13. FEJEZET

BRULLO EBÉDIDŐRE ELENGEDTE A JELÖLTEKET. Celaena nem egyszerűen éhes volt, hanem valósággal farkaséhség kínozta. Lerogyott az asztalhoz, és zabálni kezdett. Húst és kenyeret gyömöszölt a szájába, amikor kinyílt az étkező ajtaja.

– Te meg mit keresel itt? – kiáltotta teli szájjal.

– Szerinted? – kérdezte a testőrkapitány. Leült az asztalhoz. Mostanára már átöltözött és megfürdött. Maga elé húzta a lazacos tálcát, és megpakolt egy tányért. Celaena undorodó pillantást vetett az ételre. Elfintorította az orrát. — Nem szereted a lazacot?

– Utálom a halat. Inkább meghalok, mint hogy egyek belőle.

– Ez meglepő – felelte a testőr, és nagyot harapott az ételbe.

– Miért?

– Mert árad belőled a halszag.

Celaena dühösen eltátotta a száját. Odabent jól látszott a félig megrágott kenyér és marhahús. A férfi megcsóválta a fejét.

– A harcban egész jó vagy, de viselkedni meg kellene tanulnod.

A lány várt egy kicsit. Arra számított, hogy a testőr szóba hozza, hogy az előbb elhányta magát. Az ifjú azonban nem folytatta.

– Igenis tudok úgy beszélni és úgy viselkedni, mint egy úrihölgy, ha úgy tartja a kedvem.

– Akkor azt javaslom, hogy mostantól tartsa úgy – felelte Chaol. – Élvezed az átmeneti szabadságot?

– Most gonoszkodsz, vagy komolyan érdekel?

– Azt gondolsz, amit akarsz – felelte a testőr, és nagyot harapott a halból. Az ablakon át jól látszott a délutáni égbolt kissé sápadt, de még derűs színe.

– Nagyjából-egészéből élvezem. Főleg azóta, hogy könyveim is vannak. Olvashatok, valahányszor csak bezársz ide. Persze nem hinném, hogy ezt megérted.

– Éppen ellenkezőleg. Lehet, hogy nincsen olyan sok időm olvasgatni, mint neked vagy Doriannak, ám ez távolról sem jelenti azt, hogy ne szeretném a könyveket.

Celaena beleharapott egy almába. A gyümölcs íze egyszerre volt savanykás, és mégis édes. Olyan utóízt hagyott a szájában, mintha mézet kóstolt volna.

– Tényleg? És mik a kedvenc könyveid?

A férfi válaszát meghallva meglepődve pislogott egy nagyot:

– Hát ezek annyira nem is rosszak... Nagyjából-egészéből. És még mit szeretsz?

Az egyik kérdést követte a többi. Valahogy eltelt egy óra, ők ketten meg csak ott ültek egymás mellett, és beszélgettek. Azonban váratlanul megszólalt az óra. A kapitány felkelt.

– A délutánt azzal töltöd, amivel csak jólesik.

– És te hova mész?

– Pihentetem a lábam, meg a tüdőm.

– Értem. Remélem, olvasol majd valami hasznosat is, mielőtt újra találkozunk.

A férfi feltűnően szaglászni kezdett, miközben elindult kifele:

– Remélem megmosakszol, mielőtt újra találkozunk.

Az orgyilkos nagyot sóhajtott, majd behívta a cselédeit, hogy készítsék elő a fürdőt. Úgy döntött, ezt a délutánt olvasgatással tölti az erkélyen.

 

 

Másnap hajnalban kinyílott a lakosztály ajtaja, és felhangzott az ismerős léptek zaja. Chaol Westfall megtorpant, amikor megpillantotta a hálószoba ajtajában a szemöldökfába kapaszkodó orgyilkost. A lány egymás után többször is állig felhúzta magát. Alsóingét átáztatta az izzadság. A nedvesség vékony patakokban csörgött sápadt bőrén. Egy órával ezelőtt kezdte el az edzést. A karja remegett, amikor ismét a magasba húzta magát.

