54. FEJEZET

Jó pár órával később Chaol a lány ajtaját bámulta. Nem igazán tudta volna megmondani, hogy mit is keres itt. Amikor beszélni akart Doriannal, nem találta a herceget a lakosztályában. Mindenképpen el akarta mondani neki, hogy téves volt a látszat, amikor az előbb rájuk nyitott. A kezére pillantott.

Az elmúlt hét folyamán a király igazából szóra sem méltatta. Találkozásaik során Káin neve egyetlenegy alkalommal sem merült fel. Nem mintha Káin számított volna. Ő csupán apró kis gyalog volt a táblán. A király csak szórakozott vele. A halott ráadásul nem is volt tagja a testőrségnek.

Csak hát... meghalt. Káin szeme többet nem nyílik ki, mert Chaol megölte... többé már nem szívja tele levegővel a tüdejét, mert Chaol... Örökre elhallgatott a szíve dobogása, mert...

A kapitány önkéntelenül is a kardja markolata után nyúlt. Múlt héten a párbaj után bevágta a fegyvert a szobája sarkába. Szerencsére valaki könyörületes módon letisztította róla a vért. Talán az egyik testőr azok közül, akik betámogatták Chaolt a lakosztályába, és ragaszkodtak hozzá, hogy leigya magát. Az emberei némán ültek mellette, és kivárták, amíg a kapitány valamennyire összeszedi magát. Aztán egyetlen szó nélkül távoztak. Nem várták meg, hogy Chaol köszönetet mondjon.

A kapitány most beletúrt rövid hajába, és kinyitotta az étkező ajtaját.

Celaena az ételt piszkálta. Görnyedten ült a székében. Kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.

– Kétszer is meglátogatsz egy nap során? – kérdezte, és letette a villáját. – Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?

– Hol van Dorian? – mordult rá Chaol.

– Miért itt keresed?

– Úgy tudom, hogy ilyenkor általában itt szokott időzni.

– Hát a mai naptól kezdve ne számíts rá, hogy sűrűn nálam találod. A testőr beljebb lépett, csupán az asztal előtt állt meg.

– Miért?

Celaena bekapott egy kenyérdarabkát.

– Mert véget vetettem a dolognak.

– Hogy mit csináltál?

– Én vagyok a király bajnoka. Az pedig számodra is nyilvánvaló kell legyen, hogy ilyen minőségemben mennyire helytelen volna, ha viszonyom lenne egy herceggel.

A kék szempár valósággal ragyogott. A kapitány nem lehetett egészen biztos benne, hogy jól hallotta-e az előbb, ahogy a lány meg nyomta a herceg szót. Már ez is elég volt ahhoz, hogy a szíve hevesebben kezdjen dobogni. Megpróbált nem elmosolyodni.

– Kíváncsi voltam, hogy mikor jön meg végre a józan eszed.

Vajon a lány is annyit tépődött, mint ő? Ő is állandóan a vértől mocskos kezét látta maga előtt? Hiába volt Celaena annyira határozott, hiába viselkedett olyan öntelten, néha már fennhéjázóan, hiába parádézott csípőre tett kézzel...

Az arca akkor is kedves maradt. Ez a lágyság reménnyel töltötte el a kapitányt. Lehet, hogy mégsem veszítette el a lelkét, amikor megölt egy embert? Remélheti, hogy nem veszett el az embersége. Hogy visszanyerheti a becsületét? Ez a lány megjárta Távolvéget, és még mindig tudott nevetni.

Celaena az ujja köré tekerte az egyik hajtincsét. Még mindig azt a felháborítóan rövid hálóköntöst viselte. És felcsúszott a combjára, amikor feltette a lábát az asztalra. A kapitány megpróbált az arcára összpontosítani.

– Nincs kedved csatlakozni hozzám? – kérdezte az orgyilkos, és kezével az asztalra mutatott. – Micsoda ostobaság volna egyedül ünnepelni.

Chaol a lányra nézett, a tekintetét nem kerülhette el az arcán ragyogó félmosoly. Bármi is történt Káinnal, bármi is történt a párbaj során... az még sokáig fogja nyomasztani. Most azonban...

Magához húzta a széket, és leült. A lány bort töltött egy kupába, és a kezébe nyomta.

– Négy év a szabadságig! – kiáltotta, és magasba emelte a poharat. Chaol viszonozta a gesztust.

– Egészségedre, Celaena.

Találkozott a tekintetük. A kapitány most már nem titkolta a mosolyát. Az orgyilkos elégedetten vigyorgott. Chaol úgy vélte, hogy talán nem is fogja beérni négy esztendővel.

Celaena a sírkamrában állt, és tudta, hogy álmodik. Almában gyakran látogatott ide. Volt, hogy ismét megölte a ridderakot, máskor Elena koporsójának foglya volt, néha pedig egy arc nélküli aranyhajú fiatal nővel kellett farkasszemet néznie, akinek a fejére elviselhetetlenül súlyos korona nehezedett. Ma éjjel azonban... ma csupán ő és Elena voltak a sírkamrában. A helyiség ragyogott a holdfényben. Nyoma sem volt a ridderak tetemének.

