34. FEJEZET

Celaena a hálószobájában az ablak előtt ült. Nézte, ahogy a hó az éjszakai levegőben táncol. Nehemia már rég visszatért a saját lakosztályába. Felszáradtak a könnyei, és újra büszkén tartotta magát. Az óra tizenegyet ütött. Az orgyilkos nyújtózkodni kezdett, ám megtorpant, mert görcsös fájdalom mart a gyomrába. Előregörnyedt. Megpróbált a légzésre összpontosítani. Várta, hogy enyhüljön a görcs. A fájdalmak egy jó órával ezelőtt kezdődtek. Szorosabban maga köré tekerte a pokrócot. A kandallóban ugyan lobogott a tűz, de ide, az ablak elé csupán a fény jutott el, a meleg nem. Szerencsére megjelent Philippa, kezében egy csésze teával.

– Igya meg, gyermekem – mondta -, segíteni fog.

Megállt az orgyilkos asztala mellett, és egyik kezét megpihentette a karosszék támláján.

– Szörnyű az, ami azokkal az eyllwéi lázadókkal történt – szólalt meg olyan halkan, hogy egyetlen hallgatózó sem értette volna meg a szavait. – El sem tudom képzelni, hogy mit érezhet a hercegnő.

Celaena érezte, ahogy a gyomrában felbukkanó düh elnyomja a fájdalmat.

– Ugyanakkor viszont szerencsés, hogy vannak önhöz hasonló barátai.

Megérintette Philippa kezét.

– Köszönöm.

Megragadta a teáscsészét, és felkiáltott. Kis híján az ölébe öntötte a csésze tűzforró tartalmát.

– Csak óvatosan – mosolygott az idősebb nő. – Nem is tudtam, hogy az orgyilkosok ennyire ügyetlenek is lehetnek. Ha szüksége van még valamire, csak üzenjen! Annak idején nekem is bőven kijutott a havi fájdalmakból.

Összekócolta Celaena haját, és távozott. A lány szeretett volna ismét köszönetet mondani, de máris rázúdult a görcsök következő hulláma. Meggörnyedt, miközben becsukódott az ajtó.

Az elmúlt három és fél hónap során visszanyerte a testsúlyát. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy visszatérjen a havibaja. Amikor Távolvégen éhezett, a menzesze gyakorlatilag szünetelt. Hangosan felnyögött. Hogy a csudában fog ebben az állapotban felkészülni a küzdelemre? Már csak négy hét, és itt a párbaj.

Az üveglapok túloldalán szikrázó, csillogó hópelyhek kavarogtak. Miközben a talaj felé hullottak, pörgésük és forgásuk megszégyenítette a legtehetségesebben keringőző táncosokat is.

Elena mégis hogyan várhatja el, hogy Celaena legyőzze a kastélyban rejtőző szörnyűséget? Mégis mit számít ez a borzalom a nagyvilág bajaihoz képest? A többi királyságban rettenetes dolgok történnek. Sőt, külföldre sem kell menniük. Ott van például Távolvég és Calaculla is, igaz? Kinyílt a hálószoba ajtaja, és valaki belépett.

– Halottam Nehemiáról – szólalt meg Chaol hangja.

Te meg mégis... nincs már túl késő ahhoz, hogy itt mászkálj? – kérdezte a lány, és beburkolózott a pokrócba.

– Én... beteg vagy?

– Nem érzem jól magam.

– Ennyire megrázott a lázadók sorsa? Miért nem tudja felfogni?, gondolta keserűen Celaena.

– Nem. Tényleg rosszul vagyok.

– Én is majdnem elhánytam magam – morogta Chaol, és a padlót kezdte el bámulni. – Az egésztől. Pedig miután láttam Távolvéget...

Olyan kétségbeesetten kezdte el dörzsölgetni az arcát, mintha azzal kitörölhette volna az emlékeket a fejéből.

– Ötszáz ember – suttogta. A lány döbbenten nézett rá. Meglepte a testőr őszinte fájdalma.

– Figyelj rám! – szólalt meg Chaol, és elkezdett fel-alá járkálni.