A többiek előtt persze úgy tett, mintha csak közepesen lett volna tehetséges. Amikor viszont egyedül edzett, akkor felesleges volt az ilyenfajta képmutatás. Minden erejét beleadta, még akkor is, amikor a teste már üvöltött, hogy hagyja abba. Azért olyan nagyon nem romlott le az erőnléte. Lent a bányában meglehetősen nehéz csákányt kellett használnia. Elszántságának természetesen semmi köze sem volt ahhoz, hogy tegnap a vetélytársai olyan fölényesen lepipálták.

Már most is jobb náluk. Csak egy kicsit kellett még javítania az erőnlétén.

Nem hagyta abba a gyakorlatot, miközben a fiatalemberre mosolygott. Összeszorított szájjal, lihegve kapkodott levegő után. Leg nagyobb meglepetésére az ifjú visszamosolygott.

 

 

Délutánra vad vihar érkezett. Chaol megengedte a lánynak, hogy a társaságában bejárja a palotát, miután aznapra már véget ért a közös felkészülés. Bár az ifjú csak keveset beszélt, Celaena nagyon is örült annak, hogy kijuthatott a lakosztályából. Felvette az egyik szépséges, új ruháját. A gyönyörű akáclila selymet halvány rózsaszín zsinórzat díszítette, és gyöngyhímzés csillogott rajta. Amikor azonban befordultak az egyik sarkon, kis híján belefutottak Kaltain Rompierbe. Az orgyilkos legszívesebben vigyorgott volna, ám a következő pillanatban már meg is feledkezett a nemes kisasszonyról, mert észrevette, hogy az nincs egyedül. A kísérője Eyllwéből származott.

A ragyogó, barna bőrű nő lenyűgözően szép volt. Magas, karcsú alakja csak kiemelte tökéletes arcvonásait. Könnyű szabású, fehér ruhát viselt. A nyakában lévő és a keblére csüngő aranyláncot három vastag fémszálból szőtték. A csuklóját elefántcsont és arany karkötők díszítették. Szandálba bújtatott lábán hasonló bokagyűrűk ragyogtak. A fején aranyból készült, gyémántokkal díszített, vékony korona tündökölt. Két állig felfegyverzett testőre kísérte. A harcosok görbe pengéjű, eyllwéi tőröket és kardokat viseltek. Mind a ketten alaposan felmérték Chaolt és Celaenát. Megpróbálták eldönteni, hogy veszélyesek-e.

A sötét bőrű lány egy hercegnő volt.

– Westfall kapitány! – kiáltotta Kaltain, és pukedlizett. Mellet te az udvari tanácsnokok vörös és fekete zubbonyát viselő alacsony férfi mélyen meghajolt.

Az eyllwéi hercegnő tökéletes mozdulatlanságba dermedt. Barna szemének pillantása végigsiklott Celaenán és a társán. Az orgyilkos halványan elmosolyodott. A hercegnő közelebb lépett. Két testőre nyakán megfeszültek az izmok. Az ismeretlen rendkívül elegánsan mozgott.

Kaltain a lányra mutatott. Szépséges arcán rosszul titkolt ellenszenv villant.

– Ez itt nem más, mint ő hercegnői fensége, Nehemia Ytger Eyllwéből.

Chaol mélye n meg hajolt. A hercegnő leheletnyit biccentett. Celaena már hallotta a nevét. Távolvég bányáiban az eyllwéi rabszolgák gyakran magasztalták Nehemia szépségét és vakmerőségét. A hercegnőt hazájuk fényének nevezték. Arra számítottak, hogy majd megmenti őket szorult helyzetükből. Elképzelhető, hogy Nehemia egy szép napon komoly kihívást jelenthet majd az adarlani uralkodó számára, ha egyszer elfoglalja hazája trónusát. Földje fölött azonban most Adarlan volt az úr. A suttogók szerint a hercegnő titokban értesüléssel és készletekkel látta el a lázadók rejtőzködő csoportjait. Akkor viszont mit csinált itt?

– Ő pedig Lillian kisasszony – tette hozzá Kaltain hűvösen. Celaena olyan mélyen pukedlizett, hogy kis híján az orrára esett.

Utána viszont a barna lány anyanyelvén szólalt meg:

– Üdvözlöm fenségedet Résvárban!

