48. FEJEZET

AHOGY ARRA SZÁMÍTOTT, Sír egyből támadásba lendült. A kardjával hatalmas csapást akart mérni a rúd közepére. Azt hitte, hogy eltörheti a fegyvert.

Celaena azonban félreperdült. Miközben az ellenfele vágása csupán a levegőt kaszabolta, a vívóbot vége telibe találta Sír gerincét. A fickó megtántorodott ugyan, de talpon maradt. Könnyedén, fél lábon pördült meg, és azonnal a lány felé vetette magát.

Celaena ezúttal nem ugrott félre. Úgy tartotta a botját, hogy az ellenfele vágása a fegyver alsó harmadára zúduljon. A penge bele mart a fába. Celaena gyorsan előbbre lépett, és hagyta, hogy a támadójától kapott lendület ereje meglódítsa a bot másik végét. A farúd telibe kapta Sír arcát. Celaena a botot markolva érezte, hogy betörte az ellenfele orrát. A keze alatt megremegett a fegyver. Hátraszökkent, mielőtt Sírnak lehetősége lett volna az ellentámadásra. A fickó orrából dőlt a vér.

– Mocskos szuka! – sziszegte a bérgyilkos, és meglendítette a kardját.

Celaena erősen tartotta a botot. A penge belehasított a fa anyagába. A rúd felzengett, de kitartott.

Két kézzel hatalmasat taszított a másikon. Utána már csak meg kellett pördülnie. A bot vasalt vége oldalról találta el az ellenfele fejét. Sír megtántorodott, de nem esett el. Letörölte a vért az orráról. Hangosan zihált, és a szeme valósággal villámokat szórt. Himlőhelyes arca kegyetlenül eltorzult. Támadásba lendült. Egyetlen hatalmas lendülettel keresztül akarta döfni a lány szívét. Túlságosan is szilaj módon támadott ahhoz, hogy irányt változtathasson.

A lány leguggolt. Amikor a penge elsüvített a feje fölött, a bottal lecsapott támadója lábára. A bérgyilkos még csak fel sem tudott kiáltani, amikor elkaszálta a lábát. Nem maradt ideje arra sem, hogy felemelje a fegyverét. Celaena már ott térdelt a mellén, és a bot vasalt végét a torkába nyomta. Közelebb hajolt, és a legyőzött fülébe suttogta:

– Celaena Sardothiennek hívnak – sziszegte a legyőzöttnek. – Persze, cseppet sem számít, hogy mi a nevem. Lehet Celaena vagy Lillian, vagy akár szuka is, mert így is, úgy is le tudlak győzni! Nem számít, hogy minek neveztél.

Elmosolyodott, és lassan felállt. Sír döbbenten bámult felfelé. Az orrából szivárgó vér végigfolyt az arcán. A győztes elővett egy zsebkendőt a zsebéből, és a mellére ejtette.

– Megtarthatod – mondta, majd elindult a tér széle felé. Mihelyt átlépett a krétával húzott vonal felett, Chaol máris ott volt mellette.

– Milyen sokáig tartott? — kérdezte a testőrtől. Látta, hogy Nehemia valósággal ragyog a boldogságtól. Celaena kissé megemelte a vívóbotot, hogy így tisztelegjen a barátnőjének.

– Két percig.

Az orgyilkos rávigyorgott a tisztre. Még csak ki sem melegedett.

– Gyorsabb voltam, mint Káin.

– És sokkal drámaibb – biccentett a fiatalember. – Tényleg szükség volt arra a zsebkendőre?

Celaena az ajkába harapott. Már éppen válaszolni akart, amikor a király felállt, a nézők pedig elcsendesedtek.

– Bort a győzteseknek! – parancsolta. Káin eddig oldalt állt. Most odajött a király asztala elé. Celaena Chaol mellett maradt.

Az uralkodó intésére Kaltain engedelmesen felkapta az ezüsttálcát, rajta a két kupával. Az egyiket odaadta Káinnak, majd odasietett Celaenához. A lány átvette a másik kupát. A kisasszony ekkor megállt a király asztala előtt.

