Harminckilencedik fejezet

Kahlan fellépett a kengyelbe, megmarkolta a nyeregkápát, és felugrott a lova nyergébe. A hideg bőr lószerszám csikorgott alatta, ahogy fél kézzel lenyúlt, hogy Vernát felsegítse maga mögé a ló hátára. Miután a Prelátus gondosan elhelyezkedett szorosan Kahlan háta mögött, két Nővér óvatosan feladta a nehéz favödröt Vernának. Cara és Philippa Nővér már készenlétben ültek a lovukon, a Nővér a combján egyensúlyozta a vödröt.

–  Vigyétek át a gyerekeket a hágón – adta ki Verna a parancsot.

Dulcinia nővér ősz hajkoronájával buzgón bólogatott.

– Magam fogok gondoskodni róluk, Prelátus.

– Amennyi üvegport még sikerül elkészítenetek, szórjátok bele a szélbe a biztonság kedvéért, miután az Inkvizítor Anya és én ellovagoltunk. Aztán húzódjatok szét a hátvédeink mögött, hogy közbeléphessetek, ha a Rendnek sikerül áttörnie. Ha mi kudarcot vallunk, a Nővéreknek mindent meg kell tenniük, hogy minél tovább feltartsák az ellenséget, hogy a lehető legtöbb emberünk átjuthasson a hágón a biztonságba.

Dulcinia Nővér ismét csak megígérte, hogy pontosan teljesíteni fogják a Prelátus parancsait.

Csendben várakoztak mindnyájan egy pár percig, időt hagyva Zeddnek, hogy elérhessen Warrenhez a parancsokkal. Nem volt már mit mondaniuk. Kahlan arra koncentrált, amit tennie kell, ahelyett, hogy azon aggódjon, sikerül-e a tervük vagy sem. Valahol a tudata mélyén azonban tisztában volt vele, milyen veszélyesen tökéletlenek az efféle, utolsó pillanatban kiagyalt haditervek.

Kahlan úgy vélte, vártak már annyit, amennyit komolyabb kockázat nélkül megtehettek, ezért karjával intett Carának, hogy induljanak. Utoljára még összevillant a tekintetük, Cara egy „jó szerencsét” mosolyt küldött Kahlan felé, aztán elvágtatott. Philippa Nővér egyik karjával szorosan kapaszkodott a Mord-Sith derekába, a másikkal a vödröt egyensúlyozta a térdén.

Ahogy Cara lovának patadobogása elhalkult az éjszakában, Kahlanban most először tudatosult, hogy a sötétségből már hallani lehet a Birodalmi Rend sok százezernyi katonájának csatakiáltásait. A számtalan hang egységes, egyre erősödő harsogássá állt össze, ahogy a támadók sorfala mind közelebb ért hozzájuk. Szinte úgy hangzott az egész, mint a szélvihar üvöltése egy szűk falú sziklakanyon mélyén. Kahlan lova nagyokat horkantott, és patáival a földet kapálta. A rettenetes morajtól Kahlan pulzusa mindinkább felgyorsult. Legszívesebben elvágtatott volna, messze innen, mielőtt még az ellenség túl közel kerülhetne hozzá, de nem tehette, ki kellett várnia, amíg a Cara és Philippa Nővér által kiszórt port a szél arrébb sodorja az útjukból.

– Bárcsak használhatnánk mágiát, hogy magunkat megvédjük – szólalt meg mögötte halkan Verna, mintha csak Kahlan kimondatlan gondolatára válaszolna. – Sajnos nem tehetjük, mert azonnal észrevennék.

Kahlan bólintott, bár alig tudatosult benne, mit is mond a Prelátus. Verna is csak kimondta, ami éppen eszébe jutott, csak, hogy ne kelljen csendben ülnie, és hallgatnia az ellenség közeledését.

Kahlan halálos csöndben ült, vére a dobhártyájában lüktetett. Rég elfeledkezett a csípős hidegről, és magában igyekezett az előtte álló feladat legapróbb részleteit is felidézni, hogy bármi történne is közben, ne érje meglepetésként, és ne kelljen a pillanat hevében döntenie. Jobb előre eltervezni mindent, amit lehet, mint hirtelenjében ösztönösen reagálni.