– Tudom, hogy néha távolságtartón viselkedem veled. Mintha lenéznélek. Tudom, hogy panaszkodtál is miattam Doriannak. De...

Szembefordult a lánnyal.

– Nagyon jó dolognak tartom, hogy megbarátkoztál a hercegnővel. Sokra értékelem a becsületességedet, és azt, hogy tántoríthatatlanul kitartasz mellette. Én is hallottam azokról a szóbeszédekről, amelyek szerint Nehemia kapcsolatban áll hazája lázadóival. Csak hát... nagyon is úgy vélem, hogy ha az én hazámat foglalták volna el, akkor magam is megtennék mindent azért, hogy visszaszerezzem a népem szabadságát.

Celaena erre szívesen válaszolt volna, ám ekkor mintha parazsat lettek volna a derekára. Ismét görcsbe rándult a hasa.

– Lehet, hogy... – folytatta a férfi, és közben kinézett az ablakon. Lehet, hogy tévedtem.

Megbillent, és szinte fejtetőre állt az egész világ. Celaena becsukta a szemét. Régebben is pokolian megszenvedte a havibaját. A görcsöket általában rosszullét kísérte. Hányni viszont csak azért sem fog. Legalábbis nem most rögtön.

– Chaol – figyelmeztette vendégét. Kénytelen volt a szájára szorítani a kezét, mert a gyomra kavarogni kezdett, és valami elindult felfelé.

– Csak hát annyira büszke vagyok a beosztásomra – folytatta a fiatalember.

– Chaol — kezdte volna újra. Hát mindjárt hányni fog.

– Te pedig Adarlan orgyilkosa vagy. Mégis egyre csak az járt az eszembe, hogy... ha akarnád...

– Chaol! — kiáltotta a lány. A kapitány megpördült, Celaena széles ívben odahányt elé a földre.

Chaol ingerülten felkiáltott, és hátraugrott. A lány szeméből folyni kezdtek a könnyek. A szája éles, kellemetlen ízzel telt meg. Előregörnyedt, hogy a nyála a padlóra csorogjon.

– Te tényleg... a Rémre mondom, te most akkor tényleg rosszul vagy? A testőr kiabálni kezdett, hogy jöjjenek a szolgák. Felsegítette Celaenát a székből. A világ kezdett kitisztulni. Miről beszél ez az alak?

– Gyere, odaviszlek az ágyadhoz.

– Nem úgy vagyok rosszul – méltatlankodott az orgyilkos. Chaol leült az ágy szélére, és elkezdte felhajtani a takarókat. A belépő cseléd elkomorodva bámulta a padlót borító mocskot. Hátrakiáltott segítségért.

– Hát akkor hogy van rosszul?

– Megjött a... – dadogta nagy nehezen, és olyan forróvá vált az arca, hogy majdnem megolvasztotta vele a padlót. Jaj, te sötét fajankó!— Visszatért a havibajom.

A következő pillanatban már a kapitány arca is úgy lángolt, mint a lányé. Hátralépett, és beletúrt rövidre nyírt barna hajába.

– Én... ha tehát... akkor most talán távozom – dadogta, és meghajolt. Celaena minden baja ellenére önkéntelenül is elmosolyodott, mert a vitéz testőr olyan gyorsan eltűnt a szobájából, hogy azt akár menekülésnek is tarthatta volna. Ráadásul Chaol megbotlott a küszöbben, és majdnem kizuhant az előszobába.

Celaena a takarító szolgákra nézett.

– Sajnálom – kezdte volna, de azok egy legyintéssel elhallgattatták. A sajgó gyomrú orgyilkos vöröslő arccal bemászott az ágyába, magára húzta a takarókat, és remélte, hogy nemsokára aludni fog.

Az álom azonban elkerülte, és kevéssel később valaki egész más állított be hozzá. Hangos kacagás jelezte a jöttét.

– Találkoztam Chaollal. Beszámolt arról, hogy milyen „állapotba" kerültél. Nézze meg az ember! Azok után, hogy hetek óta ki belezett holttesteket vizsgálgat, hirtelen milyen érzékeny lett ez a fickó.

Celaena kinyitotta az egyik szemét, és dühös képet vágott, amikor Dorian leült az ágy szélére.