– Jó szándékunk jeléül, és hogy kifejezzük tiszteletünket a hatalmas istenség iránt... – kezdte el kántálni drámai hangon. Celaena legszívesebben megütötte volna a némbert – ...legyen ez a kupa áldozat, melyet az anyának mutattok be. Annak, aki a világra hozott valamennyiünket. Igyatok, és ő majd megáld benneteket! Új erőre kaptok kegyéből.

Ki írta ezt az ostoba szöveget? Kaltain meghajolt a két párbajozó előtt. Celaena pedig az ajkához emelte a kupát. Amikor észrevette, hogy a király rámosolyog, kis híján összerezzent. Kaltain elvette az üres kupát. Utána Káin elé lépett, pukedlizett, elvette az ő edényét is, és elsietett.

Győzni kell. Győzni. Győzni. Gyorsan el kell intéznem.

– Készüljetek a küzdelemre! — parancsolta a király. – A jelzésemre kezditek.

Celaena Chaol felé fordult. Hát egyetlen percig sem pihenhet a két összecsapás között? Még Dorian is kérdő tekintettel nézett az apjára. A király azonban nem volt hajlandó tudomást venni fia néma kéréséről.

Káin előhúzta a fegyverét. Komor mosoly jelent meg az arcán, amikor a küzdőtér közepén, enyhén meggörnyedve, védekező testtartást vett fel.

Celaena legszívesebben káromkodott volna, ám ekkor Chaol megérintette a vállát. A férfi szemében olyan mély érzelem ragyogott, amit védence nem tudott hová tenni. A kapitány arcából áradó erő lenyűgöző volt. Milyen jóképű ez a fickó!

— Nehogy veszítsél nekem! – suttogta Chaol olyan halkan, hogy csak Celaena hallhatta. — Semmi kedvem hozzá, hogy visszakísér jelek a messzi Távolvégbe.

A lány szeme mintha könnybe lábadt volna. A világ kezdett kissé elködösülni, miközben a kapitány arrébb lépett. Chaol büszkén felszegte a fejét. Nem törődött királya izzó pillantásával.

Káin lassan közeledett. Széles pengéjű kardján megcsillant a fény. Celaena vett egy mély lélegzetet, aztán átlépett a fehér vonal fölött.

Erilea meghódítója magasba emelte mind a két kezét.

– Kezdjétek! – bömbölte, a lány pedig megrázta a fejét, mert valamiért minden elmosódottá vált körülötte. Pislogva készült az összecsapásra. Úgy tartotta a botot, mintha kard lett volna. Káin lassan elkezdett körözni körülötte. A vállán megfeszültek a félelmetes izmok. A látványtól enyhe rosszullét fogta el Celaenát. Valamiért még mindig nem tisztult ki a látása. Összeszorította a fogát, és pislogni kezdett. A saját erejét kell majd felhasználnia a fickó ellen.

Káin elképzelhetetlenül gyorsan támadott. Sikerült úgy félreütnie a pengét, hogy a kard lapjával érte a botot, így az éle nem vágott bele a fába. Celaena hátraugrott, miközben a fegyvere szinte felnyögött.

A következő csapás olyan gyorsan jött, hogy már csak a penge élét tudta félreütni. Az éles fém mélyen belehasított a rúdba. A lány karja belesajdult a csapás erejébe. Mielőtt azonban visszanyerhette volna az egyensúlyát, Káin már ki is tépte a kardot a vívóbotból, és újra támadott. Celaena újra csak hátrafelé tudott menekülni. A vágást a bot vasalt végével hárította. Úgy érezte, mintha az ereiben lelassult és besűrűsödött volna a vére. Zúgni kezdett a feje. Csak nem beteg? A rosszulléte nem akart enyhülni.

Felnyögött, majd minden erejét és ügyességét összeszedve gyorsan elmozdult oldalra. Ha tényleg beteg, akkor a lehető leghamarabb be kell fejeznie az összecsapást. Semmi értelme sem lett volna az ügyességével hencegni. Főleg nem akkor, ha a könyv nem tévedett, és Káin magába szívta a halott bajnokjelöltek minden erejét.

