mindig nem lötyögött annyira, mint Niccié.

Nicci mintha még örült volna is neki, hogy a lakbérrel hátralékba kerültek. Az élelmiszer legalább olcsó volt – már amikor lehetett kapni. Az emberek azt hajtogatták, hogy egyedül a Teremtő kegyelmének és a Rend bölcsességének köszönhető, hogy akad egyáltalán ennivalójuk. Ishaq raktárában azonban Richard arról is hallott pletykákat, hogy megfelelő árért sokkal több és változatosabb élelmiszerhez is hozzá lehet jutni. Richardnak persze nem volt ilyesmire pénze.

Az úton Jorival az öntödébe, aztán a kovácsműhelyhez menet, Richard a távolban olyan házakat is látott, amelyek igencsak nagyok és mutatósak voltak. Arrafelé jól öltözött emberek járkáltak az utcákon. Időnként egy-egy hintó is elhaladt mellettük. Ezek az emberek olyan fajták voltak, akik nem szennyezték be kezüket munkával, sem lelkűket holmi alantas üzleteléssel. Az eszme emberei voltak ők, a Rend tisztviselői, akiknek az volt a feladatuk, hogy gondoskodjanak róla, hogy minden munkaképes ember meghozza a megfelelő áldozatot a Rend ügyéért.

– Az önfeláldozás minden ember erkölcsi kötelessége – ingerelte Nicci az összeszorított fogakkal hallgató Richardot.

Richard nem volt képes tovább tartani a száját.

– Az önfeláldozás a rabszolgák ocsmány és értelmetlen öngyilkossága.

Nicci döbbenten meredt rá. Mintha Richard azt jelentette volna ki éppen, hogy az anyatej méreg a csecsszopók számára.

– Azt hiszem, Richard, ez a legkegyetlenebb dolog, amit valaha is hallottam tőled.

–  Kegyetlenség, ha azt mondom, hogy nem áldoznám fel magamat örömmel azért a bandita Gadiért? Vagy valamelyik másik gazemberért, akit nem is ismerek? Kegyetlenség, ha azt mondom, nem akarok önkéntes áldozatot hozni semmiféle kapzsi bitangért, aki rablott javakra sóvárog, amiért nem dolgozott meg, de hajlandó mások vérét is kiontani érte? A nagyra tartott értékekért, a szabadságodért és a számodra kedvesek szabadságáért hozott áldozat – az olyan fajta áldozat, mint amit én hoztam Kahlan életéért – az egyetlen józan ésszel elfogadható önfeláldozás. A ti önzetlenségetek azt jelenti, hogy rabszolgák vagytok, akiknek legdrágább kincsüket, az életüket is fel kell áldoznotok az első beképzelt csirkefogónak, aki ezt követeli tőletek.

Az önpusztító önfeláldozás az, amit a zsarnok követel meg a rabszolgáitól. Egyáltalán nem szolgálja az én javamat, ha úgy fosztanak meg a két kezemmel és eszemmel megszolgált javaimtól, hogy közben kést szorítanak a torkomnak. Ez csak annak a javát szolgálja, aki a kést a kezében tartja. Na, meg azokét, akik puszta létszámuk és nem a józan ész alapján diktálják nekünk, mi a köz java: azokét, akik a rablót dicsőítik, hogy cserébe felhabzsolhassák a maradékot, amit a gazdájuk meghagyott. Az élet kincs. Ezért ésszerű a szabadságért hozott áldozat: az ilyen áldozat magáért az életért van, és az életet a tetteid által kell megélned. Az élet szabadság nélkül csak az „emberiség” javára hozott önfeláldozás nevű lassú, biztos haldoklás. Az emberiség érdekéért, aki mindig más, sohasem te magad. Az emberiség nem egyéb, mint egyének összessége. Miért lenne bárki más élete fontosabb, értékesebb, mint a te magadé? Az esztelen, kötelező önfeláldozás őrültség.

Nicci nem Richardra nézett, hanem a mécses lenolaj tavacskáján táncoló lángra.