– A pokol összes kínja gyötör, ezért most nem kéne idegesíteni.

– Annyira azért nem lehet szörnyű – felelte a herceg, és előhalászott egy pakli kártyát a kezéből. – Akarsz játszani?

– Már mondtam, hogy nem érzem jól magamat!

– Szerintem nincsen semmi bajod – legyintett az ifjú, és ügyesen megkeverte a paklit. – Csak egy játékot.

– Ön ugye fizetni szokott az embereknek, hogy szórakoztassák? A herceg egy dühös pillantással válaszolt.

– Megtiszteltetésnek kellene érezned a társaságomat.

– Azt érezném megtiszteltetésnek, ha végre távozna.

– Ahhoz képest, hogy a sorsod a kegyes jóindulatomon múlik, igencsak szemtelen vagy.

– Szemtelen? Még csak most lendülök bele – vicsorogta a lány. Az oldalára fordult, és átölelte a térdét.

A herceg nevetni kezdett, és zsebre vágta a kártyát.

– A kedves kiskutyád egyébként nagyon jól érzi magát. Remélem, örülsz neki.

– Menjen innen! Mindjárt meghalok – nyöszörögte Celaena a párnájának.

– Egy szép hölgy nem halhat meg egy szál magában – jelentette ki Dorian, és megsimogatta a lány kezét. — Szórakoztassalak egy érdekes történettel a halálod pillanatában? Miről olvassak neked?

Celaena elrántotta a kezét.

– Szívesen meghallgatnám a fafejű herceg történetét, aki nem akarta békén hagyni az orgyilkost.

– Ó, imádom azt a mesét! Annyira szép a vége. Tudtad, hogy az orgyilkos csak színlelte a betegséget? Így akarta felhívni magára a herceg figyelmét. Ki gondolta volna? Milyen dörzsölt nőszemély. A hálószobai jelenet pedig egyszerűen lenyűgöző. Érdemes elolvasni a végét is, pedig előtte mennyi ostobaságot fecsegnek!

– Kifelé! Ki innen! Menjen már! Hagyjon békén, és próbáljon meg valaki mást elcsábítani – nyöszörögte a lány. Felkapott egy könyvet, és hozzávágta a herceghez. Az viszont könnyedén elkapta, mielőtt a kötet betörhette volna az orrát. Celaena összerezzent.

– Nem akartam ám... ez nem támadás volt! Csak tréfáltam... nem akartam igazából sérülést okozni a fenséges hercegnek.

Az utolsó szavakat valósággal dadogta.

– Hát el is várom Adarlan orgyilkosától, hogy ennél azért méltóságteljesebb módon támadjon rám. Ha javasolhatnám a kard vagy a kés használatát. De nem ám hátulról!

Celaena átölelte a hasát, és még jobban meggörnyedt. Néha annyira gyűlölte, hogy nőnek született.

– Egyébként pedig, ha már itt tartunk, nyugodtan tegezzél. Nem kell fenséges hercegnek szólítanod. Mondd ki a nevemet!

– Hát persze.

– Mondjad már!

– Mit mondjak?

Mondd ki a nevemet! Azt, hogy „hát persze, Dorian". A lány erre csak a szemét forgatta.

– Ha kegyes és fenséges uraságodnak így tetszik, akkor mostantól tegezni fogom önt.

– Kegyes és fenséges? Ez tetszik – mosolyodott el egészen halványan a herceg. Utána viszont vizsgálni kezdte a kezében tartott könyvet. – Ezt a könyvet nem tőlem kaptad! Nekem aztán nincsenek ilyen könyveim!

A lány önkéntelenül is elnevette magát. Elvette a teát a szobába lépő szolgától.

– Még szép, hogy te nem olvasol ilyesmit, Dorian! A cselédeket küldtem el a boltba, hogy hozzanak egyet belőle.

– Érzéki napnyugta – olvasta a herceg fennhangon a címet. Utána találomra kinyitotta a könyvet, és hangosan folytatta. – A férfi keze ekkor gyengéden végigsimította a hajadon elefántcsont fehér, selymesen puha kebe...

Döbbenten felkapta a fejét.