Miközben csendben várakozott a lova hátán ülve, hagyta, hogy eluralkodjon rajta a harag. A düh jobb harcosokat kreál, mint a félelem.

Kahlan tudatosan szította a dühét, maga elé képzelve mindazokat a szörnyűségeket, amit a Rend katonái műveltek a Középföld lakóival. Maga elé képzelt minden egyes holttestet, amit csak látott, mintha azok sorra járulnának az Inkvizítor Anya elé, elnémult nyelveikkel bosszúért könyörögve. Felidézte a halott gyermekeik, férjeik, testvéreik, szüleik teste fölött zokogó asszonyok, megölt szeretteiket, barátaikat tehetetlen haraggal gyászoló erős, egészséges férfiak képét. Lelki szemei előtt látta mindazoknak a férfiaknak, nőknek, gyermekeknek a képét, akiket annyi szenvedés ért olyan emberek kezétől, akiknek ők soha, semmiben nem ártottak.

A Birodalmi Rend nem egyéb volt, mint érzéketlen, szívtelen gyilkosok bandája. Nem érdemeltek kegyelmet: nem is lesz nekik kegyelem.

Richardra gondolt, aki most ennek az ellenségnek a kezei között van. Felidézte magában a fogadalmát, hogy ha kell, az utolsó szálig elpusztítja ezt az ellenséget, amíg csak vissza nem kapja Richardot.

– Itt az idő – szólalt meg végül, görcsösen összeszorított fogai közül szűrve a szót. – Készen állsz?

– Készen. Akármi is történne, le ne lassíts, vagy mi is áldozatául esünk a saját porunknak. Az egyetlen esélyünk, ha a gyors vágta szele elsodorja a testünk közeléből az üvegport. Ha átérünk a völgy túloldalára, és már mind kiszórtam a port, csak akkor leszünk biztonságban. Addigra a Rend sorai között teljes lesz a zűrzavar, ha nem egyenesen a pánik.

Kahlan bólintott.

– Kapaszkodj, indulunk.

A ló, amit a közeledő harci zaj már nagyon felizgatott, túlságos nagy lendülettel indult el, Verna kis híján lesodródott a hátáról. Karjával riadtan kapott Kahlan dereka után. Kahlan ugyanakkor hátra nyúlt, és Verna ruhaujját megmarkolva tartotta vissza a Prelátust a ló hátán. Vágta közben Verna igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, és a vödör veszélyesen megbillent, de Vernának valahogyan mégis sikerült megtartania. Szerencsére a por nem ömlött ki belőle.

Az izmos herélt Kahlan parancsának engedelmeskedve vágtatott, de füleit hátracsapva eközben is a közelgő morajlás felé figyelt. Eleve nyugtalan és feszült volt két test szokatlan terhétől a hátán. Jól idomított, sok csatát megélt állat lévén nyilván azzal is tisztában volt, mit jelentettek a közeledő sereg felől hallatszó csatakiáltások, és ez is hozzájárult a feszültségéhez. Kahlan azonban tudta, hogy a ló fegyelmezett, erős és gyors. Ahhoz, amit most meg kellett tenniük a ló ereje és gyorsasága létfontosságú volt.

Kahlan szíve olyan gyorsan vágtázott a mellkasában, akárcsak a lova alatta, miközben a sötét völgyben száguldottak. Az ellenség most már sokkal közelebb volt, mint amikor, nem sokkal korábban, Cara vágtázott itt keresztül. A lovuk patáinak robaja részben elnyomta a megszámlálhatatlan torokból, a bal oldaluk felől hallatszó harci kiáltások hangját.

