10. FEJEZET

Először a padlót vette észre. A fehérrel erezett vörös márvány valósággal szikrázott a napsütésben. Aztán a nap lassan eltűnt, ahogy a félig áttetsző üvegajtók halk zörejjel bezárultak. Mindenütt karos lámpatartók gyertyái és fáklyák ragyogtak. Az orgyilkos tekintete körbejárta a jókora, igencsak zsúfolt dísztermet. Innen egyetlen ablak sem nyílott, ám az üvegfalakon keresztül nagyon is jól látszott az égbolt. Az egyetlen kiutat a hátuk mögött bezárt ajtó jelentette.

Bal kéz felől az egyik falat szinte teljesen elfoglalta a széles kandalló. Miközben Chaol beljebb vezette a terembe, Celaena megpróbált nem odapillantani arra a szörnyűségre. Az idomtalan tűzhely valamilyen fenevad üvöltő, vicsorgó száját mintázta. Az iszonyatos agyarak mögött valósággal tombolt a tűz. A lángok különös, zöldes árnyalatban ragyogtak. Az orgyilkos önkéntelenül is kihúzta magát.

A trón előtt jókora, üres térség húzódott. A kapitány ennek a szélén torpant meg. Celaena is megállt. A fiatalember mintha észre sem vette volna a komor környezetet. Vagy ha mégis, akkor sokkal jobban titkolta rossz érzéseit. A lány körülnézett. A tekintete végigsiklott a teremben ácsorgó tömegen. Lassan, esetlen mozdulattal, mélyen meghajolt, hiszen tudta, hogy rengetegen figyelik. A szoknyája halkan suhogott.

Alig állt a lábán, amikor Chaol kezének érintésével jelezte, hogy ideje felemelkednie. Kissé arrébb mentek, és Dorian Havilliard mellé álltak. Az ifjú főnemes arca igencsak megváltozott, hogy nem borította a háromhetes utazás mocska. Vörös és aranyszínű zubbonyt viselt. Hollófekete haját gondosan kifésülték. A sötét fürtök valósággal ragyogtak. Az arcára kiült a meglepetés, amikor megpillantotta a lenyűgöző öltözéket viselő orgyilkost. A következő pillanatban azonban már szárazon elmosolyodott, és az apja felé pillantott. A lány talán viszonozhatta volna a mosolyt, csakhogy minden figyelmét lekötötte, hogy megfékezze végtagjainak remegését.

Az uralkodó végre megszólalt:

– Miután mindenki kegyeskedett színem elé fáradni, talán vég re el is kezdhetjük.

Celaena egyszer már hallotta ezt a mély, érdes hangot. Úgy érez te, mintha csontjáig hatolna. Mintha csak rázúdult volna a régmúlt jeges vizének áradata. Nem merte felemelni a tekintetét. Csupán a király mellkasát bámulta.

Az uralkodó széles mellkasán nem csupán izomkötegek domborodtak. A testes alakra valósággal ráfeszült a borvörös és fekete zubbony. Válláról fehér szőrmével szegett köpeny lógott. Oldalán kardot viselt. A fegyver markolatát nyitott szárnyú, rikoltó wyvern díszítette. Aki szembeszállt ezzel a fegyverrel, azok közül már egy sem élt. A lány ismerte a széles pengéjű kardot.

Nothung volt a neve.

– Azért hozattunk ide benneteket Erilea távoli vidékeiről, hogy szolgálhassátok a hazátokat.

Könnyű volt eldönteni, hogy a jelenlevők közül kik lesznek az ellenfelei, és kik a főnemesek. Az idős, ráncos képű előkelőségek finom szabású ruhát viseltek, és a derekukról díszkard lógott. Mindegyikőjük mellett állt valaki. Némelyik jelölt magas volt és karcsú, mások inkább testesek, néhányan pedig átlagos termetűek. Kivétel nélkül mindegyik körül legalább három, feszülten figyelő őr állt.