– Ezt te sem gondoltad komolyan, Richard. Egyszerűen csak fáradt vagy, és dühös, mert éjszaka is dolgoznod kell, csak hogy boldoguljunk valahogy. Neked is be kell látnod, hogy azok, akiken te a pénzeddel segítesz, szintén a társadalmat segítik, téged is beleértve, ha te kerülnél komoly szükséghelyzetbe.

Richard nem szállt vitába vele, és csak ennyit válaszolt:

– Sajnállak, Nicci. Még a saját életed értékét sem ismered. Az áldozat számodra semmit sem jelent.

– Ez nem igaz, Richard – suttogta Nicci. – Én is áldozatot hozok érted… A kása, amit megőriztem neked, hogy elég erőd legyen…

– Hogy legyen erőm az életemet elkótyavetyélni. Miért áldoztad fel a saját vacsorádat, Nicci?

– Mert így volt helyes… a többiek érdekében. – Richard a gyenge lángocskába bámulva bólintott.

– Koplalással kockáztatod az életedet másokért… bárki másért. – Ujjával hátrafelé bökött, az ajtó irányába. – Mi a helyzet például ezzel a haramiával, ezzel a Gadival? Halálra koplalnád magad érte, csak hogy ő jóllakhasson? Érne valamit az áldozatod, Nicci, ha olyan valakiért tennéd, akit nagyra értékelsz, de ez nem így van: te a Rend szürke, lapos eszméiért hozol áldozatot.

Hogy erre Nicci nem válaszolt, Richard eléje tolta a vacsorája maradékát.

– Én nem akarom elfogadni a te céltalan áldozatodat. – Nicci örökkévalóságnak tűnő hosszan bámult némán a kására.

Richard sajnálta Niccit, azért, amit a nő nem volt képes felfogni: arra gondolt, vajon mi történne Kahlannal, ha Nicci megbetegedne a rosszultápláltság miatt.

– Egyél, Nicci – bíztatta gyengéden.

A nő végül felemelte a kanalát, és szófogadóan enni kezdett.

Mikor befejezte, nagy, sóvárgó, kék szemekkel nézett Richardra, tekintetével mohón keresve valamit, amit Richard képtelen volt megláttatni vele. Az üres tálat az asztal közepére tolta.

– Köszönöm az ételt, Richard.

– Miért köszönöd meg nekem? Én csak egy önzetlen rabszolga vagyok, akitől elvárják, hogy áldozatot hozzak bármilyen értéktelen személyért is, aki csak hozzám fordul a nélkülözésével.

Az ajtóhoz lépett, és kezével a kilincsen visszafordult.

– Mennem kell, ha nem akarom elveszíteni a munkámat.

Nicci bólintott, és nagy, kék szemei csordulásig teltek könnyel.

Richard első útján a sötét utcákon keresztül az öntödétől Victor műhelyéig öt rudat cipelt el. Az utcákon egyik-másik nyitott ablakból meglepetten pislogó emberek bámulták meg a nagy teherrel küszködő embert. Pislogásuk értetlenségüket jelezte, nem fogták fel Richard tevékenységének jelentőségét. Richard nem másért dolgozott most, mint a saját érdekéért.

A hatalmas súly alatt görnyedezve Richard egyre csak azt mondogatta magának, hogy ha minden alkalommal öt rudat visz, az csupán tíz fordulót jelent, és minél kevesebbet kell fordulnia, annál jobb. A második és harmadik fordulóval is elvitt öt-öt rudat. Mikor negyedszer tért vissza az öntödéhez, úgy döntött, hogy egy kis könnyebbség kedvéért beiktat még egy fordulót, így egy pár alkalommal csak négy rudat kell vinnie. Már nem is tudta számon tartani, hányszor ment végig oda-vissza a kihalt éjszakai utcákon. Az utolsó előtti fordulóban már csak két rudat bírt felvenni. így az utolsóra maradt három. Erővel kényszerítette magát, hogy utoljára elvigye mind a hármat, mert a nagyobb teherrel utat spórolt meg magának.