Kahlan agyában akaratlanul is emlékfoszlányok villantak fel: öklök, csizmák zúdultak felé ezekben az emlékekben, férfiak vérszomjas ordítozása közepette. Annyira törékenynek és sebezhetőnek érezte most magát, mint még soha ezelőtt. Kahlan a feltörő emlékek keltette félelmét hideg gyűlöletté és haraggá lényegítette át magában: gyűlöletté és haraggá ezek ellen a vadállatok ellen, akik elözönlik szeretett Középföldjét, és legyilkolják a népét. Azt akarta, hogy valamennyien fájdalmas, kínhalállal haljanak meg.

Pontosan nem lehetett megítélni, milyen közel volt hozzájuk az ellenség, sőt, mivel a Hold mögülük világított, még a saját pontos helyzetüket sem volt könnyű meghatározni. Kahlan attól tartott, hogy vágtájuk közben esetleg túl közel kerülnek az ellenség arcvonalához, és hirtelen vérszomjas katonák élő falával találják szemben magukat. Elég közel akart hozzájuk kerülni ahhoz, hogy a szél egyenesen az ellenség arcába fújja a vakságot okozó üvegport, azt akarta, hogy a lehető legjobb esélyük legyen megállítani a támadást. Ellenállt hát a belső késztetésnek, ami azt sugallta neki, hogy a lova fejét fordítsa jobbra, távolabb az ellenségtől.

Az éjszaka sötétjét hirtelen éles sárga fénycsóva vágta keresztül. A felhők színe szürkéről ragyogó világos narancsszínre váltott. A fehér hó éles, bántó fényt sugárzott vissza. Mélyen a bordái között valami szörnyű, zümmögő vibrálást érzett.

Jó százlépésnyire előtte, a talaj fölött úgy három méter magasságban folyékony kék-sárga fénygömb gördült keresztül az útvonalukon, mézsárga tűzcseppeket hullatva, fekete füstcsóvát húzva maga után. A varázslótűz fortyogó gömbje élesen megvilágította a talajt maga alatt, amerre elszáguldott. Habár a tűzgömb nem Kahlan felé irányult, a hangja önmagában is elegendő volt hozzá, hogy ösztönösen rettegve akarjon menekülni előle.

Kahlan eleget tudott a varázslótűzről, hogy kellően megrémüljön tőle. Tudta, milyen makacsul tapadt az ember bőrére. Ha egyszer ez az élő tűz megérint, többé nem tudod lesöpörni magadról. Gyakran a varázslótűz egyetlen cseppje elég volt hozzá, hogy csontig átégesse az ember testén a húst. Nem akadt ember elég bátor, vagy elég ostoba ahhoz, hogy ne féljen a varázslótűztől. Kevés ember akadt, akit ez a mágikus tűz megérintett, és mégis életben maradtak, hogy beszámolhassanak a szörnyűséges tapasztalataikról. Akik mégis túlélték, azok egész további életükben a bosszúvágy megszállottaivá váltak.

Ekkor a völgy alján átsuhanó fényes tűzgömb világánál Kahlan megpillantotta a felé özönlő hordát. Minden ember kezében kardok, lándzsák, kopjak, buzogányok, balták villogtak, és torkukból zúgott félelmetes csatakiáltásuk. A vad, elszánt, könyörtelen férfiak egytől egyig harci szenvedély vad lángjában égtek, ahogy ezrével zúdultak elő a sötétség mélyéről.

Kahlan most először láthatta meg saját szemével az ellenség erejének tényleges nagyságát, amióta csatlakozott a d’harai sereghez. A kémjelentésekből hallotta már, mekkora erőkkel állnak szemben, de azokból hiányzott a személyes élmény átütő ereje. Amit látott, annyira túlment minden eddigi tapasztalatán, hogy összehasonlítási alapja sem volt a számuk megítéléséhez. Leesett állal, tágra nyílt szemekkel döbbenten bámulta a hatalmas emberfolyamot.

Rémülten döbbent rá, hogy az ellenség sokkal közelebb jutott már hozzájuk, mint gondolta volna. Az emberi testek tengerében a gyújtogatásra szánt fáklyák fénye százezernyi csillagként borította be a völgy teljes szélességét és mélységét, ameddig csak Kahlan ellátott. A láthatár szélén a fegyverek acéljáról visszatükröződő holdfény széles ezüst sávvá olvadt össze, hogy az ember szinte várta volna fölötte a vitorlák feltűnését.

