53. FEJEZET

CELAENA HÁTRADŐLT A SZÉKBEN, a lábát felrakta az asztalra. Csupán a bútordarab két hátsó lábán egyensúlyozott. Élvezte, ahogy lemerevedett izmai nyúlnak és feszülnek. Aztán ellazította a lábát. Tovább lapozott az ölében tartott könyvben. Fürge halkan horkolva az asztal alatt szunyókált. Odakint a délutáni napsütés csöpögő vízzé változtatta a havat. Az áttetsző folyadék megtörte a fényt, így az egész hálószobában különös ragyogás támadt. A sérülései már nem jelentettek legyőzhetetlen akadályt, ám még most is bicegve járt. Egy cseppnyi szerencsével nemsokára újra elkezdhet futni is.

Egy hét telt el a párbaj óta. Philippa lelkesen válogatott Celaena szekrényében. Helyet kellett csinálnia, hogy még több ruha férjen be. Celaena kívánságlistáján rengeteg gyönyörű ruhadarab szerepelt. Mindet megveszi majd, ha bemehet Résvárba, hogy egyedül vásárolgathasson. Persze csak azután, hogy bezsebelte a királyi bajnokot megillető fejedelmi fizetést. Ez remélhetőleg nem sokkal azután lesz, hogy megkapja a kinevezését... bármikor is kerüljön arra sor.

Mivel Philippának sok volt a dolga, helyette inkább Nehemia és Dorian törődött a beteggel. A herceg akár késő éjjelig is felolvasott neki a könyvekből. Amikor az orgyilkos végre el tudott aludni, álmaiban ősi szavak, rég elfelejtett arcok és kékesen ragyogó rémjelek tűntek fel. Látta a királyt is és a pokol bugyraiból megidézett elhunytak hadseregét. Ébredése után igyekezett elfelejteni a látottakat. Főleg a mágiával kapcsolatos részeket.

Meghallotta a kilincs zörgését, és a szíve majd kiugrott a torkából. Talán a kinevezését hozzák? A király küldte? Most azonban nem Dorian vagy Nehemia, de nem is egy apród lépett a szobába. A világ megdermedt, mert a küszöbön Chaol állt.

Fürge a farkát csóválva odarohant hozzá. Celaena kevés híján felborult a székével, amikor lekapta a lábát az asztalról. Halkan felnyögött a lábába hasító fájdalom miatt. Azonnal felpattant, de amikor kinyitott a száját, rájött arra, hogy nem tudja, mit is mondhatna.

Chaol alaposan megsimogatta Fürgét. A kutya visszatotyogott az asztal alá, tett két kört, és összegömbölyödött aludni.

A fickó talán ott akar maradni a küszöbön? Celaena gyorsan végignézett magán. Elpirult, amikor észrevette, hogy a kapitány a csupasz lábát bámulja.

– Hogy vannak a sérüléseid? — kérdezte lágy hangon Chaol. Celaena észbe kapott. A fiatalember nem a meztelenségét bámulta, ha nem a combjára tekert kötszert.

– Minden a legnagyobb rendben van – jelentette ki sietve. – A kötést csak azért hagytam rajta, hogy az emberek együtt érzőek és kedvesek legyenek hozzám.

Megpróbált mosolyogni, de csúfosan csődöt mondott vele.

– M-már egy hete nem láttalak – dadogta. Valóságos örökkévalóságnak tűnt számára ez az idő. – Hogy... Jól vagy?

A barna szempár pillantása az orgyilkos szemébe fúródott. Celaena váratlanul újra a küzdőtéren érezte magát. Ott feküdt a földön. Káin a háta mögött röhögött. Ő pedig csupán egyetlen dolgot látott, egyetlen valakit hallott. Chaolt, ahogy letérdelt a kőre, és a kezét nyújtotta. Összeszorult a torka. Valamit megértett abban a pillanatban. Csak sajnos nem tudott visszaemlékezni rá, hogy mi volt az. Lehet, hogy csak hallucinálta az egészet?

– Semmi bajom – felelte az ifjú. Celaena közelebb lépett hozzá. Nagyon is tisztában volt vele, milyen sok látszik a lábából a kurta hálóing miatt. – Én csak... bocsánatot akartam kérni, amiért nem néztem már be korábban is hozzád.

Alig egy féllépésnyire állt meg a fiatalember előtt. Felemelte a fejét. Chaolnál nem volt kard.

– Lefogadom, hogy sok a dolgod – folytatta a lány.

A kapitány mozdulatlanul állt. Celaena nyelt egy nagyot, és egy rakoncátlan tincset gyorsan eldugott a füle mögé. Még egy kicsivel közelebb araszolt. Most már egészen fel kellett emelnie a fejét, hogy Chaol arcába nézhessen. Olyan szomorú volt ez a fiatalember. Celaena ráharapott az ajkára.

– Te ugye... szóval megmentetted az életemet. Kétszer.

