24. FEJEZET

CELAENA AZ ÁGYÁBAN FEKÜDT. A holdfény padlón tündöklő tócsáját bámulta. A ragyogás kitöltötte a kőlapok közötti poros réseket. Mindent elborított a kékes árnyalatú, ezüstös ragyogás. Valamiért úgy érezte, mintha csak belefagyott volna egy örökké tartó pillanatba.

Az orgyilkos nem félt az éjszakától, bár nem is igazán kedvelte a sötét órákat. Éjszaka aludni szokott, vagy éppen lesben állni, vadászni és gyilkolni. Olyankor, amikor felragyogtak a csillagok, szikrázó szépségük miatt csodálatosan parányinak és jelentéktelennek érezte magát.

Most elkomorodott. Még csak éjfélre járt az idő, és bár másnap újabb próba várt rájuk, mégsem tudott elaludni. A szeme túlságosan elnehezült, hogy olvasni próbáljon. Nem mert zongorázni sem, mert attól tartott, hogy újabb kellemetlen közjáték várna rá. Arra pedig semmiképpen nem lett volna hajlandó, hogy álmodozva töprengjen a lakoma csodáin. Még mindig a smaragdzöld ruháját viselte. Lusta volt átöltözni.

– Végighúzta az ujjait a holdfény vonalán. Elérte a szőnyeggel borított falat. A különös faliszőnyeg igencsak réginek tűnt. Nem nagyon törődhettek vele mostanában. Egy erdei jelenetet ábrázolt. A sűrű vadon fái között rengeteg állatot fedezett fel. A kép alsó részében egy asszony állt. A faliszőnyegen ő volt az egyetlen emberi alak.

Az életnagyságban ábrázolt nő figyelemre méltó szépség lehetett. Bár a haja ezüstösen csillogott, az arca fiatal maradt, és földig érő, fehér ruhája mintha csak meglibbent volna a holdfényben... Celaena megdöbbenve felült az ágyon. Tényleg mozgott kicsit a faliszőnyeg? Az ablakra sandított. Az bizony be volt zárva. A falikárpit alja azonban leheletnyit akkor is kipúposodott. Nem oldalra mozdította el a huzat.

— Csak nem?

Bizseregni kezdett a bőre. Meggyújtott egy gyertyát, és odalépett a falhoz. A szőnyeg mozdulatlanná dermedt. Lehajolt, megragadta az alját, és a magasba emelte. Csupán követ látott. Vagyis... Még jobban felhúzta a nehéz szövetet, majd begyűrte egy láda mögé, ne hogy visszahulljon. A falon több vékony vonal is látszott. Az egyik eltért a többitől. Utána pedig alig háromlábnyi távolságra oldalt felfedezett egy másikat is az előzővel párhuzamosan. Mind a kettő a padlóból indult ki, és alig valamivel Celaena feje fölött...

De hát ez egy ajtó!

Nekivetette a vállát a kőlapnak. Amikor sikerült kicsivel beljebb nyomnia, a szíve majdnem kiugrott a helyéről. Újra nekifeszült. A gyertya lángja megremegett a kezében. Az ajtó halk nyikorgással beljebb mozdult. A lány felnyögött, és minden erejével megtaszította. A bejárat feltárult.

Egy sötét folyosó torkolatába bámult.

A fekete mélységből lágy huzatot érzett. Hátrafújta kócos hajszálait. Celaena megborzongott. Miért a szoba irányába fújt a szél? És egészen pontosan, mikor is kezdett el fújni?

Az ágy felé pillantott. A lepedőn több könyv is feküdt. Ezeket ma éjjel már nem fogja elolvasni. Belépett a folyosóra.

A gyertyafényben látszott, hogy a járatot kőből építették. Mindent vastag porréteg takart. Visszalépett a szobába. Megfelelő felszerelés nélkül nem szabad felfedezőútra indulni. Milyen kár, hogy nincs kardja, vagy legalább egy tőre. Letette a gyertyát. Jó volna egy fáklya is. Vagy legalább még néhány gyertya. Bár remekül mozgott a sötétben, annyira azért nem volt ostoba, hogy megbízzon benne.

Az izgalomtól remegve körülnézett a lakosztályban. Philippa varrókosarából kivett két jókora pamutgombolyagot. Magához vett há rom krétadarabot, és az egyik kezdetleges kését. Három gyertyát bedugott a köpenye zsebébe. A vastag ruhát szorosan maga köré tekerte.