Nehemia lassan elmosolyodott, a többiek viszont alig kaptak levegőt. A tanácsnok arcán széles vigyor ragyogott fel. Letörölte a homlokáról az izzadságot. Miért nem a koronaherceg, vagy esetleg Perrington kegyelmes úr kísérte el Nehemiát? Miért sózták szegény lányt Kaltain Rompier nyakába?

– Igazán kedves – válaszolta a hercegnő halk hangon.

– Úgy vélem, hosszú útja lehetett – folytatta Celaena továbbra is a távoli ország nyelvén. – Fenséged ma érkezett?

– A két sötét bőrű testőr összenézett. Nehemia leheletnyit felvonta az egyik szemöldökét. Az északiak közül nem sokan beszélték a nyelvüket.

– Igen. És a királynő ezt varrta a nyakamba – biccentett Kaltain felé. – Ő mutatja meg nekem a palotát, meg az a kis izzadó féreg.

A sötét bőrű szépség gyilkos pillantást vetett az alacsony tanácsosra, aki kétségbeesetten tördelni kezdte a kezét, majd idegesen letörölte a homlokát egy zsebkendővel. Lehet, hogy a hivatalnok nagyon is tisztában volt vele, mennyire veszélyes Nehemia? De akkor meg miért hozták ide a palotába?

Celaena nyelve végigsiklott a fogai hegyén. Igyekezett nem elnevetni magát.

– Kicsit idegesnek látszik a fickó – jelentette ki, ám érezte, hogy sürgősen témát kell váltaniuk, különben hangosan elkacagja magát.

– Milyennek találja a palotát?

– Soha életemben nem láttam még ennél nagyobb otrombaságot – kiáltotta Nehemia. Szúrós pillantást vetett a mennyezetre, mintha csak átlátott volna a kövön a fent ragyogó üvegépületbe. – Inkább laknék egy homokvárban.

Chaol hitetlenkedő arckifejezéssel hallgatta a beszélgető nőket.

– Attól tartok egy szót sem értek a beszélgetésből – szólt közbe Kaltain. Celaena nem is nézett rá. Már teljesen megfeledkezett arról, hogy a némber is itt van.

– Mi éppen... — szólalt meg a szavakat keresgélve a közös nyelven a hercegnő. – Éppen az időjárásnak beszélünk.

– Az időjárásról- javította ki azonnal Kaltain.

– Vigyázz a szádra! – csattant fel Celaena, mielőtt észbe kaphatott volna. Kaltain gyilkos mosollyal válaszolt.

– Ha egyszer azért jött ide, hogy megtanuljon úgy viselkedni, mint mi, akkor mindig ki kell javítanom, nehogy bolondot csináljon magából.

Tényleg azért volt itt, hogy eltanulja a birodalom szokásait? Vagy valamilyen egészen más szándék vezérelte? A hercegnő és a két testőr arcán semmilyen érzelem sem tükröződött.

– Fenséges hercegnő! – szólalt meg Chaol, és egy ügyes mozdulattal előbbre lépett, hogy feltűnés nélkül Nehemia és Celaena közé kerüljön. – Éppen megtekinti a kastély szépségeit?

Nehemia megrágta magában a szavakat, majd neheztelő pillantást vetett Celaenára. Nem értette, hogy miért nem fordít neki. Az orgyilkos halványan elmosolyodott. Nem csoda, hogy a tanácsnok annyira szörnyen érezte magát. Nehemia félelmetesen erős egyéniségnek bizonyult. Szerencsére Chaol kérdését könnyedén meg lehetett érteni.

– Már ha ezt az őrült tákolmányt kastélynak lehet tekinteni – felelte a hercegnő.

– Azt mondja, hogy igen — fordult Celaena Chaol felé.

– Elképesztő, hogy ez a hosszú mondat annyit jelentett, hogy igen – szólt közbe Kaltain megjátszott szívélyességgel. Celaena keze ökölbe szorult.

Kitépem a ribanc haját.

Chaol újra lépett egyet. Gyakorlatilag a testével akadályozta meg, hogy Celaena elérje Kaltaint. Okos fickó. A férfi most a mellére szorította a tenyerét.