Most már ő támadott. Könnyedén előreugrott. Káin azonban egy gyors mozdulattal félresöpörte maga elől az arcára zúduló botot. A kemény fa megcsikordult a pengén. Szilánkok repültek a szélbe.

A dübörgés majdnem megsüketítette a lányt. Elviselhetetlennek érezte az acélnak csapódó fa hangját. Miért lassult le annyira minden?

Újra támadott. Minden gyorsaságát és erejét latba vetette. Egyre nagyobb erővel sújtott az ellenfelére. Káin röhögni kezdett, Celaena pedig legszívesebben sikoltozott volna dühében. Többször is egész közel járt ahhoz, hogy leterítse az ellenfelét. De hiába mozdította a lábát, hogy elgáncsolja, hiába állt már egész közel a győzelemhez, vagy elrontotta a támadást, vagy pedig a hegylakó táncolt úgy arrébb, mintha egész idő alatt pontosan tisztában lett volna vele, hogy mire készül az ellenfele. Az orgyilkos most már kezdett tényleg dühbe gurulni. Feltámadt benne a gyanú, hogy a hegyi ember csupán játszadozik vele. Mintha egy olyan tréfa áldozata lett volna, amit Celaena egyszerűen nem tudott felfogni.

A következő villámgyors döféssel a férfi védtelen torkát akarta bezúzni. Káin azonban hárította a döfést. Celaena megpördült, és biztosra vette, hogy alacsony ütése telibe találja az ellenfél gyomrát. Káin újra kivédte.

– Gyengélkedünk kicsikét? – kérdezte gúnyosan a hatalmas termetű harcos. Hatalmas hófehér fogai valósággal ragyogtak. – Talán nem kellene visszatartanod a benned levő...

PUFFF!

Az orgyilkos elvigyorodott, amikor a vívóbot telibe találta a hegylakó oldalát. Káin meggörnyedt. Celaena villámgyorsan meglendítette a lábát, és elsöpörte a férfi lábszárát. Káin hanyatt zuhant. Az orgyilkos magasba emelte a botot, hogy megadja neki a kegyelemdöfést. Ekkor azonban olyan erős rosszullét tört rá, hogy az izmai valósággal elernyedtek. Semmi erő sem maradt benne.

Káin laza mozdulattal hárította a csapást. Miközben feltápászkodott, Celaena elhátrált. Ekkor hallotta meg a nevetést. Egy nő halk, könyörtelen kacagását. Kaltain. Az orgyilkos kis híján összeesett. Összeszedte magát, és gyors pillantást vetett a nemeshölgyre. Az asztalon megcsillant a két kupa. Nem volt nehéz megértenie, hogy az előbb nem csupán bort, de vérlátófüvet is kapott. Pontosan azt a mérget, amit a vizsgájuk során nem tudott felismerni. Ez a szer szerencsés esetben is rémlátomásokat és szédülést okozott. Rossz esetben pedig...

Alig bírta megtartani a botját. Káin támadásba lendült. Iszonyú nehézségek árán sikerült csak kivédenie a csapásait, még arra is alig volt ereje, hogy felemelje a fegyverét. Mennyi vérlátófűvel itathatták meg? A vívóbot hangos recsegéssel repedezni kezdett. Hajszálrepedések jelentek meg az oldalán. Nem lehetett halálos adag, mert akkor már nem élne. Pontosan annyit kaphatott, amitől rosszul lesz, de nem olyan sokat, hogy egyértelművé váljon a mérgezés. Képtelen volt összpontosítani. A teste tűzforróvá vált, miközben remegett a hidegtől. Káin szinte már az égig magasodott. Akkora volt, mint egy hegy. Iszonyú erő volt a csapásaiban... Az óriáshoz képest Chaol csak egy kisgyereknek tűnt.