Újra ott állt a sötét folyosó torkában. Iszonyú sötétség fogadta. A homály mintha csak hívogatta volna. Továbbra is érezte a huzatot.

Az egyik széket beerőltette az ajtóba. Nem örült volna, ha véletlenül elzáródik a visszaút, és örökre csapdába kerül. Az egyik gombolyag végét a szék hátához kötötte. Öt csomót is rakott rá, nehogy kioldódjon. A szabad kezével erősen tartotta a gombolyagot. Ha eltévedne, a fonalat követve vissza tud találni. Indulás előtt gondosan a helyére engedte a faliszőnyeget. Eltakarta vele az ajtót. Ha valaki benéz a hálószobába, nem fogja észrevenni.

Elindult a hideg, de száraz járatban. Mindent pókháló borított, és egyetlen ablakot sem látott. Egy rendkívül hosszú lépcső tetején találta magát. A gyertya nyomorúságos fényénél nem sokat látott. Feszültté vált, amikor elindult lefelé. Egyetlen hangos zaj is elég lett volna, hogy visszameneküljön a szobájába. A csendet azonban semmi sem törte meg. Halotti némaság fogadta a tökéletesen elfelejtett járatban.

A magasba emelte a gyertyát. Ahogy továbbment, a köpenye széles sávot rajzolt a porral borított lépcsőre. Hosszú perceken át haladt. Hiába keresett valamilyen jelet vagy vésetet a falakon, semmit sem látott. Lehetséges, hogy régen csupán a cselédek használták ezt a lépcsőt? A gondolattól kissé elfogta a csalódás.

Nemsokára elérte a lépcső alját. Három, teljesen egyforma, sötét és méltóságteljes ajtó előtt állt. Hol járhat vajon? Igencsak nehezére esett elhinni, hogy tényleg el lehet felejteni egy ilyen hosszú járatot egy olyan kastélyban, amelyikben valósággal nyüzsögtek az emberek.

A három ajtó előtt por borította a padlót. Egyetlen lábnyomot se látott.

Celaena pontosan tudta, hogy mi szokott az ilyen titkos átjárókban a hívatlan vendégekre várni. Magasba emelte a gyertyát, hogy megvizsgálja az ajtók boltívét. Olyan feliratot keresett, ami esetleg jelezte volna, hogy milyen szörnyűséges halál vár az engedély nélküli betolakodóra, ha az keresztülmerészkedik az ajtón.

Alaposan megnézte magának a kezében tartott gombolyagot. Már csak egy kicsi volt belőle. Letette a gyertyát, és a zsinór végéhez kötötte a másik gombolyagot. Lehet, hogy még egyet hoznia kellett volna magával? Hát legalább kréta lapult még a zsebében.

A középső ajtót választotta, ha másért nem, akkor azért, mert az előtt állt. Az ajtó túloldalán a lépcső tovább ereszkedett lefelé. Amennyire látta, egészen sokáig folytatódott. Lehet, hogy már a kastély alatt jár? A folyosó még jobban kihűlt, és párássá vált a levegő. Megváltozott a gyertyaláng fénye.

Ebből a járatból számos oldalfolyosó nyílt, de Celaena úgy döntött, hogy egyenesen folytatja útját. A levegő lépésről lépésre párásabbá vált. A falakról víz csöpögött. A követ az évszázadok során kifejlődött, nedvesen csillogó gomba borította. Piros bársonycipője átázott a nedves padló miatt. Már azon volt, hogy visszafordul, amikor elölről meghallotta a halk zajt.

Folyóvíz zúgását hallotta. Mégpedig lassú vízét. Ahogy tovább haladt, a folyosó egyre jobban kivilágosodott. De nem gyertya fényét látta, hanem a hold egyenletes, fehér ragyogását. Bizony, a holdfényt!

A fonal végére ért. Letette a földre. A járat egyenesen folytatódott, ezért nem kellett bejelölnie, merre ment tovább. Tudta, hogy mi vár rá a végén. Megpróbálta elhessegetni a reményt. Attól félt, hogy csalódni fog, ha nagyon belelovalja magát a dologba. Ha valóban az van ott, amire számít. Sietni kezdett. Kétszer is megcsúszott. A szíve olyan hangosan dobolt, hogy attól tartott, mindjárt beszakad a dobhártyája. Megpillantott egy boltíves ajtót. Azon túl pedig... Azon túl...

Döbbenten bámulta a kastélyból nyílegyenesen kifelé áramló vizet. A csatorna rendkívül büdös volt. Iszonyatosan büdös.