– Fenséges hercegnő, a királyi testőrség kapitánya vagyok. Kérem, engedje meg, hogy elkísérjem!

Celaena ismét fordított. A hercegnő egy biccentéssel válaszolt.

– Szabaduljunk meg tőle! — intett kezével Kaltain felé. — Ki nem állhatom az alattomos pofáját.

– A hölgy távozhat – fordult Celaena Kaltainhoz, és lelkesen rámosolygott. – A hercegnő megunta a társaságát.

Kaltain döbbenten meredt a lányra.

– De hát a királyné...

– Ha a hercegnő őfenségének ez a kívánsága, akkor engedelmeskednie kell — vágott a szavába Chaol. Bár gondosan ügyelt, hogy a jó modor által elvárható udvarias arckifejezés ragyogjon az arcán, a szeme elárulta. Egyértelműen káröröm csillogott a tekintetében. Celaena legszívesebben megölelte volna. Eszébe sem jutott búcsúzásképpen biccenteni Kaltainnak, amikor a hercegnő és a nyomában loholó tanácsnok a testőrökkel csatlakozott kettőjükhöz, és továbbindultak a folyosón. Maguk mögött hagyták a füstölgő úrihölgyet.

– Nálatok az összes fejedelmi asszonyság ilyen? – kérdezte a hercegnő hazája nyelvén Celaenától.

– Mint Kaltain? Sajnos többnyire ez a helyzet, fenség. Nehemia alaposan megszemlélte az orgyilkost. Celaena tisztában volt vele, hogy a sötét bőrű hölgy figyelmét semmi sem kerüli el. Sem a ruhája, sem a testtartása, sem a mozgása. Pontosan azokat a dolgokat vizsgálta meg, amelyeket Celaena is behatóbban megnézett, amikor legelőször megpillantotta az ismeretlen hölgyet.

– Te viszont... még csak nem is hasonlítasz rájuk. Hogy a csudába beszéled ilyen jól Eyllwe nyelvét?

– Én... – próbált a lány gyorsan valami hihetőt hazudni – hosszú éveken át tanultam.

– Úgy beszélsz, mint egy paraszt. A tankönyveitek erre a nyelvjárásra oktatnak?

– Ismertem egy eyllwéi asszonyt. Tőle tanultam a kiejtést.

– A rabszolgád volt? – csattant fel a hercegnő. Chaol aggódó pillantást vetett a két nőre.

– Nem! — vágta rá Celaena sietve. — Nem tartozom a rabszolgaság hívei közé.

Valamiért ismét görcsbe rándult a gyomra. Eszébe jutottak azok a rabszolgák, akiket Távolvégben hagyott. Az a rengeteg szerencsétlen! Haláluk órájáig szenvedés lesz az osztályrészük. Az hogy ő kijutott a sóbányából, még nem jelenti azt, hogy Távolvég megszűnt volna létezni. Nehemia némileg kedvesebben folytatta:

– Akkor hát ebben is más vagy, mint az udvar tagjai.

A lány erre nem tudott mit válaszolni. Csupán biccentett, majd mindketten az elébük táruló csarnok felé fordultak. A folyosón rengeteg szolga sürgött-forgott. A szemük kimeredt a csodálkozástól, amikor észrevették a hercegnőt és a testőreit. Rövid hallgatás után Celaena kihúzta magát.

– Mit keres Résvárban? Már ha meg szabad kérdeznem – tudakolta, majd gyorsan hozzátette —, fenség.

– Nem kell állandóan a rangomon szólítanod – felelte a hercegnő, és piszkálni kezdte a csuklóján lévő egyik arany karkötőt. – Apám kérésére érkeztem. Eyllwe királya azt akarja, hogy megtanuljam a nyelveteket és a szokásaitokat, hogy a jövőben jobban tudjam szolgálni a hazámat és a népemet.

Azok alapján, amit Nehemiáról hallott, az orgyilkos nem igazán hitte el, hogy ez lett volna minden. Ennek ellenére udvariasan mosolygott.

– Milyen sokáig marad itt Résvárban?

