52. FEJEZET

AMIKOR CELAENA MÁSNAP FELÉBREDT, el sem tudta képzelni, hogy hány óra lehet. Bekopogtak az ajtaján. Álmosan pislogott, amikor Dorian belépett. A fiatalember egy pillanatig döbbenten bámulta, mire a lány nagy nehezen elmosolyodott.

– Köszöntelek – nyögte ki érdes hangon. Valamennyire emlékezett rá, hogy a herceg cipelte el idáig, és ő fogta le, miközben a gyógyító összevarrta a lábát. A fiatalember nehéz, fáradt lépésekkel ment oda hozzá.

– Napról napra szörnyebben nézel ki – suttogta. Fájdalmai ellenére Celaena felült.

– Semmi bajom – hazudta. Csomó baja volt. Káin eltörte az egyik bordáját, ami még mindig pokoli kínokat okozott, valahányszor csak beszívta a levegőt. A fiatalember összeszorította a száját, és kibámult az ablakon.

– Hát neked meg mi bajod? – kérdezte a lány. Megpróbálta megragadni Dorian zekéjét, ám a mozdulat túlságosan is nagy fájdalommal járt, és a herceg amúgy is túl messze volt.

– Nem... nem is tudom – felelte az ifjú. Látva semmibe révedő, elveszett tekintetét, az orgyilkosnak egyre hevesebben dobogott a szíve. – A párbaj óta egy percet sem aludtam.

– Gyere ide – mondta Celaena olyan kedvesen, amilyenre csak képes volt, és megveregette maga mellett az ágyat. — Ülj ide!

A herceg engedelmesen letelepedett mellé. De nem fordult a lány felé, a tenyerébe temette az arcát. Nagyot sóhajtott. Celaena habozva megérintette a hátát. Dorian összerezzent, és a lány kis híján elrántotta a kezét. A fiúból azonban eltűnt a feszültség. Továbbra is gondosan odafigyelt arra, hogy mélyeket lélegezzen.

– Beteg vagy? – tudakolta a lány.

– Nem – mormogta a herceg.

– Dorian! Mi történt?

– Hogy érted azt, hogy „mi történt"? – kérdezte, de még mindig a tenyerébe temette az arcát. – Az egyik pillanatban még pépesre vered Sírt, ám egy perccel később Káin képes volt valósággal szilánkokká zúzni...

– Emiatt nem tudtál aludni?

– Én nem... én nem... – mordult fel az ifjú. Celaena egy pillanatig békén hagyta. Kivárta, amíg Dorian összeszedi a gondolatait.

– Sajnálom – mondta végül a fiatalember. Elvette a kezét az arca elől, és kiegyenesedett. Celaena biccentett. Nem fogja erőltetni a dolgot.

– De most igazából, hogy érzed magadat? – kérdezte a herceg. A hangjából világosan érződött, hogy mennyire félti.

– Iszonyatosan — válaszolta óvatosan a sebesült. — És ha nem tévedek, akkor pontosan olyan szörnyen nézek ki, mint ahogy érzem magamat.

Dorian halványan elmosolyodott. Már nem próbálta meg elnyomni az érzelmeit. Bármilyen érzések is gyötörték.

– Még sosem voltál ennyire gyönyörű – mondta, aztán a tekintete végigsiklott az ágyon. – Baj lenne, ha odafeküdnék melléd? Nagyon fáradt vagyok.

Celaena nem ellenkezett, amikor az ifjú levette a csizmáját és ki gombolta a zekéjét. Nagyot nyögve leheveredett mellé. A kezét összefonta a hasán. Celaena némán figyelte, ahogy a herceg becsukja a szemét, és hatalmasat sóhajt. Az arca majdnem hogy nyugodtnak látszott.

– Hogy van Chaol? – kérdezte aggódva a lány. Emlékezett a kiömlő vér szökőkútjára és a kapitány döbbent, halálra vált arcára. Dorian felnyitotta a szemét.

– Nem lesz semmi baja. Kivett két nap szabadságot. Szerintem ráfér a pihenés.

Celaena szíve megsajdult.

– Semmi okod arra, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen – folytatta Dorian, és az oldalára fordult, hogy a lány szemébe nézhessen. – Azt tette, amit helyénvalónak tartott.

– Igaz, de...

– Semmi de – ellenkezett a herceg. — Chaol pontosan tudta, hogy mit tesz.

Egy ujjal végigsimította a lány arcát. Jegesen hideg volt az érintése, de Celaena nem borzongott össze.

– Meg tudsz bocsátani nekem? — kérdezte újra Dorian, és elvette a kezét az arcától. – Annyira szégyellem magamat, amiért nem mentettelek meg.