Megállt a partján, és alaposabban szemügyre vette a széles patakra nyíló nyitott kaput. A patak alighanem a tengerbe vagy az Averybe folyik. Egyetlen őrt sem látott, és a vízig leérő vasrácsot nem rögzítették lakatokkal. A fémhegyek csupán annyira nyúltak a mélybe, hogy a szemét még könnyedén átlebegjen alattuk.

Mindkét parton négy kisebb csónak hevert. Számos más ajtó is – némelyik fából, némelyik meg vasból készült – nyílott ere a kijáratra. Talán ez lehetett a király menekülési útvonala. Figyelembe véve azonban, hogy a csónakok félig már elrohadtak, az orgyilkos gyanakodni kezdett, hogy az uralkodó esetleg nem is tud erről az egérútról.

Odasietett a vasrácshoz. Keresztüldugta a kezét az egyik nyíláson. Az éjszakai levegő hideg volt, de nem fagyos. A patak túlsó partján fák magasodtak. Alighanem a palota hátsó oldalára jutott. A tenger re néző falhoz... De vajon rejtőzködnek odakint őrszemek? Felvett egy kődarabot a padlóról. A mennyezet egyik darabkája hullott oda. Átnyúlt a rácson, és jó messzire a vízbe dobta a követ. Nem hallotta vértezet nyikorgását, sem őrök halk káromkodását. Gondosan körülnézett odakint. Észrevette a kart, aminek a segítségével fel lehetett nyitni a csónakokhoz vezető kaput. Letette a gyertyát, levette a köpenyét, és kiürítette a zsebét. A falnak vetette a hátát, megkapaszkodott, majd az egyik, utána pedig a másik talpát is nekiszorította a kapunak.

Nem lesz nehéz kinyitnia a kijáratot. Zabolátlan jókedve támadt. Vadnak és szilajnak érezte magát. Mégis mi a fene keresnivalója volna a palotában? Miért vesz részt ő, Adarlan orgyilkosa egy ilyen nevetséges erőpróbán? Miért kellene bebizonyítania, hogy ő a legjobb? Hiszen ezzel tökéletesen tisztában van!

A többiek már bizonyára kivétel nélkül berúgtak. A foglyuk szépen odasétálhat az egyik kevésbé megviselt csónakhoz, hogy eltűnjön az éjszakában. A kapu kellőképpen feltárult. Visszamászott a köpenyéért. Elképesztő, hogy ezek a fajankók tényleg azt gondolták, képesek lesznek majd megszelídíteni!

A lába megcsúszott a nedves kövön. Kis híján felkiáltott, de aztán megragadta a rácsot. Halkan káromkodni kezdett, mert a térdét beverte a kapuba. Nekisimult a rácsnak. Becsukta a szemét. Csak a víz zúgását hallotta.

Amikor megnyugodott a szívverése, újra tapogatózni kezdett a lábával. A holdfény valósággal elvakította. Olyan erővel ragyogott, hogy kis híján kioltotta a csillagokat.

Nagyon is tudta, hogy innen már könnyedén elszökhet. Viszont ostobaság volna elmenekülni. A király valahogy úgyis megtalálja majd. Szégyent hozna Chaolra. A fiatalember elveszítené a beosztását. Nehemia hercegnő pedig magára maradna. Egyedül a sok idióta társaságában. Ráadásul...

Az orgyilkos megtorpant, és dacosan kihúzta magát. Nem fog elfutni előlük, mintha csak közönséges bűnöző lenne. Farkasszemet néz mindegyikkel, még a királlyal is. Tisztes küzdelemben nyeri el a szabadságát. Mégis mi értelme volna annak, ha lemondana az ingyen szállásról, ellátásról és kiképzésről? Egy darabig még nyugodtan maradhat. Ezenkívül pedig a szökése előtt kellő mennyiségű készletet kell felhalmoznia. Ez akár heteket is igénybe vehet. Semmi értelme kapkodni.

Visszamászott a rács túloldalára, és felvette a köpenyét. Győzni fog. A győzelem után pedig, ha egyszer majd úgy dönt, hogy meg akar szökni a zsarnokoskodó király elől... Akkor pontosan tudni fogja, hol nyílik a kiút.

Ennek ellenére nem szívesen ment még vissza a hálószobájába. Hálásan fogadta a visszaúton a folyosót betöltő csendet. Lábizmai már sajogtak a sok lépcső miatt. Mégis csak azt tette, amit tennie kellett.