Hajnal előtt az utolsó három rúd is ott volt Victor műhelyénél. Richard vállai lehorzsolódtak, izmai sajogtak. Innen még gyalog kellett visszamennie Ishaq raktárához, ezért nem tudta megvárni, amíg Victor megérkezik és kifizeti a negyed aranyat, amivel most már tartozott neki.

A szokásos napi munka pihenésnek számított az éjszakai vascipeléshez képest. Jori nem igen beszélt, ha nem szóltak hozzá, így Richard lefekhetett a szekérderékba a faszén-rakomány tetejére, és lophatott magának pár perc alvásidőt a döcögő szekér tetején. Mindezzel együtt mély elégedettséget érzett, hogy teljesítette, amit megígért.

Mikor a végtelennek tűnő munkanap befejeztével Richard hazaért, Kamil és Nabbi a lépcső tetején állva vártak rá. Mindketten inget viseltek.

– Arra vártunk, hogy hazaérj, és befejezd a munkát – fogadta Kamil.

Richard alig állt a lábán.

– Milyen munkát?

– Hát a lépcsőjavítást.

– Azt tegnap este megcsináltuk.

– Csak az elülső lépcsőt. Azt mondtad, meg akarod javítani a lépcsőket. Az elülső lépcső ennek csak egy része. A hátsó lépcső kétszer olyan hosszú, és rosszabb állapotban van, mint az elülső volt. Csak nem akarod, hogy a feleséged, vagy valamelyik másik asszony a házból elessen és kitörje a nyakát, mikor hátramennek a tűzhelyhez, vagy a budiba?

A fiúk részéről ez afféle kis teszt volt. Richard tudta, hogy ha most elküldi őket, azzal el is veszíti őket. De olyan fáradt volt, hogy tisztán gondolkodni is nehezére esett.

Nicci kidugta a fejét a szobájuk ajtaján.

– Mintha a hangodat hallottam volna. Gyere be vacsorázni. Levest főztem neked.

– Van teánk?

Nicci lapos oldalpillantást vetett a két inget viselő fiúra.

– Főzhetek. Gyere be, és mire megeszed a levest, megfőzöm a teát.

– Légy szíves, hozd majd ki hátra – felelte neki Richard. – Megígértem, hogy megjavítom a lépcsőt.

– Most?

– Egy pár óráig még világos van. Enni munka közben is tudok.

Kamil és Nabbi most még többet kérdezősködtek, mint az előző este. A harmadik kamasz, a félmeztelen Gadi el-elsétált a munkába merülő Richard és a másik kettő előtt, közben látványosan fixírozta Niccit, amikor az kihozta Richard levesét és a teát.

Mikor Richard végzett a munkával, bement a szobába, ami hajdan Ishaq nappalija volt, és most neki és Niccinek szolgált otthonául. Levette az ingét, és a mosdótálból vizet lötykölt az arcába. A feje lüktetett.

– Mosd meg a hajad – szólt rá Nicci. – Mocskos. Nem akarok tetűt a lakásunkban.

Richard nem vitatkozott, hogy neki nincsenek tetűi. Tudta, hogy Nicci gyűlöli a tetűket, ezért inkább a vízbe merítette a fejét, és bedörzsölte a durva háziszappannal. Egyszerűbb volt így, mint vitába szállni Niccivel, és így hamarabb is mehetett aludni.

Úgy gondolta, még hálás is lehet érte, hogy Nicci legalább tisztaságszerető felesége a csalással ráerőltetett kapcsolatban. Tisztán tartotta a szobájukat, kimosta az ágyneműt, a ruháikat, annak ellenére, hogy a vizet az utca végén lévő kútból kellett ide cipelnie hozzá. Nicci sohasem tiltakozott semmilyen munka ellen, amivel az átlagos, normális emberek életét utánozhatta. Nicci annyira meg akart tudni valamit, hogy ebbéli igyekezetében gyakran olyannyira belemerült az átlagemberek életébe, hogy teljesen meg is feledkezett róla, hogy ő a Sötétség Nővére és Richard rabtartója. Richard azonban minden pillanatában észben tartotta mindezt. Most újra a vízbe mártotta a fejét, és megrázta benne, hogy a szappan habját kiöblítse belőle.