– Máris elfáradtál? – gúnyolódott a hegylakó. – Milyen kár, hogy a kiskutya teljesen feleslegesen ugatott olyan sokat.

Káin tudta. Tudta, hogy megmérgezték. A lány vicsorogni kezdett, és ellentámadást indított. Ellenfele azonban félrelépett, Celaena szeme pedig tágra nyílt, mert a botja csupán a semmit szelte át. A puszta levegőbe mart, amíg...

A hatalmas ököl telibe találta a gerincét. Celaena tehetetlenül bámulta, ahogy a földet borító csempék felemelkednek, és a feje irányába rohannak. Arccal előre a földre zuhant.

– Szánalmas vagy – mennydörögte Káin. A lány megpróbált kikerülni az árnyékából. A hátára fordult, és mint egy pók, megpróbált távolabbra kerülni. A szája tele volt vérrel. Lehetetlennek tűnt, ami történt. Még ők sem vetemedhettek ilyen árulásra! – Sír helyében én fel lennék háborodva, hogy egy ilyen kis ribanc le tudott győzni.

Celaena zihálva kapkodott levegő után. Térde iszonyatosan sajgott, amikor kapkodva feltápászkodott. Támadásba lendült. Káin azonban nem is próbált védekezni. Megragadta a lány gallérját, és hatalmasat lökött rajta. Celaena éppen csak hogy el nem esett. Állva maradt, és az ellenfelére nézett.

A hegylakó lassan körbesétálta. Játékos köröket írt le a kardjával. A szeme sötét volt. Pont olyan, mint az átjáró, amelyik a másik világba vezetett. Csak az időt húzta. Halogatta az elkerülhetetlent. A ragadozó játszik így az áldozatával, mielőtt felfalná. Látszott rajta, hogy menyire élvezi a helyzetet.

Celaena tudta, hogy még azelőtt győznie kell, hogy rátörnének a rémlátomások. Iszonyatos rémképekre számított. A látnokok a régi időkben vérlátófüvet használtak, ha látni akarták a túlsó világok szellemeit. Gyors mozdulattal előrelendítette a botot. Acél mart a fába. És a vívóbot kettétört.

A vassal borított vége messzire repült. Át az udvar túlsó felébe Celaena kezében csupán egy haszontalan fadarab maradt. Káin fekete szemének pillantása egy pillanatra találkozott a lány tekintetével, aztán a másik keze meglendült, és telibe találta a vállát.

Az orgyilkos először a reccsenést hallotta, és csak utána tört rá a fájdalom. Celaena felsikoltott és térdre rogyott, amikor a válla kifordult a helyéből. Káin sarka telibe találta. A lány valósággal elrepült. Olyan erővel vágódott a földnek, hogy a válla visszaugrott a helyére. Az újabb fájdalom elvakította. Már nem működött a szeme. Hol látta a környezetét, hol meg nem. És minden rettentően lelassult.

Káin megragadta Celaena zubbonyát, hogy talpra rántsa. Áldozata ellökte magát, és visszazuhant a földre. Hangos csattanással vágódott be a kőre.

Felemelte a bal kezében tartott törött fadarabot. Káin vigyorogva lihegett. Közelebb lépett a legyőzötthöz.

 

 

Dorian valósággal vicsorgott. Valami itt nagyon nem volt rendben. Erre már a végső párbaj első pillanatától kezdve felfigyelt. A herceget abban a pillanatban verte ki a jeges veríték, amikor a lány kiüthette volna az ellenfelét, de elszalasztotta az alkalmat. Mostanra viszont...

Tehetetlen dühvel nézte, ahogy Káin szétrúgta Celaena vállát. Kis-híján elhányta magát, amikor a vadember felemelte a lányt, majd az visszahullott a földre. Celaena egész idő alatt a szemét dörgölte, és izzadság ragyogott a homlokán. Mi lehet a baja?

Dorian tudta, most kell közbelépnie. Félbe kell szakítania a párbajt. Holnap majd megismétlik. Celaena magához tér, és kard lesz nála. Chaol hördülését meghallva a herceg kis híján felüvöltött. A lány megpróbált felállni, de összeesett. Káin csak szórakozott vele. Nem csupán a testét zúzta darabokra, de a lelkét is... Ez így nem mehet tovább.