Nemsokára visszaért a hármas elágazáshoz. Vajon milyen csalódások várják a két másik ajtó mögött? Már nem is érdekelték a titkok. Ekkor azonban ismét feltámadt a szél. A huzat olyan erővel fújt jobb kéz felé, hogy a lány önkéntelenül is tett egy lépést. A karján felállt a szőr, amikor észrevette, hogy a gyertya lángja meghajolt, és a mindent elnyelő sötétség felé mutatott. Odalent mintha sűrűbb homály uralkodott volna, mint bárhol a föld alatt. A huzatba halk suttogás is vegyült. Rég elfelejtett nyelveken szólt a lányhoz. Megremegett, és úgy döntött, hogy inkább a másik utat választja. A bal oldali be járathoz lépett. Samhuinn éjszakáján bajba kerül az, aki odafigyel a sötétség suttogására.

A huzat ellenére ezen a folyosón elég meleg volt. Elindult felfelé a csigalépcsőn. A suttogás elhallgatott. Egyre feljebb és feljebb jutott. Csupán a léptei zaját és a saját zihálását hallotta. Amikor felért, a nyílegyenes folyosóról egyetlen oldaljárat sem ágazott el. A folyosó mintha a végtelenbe tartott volna. Bár már fáradt volt, azért csak továbbment. Egy idő múlva csodálkozva megtorpant. Csendben fülelt. Muzsikaszót hallott.

Nem is akármilyet. Valahol rengetegen mulatoztak. Aranyló fényt látott maga előtt. Mintha csak egy ajtón vagy egy ablakon át áramlott volna ide.

A sarkon befordulva keskeny lépcsőkön haladt. Innen már egy lényegesen alacsonyabb folyosó vezetett tovább. Annyira alacsony volt a mennyezete, hogy le kellett hajolnia, miközben továbbment a fény irányába. Nem is ajtót, nem is ablakot talált, hanem egy erős bronzrácsot.

Pislogni kezdett a ragyogástól. Amikor kitisztult a látása, odalent a mélyben megpillantotta a palota nagy csarnokát. Javában tartott az ünnepi lakoma.

Lehet, hogy ezeket a folyosókat a titkos megfigyelők számára alakították ki? Elkomorodva szemügyre vette az elébe táruló látványt. Odalent több mint száz ember evett, énekelt, táncolt... Ott volt Chaol is. Egy öregember mellett ült, beszélgetett és...

Nevetett?

A fiatalemberből áradó boldogság látványától Celaena arcát elöntötte a forróság. Letette a gyertyáját. Átnézett a tágas terem túlsó végébe. Odaát, közvetlenül a mennyezet alatt, szintén felfedezett néhány rácsot. A díszesen megmunkált fémrudak mögött azonban nem csillogott egyetlen titokzatos kém szeme sem. A lány pillantása most a táncolók felé siklott. Észrevette közöttük a próbatétel néhány résztvevőjét. Elegáns ruhát viseltek, ám az előkelő öltözék sem tudta elfedni, hogy mennyire ügyetlenül táncoltak. Ott volt Nox is. A fiatalember mostanára Celaena állandó edzőpartnere lett. Valamivel ügyesebben mozgott, mint a többiek, ám a kiválasztott hölgynek még így is vigyáznia kellett a lábára. De várjunk csak!

A többi résztvevőnek megengedték, hogy ott legyen az ünnepségen? Csak neki nem? Megmarkolta a rácsot, és az arcát nekiszorította a fémnek, hogy jobban lásson. Hát bizony, az asztalok mellett további bajnokjelöltek foglaltak helyet. Még az a pattanásos képű, éppen csak hogy felserdült orgyilkos fiú, Pelor is ott ülhetett Chaol mellett! Celaena vicsorogni kezdett. Micsoda pofátlanság, hogy egyedül őt nem hívták meg az ünnepségre! A szívébe hasító fájdalom épp csak enyhült egy kicsit, amikor rájött, hogy Káint sem látja sehol a mulatozók között. Legalább akkor azt a gazembert is ketrecbe zárva tartják.

Felfedezte a koronaherceget is. Egy ostobán vigyorgó szőkeséggel táncolt nevetve. Annyira szerette volna gyűlölni ezt a fiatalembert. Hiszen a herceg bajnokjelöltje, nem? Csakhogy egyszerűen képtelen volt levenni a tekintetét az ifjúról. Nem igazán akart beszélgetni vele. Beérte azzal, hogy nézheti. Lenyűgözte a herceg kecses mozgása. A szemében most is az a kedvesség ragyogott, ami miatt Celaena mesélt neki Samről. Hiába volt a Havilliard család sarja, akkor is... Szóval mindentől függetlenül szerette volna megcsókolni.

