29. FEJEZET

MÁSNAP CELAENA KARBA TETT KÉZZEL figyelte, ahogy Káin Sírral vív. A következő próbára délután kerül sor. Káin tehát tudja, hogy kicsoda is valójában a vetélytársa. Nem segített a képmutatás, a szerepjátszás és az sem, hogy nagyon visszafogta magát. Az ellenfele egyszerűen kiröhögte.

Összeszorított szájjal figyelte a gyorsan mozgó harcosokat. Hangosan csengett Káin és Sír kardja. Ez az erőpróba meglehetősen egyszerűnek tűnt. Mindenkinek vívnia kellett a párjával. Aki nyer, azt nem küldik el. A vesztesek teljesítményét viszont maga Brullo ítéli meg. A legrosszabbul szereplő harcost ki fogják dobni.

Sírnak becsületére legyen mondva, sikerült tartania magát Káin ellen. Persze ez akkora erőfeszítést igényelt, hogy az orgyilkosnak már remegett a térde. Nox a lány mellett állt. Felszisszent, amikor Káin megtaszította az ellenfelét. Sír majdnem hanyatt esett.

A vadember az egész küzdelem során vigyorgott. Még csak nem is lihegett. Celaena ökölbe szorított kézzel figyelte. Olyan erővel nyomta neki a bütykeit a csípőjének, hogy megfájdult a csontja. Acél villant, és Káin pengéje hajszálnyival torpant meg Sír torka előtt. A himlőhelyes arcú orgyilkos rávigyorgott a győztesre. Jól látszottak rothadó fogai.

– Remek voltál, Káin! – jelentette ki Brullo, és tapsolni kezdett. Celaena érezte, hogy mindjárt felrobban a feje. Megpróbált lehiggadni.

– Legyél óvatos, Káin! – szólalt meg Verin hangja a közelből. A göndör hajú tolvaj a lányra vigyorgott. Celaena mérsékelt lelkesedést sem mutatott, amikor megtudta, hogy Verinnel kell megmérkőznie. Igaz, így legalább Noxot elkerülte. – A kislány szeretné kipróbálni, hogy mit tudsz.

– Vigyázz a pofádra, Verin! – csattant fel lángoló tekintettel Nox.

– Hogy mi van? – hördült lel Verin. A teremben most már mindenki őket nézte. A többi jelölt is. Pelor eddig ott állt a közelükben. Most sietve elhátrált. Okos fiú.

– A szárnyaid alá vetted a lánykát? — gúnyolódott Verin. — Üzletet kötöttetek? Szétteszi a lábát, te pedig véded a hátát edzés közben?

– Fogd be a pofád, átkozott disznó! – kiáltotta Celaena. Chaol és Dorian eddig hátrább támaszkodtak a falnak. Most elindultak a pást felé.

– Mert különben mi lesz? — kérdezte Verin, és a lány elé állt. Nox kihúzta magát, és a keze elindult a kardja markolata felé. Celaenának esze ágában sem volt meghátrálni.

– Mert különben kitépem a nyelvedet.

– Ebből elég legyen! – bömbölte Brullo. – Majd a páston elintézitek. Verin. Lillian. Gyerünk!

Verin mosolya egy kígyónak is a dicsőségére vált volna. Káin hátba veregette a cimboráját, amikor az belépett a krétával rajzolt körbe. Kihúzta a kardját.

Nox megszorította a lány vállát. Celaena a szeme sarkából látszott, hogy Chaol és Dorian is feszülten figyel. Nem törődött velük.

Elege volt mindenből. Unta már a képmutatást és a szerepjátszást. Elege volt Káinból is.

Verin felemelte a fegyverét. Egy fejmozdulattal félresöpörte szőke fürtjeit a szeme elől.

– Na, mutasd, hogy mit tudsz!

Celaena mozgásba lendült. Esze ágában sem volt kihúzni a kardját a tokjából. Verin szélesen elvigyorodott, és feljebb emelte a pengéjét.

Lecsapott a karddal, ám Celaena megelőzte. Az ökle telibe találta ellenfele alkarját. Verin elejtette a kardot. A lány jobb keze élével lesújtott ellenfele bal karjára is. Félresöpörte maga elől. Verin hátra- tántorodott. így sem tudta elkerülni a mellkasát telibe találó rúgást. Nem egyszerűen hanyatt zuhant, de félig kirepült a ringből. Ezzel azonnal kiesett. A csarnokban dermedt csend támadt.

– Legközelebb, ha gúnyolódsz velem — vicsorgott Celaena Verinre akkor a lábam helyett a kardom hegyét érzed majd a melle den.

Megfordult, és farkasszemet nézett a döbbenten bámuló Brullóval.

– Szeretnék valamit világossá tenni, fegyvermester – mondta, miközben elsétált az idős férfi mellett. – Ha azt akarja, hogy megizzadjak, akkor igazi férfiak ellen állítson ki.