A hegylakó kardja meglendült. Celaena hátravetette magát. Nem volt elég gyors. Felsikoltott, amikor a kard hegye belemart a combjába. Felhasította a ruhát, és alatta a húst. Vér öntötte el a nadrágja szárát. Ennek ellenére ismét talpra állt. Az arcán elszánt düh látszott.

Dorian segíteni akart. De mi van akkor, ha a közbelépése miatt Káint tekintik győztesnek? Így azután egyre növekvő kétségbeeséssel dermedt némaságba burkolódzott. Káin ökle telibe találta a lány állát.

Celaena úgy esett össze, mint egy rongybaba.

 

 

Chaol érezte, hogy valami megpattant a belsejében, amikor Celaena felemelte véres arcát, és Káin szemébe nézett.

– Ennél azért többre számítottam – gúnyolódott az óriás, mikor a lány nagy nehezen feltérdelt. A kezében még mindig ott szorította azt a tehetetlen fadarabot. Összeszorított foggal zihált. Vér szivárgott az ajkából. Káin alaposan szemügyre vette áldozata arcát. Mintha valamilyen hangokra figyelt volna. Hangokra, melyeket Chaol nem hallhatott. – Mit szólna ehhez az apád?

Celaena arckifejezése félelemről és zavarodottságról árulkodott.

– Fogd be a szádat! — kiáltotta, ám a hangja remegett. Bizonyára nagyon fájtak a sebei.

Káin mozdulatlanul nézett a szemébe. Még szélesebben vigyorgott.

– Ott van ám minden – jelentette ki. – Hiába próbáltad meg eltemetni az egészet. Világosan és tisztán látom.

Mégis miről beszélhet? A hegylakó felemelte a kardját, és az ujját belemártotta a pengén csorgó vérbe. Celaena vérébe. Chaol megremegett, de uralkodott undorán és dühén.

Káin harsányan felröhögött.

– Milyen érzés volt felébredni a halott szüleid között? Milyen volt rájönni, hogy a vérükben fekszel?

– Fogd be a szádat! – sikoltotta újra a lány. Szabad keze karomként mart a földbe. Az arcát eltorzította a düh és a szenvedés. Mintha csak Káin valamilyen mély, lüktető sebet piszkált volna meg.

– Az anyád nagyon csinos, fiatal asszonyka volt, igaz? – kérdezte az óriás.

– Hallgass! – üvöltötte Celaena. Megpróbált felállni, de a sérült lába miatt újra és újra visszazuhant. Alig kapott levegőt. Hogyan tudhatott Káin ilyen sokat Celaena múltjáról? Chaol szíve majdnem kiugrott a melléből, de akkor sem tehetett semmit a lány érdekében.

Az orgyilkos artikulálatlanul felsikoltott. Üvöltése valósággal belemetszett a dermesztő szélbe. Sikerült feltápászkodnia. A düh elsöpörte a fájdalmat. A kezében tartott csonkkal indított támadást.

– Ügyes – lihegte Káin. Olyan kemény csapással sodorta félre a csonkot, hogy a penge belesüllyedt a fába. – De nem elég ügyes.

Bal kézzel megtaszította a lányt. Áldozata egy lépéssel hátrébb tántorodott. A katona magasba rántotta a lábát, és oldalba rúgta. Celaena újra elrepült.

Chaol még sosem látott ilyen iszonyatos erejű rúgást. A lány nem egyszerűen bevágódott a talajba, de megpördült, és tehetetlenül továbbgurult. Újra és újra, míg neki nem csapódott az óratoronynak. Először a feje vágódott a fekete kőbe. A kapitány majdnem felüvöltött. Ugrani akart volna. Ehelyett tehetetlenül bámulta, ahogy Káin valósággal széttrancsírozza a lányt. Hogy a pokolba történhetett ez? Mi romlott el?