A hullámvonalban közeledő, lándzsákat és pajzsokat villogtató arcvonal azzal fenyegetett, hogy elvágja Kahlanék útját a völgy túlsó széle felé. Kahlan jobb sarka nyomásával kissé jobbra irányította a lovát, hogy eltávolodjon az ellenséges katonák fenyegetően közeli vonalától. Útirányának kiigazítása után erőteljesen a ló véknyába vágta mindkét sarkát, még erősebb vágtára ösztönözve az állatot.

Nyílvesszők suhantak el a füle mellett, lándzsák csapódtak a földbe közvetlenül a lova lábai előtt. Ekkor döbbent rá, hogy a varázslótűz fényében az ellenség ugyanolyan jól láthatja őt, mint ő azokat.

A tűzgömb, ami Kahlan jelenlétét felfedte az ellenség előtt, elszáguldott a sötétségbe, árnyékba borítva őt, és emberek tízezreit világítva meg, amint elsuhant a fejük felett. Messze a távolban, az előre nyomuló horda mögött a tűzgolyó végül a talajba csapódva felrobbant a lovasság közepén, tűzköpenybe borítva a környezetében lovaglókat és hátasaikat. Frontális támadás alkalmával a lovasság gyakran a gyalogság mögött maradt, hogy akkor rontson előre a gyalogság megsegítésére, amikor a két fél már összecsapott. Az éjszakában messzire hangzott a varázslótűztől halálosan megsebesült emberek és állatok halálsikolya.

Egy nyílvessző pattant le Kahlan bőr combvértjéről. Néhány másik a közvetlen közelében suhant el. Egy a nyereg fájába fúródott épp a gyomra alatt, amint előre hajolt a vágtató ló marjára. A holdfényben nyilvánvalóan észrevették őt és Vernát, ahogy keresztbe vágtak a támadó sereg arcvonala előtt.

– Miért nem vakultak még meg? – kiáltotta Kahlan hátranézve.

Porfátyolt látott lebegni hosszan maguk mögött. Alig-alig látszott másnak, mint a vágtató lovuk patája által felvert por, kivéve, hogy Kahlan látta, amint ez a fátyol a Verna combjához szorított vödörből kígyózik elő. A Prelátus megdöntötte a vödör száját az ellenséges vonal felé, enyhe billegtetéssel biztosítva, hogy egyenletes sugárban szóródjon ki belőle a veszedelmes anyag. Caráék már megtették ugyanezt előttük, de a katonákon még semmi hatás nem látszott.

– Beletelik egy kis időbe, mire hatni fog – kiáltotta Verna Kahlan fülébe. – Be kell pislogniuk a szemgolyóba.

Közvetlenül mögöttük újabb tűzgömb száguldott el. Izzó cseppek hullottak belőle a hóra dühös sziszegéssel, mint amikor forró kövekre vizet öntenek, és szétfröccsentek a talajra érve. A lovuk horkantva gyorsított, közel a pánikhoz. Kahlan az állat marjára dőlve nyugtatóan veregette a rettegő állat nyakát, emlékeztetve rá, hogy nincsen egyedül.

Végigtekintett a feléjük közelgő ellenséges vonalon, és azt látta, hogy a katonák alig-alig pislognak. Tágra nyílt szemekkel, előreszegzett tekintettel, vad harci lázban égve törtek előre.

A varázslótűz, ami úgy megijesztette a lovukat, szétrobbant az ellenséges katonák sorai között. Folyékony lángok fröccsentek az embertömeg közé, hátborzongató sikolyokat váltva ki a meggyulladó katonákból. Mikor az égő emberek szomszédaiknak ütköztek, azokra is átfröccsent róluk a tűz, fokozva a rémült kavarodást. A tűz körül megtorpant az előre törő emberfal. A hátulról, a sötétségből előözönlő emberek azonban a földbe tiporták az égő testeket, csak hogy maguk is megbotoljanak bennük, és úgyszintén a földre zuhanjanak a mögöttük jövők csizmái alá.