– A Rém nevére! Te tényleg ilyen ostobaságokat olvasol? Mi történt a Hatalom jelképeivel meg az Eyllwe szokásai és kultúrájával?

A csésze kiürült. A gyömbértea kezdte megnyugtatni a gyomrát.

– Szívesen kölcsönadom, ha majd kiolvastam. Ha átrágod magadat rajta, nem csupán kiteljesedik az irodalmi képzettséged, de – tette hozzá alamuszi mosollyal – néhány figyelemre méltóan leleményes ötletet is találsz benne arra vonatkozóan, hogy mit tehet az ember előkelő barátnőivel.

– Én aztán el nem olvasom – mérgelődött a herceg. Celaena kivette a kezéből a könyvet, és visszadőlt az ágyra.

– Ezek szerint akkor te is olyan vagy, mint Chaol.

– Chaol? – méltatlankodott az ifjú, és képtelen volt kikerülni a kelepcét. — Rávetted Chaolt arra, hogy elolvassa ezt?

– Természetesen elutasította – hazudta azonnal Celaena. – Azt mondta, nem illő hozzá, hogy olyasfajta dolgokat olvasgasson, amilyeneket tőlem kapott.

Dorian azonnal magához rántotta a könyvet.

– Ide vele, te démoni nőszemély! Nem engedem meg, hogy egymás ellen uszíts minket a barátommal!

Kétségbeesett pillantást vetett a könyv borítójára, majd megfordította, hogy eltakarja a címét. A szenvedő lány elmosolyodott. Újra bámulni kezdte a hópelyheket. Odakint dermesztően hideg volt. A bent égő tűz lángja sem tudta ellensúlyozni az erkélyajtó résein keresztül beszivárgó szélrohamok jeges érintését. Pontosan tudta, hogy Dorian feszülten figyeli. Távolról sem azon a visszafogott módon, ahogy Chaol szokta. Éppen ellenkezőleg. A herceg pont olyan arckifejezéssel bámulta, mintha jólesne neki, hogy láthatja a lányt.

Mert bizony Celaenának nagyon is jólesett, hogy láthatta a fiatalembert.

 

 

Dorian nem is vette észre, hogy guvadó szemmel bámulja a lányt, míg az ki nem húzta magát, hogy ráförmedjen:

– Te meg mégis mit bámulsz?

– Annyira gyönyörű vagy — vágta rá a herceg, mielőtt észbe kaphatott volna.

– Ne butáskodj!

– Megsértettelek? – kérdezte Dorian, és érezte, hogy halántékában különös ütemben kezd lüktetni a vére.

– Dehogyis! – felelte a lány, és gyorsan az ablak felé fordult. Elpirult, majd lángvörös lett az arca. A herceg egyetlen vonzó nőt sem ismert, akinek ilyen hosszú ismeretség után ne próbált volna udvarolni. Kivéve persze Kaltaint. Saját maga előtt nem tudta letagadni, hogy epekedő vágyat érez. Milyen jó lett volna a szájával megérinteni Celaena ajkát. Biztosan csodálatosan illatos a bőre. Hogyan reagálna, ha egy lágy mozdulattal végigsimítaná a testét?

Yule ünnepe a pihenés és a kikapcsolódás időszaka volt. Az emberek megünnepelték mindazokat a testi gyönyöröket, amelyek átsegítették őket a téli éjszakákon. A nők kibontva hordták a hajukat. Néhányan egészen odáig elmerészkedtek, hogy sutba dobták a fűzőjüket. Egy teljes héten át nagy élvezettel falták a betakarított gyümölcsöt, és élvezték a hús örömeit. Természetesen a herceg is évről évre lelkesen várta ezeket a napokat. Most viszont... most viszont valamiért remegni kezdett a gyomra. Hogy a pokolba ünnepelhetne, amikor hírét vette annak, mit is műveltek az apja katonái Eyllwében azokkal a lázadókkal? Senkit nem hagytak életben. Ötszáz ember – ötszáz halott. Hogy a csudába nézzen majd Nehemia szemébe? Hogy a pokolba lehet majd egy napon annak az országnak az uralkodója, amelyik arra nevelte a katonáit, hogy semmibe vegyék az emberi életet?