Celaenát ez a huszonhárom ember választotta el a szabadságtól. A legtöbbjük éppen elég nagyra nőtt ahhoz, hogy két harcos is ki- teljen belőle. Amikor azonban alaposabban is megnézte magának az ellenfelei arcát – némelyik sebhelyes, némelyik himlőfoltos, míg páran egyszerűen csak visszataszítóak voltak – a szemükben nyomát sem látta a szikrának. Nem ragyogott ott az ész fénye. Ezeket a fickókat az izomzatuk miatt választották ki, nem pedig az eszükért. Hármójukat ráadásul láncra verve hozták ide. Vajon ennyire veszélyesek lennének?

Csupán néhányan viszonozták a lány pillantását. Celaena szigorú arckifejezéssel bámulta őket. Vajon mit gondolhatnak róla? A vetélytársukat látják benne, vagy csupán egy csinos udvarhölgyet?

Legtöbbjük nem is törődött vele. Összeszorította a száját. Hiba volt felvennie ezt a gyönyörű ruhát. Mi a fenéért nem szólt Chaol már tegnap a mai gyűlésről?

Egy viszonylag jóképű, fekete hajú fiatalember nézett a szemé be. A lány kifejezéstelen arcot vágott, miközben a szürke szempár alaposan végigmérte. A magas ifjú karcsú volt, de nem hórihorgas. Apró biccentéssel köszöntötte a vetélytársát. Celaena jobban megnézte magának az ismeretlent. Észrevette, hogy az a bal lábára helyezi a testsúlyát. Érdeklődve figyelte, hogy mit néz az ifjú, amikor annak tekintete végigsiklott a többi ellenfélen is.

Perrington herceg mellett egy valóságos emberhegy tornyosult. Az otromba alakot mintha csak izomból és acélból kovácsolták volna. Ezzel maga is tisztában lehetett. Ujjatlan mellvértet viselt. A karja éppen elég vastag volt ahhoz, hogy egyetlen ütéssel bezúzhassa egy ló koponyáját. Azt éppen nem lehetett rámondani, hogy ronda, napbarnította arcát akár vonzónak is tarthatta volna, csakhogy az egész viselkedésében volt valami visszataszító. A szeme obszidián- ként csillogott. Körülnézett a teremben, és a pillantása a lány szemébe fúródott. Elvigyorodott, és elővillantak széles, fehér fogai.

A király folytatta:

– Mindannyian azért szálltok harcba, hogy megszerezzétek a király bajnokának címét. De csak egyvalaki lehet a kardom ebben a világban, ahol valósággal nyüzsögnek az ellenségeim.

Az orgyilkos önkéntelenül is elszégyellte magát. Mégis mit jelent valójában ez a bajnoki cím? Csupán fellengzős elnevezést adnak egy gyilkosnak. Képes lesz rá, hogy a király kedvéért gyilkoljon? Nagyot nyelt. Képesnek kell lennie rá. Nincs más választása.

– A következő tizenhárom hét során itt éltek majd a palotámban. Itt méritek össze az erőtöket is. Mindennap keményen edzitek magatokat. Hetente egy alkalommal kerül sor a próbákra. A vizsgák során egyikőtökre mindig kiesés vár.

Celaena gyorsan számolni kezdett. Huszonnégyen voltak, ám a próba csupán tizenhárom hétig tartott. Az uralkodó mintha csak kitalálta volna a lány kérdést, mert így folytatta:

– Az erőpróba ugyanúgy nem lesz könnyű, ahogy a felkészítésetek sem. Néhányan valószínűleg elpusztultok közben. Ha úgy tartja a kedvünk, bármikor újabb szelektáló próbákat iktathatunk be.

– Aki lemarad, aki elbukik, aki kivívja a haragomat, azt visszavágjuk abba a sötét verembe, ahonnan elővakartuk.

– A Yule ünnepét követő héten a négy utolsó bajnokjelölt harcba száll egymással, hogy páros küzdelemben szerezze meg a címet. Bár az udvar egy része valamennyire tisztában van vele, hogy legbensőségesebb barátaim és tanácsadóim bevonásával egyfajta versengés zajlik, mégis elvárom tőletek, hogy kerüljétek a feltűnést — magyarázta az uralkodó, és vaskos, sebhelyekkel borított kezével kör- bemutatott a teremben. – Aki valami kihágást követ el, azt karóba húzatom a főkapu előtt.