– Mi a fenéről beszélsz? Emiatt nyavalyogtál egész idő alatt?

– Szégyellem, hogy nem állítottam meg Káint abban a pillanatban, hogy észrevettem, valami nincs rendjén. Kaltain megmérgezett téged. Nekem pedig tudnom kellett volna. Rá kellett volna jönnöm, hogyan akadályozhatnám meg az ilyesmit. Utána pedig észrevettem, hogy rémlátomások gyötörnek. És... szégyellem magam, mert nem tettem semmit.

Celaena lelki szemei előtt zöld arcbőr és sárgás agyarak villantak fel. A lány sajgó keze ökölbe szorult.

— Semmi okod a szégyenkezésre — szólalt meg, de nem akart beszélni az átélt borzalmakról, sem Kaltain árulásáról, és arról sem, amit Nehemiától tudott meg. – Csak azt tetted, amit bárki más tett volna. Amit tenni kellett. Ha beavatkozol, kizártak volna a versenyből.

— Abban a pillanatban ki kellett volna beleznem Káint, amikor megütött téged, ehelyett csak döbbenten ácsorogtam, amikor Chaol odatérdelt melléd a földre. Nekem kellett volna megölnöm Káint.

A démonok semmivé foszlottak, helyettük viszont felbukkant egy vigyor.

— Kezdesz úgy beszélni, mint egy orgyilkos, kedves barátom.

— Talán mert túl sok időt töltök a társaságodban.

Celaena felemelte a fejét a párnáról, és a fiatalember mellére fektette. Elöntötte a forróság. Kis híján rosszul lett, mert pokoli kíntól sajgott a teste, de azért csak az oldalára fordult, majd sérült kezét a herceg hasára tette. Érezte Dorian forró leheletét. Elmosolyodott, amikor az ifjú az egyik karjával átölelte. Dorian tenyere a vállára simult. Egy darabig csendben voltak.

— Dorian — szólalt meg a lány, mire a herceg megpöckölte az orrát.

— Juj! – mondta Celaena, és fintorogni kezdett. Bár az arca tele volt zöld és fekete foltokkal, Káin támadása nem okozott maradandó károsodást. Ezt nem lehetett elmondani a combjáról, ahol a kardvágás egy újabb sebhellyel gyarapította a gyűjteményét.

— Tessék? — kérdezte az ifjú, és az állát óvatosan megtámasztotta Celaena feje tetején.

Az orgyilkos a herceg szívdobogását figyelte. Az erős, egyenletes ritmust.

– Amikor visszahoztál Távolvégről, tényleg hittél abban, hogy győzhetek?

– Hát persze. Mégis mi másért vállalkoztam volna arra az elképesztően hosszú útra?

Celaena nagyot horkantott. Dorian viszont egy lágy mozdulattal felemelte a fejét. Annyira ismerősnek tűnt a szeme. Mintha régen már látta volna, csak elfelejtette.

– Abban a pillanatban tudtam, hogy te fogsz győzni, amikor először találkoztunk – suttogta a herceg. Az orgyilkos szíve összeszorult, mert megértette, hogy mi vár rájuk. – Azt viszont kénytelen vagyok beismerni, egy percig sem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. És... most nem beszélek arról, hogy milyen értelmetlen és felháborító is volt ez az egész erőpróba, mert ennek köszönhető, hogy megjelentél az életemben. Amíg csak élek, hálás leszek érte.

– Komolyan azt akarod, hogy elsírjam magam? Vagy egyszerűen csak ennyire ostoba vagy?

Dorian odahajolt, és megcsókolta. A fájdalom ismét Celaena állába szúrt.

Üvegtrónusán ülve Adarlan királya megsimogatta Nothung markolatát. Perrington a trón előtt térdelt. Várta a döntését. Hát csak hadd várjon.

Bár az orgyilkos az uralkodó bajnoka volt, még nem küldte el neki a kinevezését. Az a lány túlságosan is közel került a fiához és Nehemia hercegnőhöz. Lehet, hogy a kinevezése komoly kockázattal járna?

De a testőrség kapitánya eléggé megbízott az orgyilkosban ahhoz, hogy megmentse az életét. A király arca kemény volt, mint a kő. Nem fogja megbüntetni Chaol Westfallt. Már csak azért sem, mert nem akarta, hogy Dorian tüzet okádjon a kapitány védelmében. Bárcsak katonának született volna a fia! Nem pedig könyvmolynak.

Dorian azonban a lelke legmélyén mégiscsak férfi. Ebből a férfiból pedig harcost lehet kovácsolni. Lehet, hogy jót tenne neki, ha néhány hónapra elküldené a harcmezőre. A sisak és a kard csodálatos módon megváltoztatja az ifjú emberek világképét. Igencsak nagy akaraterőről és elszántságról tett tanúbizonyságot az apja tróntermében... Dorianból keménykezű hadúr lehet, ha egyszer rákényszerül.