– Addig, amíg az apám értem nem küldet — mordult fel a hercegnő, és már nem piszkálta a karkötőit. Savanyú képpel bámulta az ablaktáblákat korbácsoló esőt. – Szerencsés esetben csupán tavaszig kell itt lennem, hacsak az apám úgy nem dönt, hogy egy adarlani férfiú volna mellém a legjobb társ. Ebben az esetben addig kell maradnom, míg le nem rendezzük az ügyet.

A hercegnő ingerültségét látva Celaena máris megsajnálta azt a szerencsétlent, akit a déli fejedelem férjéül választ a lányának. Ekkor azonban az eszébe villant valami. Kissé félrehajtotta a fejét.

– Kinek lesz a felesége? Dorian hercegé?

Ez bizony kotnyelesség volt a javából. Meg kicsit szemtelenség is. Egyből megbánta a kérdezősködést, alighogy a szavak kibuktak a száján. Nehemia válaszul nagyot csettintett a nyelvével.

– Az a szépfiú? Túlságosan is sokat vigyorog rám. Egyébként pedig látnod kellett volna, mekkorákat kacsintgatott az udvar többi asszonyára. Nekem olyan férj kell, aki csak és kizárólag az én ágyamat melegíti.

A szeme sarkából ismét az orgyilkosra pillantott. Tetőtől talpig felmérte. Celaena figyelmét nem kerülte el, hogy a vendég felfigyelt a kezén látható sebhelyekre.

– Hova valósi vagy, Lillian?

Celaena nyugodt mozdulattal elrejtette a kezét a ruhája fodrai közé.

– Belrévébe. Az egy tépő-lápi kisváros. Halászok élnek ott. Iszonyúan büdös egy hely.

Ezzel mondjuk nem is hazudott. Ha egy küldetés során el kellett mennie Belrévébe, a halak elképesztő bűze miatt már akkor elfogta a hányinger, mikor még mesze járt a kikötőtől.

A hercegnő halkan elnevette magát.

– Résvár is valósággal bűzlik. Túl sok itt az ember. Bandzsáliban a nap legalább mindent feléget. Apám folyóparti palotája pedig olyan illatos, mint a lótusz virága.

– Chaol figyelmeztetően megköszörülte a torkát. Mostanra bizonyára már nagyon unta, hogy kihagyták a beszélgetésből. Celaena a fiatalemberre vigyorgott.

– Ne legyél már ennyire rosszkedvű! – szólt rá a birodalom nyelvén. — Szórakoztatnunk illik a hercegnőt.

– Fejezd be a hencegést – felelte a kapitány, és összevonta a szemöldökét. A kardja markolatára tévedt a keze. Nehemia testőrei azonnal közelebb húzódtak. Bár Chaol a testőrség kapitánya volt, Celaena egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Nehemia fegyveresei pillanatnyi habozás nélkül lekaszabolták volna, ha úgy vélik, hogy veszélyt jelent úrnőjükre. – Egyszerűen csak visszakísérjük a királyi tanácshoz. Alaposan lehordom őket azért, amiért megengedték, hogy Kaltain vigye körbe a palotában.

– Szoktál vadászni? – szólalt meg Nehemia az anyanyelvén.

– Én?

A hercegnő bólintott.

– Ó, én... szóval nem – válaszolta Celaena. – Inkább olvasni szeretek. Nehemia ismét az esőverte ablakot nézte.

– Öt évvel ezelőtt a könyveink nagy részét elégették, amikor bevonultak Adarlan seregei. Nem törődtek vele, hogy a könyvek varázslatról vagy történelemről szólnak. Egész könyvtárakat perzsellek fel. Csóvát vetettek a múzeumokra és az egyetemekre is...

A varázslat szót olyan halkan mondta ki, mint aki attól tart, hogy Chaol vagy a tanácsnok megértheti a szavait. Celaena mellébe belemart a jól ismert sajgás. Egy biccentéssel felelt.

– Nem Eyllwe volt az egyetlen ország, ahol ez megtörtént. Nehemia szemében hideg, keserű fény villant.

– Most pedig Adarlanból kapjuk a könyveinket. A legnagyobb részüket. Alig értem mi van bennük leírva. Olvasni is meg kell tanulnom rendesen, ameddig itt vagyok. Rengeteg dolog vár rám!