Mintegy véletlenül, a lány tekintete ekkor állapodott meg a király arcán. Azok a sötét szemek valósággal felnyársalták. Az uralkodó gonoszul elvigyorodott. Celaenának kis híján elállt a szívverése.

Gyilkos.

Ezt a szörnyeteget már rég fel kellett volna lógatni. Jóval több emberrel végzett, mint maga az orgyilkos. Az áldozatai ártatlan és védtelen szerencsétlenek voltak. Egész népeket pusztított el, megsemmisítette felbecsülhetetlen értékű tudásukat, szétzúzta mindazt, ami egy- koron ragyogó és nemes volt. Miért nem lázadnak fel az alattvalói? Erielának fel kellene kelnie. Pontosan úgy, ahogy az a néhány vakmerő lázadó tette. Celaena minden erejét összeszedve farkasszemet nézett az idős férfival. Képtelen volt rá, hogy meghunyászkodjon előtte.

– Világos minden? – kérdezte a király, még mindig a lányt bámulva. Celaena nehéz fejjel bólintott. Yule ünnepéig mindenkit le kell győznie.

Hetente egy próbatétel. Talán több is.

– Beszéljetek! – förmedt rájuk a király bömbölve. A lány kis híján összerezzent. – Hát nem vagytok hálásak ezért a lehetőségért? Nem akartok elhalmozni hálás szavakkal? Nem fogadtok hűséget?

– Az orgyilkos lehajtotta a fejét, és a lábára meredt.

– Köszönöm, felséges uram. Mélységesen hálás vagyok – morogta, és a hangja egybeolvadt a többi bajnokjelölt kórusával. A király megragadta Nothung markolatát.

– Érdekes tizenhárom hét vár ránk.

Celaena pontosan tudta, hogy az uralkodó figyelme még mindig rá irányul. Összeszorította a száját.

– Legyetek méltók a megtiszteltetésre! A bajnokomra hatalmas vagyon és örökös dicsőség vár.

Csak tizenhárom hét, és Celaena újra szabad lesz.

– A jövő héten fontos ügyek miatt távozom. Yule ünnepéig nem is térek vissza. Azt azonban ne gondoljátok, hogy a távolból nem adhatok parancsot a kivégzésetekre. Hóhérkézre juttatom azt, aki ellen a legkisebb panasz is felmerül. Kerüljétek a félreértéseket!

A jelöltek újra bólintottak.

– Na, ezzel megvagyunk, és most legnagyobb sajnálatomra távoznom kell! – csattant fel váratlanul Dorian hangja a lány mellől. Celaena azonnal a fiatalember felé fordult. Hogy merészelhette félbeszakítani az apját? Az ifjú mélyen meghajolt az uralkodó előtt, és biccentett a néma tanácsadóknak. Az uralkodó egyetlen intéssel elbocsátotta a fiát. Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy rápillantson. Dorian Chaolra kacsintott, mielőtt kivonult volna a teremből.

– Ha nincsenek kérdések – harsant fel újra a király hangja, ám az arckifejezése világosan a jelöltek és azok gazdái tudtára adta, hogy egyetlen rossz szó is elég ahhoz, hogy a kérdező máris az akasztófa tövében találja magát -, akkor távozhattok. Azt azonban ne felejtsétek, azért vagytok itt, hogy a dicsőségemet öregbítsétek. Meg persze a birodalomét. Na, tűnjetek el!

– Celaena és Chaol egyetlen szó nélkül kisietett a folyosóra. Gyorsan lépkedtek vetélytársaik és a főnemesek között. Az előkelőségek még maradtak egy kicsit, hogy pár szót váltsanak egymással. A harcosok alighanem megpróbálták felmérni egymás erejét. Ahogy a lány távolabb került a királytól, mintha csak visszatért volna testébe a meleg. Már nem szédült annyira. Végre befordultak a sarkon. Chaol megkönnyebbülten fellélegzett, és elvette a kezét védence hátáról.