Ami pedig az orgyilkost illeti... ha egyszer meggyógyulnak a sérülései, ki más lenne alkalmasabb nála arra, hogy végrehajtsa a király parancsait? Ezenkívül persze senki másban nem bízhatott. Káin halála után már csak Celaena Sardothienben bízhat. Egyedül ebben a lányban.

A király ujjával különös jelet rajzolt a trónja üvegkarfájára. Rendkívül sokat tudott a rémjelekről, ám ezt az egyet még sosem látta korábban. Majdcsak azonosítani fogja. Ha pedig kiderülne, hogy valamilyen rémtettre vagy jóslatra utalna, akkor a lányt azonnal akasztófára küldi. Kis híján elrendelte a kivégzését, amikor látta hogyan vergődik a kábító méreg hatására. De aztán megérezte a másik oldalt is. A halottak dühös, őrjöngő dühét... Valaki közbelépett, és megmentette az orgyilkost. Ha pedig azok a teremtmények támadják is meg védelmezik is...

Lehetséges, hogy ennek a lánynak mégsem kellene meghalnia a király parancsára. Addig semmiképpen, míg meg nem ismerte a jelek pontos jelentését. Ebben a pillanatban azonban fontosabb dolgok miatt kellett aggódnia.

– Figyelemre méltóan sikerült manipulálnod Kaltaint — szólalt meg a király végre. Perrington továbbra is előtte térdelt. – Használtad rajta azt az erőt?

– Nem, mostanában visszafogtam magamat, ahogy felséged javasolta – válaszolta a herceg, és vastag ujja körül megforgatta a fekete obszidián gyűrűt. – Ezenfelül pedig felfigyeltem rá, hogy nagyon fogékony a hatásaira. Lesoványodott és sápadttá vált. Állandóan fejfájásra panaszkodott.

Kaltain úrnő árulása zavarba ejtő fordulat volt. Ha a király tudott volna Perrington tervéről, akkor megakadályozta volna. Semmi szükség nem volt rá, hogy felszínre hozzák a nemeskisasszony valódi arcát. Még akkor sem, ha így sikerült bebizonyítani, milyen könnyen elfogadta a terveiket, és kiderült, hogy mennyire határozott támogatójuk. Az ilyen látványos és nyilvános leleplezések csupán zavaros kérdezősködéssel járnak.

– Meglehetősen ravasz kísérletnek vetetted alá. Erős szövetségesünk lett. Ráadásul még mindig semmit sem sejt a befolyásunkról. Igen nagy reményeket táplálok ezzel az erővel kapcsolatban – ismerte be az uralkodó, és a saját fekete gyűrűjére pillantott. – Káin testének átalakulása napnál is világosabb bizonyíték. Kaltain pedig egyértelművé tette, hogyan lehet befolyásolni a gondolatokat és az érzelmeket. Szeretném további próbák alá vetni a lehetőségeinket. Kipróbáljuk néhány másik elme leigázását is.

– Részben azt kívánom, bárcsak ne lett volna Kaltain annyira fogékony! – morogta Perrington. – Rajtam keresztül akarta megszerezni magának felséged fiát. Én viszont nem akarom, hogy ez az erő őt is valamilyen Káinná változtassa. Tudom, hogy ostobaság, de mégsem szeretném, ha túl sokáig rohadna a börtönben.

– Nem kell aggódnod Kaltain miatt, barátom. Nem marad örökké rács mögött. Ha majd az emberek elfeledkeznek a botrányról, és az orgyilkos nem tudja, hogy hol áll a feje, mert olyan sok feladatot kap tőlem, akkor majd ajánlatot teszünk Kaltain kisasszonynak. Olyat, amit nem lehet visszautasítani. Megvan a maga módja annak is, hogyan irányítsuk, ha úgy véled, hogy nem bízhatunk benne.

– Először nézzük meg, milyen hatással lesz rá a börtön – vágta rá Perrington gyorsan.

– Hát persze. Hát persze. Csak egy ötlet volt. Elhallgattak, aztán a herceg felállt.

– Hercegem – szólalt meg a király, és mély hangja visszhangot vetett a teremben. A száj alakú kandalló lángja megremegett, és zöldes fény öntötte el a csarnok árnyait. – Nemsokára sok dolgunk lesz Erileában. Készülj fel rá! Hagyd békén Eyllwe hercegnőjét. A terved túl nagy feltűnéssel járna.

A herceg némán bólintott, meghajolt, és távozott a teremből.