A herceg szája kiszáradt. Celaena Terrasenben született. Az is csak az egyik elfoglalt ország. Az apja első hódítása. Már azt is csodának kellett tartania, hogy a lány egyáltalán hajlandó volt tudomásul venni a létezését. Bár az is lehet, hogy Celaena éppen elég időt töltött Adarlanban ahhoz, hogy ne törődjön a hódoltsággal. Dorian valamiért mégsem hitte, hogy ez a helyzet. Hát nem! A lány hátán végighúzódó három szörnyű sebhely örökre emlékeztetni fogja az apja könyörtelenségére.

– Valami baj van? – kérdezte a lány. Óvatosan, kíváncsian. Mint ha törődne vele. A herceg mélyen beszívta a levegőt, majd odament az ablakhoz. Képtelen volt az orgyilkosra nézni. A tenyere rásimult a hideg üvegre. Odakint tovább tartott a hópihék zápora.

– Biztosra veszem, hogy gyűlölsz – suttogta. – Gyűlölsz engem és az udvaromat, mert erkölcstelenek és együgyűek vagyunk, miközben a város határain túl iszonyatos dolgok történnek. Én is hallottam a lemészárolt lázadókról, és... szégyellem magamat.

Homlokát nekitámasztotta az üvegnek. Hallotta, hogy a lány felkel, majd leül egy székbe. Ilyen lehet, amikor átszakad egy folyó gátja. Szó szót követett. Képtelen volt megálljt parancsolni magának:

– Nagyon is értem ám, hogy miért nem esik nehezedre végezni a magamfajtákkal. Nem tehetek szemrehányást érte.

– Dorian – szólalt meg lágyan a lány. Odakint mindent elnyelt a sötétség.

– Tudom, hogy soha nem fogod bevallani – folytatta a herceg, mert végre szavakba tudta önteni azt, amit már jó ideje el akart mondani. — Tudom, hogy valami rettentő dolog történt veled fiatal korodban. Olyan valami, amiért talán éppen az apám a felelős. Jogosan gyűlölheted Adarlant azért, hogy elfoglalta Terrasent. Ahogyan elfoglalta. Meg azt a sok országot. A barátod hazáját is.

Nagyot nyelt, és a könnyeivel küszködött.

– Nem fogsz hinni nekem, de... nem akarok beállni a sorba. Hogyan tartom magamat férfinak, ha engedem, hogy az apám az ilyen megbocsáthatatlan szörnyűségeket bátorítsa? De hiába könyörögnék kegyelemért az elfoglalt királyságok számára, az atyám nem hallgatna rám. Soha az életben. Abban az életben, ahol csak azért választottalak téged bajnokomnak, mert tudtam, hogy ezzel borsot törhetek az apám orra alá.

Celaena hiába rázta a fejét, az ifjú tovább beszélt:

– Ha megtagadtam volna azt, hogy saját bajnokot indítsak az erőpróbán, akkor dacos ellenállásomat atyám a pártütés jelének tartotta volna. Még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy nyíltan szembeforduljak vele. Így aztán Adarlan orgyilkosát választottam. Ilyen bajnokot kellett választanom magamnak, mert ez volt az egyetlen választási lehetőségem.

Hát, legalább most sikerült tisztáznia.

– Miért ilyen az életünk? – méltatlankodott, és a tekintetük találkozott, amikor körbemutatott a szobában. — És... és a világnak sem ilyennek kellene lennie.

Az orgyilkos néma maradt. Mintha csak saját lüktető szíve dobogását hallgatta volna. Végül megszólalt:

– Nem is gyűlöllek – jelentette ki szinte suttogva. A herceg belezuhant a szemközti székbe, és a kezébe temette az arcát. Csak úgy áradt belőle a magányosság. – Azt sem hiszem, hogy olyan vagy, mint a többiek. Szóval... sajnálom, hogyha megbántottalak. Többnyire csak tréfálkozni szoktam.

– Mi az, hogy megbántottál? – csodálkozott a herceg. – Te aztán nem bántottál meg! Csupán... csupán kicsivel mulatságosabbá tetted a dolgokat.

– Csupán kicsivel? – nézett rá félrehajtott fejjel a lány.