Nagyszerű! Kivételesen be tudtad fogni a szádat. Most az egyszer – jelentette ki.

– És hogy mennyire meggyőzően bólogatott és hajlongott! – kiáltotta egy vidám hang. Dorian támaszkodott mellettük a falnak.

– Te meg mit művelsz? – kérdezte Chaol. A koronaherceg ellökte magát a faltól.

– Szerinted mégis mit csinálnék? Hát rátok várok.

– Nem arról volt szó, hogy együtt vacsorázunk? – kérdezte Chaol.

– Igazából a bajnokomra gondoltam – felelte a főnemes, és mereven a lányra kacsintott. Celaena azonban nagyon is jól emlékezett rá, érkezésük napján a herceg milyen szélesen mosolygott a csinosabb udvarhölgyekre, ezért inkább maga elé meredt. A trónörökös felzárkózott Chaol mellé, és együtt mentek tovább.

– A bocsánatodat kérem atyám zordsága miatt.

A lány továbbra sem emelte fel a tekintetét, a falak mellett álló és mélyen meghajló szolgákat nézte. Dorian nem is törődött velük.

– A Rémre mondom! – nevetett a fiatalember. — Chaol aztán nem hanyagolta el a kiképzésedet!

Könyökkel oldalba bökte a barátját. – Amilyen arcátlanul átnéztek rajtam mindketten, simán azt hinném, hogy a jelöltünk valójában az édestestvéred! Persze annyira nem is hasonlítotok egymásra. Jobban belegondolva, elképzelhetetlen, hogy ilyen szemrevaló teremtés a húgod legyen.

Celaena arcán önkéntelenül is felragyogott egy halovány mosoly. A herceggel mindketten egy szigorú, könyörtelen apa árnyékában nőttek fel. Celaena esetében persze nem a vér szerinti apjáról volt szó. Arobynn sosem pótolhatta a lány elhunyt apját. Nem is próbálkozott ilyesmivel. Viszont az orgyilkos legalább érthető okok miatt volt ugyanannyira zsarnoki, mint kényeztető. De miért akarta Adarlan királya, hogy a fia a saját tükörképévé váljon?

– Láttam ám! – nevetett Dorian. – Megmoccant a szája széle! Az isteneknek hála, sikerült jobb kedvre derítenem.

Hátrasandított, és amikor megbizonyosodott arról, hogy senki sem jár a nyomukban, már lényegesen halkabban folytatta:

– Nem hinném, hogy Chaol a találkozó előtt beavatott volna a tervünk részleteibe. Mindannyian nagy kockázatot vállalunk.

– Milyen tervről beszél? — kérdezte a lány, és az ujjával végigsimított a szoknyáját díszítő gyöngyökön. Az apró díszek szépen ragyogtak a délutáni fényben.

– Eltitkoljuk, hogy ki is vagy valójában. Erről te se beszélj senkinek. A vetélytársaid talán ismerik Adarlan orgyilkosának néhány titkát, és ezt felhasználhatnák ellened.

A nagyúr észrevétele jogosnak tűnt, bár erről szólhattak volna hetekkel ezelőtt is.

– És akkor ki is volnék valójában, ha nem egy könyörtelen gyilkos?

– A palotában mindenki úgy tudja – magyarázta Dorian. – Hogy Lillian Gordaina vagy. Az anyád elhunyt, az apád pedig Bellréve egyik tehetős kalmára. Te vagy a családi vagyon egyetlen örököse. Sajnos azonban akad itt egy sötét titkod is. Éjszakánként elszöksz otthonról, hogy drágaköveket lopj. Idén nyáron akkor találkoztam veled, amikor megpróbáltál kirabolni bellrévi pihenésem alatt. Akkor fedeztem fel a benned rejlő lehetőséget. Azonban az apád, amikor rájött, hogy mivel múlatod az idődet éjszakánként, sietve eltávolított a csábítással teli nagyvárosból. Távolvég közelében, egy kisvárosban helyezett el. Amikor fenséges atyám úgy döntött, hogy megrendezi ezt az erőpróbát, én útra keltem, hogy megtaláljalak. Magammal hoztalak ide, hogy te legyél a bajnokjelöltem. Az apróbb részletek kitalálását rád bízom.