Savanyú arcot vágva nézte, ahogy a tánc véget ért, és a koronaherceg megcsókolta a szőke nő kezét. Celaena elfordult a rácstól. Erre felé nem vezetett tovább a folyosó. Visszapillantott a terem irányába.

Chaol felkelt az asztala mellől, és a tömegen keresztülfurakodva elindult kifelé a díszes csarnokból. Mi történik akkor, ha feljön Celaena lakosztályába, és üresen találja? Hát nem azt ígérte, hogy hoz valamilyen meglepetést a lakomáról?

A rengeteg lépcsőfokra gondolva a lány felnyögött. Felkapta a gyertyát és a gombolyagot, majd sietve elindult visszafelé a folyosón. Nemsokára végre kiegyenesedhetett. Menet közben feltekerte a fonalat. Valósággal rohant lefelé a lépcsőn. Kettesével vette a lépcsőfokokat.

Elérte a hármas útelágazást. Innen már felfelé rohant a szobája irányába. Odafenn egyre erősebbnek látszott a hívogató világosság. Chaol azonnal bevágja a tömlöc legmélyére, ha tudomást szerez a titkos járatról. Főleg, ha megtudja, hogy az egyik alagút kivezet a palotából!

Izzadságban fürödve ért fel a hálószobájába. Arrébb rúgta a széket, bezárta a kőajtót, elé húzta a faliszőnyeget. Gyorsan az ágyára vetette magát.

Dorian hosszú órákon keresztül nagyon is jól érezte magát az ünnepségen. Most mégis ott állt Celaena ajtajában. Igazából egészen pontosan nem tudta volna megmondani, hogy mit is keres hajnali kettőkor az orgyilkosnál. A feje zúgott a bortól. A rengeteg tánc kimerítette. Biztosra vette, hogy elalszik, ha leül. A sötét lakosztályban csend honolt. A herceg résnyire nyitotta a hálószoba ajtaját, és belesett.

A lány az ágyban aludt, de még mindig azt a furcsa ruhát viselte. Az öltözék valamiért már nem tűnt annyira zavaróan régimódinak, ahogy beborította a piros takarót. Celaena aranyló haja valósággal ragyogott. Az arcát enyhe pír borította.

Egy könyv feküdt mellette. Nyitott lapjai mintha csak arra vártak volna, hogy a lány tovább olvassa. A herceg megtorpant a küszöbön. Félt, hogy a bajnoka felébred, ha beljebb lép. Milyen orgyilkos az ilyen? Még csak meg se moccant. Ahogy aludt, cseppet sem tűnt veszedelmes gyilkosnak. Az arcáról hiányzott az agresszió vagy a vérszomj leghalványabb jele is.

Dorian úgy érezte, ismeri a lányt. Tudta, hogy az semmilyen körülmények között sem bántaná őt. Micsoda értelmetlen gondolat. Amikor beszélgettek, az orgyilkos cseppet sem kímélte a szavaival, a herceg azonban mégis imádta a társaságát. Úgy vélte, hogy Celaenával bármiről lehet beszélgetni. Bizonyára a lány is ugyanezt érezte. Hiszen még arról a Samről is beszámolt neki, bárki is legyen a fickó! A herceg ezért most itt állt az ajtajában az éjszaka kellős közepén. Hiszen a lány kikezdett vele, nem? Léptek zaját hallotta. Chaol állt a háta mögött az előszoba ajtajában.

A kapitány határozottan odalépett a herceghez, és megragadta a karját. Doriannak több esze volt annál, minthogy tusakodni kezdjen. A barátja maga után vonszolta, keresztül az előszobán. A folyosóra nyíló ajtó előtt álltak meg.

– Te meg mit művelsz itt? – dühöngött Chaol halkan.

– Te mit keresel itt? – vágta rá Dorian. Figyelt rá, hogy ne kiabáljon. Teljesen jogos volt a kérdése. Talán nem Chaol emlegette állandóan, hogy milyen iszonyatos veszélyekkel jár, ha közel engedi magát Celaenához? Akkor meg mégis mit keres itt a fickó az éjszaka kellős közepén?

– A Rém bújjon beléd Dorian! Ez a lány orgyilkos. Könyörgöm, ugye nem voltál már itt korábban is?

Dorian önkéntelenül elmosolyodott.