Újabb tűzgömb csapódott az ellenség közé, úgy ontva magából a folyékony lángot, mint átszakadt gát a folyóvizet. A robbanás olyan erőteljes volt, hogy a lökéshullám egyszerűen felkapta, és lángoló áramlattal sodorta el a körülötte állókat.

Kahlan előtt nem messze az ellenség sorai közül is előtört egy jókora sárga tűzlabda, és megindult a d’harai tábor felé. Jobbról azonnal megjelent egy kis kék tűzgolyó, és félúton belevágódott a jókora sárga gömbbe. Az ütközéstől lángzuhany szóródott szerte Kahlan körül. Egy nagyobb tűzcsepp közvetlenül a lovuk lába előtt csapódott a földbe, lángokat fröcskölve szét maga körül. Kahlan zihálva rántotta vissza a ló fejét a kantárral.

Néhány centiméterrel elkerülték a tüzet, de Kahlan most azt vette észre, hogy riasztó sebességgel közelednek az ellenséges katonák sorai felé. Olyan közel voltak, hogy egyik-másiknak a szájmozgásáról már le is tudta olvasni, miféle ocsmányságokat ordítanak feléje. Sarkával jobb felé próbálta irányítani megrémült lovát. A ló el is fordult egy kissé, de nem eléggé ahhoz, hogy távolodjanak az ellenséges vonaltól.

Az emberekre és az előttük húzódó senki földjére tűzcseppek záporoztak. A ló immár teljes pánikban, vakon száguldott előre, túl rémülten ahhoz, hogy bármiféle irányítást elfogadjon Kahlantól. Az égő szaru szaga csak fokozta az állat rettegését. Kahlan lepillantott, és észrevette, hogy a varázslótűz egy cseppje a combvértjére tapadt. Az apró, de veszedelmes lángocska vadul lobogott a száguldásuk szelében. Kahlan nem merte lesöpörni a lángcseppet a combjáról, attól tartva, hogy a kezére is rátapadhat. Nem is merte elképzelni, milyen fájdalmas lesz, ha végül sikerül átégetnie a vértet. Ha ez megtörténik, nem lesz más választása, mint rezzenéstelenül elviselni a kínt.

Verna nem vette észre, mi történik. Oldalra fordulva még mindig az üvegpor kiszórásával volt elfoglalva. Kahlan láthatta a lebegő porcsóvát, amelynek vonala a szél hatására elkanyarodott mögöttük az ellenség felé. Távolabb már túljutott az arcvonalon, ott lebegett a hátrébb nyomuló sorok között, beleveszve végül a sötétségbe. Még távolabb, a fáklyások soraiban a lobogó fények megvilágították a fagyott földről a vonuló tömeg által felkavart porral keveredő felhőt.

Egy nyílvessző felhasította a ló lapockáját és felcsapódott róla a magasba. Az ellenséges katonák egy csoportja látta maga felé közeledni Kahlant és Vernát, és vad, diadalittas kiáltásokkal előre rontottak, hogy elvágják a ló útját. Kahlan megrántotta a kantárt, hogy jobb felé irányítsa vele a hatalmas, erős heréltet. A ló ügyet se vetett rá, csak vágtatott tovább rémülettől hajtva. Kahlan tehetetlenül próbálta befolyásolni a lovat, de mindhiába. Egyenesen a katonák futva közeledő fala felé tartottak.

– Túl közel kerültünk! – kiáltotta Verna Kahlan fülébe.

Kahlant túlságosan lekötötte a próbálkozás, hogy visszanyerje az irányítást az állat felett ahhoz, hogy válaszoljon. Karja remegett az erőfeszítéstől, amivel a jobb oldali kantárszárat rángatta, hogy sikerüljön jobbra fordítania a ló fejét. A ló azonban ráharapott a zablára, és sokkal erősebb volt Kahlannál. Kahlan hátán patakokban folyt az izzadság. Sarkával keményen belevágott a ló jobb oldali véknyába, hogy elfordítsa. A szembe jövő katonák dárdákat és kardokat szegeztek feléjük. Egy dolog volt felvenni a harcot az ellenséggel, megint egészen más tehetetlenül viselni, hogy sorsa beteljesüljön.