Ahogy felemelte a fejét, a víz apró patakokban folyt le az állára, onnan vissza a mosdótálba. Megkérdezte Niccit.

– Ki az a Narev Testvér?

Nicci a szalmazsákján ülve varrogatott. A kérdésre felkapta a fejét. A varrás egyszerre idegennek tűnt a kezében, mintha a köznapi életet utánozni akaró szemfényvesztő igyekezete hirtelen lelepleződött volna.

– Miért kérdezed?

– Találkoztam vele tegnap odakint a kovácsműhelynél.

– Az építkezésen? – Richard bólintott.

– Vasat szállítottam oda.

Nicci visszahajolt a varrása fölé. Richard a nő arcát figyelte az olajmécses imbolygó fényében. Nicci öltött még egyet-kettőt Richard egyik nadrágjának a térdén, aztán a karjait, egyiket még a megstoppolt nadrág szárában tartva, fáradt mozdulattal az ölébe ejtette.

– Narev Testvér a Rend Testvériségének főpapja. Ez egy ősi szekta, amelyik annak szenteli magát, hogy végrehajtsa a Teremtő akaratát itt, a mi világunkban. Ő a Rend szíve és lelke: az erkölcsi kalauzuk, hogy úgy mondjam. Ő és a tanítványai vezetik a Rend igaz hívőit a Teremtő örökkévaló fényébe. Ő Jagang Császár tanácsadója.

Richard meghökkent. Nem gondolta volna, hogy Nicci ennyire tájékozott Narev Testvérrel kapcsolatban. Tarkóján égnek meredt a haj és rossz előérzete támadt.

– Miféle tanácsokat ad?

Nicci újabb öltést tett, és lassan áthúzta a hosszú cérnát, mielőtt válaszolt.

– Narev Testvér volt Jagang tanítója, nevelője és lelki vezetője. Narev Testvér szította fel Jagangban az eszme lángját.

– Varázsló, ugye? – ez inkább hangzott állításnak, mint kérdésnek.

Nicci felpillantott a varrásból Kék szeme pillantásában Richard látta a habozást: megmondja-e neki az igazat, vagy, hogy mennyit is áruljon el belőle. Richard kemény, rezzenéstelen tekintete azt felelte erre a kimondatlan kételyre, hogy ő elvárja Niccitől a teljes igazságot.

– A köznép nyelvén, azt hiszem, így is lehet nevezni.

– Ez meg mit jelent?

– Az átlagember, aki vajmi keveset ért a mágiához, varázslónak mondanák őt. A szó szoros értelmében azonban nem az.

– Hát akkor micsoda? A szó szoros értelmében.

– Igazság szerint Boszorkány mester.

Richard szó nélkül meredt Niccire. Eddig mindig azt hitte, hogy a varázsló és a Boszorkánymester ugyanazt jelenti. Most, hogy végiggondolta, rájött, hogy a mágiához valamit is konyító emberek a Tehetséggel rendelkező férfiakat kizárólag varázslóként emlegették. Ezektől az emberektől még sohasem hallotta a „Boszorkánymester” kifejezést. – Úgy érted, olyasmi, mint egy boszorkány, csak férfiben?

Nicci felakadt a kérdésen egy pillanatig.

– Gondolom, értelmezheted így is, persze ez nem igazán pontos. Ha össze akarod hasonlítani egymással, több közös vonást találsz a Boszorkánymester és a varázsló között, mivel mindketten férfiak. Ha a boszorkányokat is bevonod az elemzésbe, inkább csak eltereled a figyelmet a lényegről.

Richard letörölte a vizet az arcáról.