– Na, de komolyan? Besurranó tolvaj?— méltatlankodott a lány, és felvonta a szemöldökét. Chaol felmordult, Dorian viszont folytatta:

– Meglehetősen hízelgő fedőtörténet, nem gondolod? – kérdezte. Amikor a megszólított nem válaszolt, a herceg így folytatta. – Remélem, tetszik az otthonom?

– Ami csak szem-szájnak ingere — felelte Celaena hűvösen.

– Ami csak szem-szájnak...? Lehetséges, hogy a bajnokjelöltemet át kell költöztetnem egy még nagyobb lakosztályba?

– Ha fenségednek ez az óhaja. Dorian halkan nevetni kezdett.

– Örülök, hogy a vetélytársaid láttán sem veszítetted el öntelt magabiztosságodat. Mi a véleményed Káinról?

Az orgyilkos egyből tudta, hogy kire gondolt a herceg.

– Talán engem is azzal kellene etetni, amivel Perrington táplálja azt az alakot.

Látva, hogy a herceg továbbra is némán bámulja, a lány meg vonta a vállát.

– Az ilyen nagydarab fickók általában nem túl gyorsak, és nem is mozgékonyak. Valószínűleg egyetlen ütéssel le tudna teríteni, viszont ahhoz nem elég fürge, hogy eltalálhasson.

– A szeme sarkából Chaolra pillantott, mert kíváncsi volt, hogy a testőr ellenkezik-e. Helyette Dorian válaszolt:

– Remek. Magam is így véltem. Na és mi a helyzet a többiekkel? Akad közöttük veszélyes vetélytárs? Némelyik jelöltnek igencsak félelmetes a híre.

– A többiek nevetséges puhányok – hazudta a lány. A herceg még szélesebben elmosolyodott.

– Fogadni mernék, eszükbe se jutna, hogy egy ilyen gyönyörű hölgy a padlóra küldheti őket.

Lehet, hogy a herceg puszta szórakozásnak tekinti ezt az egészet? Celaena már épp rákérdezett volna, mikor elállták az útjukat. Az előbukkanó hölgy mélyen pukedlizett.

– Fenséges herceg! Micsoda meglepetés! – hallatszott egy magas, ám elegánsan csengő, megfontolt hang. A kerti némber állt előttük. Átöltözött. Fehér- és aranyszínű ruhája valósággal ragyogott. Celaena rosszkedvű, irigykedő pillantást vetett rá. Az ismeretlen el- keserítően gyönyörű volt.

Az orgyilkos ezenfelül le merte volna fogadni, hogy a találkozásuk egyáltalán nem a véletlen műve. Ez a cemende talán már rég óta itt állt lesben.

– Kaltain úrnő! — szólalt meg Dorian ideges hangon. Enyhén megfeszült.

– Éppen csak most jöttem el fenséges anyja mellől — lépett közelebb a nemesasszonyság. Úgy állt, hogy Celaena csak a hátát láthassa. Az orgyilkos akár meg is sértődhetett volna ezen, ha a legkisebb mértékben is törődött volna az udvaroncokkal. – A fenséges úrnő látni kívánja hercegi fenségedet. Természetesen tájékoztattam a királynőt arról, hogy nagyuram éppen egy megbeszélésen vesz részt, és ezért nem...

– Kaltain úrnő! – vágott a szavába Dorian. – Még nem volt alkalmam, hogy bemutassam a barátomat.

Celaena le merte volna fogadni, hogy a nő szeme szikrát szór.

– Engedelmeddel bemutatom Lillian Gordaina kisasszonyt. Lillian kisasszony, a hölgy Kaltain Rompier úrnő.

Celaena pukedlizett, bár legszívesebben szó nélkül továbbállt volna. Nagyon elege volt már az udvaroncokból. Annyira idegesítette a sok ostobaság, hogy kis híján visszavágyott Távolvégbe. Kaltain biccentett. Ruhájának arany csíkjai megcsillantak a napfényben.

– Lillian kisasszony Bellrévéből érkezett. Tegnap.