– Kahlan, mit művelsz?

Jobb lába görcsös, erőteljes nyomásával Kahlannak végre sikerült valamennyire elfordítani jobb felé a lovukat. Ez azonban még kevés volt. Nem tudta megfelelően irányítani a megvadult állatot. Az ellenig acéltüskéket meredeztető sündisznóként gördült riasztó gyorsasággal feléjük.

Három lépéssel arrébb a ló lehajtotta a fejét.

– Jó fiú! – dicsérte meg Kahlan.

Talán van rá esélyük, hogy átugrassanak a dárdák sora fölött. Kahlan kissé felemelkedve a nyeregben súlyát a kengyelre helyezte át, lazára eresztette a gyeplőt, mindkét kezével a ló nyakába kapaszkodva. Lábszáraival továbbra is szorította az állat oldalát, de azért kellő szabadságot engedett neki az akadálytalan mozgáshoz.

Nem volt biztos benne, hogy az ugrás sikerülni fog két ember súlyával az állat hátán. Ha azok a dárdák csak valamivel is rövidebbek lennének… Hátrakiáltott Vernának, hogy jól kapaszkodjon meg.

Hirtelen varázslótűz gömbje száguldott keresztül előttük egészen alacsonyan. A Kahlanék útját elvágni szándékozó, előre rohanó emberek rémülten vágták hasra magukat. Az egész arcvonal összeomlott Kahlan előtt. A tűzgolyó végül tőlük balra robbant fel. Ezernyi ember jajkiáltása tépázta meg a dobhártyáját.

A ló kinyújtotta leszegett nyakát, csánkjait teljesen maga alá húzta. Az utolsó pillanatban felkapta a fejét, nyaka szinte megrövidült, és erős hátsó lábaival elrugaszkodva a levegőbe szökkent. Háta egészen felpúposodott, ahogy teste átúszott a legelső sorban hasaló emberek felett. Verna felsikoltott, karjával horgonyként akaszkodott Kahlan derekára. A ló a fekvő katonák túloldalán ért földet. Kahlan testsúlyával a kengyelen, combjai rugózásával fogta fel az ütközés hatását. Vernának erre nem volt lehetősége. A ló a túlsúlytól kis híján felbukott a leérkezéskor, de sikerült megőriznie az egyensúlyát, és folytatta a vágtáját. Végre távolodtak az ellenség arcvonalától.

– Mi a csoda ütött beléd? – kiabált Verna. – Ne csinálj ilyet, mert akkor nem tudom egyenletesen kiszórni!

– Bocsánat – szólt hátra Kahlan a válla fölött.

Bár jeges szél vágott az arcába, Kahlan fejbőrén izzadságpatakok csordogáltak. A Rend arcvonala egyre távolabbra került mögöttük. Szinte megszédült a megkönnyebbüléstől, amikor felfogta, hogy sikerült keresztül jutniuk a támadók arcvonalának kitüremkedésén.

Távolabb mögöttük valóságos tűzvihar világította meg az eget. Warren és Zedd valóban bevetették a „jó öreg tűzijátékot”, ahogy Zedd mondaná. Bár félelmetes bemutatót produkáltak, ez önmagában kevés volt hozzá, hogy egy ekkora hadsereget megállítson. A Rend mágiahasználói azonnal felzárkóztak, bevetették mágikus pajzsaikat, és ezzel megfékezték a halálos rombolást. A két varázslónak azonban sikerült biztosítania a Kahlan és Verna számára szükséges késleltetést és figyelemelterelést.

Egy lovas vágtatott Kahlan mellé, és Cara hangján szólalt meg:

– Hóóó!