– Nicci, kérlek! Egész éjszaka dogoztam, holtfáradt vagyok. Ne menjünk most bele elvont és bonyolult fejtegetésekbe, jó? Csak mondd meg, egyszerűen, mi is az, hogy Boszorkánymester.

Nicci letette a kezéből a varrást, és intett Richardnak, hogy üljön mellé a matracra, a fény közelébe. Richard felvette az ingét, és lábait maga alá húzva a matracra kuporodott.

– Narev Testvér Boszorkánymester – kezdte Nicci. – Sajnálom, de a különbséget nem lehet csak úgy egyszerűen elmagyarázni. A dolog nagyon is összetett. Próbálom olyan világosan elmondani, ahogy csak tudom, de meg kell értened, hogy nem egyszerűsíthetem le a végletekig, mert akkor pont a lényeg fog elveszni belőle.

A Boszorkánymesterek nagyon hasonlóak a varázslókhoz, mégis teljesen mások. Mint ahogy a vízre és az olajra egyaránt rámondhatjuk, hogy mindkettő folyadék. Mindkettő folyik, mindkettő képes anyagokat feloldani, de nem keverednek, és más-másfajta anyagok oldódnak bennük. Ugyanígy nem keveredik a varázslók és a Boszorkánymesterek mágiája, és mindkettő más-más dolgokra hat. A Boszorkánymester varázslata nem működik a varázsló ellen, és fordítva. Mindkét fajta varázslat mágia, de különbözőek, és nem keverednek egymással. Az egyik fajta mintegy kioltja, semlegesíti a másikat.

– Úgy érted, mint ahogy az Alkotó és a Pusztító Mágia egymás ellentétei?

– Nem. Felszínes megközelítésben ez az összehasonlítás talán alkalmasnak tűnik rá, hogy a különbségeket megmagyarázza, de ez a fajta gondolkodás teljességgel téves. – Nicci felemelte a kezét, mintegy azt jelezve, hogy megpróbálja újrakezdeni az egész magyarázatot, de aztán lemondóan visszaejtette az ölébe. – Borzasztó nehéz a különbséget megmagyarázni olyasvalakinek, mint te, aki azzal sincs tisztában egyáltalán, hogy a saját Tehetsége hogyan működik. Nem rendelkezel azokkal az alapokkal, amelyikre építve megértethetném veled a lényeget. Nincsenek olyan szavaim, amelyek pontosan kifejeznék a különbséget, de egyúttal te is megérthetnéd őket.

– Szóval… valami olyasmire gondolsz, mint, hogy a farkas és a puma egyaránt ragadozók, de teljesen különböző teremtmények?

– Igen, ez egy kicsit közelebb áll a lényeghez.

– Milyen gyakoriak a Boszorkánymesterek?

– Körülbelül, mint az álomjárók, vagy… – itt Nicci jelentőségteljes tekintettel mérte végig Richardot – mint a harci mágusok.

Ámbár Richard nem értette, Nicci pedig nem tudta megmagyarázni a különbséget, a dolog mégis valamiért nagyon nyugtalanította Richardot.

– Mi az, amit a Boszorkánymesterek másként csinálnak? – Nicci kétségbeesetten felsóhajtott.

– Nem vagyok szakértő a dologban, és így nem tudom teljesen biztosra mondani, de azt hiszem, alapvetően a Boszorkánymester ugyanazokra a dogokra képes, mint a varázsló, csak épp a maga különleges módján. A pálinka és a sör egyformán alkoholos ital, de más-más tulajdonságokkal, és másmás alapanyagból.

– Az egyik erősebb a másiknál.

–  A varázslókkal és a Boszorkánymesterekkel nem ez a helyzet. Érted már, miért olyan képtelenség szavakba önteni a különbségüket, vagy egyáltalán összehasonlítani őket? A varázsló vagy a Boszorkánymester mágiájának az ereje kizárólag a személy képességeitől függ, a Tehetségük jellege egyáltalán nem befolyásolja.