Az orgyilkos remegve feltérdelt. Egyik kezét az oldalára szorította. Másikban viszont még mindig ott markolta Nehemia botját. Így kapaszkodik a túlélő a viharos tengerben a magányos szikladarabba.

 

 

Celaena érezte a saját vére illatát, amikor Káin újra megragadta, és maga után vonszolta az udvaron. Nem próbált meg ellenállni neki. A hegylakónak eddig már tucatnyi alkalma lett volna rá, hogy a kardja hegyét a szívéhez érintse. Már nem párbajoztak. A lányt nyilvánosan kivégezték. Senki nem próbált meg beavatkozni. De hiszen megmérgezték! Annyira igazságtalan volt, ami történt. Megremegett a napfény. Celaena dobálni kezdte magát Káin szorításában, bár ettől iszonyatos fájdalom hasított a testébe.

Suttogó, vihogó, túlvilági hangok vették körül. A nevén szólították. Csakhogy ez a név nem az volt, amit most viselt. Hanem egy másik. Egy veszélyes név... Az égre nézett, de csak Káin állát látta, ahogy a hegylakó talpra rántotta, megragadta a tarkóját, és az arcát teljes erővel a dermesztően hideg, sima kőhöz csapta. Beburkolta a jól ismert sötétség. A koponyája majdnem szilánkokra hasadt. Celaena sikoltása azonban elhallgatott, mert a sötétben kinyitotta a szemét, és észrevette hogy valaki közeledik felé. Valaki állt előtte. Egy halott.

A férfit sápadt, rohadó bőr borította. Szeme vörösen lángolt. Lassú, rángatózó mozdulattal felemelte a kezét, és a lányra mutatott. Hatalmas, tűhegyes fogakkal volt tele a szája. Olyan hosszúra nőttek, hogy csak vicsorogni tudott.

Hova tűnt a palota? Alighanem ez már egy rémlátomás. Fény villant, ahogy hátrarántották. Tehetetlenül bámulta Káint. Hatalmas taszítást érzett. A küzdőtér szélén, a vonal közelében zuhant a földre.

Árnyék takarta el a Napot. Mindennek vége. Most meg fog halni. Meghal, vagy veszít, és visszaküldik Távolvégbe. Mindennek vége. Vége.

Két fekete csizmát pillantott meg. Két térdet, és valaki már ott feküdt a földön, a vonal külső oldalán.

– Kelj fel! – suttogta Chaol. A lány képtelen volt felemelni a fejét, hogy az ifjú arcába nézzen. Vége volt, mindennek vége.

Káin hangosan felkacagott. A fekvő lány minden csontjában érezte a dübörgő léptek remegését, ahogy az óriás diadalmasan körbesétált a küzdőtéren.

– Csak ennyire vagy képes? – harsogta a katona diadalittasan. Celaena megremegett. A világ ködbe burkolódzott, majd elnyelte a sötétség és a sok hang.

– Kelj fel!- ismételte meg Chaol, ezúttal már hangosabban. A sebesült azonban képtelen volt megmozdulni. Némán bámulta a küzdőtér határát jelölő fehér vonalat.

Káin olyan dolgokról beszélt, amelyekről egészen egyszerűen nem tudhatott. Ezeket az áldozata szemében látta meg. Ha pedig tudott Celaena múltjáról... A lány nyüszíteni kezdett. Gyűlölte magát a gyengeségéért. Gyűlölte a könnyeket, melyek végigfolytak az arcán. Könnycseppek gördültek végig az orra gerincén, és lecsöpögtek a földre. Minden véget ért.

– Celaena! – mondta Chaol lágyan. Halk, susogó hang hallatszott. A fiatalember tenyere végigsimította a kockaköveket. Az ujja hegye hajszálnyival a fehér vonal előtt állt meg.

– Celaena! – suttogta. A hangjában kín... és remény érződött. Az áldozatnak már csak ennyi maradt. Az ifjú kinyújtott keze, a remény ígérete és az, hogy a vonal túlsó oldalán valami jobbra számíthat.