Kahlanék tajtékhabos lova most gyorsan lefékezett, látva maga mellett Cara lovát. Kahlan is, a lova is holtfáradt volt. Amikor leszálltak a lóról Cara és Philippa Nővér mellett, Verna földre dobta a kiürült vödrét. Kahlan most örült, hogy sötét van, így a többiek nem láthatják a lábai remegését. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a combvértjén a varázslótűz lángja kialudt, mielőtt a vastag, edzett bőrt át tudta volna égetni.

Négyen figyelték együtt az őrült éjszakai tűzvihart. A tűzlabdák legtöbbje szétpukkant a mágikus pajzsokon, de azért még lángra gyújtotta a túl közel lévők egyikét-másikát. Zedd egyik pörgő, tűzgömböt a másik után irányította az ellenségre. Az egész völgy visszhangzott az égő emberek halálsikolyaitól. A Rend mágusai viszonozták a tüzet a d’harai frontvonal irányába, de ott a Nővérek pajzsai ártalmatlanították őket.

A hatalmas ellenséges horda azonban rendületlenül tört előre. A gyilkos tűzgömbök legfeljebb lelassították, és széttördelték a szabályos soraikat.

A mágiahasználók lassan mindkét oldalon a helyzet magaslatára emelkedtek, és semlegesítették egymás tüzes fegyvereinek a hatását. Kahlan jól tudta, hogy a frontvonalban álló d’harai csapatoknak semmi esélyük sincs rá, hogy megállítsák a Rend rájuk zúduló túlerejét. Még csak lelassítani sem igen fogják tudni. A Hold fényében észrevette, hogy a d’harai katonák apránként elhagyják védelmi állásaikat és visszavonulnak.

– Miért nem működik? – suttogta Kahlan, félig-meddig csak magának. Verna felé hajolt. – Biztos vagy benne, hogy jól csináltátok?

Verna el volt foglalva vele, hogy az ellenség gyors előrenyomulását figyelje, és a harsogó csatakiáltások zajában úgy tűnt, meg sem hallotta Kahlan kérdését. Kahlan ellenőrizte a kardját, de tudta, milyen hiábavaló lenne felvenni a küzdelmet. Megérintette a hátán Richard Kardját, és egy pillanatig fontolgatta, hogy kivonja, aztán úgy döntött, okosabb, ha menekülnek. Vernát kimerült lovuk felé taszította. Cara ugyanezt tette Philippa Nővérrel.

Mielőtt Kahlan fellépett volna a kengyelbe, észrevette, hogy a Rend előrenyomulása lelassul. Látta, hogy az élen haladók botladoznak. Egyesek széttárt karral tapogatóztak maguk körül, mások arcra buktak.

Verna arra mutatott.

– Nézzétek!

A fájdalom és kínszenvedés döbbent nyögései törtek fel az ellenség sorai közül, és egyre hangosabbá váltak. A bukdácsoló emberek egymáson estek keresztül. Néhányan a láthatatlan ellenség felé vagdalkoztak kardjaikkal, de csak megvakított sorstársaikat kaszabolták össze.

Az arcvonal mozgása vonszolódássá lassult. A harci mének kíntól megvadulva hajigálták le lovasaikat a hátukról. Rémülten vágtattak szét a szélrózsa minden irányába, észre sem véve a letiport emberi testeket patáik alatt. A szekereket felborogatták az eléjük fogott, megvakult állatok. Az ellenség sorai között teljessé vált a zűrzavar.

Zedd és Warren bukkant fel mellettük. Mindketten izzadtan szálltak le a lovaikról a csípős éjszakai hideg ellenére. Kahlan megszorította Zedd csontos kezét.

– Ti ketten az életünket mentettétek meg a végén. – Zedd Warrenre mutatott.

– Ő volt, nem én.

Warren könnyedén vállat vont.

– Észrevettem, mire készülnek.

Aztán valamennyien ámulattal nézték a megvakított hadsereget.

– Ez a te érdemed, Verna – szólalt meg Kahlan. – Te és az üvegporod megmentettek minket.

Ekkor végre egymás karjába borultak Vernával, és arcukon a megkönnyebbülés örömkönnyei ömlöttek végig.