Richard a borostáját vakargatta az arcán, miközben elgondolkozott mindazon, amit Nicci elmondott. Annak fényében, hogy mind a varázslók, mind a Boszorkánymesterek képesek a mágia használatára, Richard még mindig nem fogta fel, miért kellene lényegi különbséget tenni köztük.

– Van olyasmi, amit egy Boszorkánymester képes megtenni, de egy varázsló nem? – Richard kivárt, de úgy érezte, Nicci nem annyira azon gondolkodik, mit válaszoljon, inkább azon, válaszoljon-e egyáltalán. – Nicci, amikor foglyul ejtettél, azt mondtad, mindig az igazságot fogod mondani nekem. Azt mondtad, semmi okod rá, hogy becsapj.

Nicci egy darabig állta Richard tekintetét, de végül elfordította a fejét. Fél kézzel félrevonta arcába hulló haját, és ez a gesztus váratlanul és fájdalmasan Kahlant idézte Richard eszébe.

–  Lehetséges. Azt hiszem, nem kizárt, hogy Narev Testvér rájött, hogyan lehet újra létrehozni azt a varázslatot, ami a Próféták Palotáját vette körül. Évezredekkel ezelőtt a Tehetség mindkét oldalával rendelkező varázslók összefogása hozta létre ezt a bizonyos varázslatot. Úgy gondolom, az egyik lényegi eltérés, hogy a Boszorkánymesterek mágiája nem választható szét kétfelé, úgy, mint a varázslóké. így tehát, bár Narev Testvér mágiája eltérő módon működik, eleget tudhatott meg hozzá, hogy rájöjjön hogyan voltak képesek a régi varázslók, akik hozzád hasonlóan a mágia mindkét oldalát birtokolták, megalkotni a Palotát övező varázslatot, és hogy a maga módján ő is megismételhesse azt.

– Az öregedést lassító varázslatra gondolsz? Úgy gondolod, ő is képes ilyesmit létrehozni?

– Igen. Jagang célzott is erre előttem. Én még gyerekkoromból ismerem Narev Testvért. Ő már akkor is érett, látomásos prédikátor volt, aki a Rend eszméit tanította. Néha elgondolkodva emlegette, hogy elég hosszú ideig szeretne élni hozzá, hogy megérje azt az időt, amikor a Renddel kapcsolatos látomásai valóra válnak. Mikor engem elvittek Tanimurába, azt hiszem, ez adhatta neki az ötletet, hogy hamarosan ő is elmenjen a Próféták Palotájába.

A Nővérek semmit sem tudtak róla. Csak egy egyszerű, jelentéktelen szolgának vélték őt. Mivel az ő Tehetsége más, mint a közönséges varázslóké, a Nővérek nem ismerték fel a képességeit. Ma már úgy gondolom, Narev Testvér kifejezetten azzal a céllal ment a Próféták Palotájába, hogy tanulmányozza a Palota köré vont varázslatot, és később majd újraalkothassa azt a saját céljaira.

– Miért nem rohanta le egyszerűen a Palotát? Elfoglalhatta volna, és saját céljaira kisajátíthatta volna a lassító varázslatot.

– Lehet, hogy eleinte az is volt az elképzelése, hogy egy napon elfoglalja és az ügye érdekében használja fel a palotát: Jagang Császárnak tulajdonképpen pontosan ez volt a terve, de az is lehetséges, hogy kezdettől fogva azért tanulmányozta a varázslatot, hogy nem csak megismételni legyen képes, de még javítani is tudjon rajta.

Richard megdörgölte a homlokát, így akarva enyhíteni kínzó fejfájását.

– Tehát szerinted Narev Testvér úgy hiszi, nem csak képes lesz ugyanúgy létrehozni a varázslatot a Menedék, a Császár új palotája körül, mint ahogy az a Próféták Palotáját vette körül, hanem még erősebbé is tudja tenni, még jobban lelassítani az öregedést, hogy ő és az ő kiválasztottjai, még tovább élhessenek?