Dühösen toppantott. Az ékszerei hangosan megcsörrentek.

– Gyűlölöm ezt a cipőt! Ezt a nyomorult ruhát! Nem érdekel, hogy hazai selyemből szabták, és hogy a királyságot kell képviselnem itt... Azóta viszket mindenem, hogy felvettem ezt a rongyot!

Komor pillantást vetett Celaena gazdagon díszített ruhájára.

– Hogy a fenébe bírod ki ebben a szörnyűségben? Az orgyilkos megigazította a ruhája oldalát.

– Őszintén szólva a fűző miatt alig kapok levegőt.

– Akkor legalább nem egyedül nekem kell szenvednem – biccentett a hercegnő. Chaol előttük ért az ajtóhoz. Rászólt az ott őrködő hat testőrre, hogy tartsák szemmel a nőket és a hercegnő fegyvereseit.

– Hát ez meg mit művel?

– Visszakísérteti fenségedet a tanácshoz, és gondoskodik róla, hogy legközelebb ne Kaltain legyen az idegenvezetője.

Nehemia válla leheletnyit megroggyant.

– Még csak egy napja vagyok itt, de máris szeretnék hazamenni. Hatalmasat sóhajtott. Olyan képpel fordult az ablak felé, mintha egészen a szülőföldjéig ellátott volna. Hirtelen megragadt Celaena kezét, és megszorította. Az ujjai meglepően kemények voltak. Pontosan azon a helyen érződtek a bőrkeményedések, ahol a kard vagy a tőr markolata szokta dörzsölni. Celaena a hercegnő szemébe nézett, aki elengedte a kezét. Lehet, hogy igazak a rémhírek? Tényleg kapcsolatban áll hazája lázadóival. ..

– Számíthatok a társaságodra, amíg itt vagyok, Lillian úrnő?

– Celaena nagyot pislogott. Önkéntelenül is úgy érezte, hogy megtiszteltetés érte.

– Természetesen. Ha időm engedi, örömmel leszek fenséged mellett.

– Vannak szolgáim. Azért kellenél, hogy legyen kivel beszélget nem. Celaena képtelen volt visszafogni magát. Felragyogott a mosolya. Chaol épp ekkor lépett vissza a folyosóra. Meghajolt a hercegnő előtt.

– A tanács látni kívánja fenségedet.

Celaena lefordította a szavait. Nehemia halkan felmordult, ám ennek ellenére köszönetet mondott a fiatalembernek, majd visszafordult az orgyilkos felé.

– Örülök, hogy találkoztunk, Lillian úrnő – mondta mosolyogva. – Béke legyen veled!

– Ahogyan fenségeddel is — suttogta az orgyilkos, miközben a vendég távozott.

Sosem volt sok barátja, és még abban a kevésben is gyakran csalódnia kellett. Ez néha bizony iszonyatos következményekkel járt. A saját kárából tanult a Vörös-sivatagban, a csendes orgyilkosok között. Utána letette a nagyesküt arra, hogy soha többé nem bízik meg egy nőben sem. Főleg nem az olyan nőszemélyekben, akik erősek és nagyravágyók. Sem az olyan kis ribancokban, akik bármire hajlandók, csak hogy megkapják, amire vágynak.

Amikor azonban az ajtó hangos csattanással bezáródott a külföldi hercegnő és a kísérői mögött, Celaenában felmerült a gyanú, hogy ezúttal talán másképp áll a helyzet.

 

 

Chaol Westfall csendben figyelte az ebédelő orgyilkost. A lány pillantása valósággal táncot járt a tálalóedények között. Amikor beléptek a lakosztályába, Celaena azonnal a sarokba hajította a díszruháját. Most a rózsaszín és jádezöld fürdőköpenyét viselte. Nagyon jól állt neki ez az öltözék.

– Ma valahogy szörnyen csendben vagy – szólalt meg az orgyilkos tele szájjal. Meddig fog még enni ez a lány? Chaol még senkit sem látott, aki ennyit zabált volna. Még a katonái sem voltak ennyire falánkak. Nem számított, hogy ebéd vagy vacsora, Celaena minden fogásból többször is szedett. – Talán ennyire lenyűgözött Nehemia hercegnő?