Lassan megmozdult. A fájdalomtól szikrák táncoltak a szeme előtt, de megmozdította a kezét. Ujjának hegye majdnem megérintette a vastag krétavonalat. Ott kővé dermedt. Csupán a széles, fehér sáv választotta el kettőjüket.

Végre felemelte a fejét, és Chaol szemébe nézett. Az ifjú szeme ezüstösen csillogott.

– Kelj fel!

Csak ennyit mondott. És ebben a pillanatban már csak egyes – egyedül a kapitány arca számított. Celaena megmoccant, és nem tudta visszatartani a zokogást, amikor rázúdult a fájdalom. Visszazuhant a kőre. Ennek ellenére nem vette le tekintetét a barna szempárról. Chaol összeszorította az ajkát, majd halkan újra megszólalt:

– Kelj fel! — suttogta.

Az orgyilkos elhúzta a karját a határvonaltól. Tenyerét a fagyott talajnak feszítette. Továbbra is Chaol arcát bámulta, miközben a másik kezét maga alá húzta. Összeszorította a fogát, hogy ne sikoltson fel, mikor felemelkedik. Iszonyatos erővel tört rá a szenvedés. Maga alá húzta az épen maradt lábát. Már éppen felállt volna, amikor megérezte Káin lépteinek a dobogását. Chaol szeme tágra nyílt.

A világ megpördült. Fekete és kék füst borított be mindent, ahogy Káin ismét felemelte a lányt. Arccal újra nekicsapta az óratorony falának. Celaena feje nekivágódott a kőnek. Amikor kinyitotta a szemét, a világ kifordult magából. Mindent elnyelt a sötétség. Valahol mélyen nagyon is tisztában volt vele, hogy nem csupán egy látomás gyötri. Amit lát, akit lát, az valóban létezik a világokat elválasztó határ túloldalán. A mérgező kábítószer felnyitotta a szemét, így átlátott a fátylon.

Ketten várták a túloldalon. A másodiknak szárnyai voltak. Vigyorogni kezdett. Úgy vigyorgott, mint a... Celaenának még üvölteni sem maradt ideje, mert a szörnyeteg a magasba vetette magát. Csapása a földre terítette a lányt. A karma a húsába vágott. Celaena tehetetlenül rúgkapálózott. Hova tűnt a világ? Hova került?

A szörnyetegek egyre többen voltak. Újak és újak bukkantak elő. A halottak, a démonok, a szörnyszülöttek mind őt akarták. A nevén szólították. Soknak szárnya volt. Akinek meg nem, azt a többiek a karmaik között hozták.

Mind lecsaptak, ahogy átrepültek fölötte. Körmük a lány húsába vágott. Magukkal fogják vinni a saját birodalmukba. A torony valójában egy szélesre tárt átjáró. Megfogják zabálni. Celaena még sohasem érzett ilyen iszonyatos, elsöprő erejű félelmet. Megpróbálta eltakarni a fejét, amikor rázúdult a sok szörnyűsé g. Tehetetlenül rugdalózott. Hova tűnt a világ? Milyen sok mérget itattak vele? Meg fog halni. Szabadság vagy halál. A vére valósággal forrt a makacs dühtől. Meglendítette az egyik kezét, és telibe találta az izzó szemű árnyarcot. A rémlátomás szertefoszlott. A résen át megpillantotta Káin ábrázatát. Sütött a nap. Ez volt a valóság. Mennyi ideje maradhatott, mielőtt ismét elsodorná a méreggel teli látomások áradata?

Ellenfele megpróbálta megragadni Celaena torkát. Celaena hátravetette magát. Káin csupán az amulettet tudta megfogni. Hangos csattanás hallatszott, amikor Elena Szemét letépték a nyakából.

Eltűnt a napfény. A vérlátófű újra lecsapott a lány elméjére. Celaena farkasszemet nézett a holtak seregével. Káin árnyalakja a magasba emelte a karját. A földre dobta az amulettet.

A holtak támadásba lendültek.