– Igen. Ne feledd, hogy a kor viszonylagos. Aki ezer évig él, annak egy évszázadnál is rövidebb idő nagyon rövidnek tűnhet. Aki viszont sok ezer évig él, puszta ezerévnyi élet futó semmiség.

Gyanítom, hogy Narev Testvér megtanulta, hogyan lehet annyira lelassítani az öregedést, hogy szinte már-már halhatatlanná tudja tenni magát. Jagang el akarta foglalni a Próféták Palotáját. Lehetséges, hogy azt tervezték, hogy miután a Palota a kezükbe kerül, Narev annak a varázslatát akarta felerősíteni a céljainak megfelelően.

– Én viszont keresztülhúztam a számításaikat. – Nicci bólintott.

– Mint mindannyian, akik valaha a Palotában éltünk, most Narev Testvér is úgy öregszik, mint bárki más. Számunkra, akik elvesztettük a varázslat védelmét, ez úgy tűnik, mintha rohamléptekkel száguldanánk a sír felé. Nem kétséges, hogy Narev Testvér nagyon szeretne minél többet megőrizni még megmaradt fiatalosságából. Örökre viszonylag fiatalnak maradni igencsak vonzó kilátás. Örökké élni öregen kevésbé ígéretes perspektíva. Mivel te leromboltad a Próféták Palotáját, ahol elegendő ideje lett volna a tervei kivitelezésére, most arra kényszerült, hogy gyorsabban cselekedjen, mint elképzelte.

Richard hátradőlt a szalmazsákján. Keze fejét a homlokára szorította.

– A kováccsal mágikus alakzatot csináltat. A kovácsnak fogalma sincs róla, mit is szerkeszt. Az alakzatot a végén arannyal kell befuttatnia.

– A tisztaság kedvéért. Ez valószínűleg csak egy lépés a teljes folyamatban. Még az is lehet, hogy az arannyal futtatott forma csak egy nyers minta, aminek alapján Narev Testvér majd tiszta aranyból fogja kiöntetni a végső alakzatot.

Richard elgondolkodva vonta össze a szemöldökét.

– Ha az alakzat csak minta, akkor még sokkal valószínűbb, hogy Narev több ilyen alakzatot is akar öntetni, hogy egymás hatását megsokszorozzák. – Nicci összeráncolt homlokkal hajolt előre.

– Igen, ez lehetséges.

– Árt az a kovácsnak, ha elkészít egy ilyen alakzatot?

– Nem, mert ez jószándékú varázslat. Ha egy pillanatra eltekintünk az alkotója vágyaitól és céljaitól, maga a varázslat kifejezetten pozitív irányulású: az öregedés lefékezését szolgálja az élet meghosszabbítása érdekében.

– Mit tudsz Narev Testvér tanítványairól?

– Fiatal varázslók a Próféták Palotájából. – Richard riadtan ült fel.

– Én éltem a Palotában. Fel fognak ismerni.

– Nem. Ezeket a fiatalokat ott oktatták a Palotában, de Narev Testvért követve még azelőtt otthagyták a Palotát, mielőtt te odaérkeztél. Ha látnak is, nem ismerhetnek fel.

– De ha varázslók, nem fogják megérezni, hogy én is tudok bánni a mágiával?

Nicci arcán kételkedő mosoly jelent meg.

–  Annyira nem tehetségesek. Hozzád képest gyenge kezdők.

Richardot egyáltalán nem nyugtatta meg Nicci bókja.

– És téged nem fog felismerni Narev Testvér, vagy valamelyik tanítványa?

Nicci arca elkomorult.

– Ó, persze, hogy felismernének.

– Ahogy elmondtad, Narev Testvér képességei nagyon jók. Nem fogja ő megérezni rajtam, hogy rendelkezem a Tehetséggel? Mikor találkoztunk, olyan furcsán nézett rám. Azt kérdezte, nem találkoztunk-e mi már valahol. Szerintem megérzett valamit.

– Te miért gondoltad róla, hogy varázsló?