– Talán többről is van szó – bólintott a herceg, és kinyújtotta a lábát. – Bárcsak eljöhetnél velem Yule éjszakáján a bálba! De örülj, hogy téged nem engednek be oda.

– Miért nem engednek be oda? Tulajdonképpen milyen bálról beszélsz?

A herceg magában átkozódott.

– Igazából semmi különös. Yule éjszakáján álarcosbált szoktunk tartani. Azt hiszem, pontosan tudom, hogy miért nem jöhetsz.

– Te meg Chaol mindenáron pokollá akarjátok tenni az élete met, igaz? Nehogy már jól érezzem magam! Tudod, imádom a bálokat.

– Ha majd te leszel az apám bajnoka, akkor minden bálon részt vehetsz.

A lány savanyú képet vágott. Dorian legszívesebben bevallotta volna neki, hogy ha rajta múlna, ő bizony megkérné, hogy menjen el vele. Mert legszívesebben minden idejét a társaságában töltené. Akkor is csak Celaena jár az eszében, ha távol van tőle. Csak hát egyértelműnek tűnt, hogy az orgyilkos kikacagná, ha ilyeneket mondana neki.

Éjfélt ütött az óra.

– Most már talán mennem kellene – töprengett, és nyújtózkodott egy nagyot. – Holnap nagyszerű, tanácskozással teli nap vár rám. Nem hiszem, hogy Perrington nagyúr annyira örülne, ha szunyókálással tölteném a megbeszéléseket.

Celaena elvigyorodott.

– Kérlek, add át a nagyúrnak a legmélyebbről jövő üdvözletemet. Soha az életben nem fogja elfelejteni, milyen durván bánt vele a nagyúr első találkozásuk alkalmával Távolvégen. Azt a közjátékot Dorian sem felejtette el. Elöntötte a hideg düh, amikor felidézte magában, milyen kegyetlenül bánt a herceg a szerencsétlen fogollyal.

Pillanatnyi gondolkozás nélkül előrehajolt, és megpuszilta Celaena arcát. A lány megdermedt, amikor megérezte a bőrén a fiú ajkát, ám ez a futó pillanat is elég volt ahhoz, hogy beszívhassa az illatát. Igencsak a nehezére esett visszavonulót fújni.

– Jó pihenést, Celaena — nyögte ki végül.

– Jó éjszakát, Dorian.

Miközben a herceg távozott, egyre csak azon törte a fejét, hogy mitől lett hirtelen annyira szomorú a lány. Milyen különös módon mondta ki a nevét. Celaena hangjában nem gyengédség, hanem beletörődés csengett.

 

 

Az orgyilkos a mennyezetet beragyogó holdfényt bámulta. Álarcosbál Yule éjszakáján! Hiába volt széles Erilea legromlottabb és legfennhéjázóbb királyi udvarának a foglya, ez a bál akkor is lefegyverzően romantikus dolognak tűnt. Természetesen ezek nem akarták, hogy részt vegyen rajta. Szívből jövő keserűséggel sóhajtott fel. Összekulcsolta az ujjait a tarkója alatt. Vajon Chaol erre akart rákérdezni, mielőtt Celaena elhányta magát? Lehet, hogy meg akarta hívni a bálba?

Megcsóválta a fejét. Hát nem! A testőrség kapitánya soha az életben nem hívná meg egy királyi bálba. Ezenkívül pedig mind a kettőjüknek sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkozniuk. Például azzal, hogy ki öli meg sorban a bajnokokat. Lehet, hogy szólnia kellett volna a kapitánynak arról, hogy Káin olyan különös, zavarba ejtő módon viselkedett ma délután?

Inkább becsukta a szemét, és elmosolyodott. Mi szebbet kérhet ne Yule ünnepére, mint hogy másnap reggel valaki megtalálja Káin hulláját a folyosón? Az óra újra és újra jelezte az idő múlását. Celaena nem aludt el, hanem ébren figyelt. A palotában leskelődő szörnyűség járt az eszében. Az álmossággal küszködve képtelen volt kiverni a fejéből azt az ötszáz halott lázadót, akiket elnyelt egy névtelen tömegsír.