– Gyógyulnak a sérüléseid? – kérdezte a királynő, és nekidőlt a saját sírszobrának. Celaena az ajtóban állt. A királynő nem viselt páncélzatot. Ismét megszokott bő ruhája volt rajta. Az arcából békesség és nyugalom sugárzott. Eltűnt belőle a vadság.

– Remekül – felelte Celaena, és gyorsan végigpillantott magán. Ebben az álomvilágban teljesen eltűntek a sebei. — Nem tudtam, hogy harcos is voltál.

A fejével a kardtartó állvány és Damaris felé biccentett.

– A történetírás számos dolgot elfelejtett velem kapcsolatban – válaszolta Elena. Kék szemében szomorúság és harag lángolt. – A démon háborúk idején ott küzdöttem a csatatereken Erawan ellen... Gavin oldalán. Ott szerettünk egymásba. A legendáitok szerint azonban én csupán valami gyengécske hajadon volnék, aki toronyba zárva, mágikus nyakláncával a kezében várja a megmentő hős herceg érkezését.

– Sajnálom – felelte Celaena, és megérintette az amulettet.

– Te több lehetsz, mint a többiek – folytatta halkan Elena. — Rád vár a nagyság. Nagyobb lehetsz, mint én. Többre viheted, mint bár melyikünk.

Celaena szóra nyitotta a száját, de egyetlen hangot sem tudott kiadni. Elena közelebb lépett hozzá.

– Te megrengethetnéd még akár a csillagokat is – suttogta. – Bármire képes vagy, ha elszánod magad. Ráadásul valahol mélyen ezzel te magad is tisztában vagy. Éppen ettől tartasz a legjobban.

Celaena elé lépett. Az orgyilkos kis híján kihátrált a sírkamrából, és majdnem elfutott. A királynő ragyogó gleccserkék szeme ugyanolyan áttetsző volt, mint csodálatos arca.

– Megtaláltad és legyőzted a gonoszt, amit Káin szabadított a világra. Most pedig már te vagy a király bajnoka. Megtetted, amire kértelek.

– Azért tettem, hogy szabad legyek – válaszolta a lány. Elena sokatmondóan elmosolyodott. Celaena legszívesebben felkiáltott volna, de sikerült megőriznie hűvös arckifejezését.

– Ezt mondod most. Amikor azonban segítségért kiáltottál, mikor letépték rólad az amulettet, és rád tört a rémület... akkor tudtad, hogy valaki válaszolni fog. Tudtad, hogy én figyelek rád.

– De miért? – kérdezte Celaena vakmerő en. – Miért figyeltél rám? Miért akartad, hogy én legyek a király bajnoka?

Elena felemelte a fejét. A sírkamrát beragyogó holdfényt bámulta.

– Azért, mert akadnak emberek, akiket neked kell megmentened. Ugyanúgy, mint ahogy neked is szükséged volt egy megmentőre – jelentette ki végül. – Tagadd, ahogy csak akarod, de akkor is vannak emberek, a barátaid, akik számítanak rád. A barátnődnek, Nehemiának nagy szüksége van rád. Aztán még azért, mert hosszú, végtelen álmomból felébresztett egy hang. De nem egyetlen valakinek a hangja, hanem sok-sok emberé. Néhányan suttogtak, néhányan sikoltottak. Némelyikük még csak nem is tudta, hogy hangosan zokog. De mind ugyanazt akarják.

Megérintette Celaena homlokát. A lány megérezte a hőséget, aztán Elena arca kék fényben tündökölt, ahogy Celaena jele felragyogott és lassan kihunyt.

– És amikor majd készen állsz, ha elkezded te is meghallani a jajveszékelők szavát, akkor majd megérted, hogy miért jöttem el hozzád.

Azt is, hogy miért segítettem, és miért fogok a jövőben is vigyázni rád. Nem számít, hány alkalommal taszítasz el magadtól.

Celaena szeme majdnem könnybe lábadt. Hátralépett a folyosó felé. Elena szomorúan elmosolyodott.

– Amíg azonban el nem jön ez a nap, addig is ott vagy, ahol lenned kell. A király oldalán állva látni fogod, hogy mi az, amit meg kell tenned. Egyelőre azonban örülj a sikerednek.

Celaenát a rosszullét kerülgette, amikor felmérte, hogy mi mindent várnak el tőle. Ennek ellenére bólintott.

– Rendben – suttogta. Már indult volna, de az előtérben meg torpant. Hátranézett a válla fölött, és belenézett a mozdulatlanul álló királynő szomorú szemébe. – Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.

Elena meghajtotta a fejét.

– A vér sohasem válik vízzé. Az ilyen kötés eltéphetetlen – suttogta, azután eltűnt. A szavai még sokáig ott visszhangoztak a néma sírkamrában.