– Még csak a magyarázatod sem érdekel. Gyere innen kifelé, te vakmerő fajankó! Gyerünk!

Chaol megragadta a herceg gallérját. Dorian talán behúzhatott volna neki egyet, de a barátja gyors volt, mint a villám. Mielőtt észbe kaphatott volna, a kapitány már ki is dobta a folyosóra. Az ajtó bezáródott, és halkan bekattant a zár.

Valami különös oknál fogva Dorian nem aludt jól ezen az éjszakán.

Chaol Westfall levegő után kapkodott. Mi a fenét keresett itt? Mégis milyen jogon bánt így Adarlan koronahercegével, miközben jómaga is meglehetősen ostoba módon viselkedett? Képtelen volt felfogni, hogy miért gurult olyan iszonyatos dühbe, amikor meglátta az ajtóban álló Doriant. Nem is akarta megérteni, hogy mitől lett ennyire mérges. Több volt ez puszta féltékenységnél. A barátja valami miatt teljesen átalakult. Olyan lett, amilyennek Chaol nem látta még. A kapitány biztosra vette, hogy a foglyuk még szűz. Vajon Dorian tudja ezt? Lehet, hogy ez csak még jobban felkeltette az érdeklődését. Felsóhajtott, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Összerezzent, mikor a zsalu megnyikordult.

A lány felöltözve feküdt. Hiába volt gyönyörű, a külseje nem rejthette el, hogy milyen kegyetlenül életveszélyes. Az erőszak lehetősége ott látszott határozott állkapcsának vonalában, a szemöldökében, és abban, hogy tökéletesen mozdulatlanul hevert. Celaena valójában az orgyilkosok királyának mesterien kiélezett, nagy hasznot hozó fegyvere. Egy alvó állatra, hegyi oroszlánra vagy sárkányra hasonlított. Üvöltött róla, hogy rendkívül erős. A kapitány megcsóválta a fejét, és belépett a hálószobába. A lépései zaját meg hallva a lány kinyitotta a szemét.

– Még csak nem is hajnalodik — mérgelődött, és hasra fordult.

– Ajándékot hoztam – szólalt meg Chaol. Hirtelen úgy érezte, hogy bődületes ostobaságot cselekszik. Egy pillanatig arra gondolt, hogy az lenne a legjobb, ha elszaladna.

– Ajándékot? — kérdezte a lány jóval tisztább hangon. Pislogva hívatlan vendége felé fordult.

– Csak egy apróság. A lakomán osztogatták. Nyújtsd ide a tenyered! Azért ez hazugság volt a javából. Csupán a legelőkelőbb hölgyek kaptak ebből az ajándékból. A kapitány egészen egyszerűen elcsent egyet a kosárból, miközben továbbadta. Az előkelőségek valószínűleg soha nem fogják viselni. Eldobják, vagy megajándékozzák vele az egyik kedvenc cselédjüket.

– Na mutasd! — nyújtotta ki Celaena lustán a karját. Chaol a zsebébe túrt, és elővette az ajándékot.

– Tessék – mondta, és a lány tenyerébe tette. Az orgyilkos alaposan megnézte, és bágyadtan elmosolyodott.

– Egy gyűrű. Milyen aranyos!

Felhúzta az ujjára az egyszerű ékszert. Az ezüstgyűrű közepét egy köröm nagyságú ametiszt díszítette. A drágakő csiszolt, lekerekített felszíne bíborszemként ragyogott az orgyilkosra.

– Köszönöm – mondta Celaena, és becsukta a szemét.

– Még mindig a díszruhádat viseled, Celaena — figyelmeztette a kapitány, és érezte, hogy a forróság még mindig nem múlt el az arcáról.

– Egy pillanat, és átöltözöm. – Chaol tudta, hogy ebből egy szó sem igaz.

– Csak egy pillanatra... behunyom a szememet.

Azonnal álomba merült. Az egyik keze megpihent a keblén. A gyűrű a szíve fölött ragyogott. A kapitány ingerült sóhajjal felkapott egy pokrócot a közeli heverőről, és betakarta vele az alvót. Arra gondolt, hogy esetleg le kellene húznia az ujjáról a gyűrűt, csak hát... A lány arcából tökéletes békesség áradt. A fiatalember a tarkójára tett kézzel ácsorgott egy darabig, majd lángoló arccal kisietett a lakosztályból. Egyre csak az járt a fejében, hogy másnap mégis hogyan tudja majd ezt az egészet elmagyarázni Doriannak.