Richard a szalmazsákjából kikandikáló szalmaszálat piszkálgatva gondolkodott el a kérdésen.

– Tulajdonképpen nem volt semmi konkrét dolog, ami árulkodott volna róla, de erősen gyanítottam egy sor apróság alapján: ahogy mozgott, ahogy az emberre nézett, a beszédmódjából; tulajdonképpen valamennyi megnyilvánulásából. Csak miután feltételeztem magamban, hogy Narev varázsló, csak az után jöttem rá, hogy a szerkezet, amit a kováccsal csináltat, mennyire emlékeztet egyfajta mágikus alakzatra.

– Ő is gyaníthatja rólad valami hasonló módon, hogy hordozod a Tehetséget. Te meg tudod látni valakiről, hogy mágiahasználó?

– Igen. Megtanultam felismerni a kortalan tekintetet a szemükben. Azonkívül valamiféle módon érzékelem az erős képességűek körül a Tehetség auráját. Mint például körülötted is. Néha csak úgy szikrázik a levegő tőle körülötted.

Nicci ámulva meredt rá.

– Ilyesmiről még sohasem hallottam. Ez nyilván összefügg valahogyan azzal, hogy te a mágia mindkét oldalával rendelkezel.

– Te is tudod használni mindkét oldalt. Te nem látod az aurát?

–  Nem, de én a Pusztító oldal erejéhez másként jutottam hozzá.

Nicci a lelkét adta érte cserébe az Alvilág Őrzőjének.

– De Narev Testvér körül nem láttál semmi ilyesmit, ugye? – Mikor Richard némán megrázta a fejét, Nicci magyarázni kezdett.

–  Ez azért van, mert, ahogy már elmondtam, ti a mágia különböző vetületeit képviselitek. A józan megfontolás képességén túlmenően nincs más módod, nincs a varázslói képességeiden alapuló eszközöd rá, hogy Narev Testvérben felismerd a Tehetséget. Neki ugyanúgy nincs boszorkányképessége rá, hogy benned megláthassa a varázslót. A ti mágiátok hatástalan egymással szemben. Az ő Tehetségét csak megfigyelés és logika útján következtetted ki te is.

Richard rádöbbent, hogy Nicci kimondatlanul is arra figyelmezteti, jó lesz, ha óvatos lesz Narev Testvér közelében, ha nem akarja, hogy a Testvér felismerje benne a varázslót.

Voltak percek, amikor Richard úgy érezte, már-már rájött, miféle játékot űz vele Nicci.

Voltak aztán olyan alkalmak is, mint például most, amikor terjesen másként látta a nő szándékait. Most úgy tűnt neki, Nicci nem azért szembesíti őt a hitével és elveivel, mert igazán hisz bennük, hanem mert elkeseredetten reménykedik benne, hogy Richard ki tudja ábrándítani belőle, hogy a férfi képes lesz megtalálni Nicci igazi valóját a nő saját sötét, reménytelen világában, és meg fogja tudni mutatni neki az onnan a fényre kivezető utat. Richard nagyot sóhajtott magában. Sokszor érvelt már Niccivel, hogy megértesse vele, miért hibásak azok az eszmék, amikben a nő hisz. De képtelen volt megingatni őt az érveivel. Jobb esetben csak felingerelte a vitatkozással, rosszabb esetben csak még mélyebbre taszította téveszméi közé.

Richard halálosan fáradtan hevert az ágyán és résnyire nyitott szemekkel nézte, ahogy Nicci az egy szál olajmécses fényénél elmélyülten koncentrál a varrásra: a világ egyik leghatalmasabb asszonya, amint szemmel láthatóan megelégszik annyival, hogy Richard nadrágjának a térdét foltozza.

Aztán Nicci véletlenül megszúrta az ujját a tűvel. Rázogatta a kezét és elfintorogott fájdalmában, és Richard hátán hirtelen végigfutott a hideg, mert eszébe villant, a kapcsolat Nicci és Kahlan között, és hogy Kahlan most ugyanúgy érezte a tű szúrását.