– Azt tettem, amit tennem kellett — felelte Chaol, és néhány ránc jelent meg a homlokán.

– Éppen ez az oka annak, hogy hálával tartozom neked.

– Dehogy tartozol bármivel is! — ellenkezett az ifjú. A hangjában fájdalom csengett. Amikor megrebbent a szeme, ugyanilyen sajgás öntötte el Celaena szívét. Megragadta Chaol kezét, ám az elhúzta.

– Csak meg akartam nézni, hogy hogy vagy. Sietek egy megbeszélésre – mondta gyorsan, de a lány tudta, hogy hazudik.

– Köszönöm, hogy megölted Káint.

A kapitány megdermedt.

– Még emlékszem rá, mit éreztem, amikor először öltem embert. Nem volt könnyű.

Ezt hallva Chaol lesütötte a tekintetét.

– Éppen ellenkezőleg. Ez az oka annak, hogy nem tudok semmi másra sem gondolni. Annyira könnyű volt. Kihúztam a kardomat, és megöltem. Végezni akartam vele.

Most viszont már a lány szemébe nézett.

– Tudott a szüleidről. Honnan?

– Nem tudom — hazudta Celaena. Valójában nagyon is tisztában volt mindennel. Káin képes volt kapcsolatba kerülni a másvilágokkal, a valóságok közötti határsávval, és bármit is jelentsen pontosan ez az egész ostobaság, mindettől képessé vált arra is, hogy belelásson az áldozata elméjébe. Megérintette az emlékeit, a lelkét. Talán még annál is messzebb látott. Celaena megborzongott. Chaol arca ellágyult.

– Sajnálom, hogy a szüleidnek ilyen szörnyű vég jutott. Celaena szívében üresség támadt, amikor válaszolt:

– Nagyon régen történt. Szakadt az eső, én pedig azt hittem, hogy ezért nedves az ágyuk, amikor bemásztam közéjük. Az járt a fejemben, hogy talán nyitva hagyhatták az ablakot. Másnap reggel felébredtem, és rájöttem, hogy nem vízben feküdtem.

Hörögve kapkodott levegő után. Egy mély lélegzettel elsöpörte az emléket, hogy a bőrét a szülei vére borítja.

– Arobynn Hamel nem sokkal később talált rám.

– Tényleg sajnálom — mondta Chaol.

– Nagyon régen történt — ismételte meg a lány. Hazudni kezdett. – Már nem is emlékszem rá, hogyan néztek ki.

Nagyon is jól emlékezett szülei arcának minden apró részletére.

– Néha már arról is megfeledkezem, hogy valaha is léteztek.

A kapitány bólintott. Ezzel inkább csak azt jelezte, hogy hallotta a szavait, nem pedig azt, hogy elhiszi őket.

– Amit értem tettél, Chaol – próbálkozott újra az orgyilkos -, nem csak Káin ellen, hanem amikor...

– Mennem kell – vágott a szavába az ifjú, és már fordult is.

– Chaol! – kiáltotta Celaena. Megragadta a karját, és megpördítette, hogy egymás felé forduljanak. A kapitány szemében egy pillanatra páni félelem ragyogott fel, amikor Celaena két kézzel átölelte a nyakát, és erősen tartotta. Megpróbált elhátrálni, de a lány szorosan magához ölelte. Nem törődött azzal, hogy elgyötört teste remegni kezd a fájdalomtól. Egy pillanatnyi habozás után Chaol átölelte. Összebújtak. Celaena becsukta a szemét, fejét az ifjú mellére szorította, és belélegezte az illatát. Nem tudta volna megmondani, hol végződik a férfi, és hol kezdődik ő maga.

Megérezte a nyakán Chaol forró leheletét. A kapitány előrehajtotta a fejét, és az arcát a lány hajához szorította. Celaena szíve vadul dübörgött, mégis elképesztő nyugalom fogta el. Úgy érezte, az idők végezetéig képes lenne így állni. Cseppet sem zavarta volna, ha ez az ölelkezés addig tart, míg körülöttük darabokra nem esik a világ. Látta maga előtt a kapitány kezét. Ahogy az ujjai szinte már a fehér vonalat érik. Ahogy megpróbálta megérinteni a kettőjük között húzódó akadály ellenére.

– Minden rendben van? – hallatszott Dorian hangja az ajtóból. Chaol olyan gyorsan lépett hátra, hogy a lány majdnem elesett.

– Igen, minden rendben – felelte a kapitány, és kihúzta magát. A levegő hirtelen dermesztően hideggé vált. Celaena bőre bizseregni kezdett, mert már nem melegítette a fiatalember teste. Csak nehezen tudott Dorian felé fordulni, miközben Chaol biccentett a hercegnek, és kisietett a lakosztályból.

A kapitány távozása után Dorian a lány elé lépett. Celaena azonban továbbra is az ajtót bámulta, pedig Chaol már bezárta maga után.

– Nem hinném, hogy már sikerült kihevernie Káin halálát – szólalt meg Dorian.