A nemesasszony gondosan szemügyre vette az orgyilkost.

– És mennyi időt fogsz velünk tölteni?

– Csupán néhány évet – válaszolta nagyot sóhajtva Dorian a lány helyett.

– Csupán? De fenséges herceg! Hát hogy mondhat ilyet? Néhány év nagyon hosszú idő ám!

Celaena gondosan megnézte magának Kaltain elképesztően karcsú derekát. Tényleg ilyen karcsú ez a nőszemély? Vagy még lélegezni is alig tud, mert annyira szorítja a fűzője?

Nem kerülte el a figyelmét, ahogy a két kísérője összenézett. A tekintetükben elkeseredettség, ingerültség és savanyú beletörődés látszódott.

– Lillian kisasszony és Westfall kapitány igen bensőséges barátok jelentette ki Dorian drámai hangon. Celaena őszinte örömére Chaol elpirult. — Számukra valósággal elröppen majd az a néhány év. Ebben biztos vagyok.

– És nagyuram számára? – turbékolta pajzánul Kaltain. A mosolya azonban nem tudta teljesen elfedni a feszültségét.

Az orgyilkos már arra készült, hogy valamilyen tréfásan sértő választ ad, de Dorian megelőzte:

– Le merném fogadni — jelentette ki lassan, elnyújtva a szavakat, és ragyogó kék szemének a tekintete megállapodott Celaenán – hogy Lillian úrnővel igen megrázó időszak vár ránk. Lehet, hogy nagyon is megrázó lesz.

Kaltain azonnal Celaena felé fordult.

– Hol találtad ezt a ruhát? – dorombolta. – Lenyűgöző.

– Én ajándékoztam meg vele – jelentette ki Dorian nemtörődöm módon, és piszkálni kezdte a körmét. Az orgyilkos és a herceg összenézett. Kék szemükben megértés csillant. Úgy tűnik, hogy volt legalább egy közös ellenségük. – Szerintem is határozottan jól mutat rajta.

Kaltain egy pillanatra összeszorította az ajkát, de máris szélesen mosolygott.

– Egyszerűen lélegzetelállító. Persze az effajta halványzöld nem igazán áll jól a sápadt bőrű nőknek.

– Lillian úrnő halovány színe igen nagy büszkeséggel töltötte el derék atyját. Meglehetősen szokatlan, hogy valakit ennyire óvtak a napsütéstől – magyarázta Dorian, majd Chaol felé fordult, aki a legnagyobb erőfeszítése árán sem tudott kifejezéstelen arcot vágni. – Vagy talán nem értesz velem egyet, Westfall kapitány?

– Már hogy miben? – csattant fel a testőr.

– Abban, hogy mennyire szokatlan hölgy Lillian kisasszony!

– Fenséges nagyuram igazán szégyellhetné magát – méltatlankodott megjátszott haraggal az orgyilkos. Bugyután vihogni kezdett, mert nem akarta, hogy a másik nő észrevegye, menyire élvezi a helyzetet. – Kaltain úrnő szépsége mellett jómagam csupán halovány árnyék lehetek.

– A hölgy megcsóválta a fejét, de mikor válaszolt, Dorianra nézett: Annyira kedves!

A herceg türelmetlenül mocorogni kezdett. – Úgy vélem, éppen elég sokat enyelegtem a hölgyekkel. Jelentkeznem kell fenséges anyámnál.

Meghajolt Kaltain, majd Chaol előtt. Utána szembefordult Celaenával. A lány kérdőn felvonta a szemöldökét, amikor a trónörökös megfogta a kezét, hogy az ajkához emelje. Érintése puha volt és sima. A kézcsóktól szinte úgy érezte, lángba borul a keze. És még az arca is megperzselődik egy kicsit. Majdnem elrántotta a kezét. És majdnem megütötte a herceget.

– Nagyon várom az újabb találkozást, Lillian úrnő – jelentette ki a herceg elbűvölő mosollyal. Jó lett volna látni Kaltain arcát, ám az úrihölgy mélyen pukedlizett.