Annyi étel volt a szájában, hogy alig lehetett érteni a szavait.

– Az a makacs leányzó? – kiáltotta a kapitány. Azonnal megbánta a kifakadását, amikor észrevette az orgyilkos pillantását. Alig hanem ki akarta oktatni, ám a tisztnek semmi kedve sem volt ahhoz, hogy megleckéztessék. Nagyon fontos dolgok nyomasztották. A király ma reggel távozott. Egyetlenegyet sem vitt magával azok közül a testőrök közül, akiket Chaol javasolt neki. Nem ők kísérték el az útjára, és az uralkodó azt sem volt hajlandó elárulni, hogy hová megy. Elutasította a kapitány ajánlatát, hogy személyesen kísérje el.

Ezenfelül az is aggasztotta, hogy néhány királyi kopónak nyoma veszett. Félig felfalt maradványaikat a palota északi szárnyaiban találták meg. Ez meglehetősen megriasztotta. Mégis ki tenne ilyen szörnyűséget?

– Mi bajod a makacs lányokkal? — hördült fel Celaena. – Eltekintve attól az apróságtól, hogy nem vagyunk üresfejű libuskák. És hogy többre vagyunk képesek, mint követelőzni meg pletykálkodni.

– Lehet, hogy csak bizonyos fajta nőket kedvelek.

Az egeknek hála, alighanem ez volt a helyes válasz, mert a lány váratlanul elcsendesedett, és rebegtetni kezdte a szempilláit.

– És mégis milyen fajta nőket?

– Akik nem olyan önteltek, mint egy orgyilkos.

– Tegyük fel, hogy nem lennék orgyilkos – duzzogott a lány. — Akkor tetszenék neked?

– Nem!

– Inkább Kaltain úrnőnek udvarolnál?

– Ne légy ostoba!

Olyan könnyen eldurvulnak kettejük beszélgetései. Ugyanakkor viszont legalább ennyire jólesik, amikor kedvesen elbeszélgetnek. A kapitány beleharapott a kenyérbe. A lány félrebillentett fejjel figyelte. Néha az volt az érzése, hogy az orgyilkos pontosan úgy bámulja, mint ahogy a macska szemez az egérrel. Sosem lehet benne biztos, mikor fog támadni.

Celaena megvonta a vállát. Nagyot harapott egy almába.

Volt benne valami nagyon is kislányos. Csak hát a kapitány képtelen volt elviselni az ellentmondásosságát.

– Miért bámulsz így, kapitány?

Kis híján bocsánatot kért, de észbekapott. Hiszen egy dölyfös, közönséges és elképesztően szemtelen bérgyilkos volt a beszélgetőtársa. Bárcsak felgyorsult volna az idő! Ha ez a nőszemély lenne vég re a kinevezett bajnok, akkor már csak azt kéne kivárnia, hogy leteljen vállalt szolgálatának az ideje, és végre megszabadulhatna tőle. A kapitánynak egyetlen nyugodt éjszakája sem volt, amióta elhozták Távolvégből.

– Ételmaradék van a fogaid között! – figyelmeztette. A lány az egyik hegyes körmével kipiszkálta a morzsát, és az ablak felé fordult.

Az üvegtáblákon végigfolyt az esővíz. Vajon a záport bámulja, vagy valamit azon túl?

A testőr belekortyolt a kupájába. Celaena ugyan beképzelt volt, de ostobának éppen nem lehetett mondani. Egészen kedves is tudott lenni, és valahogy bájosnak látta. De hol van benne a fenyegető, gyilkos gonoszság? Miért nem mutatja ki a valódi természetét? Akkor végre behajíthatná a lányt a tömlöc legmélyére, és lefújhatná ezt a nevetséges próbatételt! Az orgyilkos minden bizonnyal valami hatalmas és halálos dolgot titkolhat. És ez cseppet sem tetszett a férfinak.

Persze akkor is készen áll majd. Ha üt az óra, ő ott lesz. Csupán abban nem lehetett biztos, hogy az igazság pillanatát melyikőjük fogja túlélni.