– Hát persze – csattant fel a lány. Dorian felvonta az egyik szemöldökét. Celaena nagyot sóhajtott. – Sajnálom.

– Amikor beléptem, ti ketten mintha... csináltatok volna valamit – folytatta a herceg óvatosan.

– Semmi nem történt, csak nagyon megsajnáltam. Ez minden.

– Bárcsak ne rohant volna el olyan gyorsan! Van néhány jó hírem. Valami megmoccant Celaena hasában.

– Atyám befejezte az időhúzást. Elkészült a kinevezésed. Holnap már alá is írhatod a királyi tanács csarnokában.

– Úgy érted... úgy érted, hogy hivatalosan is én vagyok a király bajnoka?

– Kiderült, hogy nem is gyűlöl annyira, mint ahogy mutatja. Az is kész csoda, hogy ennél jobban nem várakoztatott meg — kacsintott Dorian.

Négy esztendő. Négy év szolgálat, és utána szabad. Miért ment el ilyen gyorsan Chaol? Az ajtóra pillantott. Ha siet, talán még utolérheti a folyosón. Dorian a lány csípőjére tette a kezét.

– Úgy vélem, hogy még egy jó darabig el kell viselnünk egymást. Közelebb hajolt a lányhoz. Megcsókolta, de az orgyilkos elhátrált az öleléséből.

– Én... Dorian, én vagyok a király bajnoka. Hörögve nevetni kezdett, amikor ezeket a szavakat mondta.

– Persze hogy te vagy az — válaszolta Dorian, és ismét közelebb lépett. A lány azonban tovább hátrált, miközben kinézett az ablakon, és a ragyogó égboltot bámulta. Milyen nagy a világ... és minden csakis rá vár. Végre kiléphet a fehér vonal mögül. A fiatalember szemébe nézett.

– Nem lehetsz a párom, ha én vagyok a király bajnoka.

– Már hogyne lehetnék? Persze titokban kell tartanunk, de...

– Éppen elég titkom van. Nem kell még egy.

– Majd valahogy elmondom az apámnak. Meg az anyámnak is – ellenkezett kétségbeesett hangon a herceg.

– Mi értelme volna? Dorian, én az apád szolgája vagyok. Te pedig a koronaherceg.

Nagyon is igaza volt. Ha a kapcsolatuk elmélyülne, akkor az csak még jobban összekavarná a dolgokat, ha egyszer majd eljön az a nap, amikor Celaena hátat fordít a palotának. Arra már nem is akart gondolni, hogy milyen nehézségekkel járna, ha ő lenne Dorian párja, miközben bajnokként szolgálja az ifjú apját. Ezenfelül pedig akár beismerte, akár nem, Doriannak megvoltak a maga kötelezettségei. Bár Celaena vágyott rá és fontos volt a számára, tudta jól, hogy kettőjük kapcsolata csak rossz véget érhet. Hiszen ez az ifjú a trón várományosa.

Dorian elkomorodott.

– Azt akarod mondani, hogy nem leszel az enyém? Nem lehetünk egymáséi?

– Azt akarom mondani, hogy... hogy négy év múlva itt hagyom a palotát. Nem tudom, hogy ez az egész hogyan végződhetne jól bármelyikünk számára is. Bele sem akarok gondolni a lehetőségekbe.

A beáradó napfény kellemes meleggel töltötte el. A vállára nehezedő súly szertefoszlott.

– Azt akarom mondani, hogy négy esztendő múlva szabad leszek. Én, aki soha az életben nem voltam még szabad.

Szélesen elmosolyodott. — Tudni akarom, hogy milyen érzés a szabadság.

A herceg már nyitotta volna a száját, de aztán megállt, mert meg látta a mosolyt. Bár Celaena cseppet sem bánta a döntését, különös módon mégis csalódottság fogta el, amikor Dorian így szólt:

– Ahogy parancsolod.

– De szeretném, ha barátok maradnánk. A herceg zsebre vágta a kezét.

– Mindörökre.

Celaena arra gondolt, hogy megszorítja a karját, vagy nyom egy puszit az arcára. A fejében azonban egyre csak egy szó csilingelt. Szabad, szabad, szabad. Újra és újra ezt hallotta és képtelen volt abbahagyni a mosolygást.

A herceg megvakarta a tarkóját, és kissé kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára.

– Azt hiszem, mindjárt felbukkan Nehemia, hogy beszámoljon a kinevezésedről. Iszonyúan mérges lesz, hogy megelőztem. Kérjél elnézést tőle a nevemben. Ugye megteszed?

Kinyitotta az ajtót, de a kilinccsel a kezében még megtorpant.

– Gratulálok, Celaena – mondta halkan. Mielőtt a lány válaszol hatott volna, becsukta maga mögött az ajtót, és távozott.

Az orgyilkos egyedül maradt. Az ablak felé fordult, és a szívére szorította a kezét. Újra és újra ugyanazt a szót suttogta. Szabad.