– Nekünk is mennünk kell – jelentette ki Chaol, miközben Dorian zsebre vágott kézzel, halkan fütyörészve távozott. — Elkísérhetjük?

A felajánlás nem tűnt komolynak.

– Nem – felelte Kaltain hűvösen. A mosoly azonnal leolvadt az arcáról. – A kegyelmes úrral, Perrington herceggel találkozom. Remélem, hogy még látjuk egymást, Lillian kisasszony.

Olyan alapossággal nézte meg magának vetélytársnőjét, hogy arra még egy orgyilkos is büszke lehetett volna.

– Ragaszkodom hozzá, hogy mi ketten jó barátok legyünk.

– Hát persze – válaszolta Celaena, mire Kaltain továbbállt. Díszes ruhájának szoknyája csak úgy úszott a levegőben. A testőr és az orgyilkos szintén elindult. Csak akkor szólaltak meg, amikor a nemesasszony lépteit már rég nem lehetett hallani.

– Ezt persze nagyon is élvezted, igaz? – vicsorgott Chaol.

– Iszonyatosan – vigyorgott Celaena, majd megveregette a testőr vállát, mielőtt belekarolt volna. — Sajnos az előbbi kis mese miatt kénytelen leszel úgy tenni, mintha kedvelnél. Különben az emberek átlátnak a szitán.

– Úgy tűnik, hogy ugyanolyan kifacsart humorérzéked van, mint a koronahercegnek.

– Lehet, hogy ő lesz a legjobb barátom, téged meg kirekesztünk, csak hogy megpukkadj a sárga irigységtől.

– Dorian jobban kedveli az előkelő származású és figyelemreméltóan szép hölgyek társaságát.

A lány gyilkos pillantását észrevéve, a testőr fülig érő szájjal elmosolyodott.

– Mennyire hiú vagy! – tette hozzá, miközben Celaena fortyogva bámult maga elé.

– Gyűlölöm az ilyen ribancokat. Olyan kétségbeesetten vágynak a férfiak elismerésére, hogy azért cserébe bármikor hajlandóak elárulni, vagy éppen veszélybe sodorni saját nemük tagjait. És még azt mondják, hogy a férfiakat nem a fejük vezeti. Ők legalább nyíltan vállalják.

– Azt mondják, az apja olyan gazdag, mint egy király – magyarázta Chaol. – Úgy vélem, ez is szerepet játszik abban, hogy Perrington annyira odavan érte. Kaltain akkora gyaloghintóban érkezett, amiben kényelmesen elférhetett volna egy paraszt egész otthona. Hazulról egészen idáig cipeltette magát benne. Az majdnem kétszáz mérföldnyi távolság.

– Micsoda züllöttség!

– Csak a szolgáit sajnálom.

– Én meg az apját!

Nevetni kezdtek. A férfi kissé feljebb emelte a karját, amibe Celaena karolt. A lány odabiccentett a lakosztálya előtt álló őröknek. Megálltak. Most Chaol felé fordult.

– Nem akarsz enni valamit? Én mindjárt éhen halok. A kapitány is az őrökre nézett, az arcáról leolvadt a mosoly.

– El kell intéznem valamit. Össze kell állítanom azoknak a harcosoknak a listáját, akiket a király magával visz az útjára.

Az orgyilkos kinyitotta az ajtót, de még mindig a fiatalembert bámulta. Chaol arcán megjelent egy parányi gödröcske, ahogy ismét elmosolyodott.

– Mi az már megint? — méltatlankodott az orgyilkos. A lakosztályából elképesztően finom ételek illata áradt. Azonnal korogni kezdett a gyomra. Chaol a fejét csóválta.

– Adarlan orgyilkosa – nevetett halkan, majd elindult tovább a folyosón.

– Pihenned kellene! – kiáltotta hátra a válla fölött. – A valódi erőpróba holnap kezdődik. Szükséged lesz minden erődre, rád fér az alvás. Még akkor is, ha tényleg olyan iszonyatosan jó vagy, amilyennek tartod magad.

Celaena savanyú képpel bevágta az ajtót, ám ennek ellenére evés közben végig halkan dudorászott.