Ellépett a vigyorgó Nox mellett, és csupán Káin előtt torpant meg. Felemelte a fejét, és a vadember képébe bámult. Káint akár jóképűnek is lehetett volna tartani, ha nem lett volna egy mocskos szemétláda. Édesdeden a harcosra mosolygott.

Na, itt vagyok – dorombolta, és a hangjából csak úgy csöpögött a méreg. – Tudod, az a kiskutya.

– Hallom ám az ugatásodat – válaszolta a férfi, és fekete szeme nagyot villant. Celaena legszívesebben kardot rántott volna, de meg őrizte a nyugalmát.

– Fogsz majd te is ugatni, ha én nyerem meg a versenyt.

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, otthagyta, és elindult a vizesasztal felé.

Utána már csak Nox merte megszólítani. Meglepő módon Chaol ezúttal nem szidta össze.

Miután ép bőrrel megúszta az erőpróbát és visszament a szobájába, Celaena a Résvárat övező hegyek felől érkező első hópihéket bámulta. Az apró, fehér kristályok a közeledő vihar érkezését jelezték. Késő délután a nap fénye mintha csak egy ónfal mögül szivárgott volna elő. A felhőket sárgásszürke színűre festette. Az égbolt meglepően világosan ragyogott. Mintha csak egy álomban járt volna. Úgy tűnt, hogy a látóhatárt elnyelték a hegyek. Celaena egy üvegből készült világ rabja volt.

Eljött az ablak mellől. Megállt a faliszőnyeg előtt, és alaposan szemügyre vette Elena királynő képmását. Azelőtt milyen sokszor álmodozott kalandról, régi varázsigékről és gonosz királyokról. Azt azonban nem gondolta, hogy ilyen lesz a valóság. Küzdenie kell a szabadságáért. Régebben mindig azt gondolta, hogy valaki majd kiáll mellette. Segítői lesznek. Egy hűséges barát, egy félkarú katona vagy valaki. Sosem hitte volna, hogy ennyire... magányos lesz.

Bárcsak itt lett volna Sam! Ő bezzeg mindig tudta, hogy mit kell tenni. Vigyázott a lányra, akár tetszett neki, akár nem. Celaena bár- mit a világon odaadott volna azért, ha Sam itt lehetett volna vele.

A könnyeivel küszködve megérintette az amulettet. A fém kellemesen meleg volt az ujja alatt. Valamiért ez megvigasztalta. Hátrább lépett, hogy jobban lássa az egész falszőnyeget.

Középen egy gyönyörű, az életerőtől majd kicsattanó szarvasbika állt. Félrehajtott fejjel nézte Elenát. Ez a fejedelmi állat volt Terrasen királyi házának a címerállata. Azt a királyságot Brannon, Elena apja alapította. A faliszőnyeg világossá tette, hogy Adarlan királynője a szívében még mindig Terrasen gyermeke. Ugyanúgy, mint Celaena esetén, nem számított, hogy a sors hova vetette Elenát, Terrasent mindig is megőrizte magában.

A szél egyre hangosabban üvöltött. Az orgyilkos nagyot sóhajtott, megcsóválta a fejét, és elfordult.

Keresd meg a palotában gyökeret vert gonoszt... De hát ezen a világon éppen az a férfi volt a leggonoszabb, aki mindenek fölött uralkodott.

Jóval arrébb, a kastély egyik pompás csarnokában Kaltain Rompier bágyadtan tapsolt, amikor az akrobaták befejezték az előadásukat. Végre véget ért a műsor. Cseppnyi lelkesedést sem érzett amiatt, hogy órákon keresztül rikító ruhába bújtatott jobbágyok szökdécselését bámulta. Georgina királynő azonban nagyon is élvezte az előadást, és kegyesen meghívta Kaltaint, hogy a trón mellett ülve élvezhesse az akrobaták mutatványait. Ez bizony nagy megtisztelésnek számított. Perrington közbenjárása kellett hozzá.

Kaltain pontosan tudta, mennyire vágyik rá az öreg herceg. Ha nagyon akarná, akkor könnyedén el tudná érni azt is, hogy a férfi házassági ajánlatot tegyen neki. Akkor pedig hercegné lenne a nemes kisasszonyból. Csakhogy Kaltain most már nem érte be ennyivel. Addig nem, amíg Dorian nem nősül meg. Mostanában állandóan fájt a feje. Az egész múlt hét szenvedés volt, ma pedig mintha hangos kiabálás dübörgött volna a koponyája mélyén: Nem elég! Nem elég! Nem elég! A sajgó fájdalom már az álmaiba is beszivárgott. Olyan elképesztően valósághű rémálmok kínozták, hogy ébredésekor azt sem tudta, hol van.

– Hát ez nagyon szórakoztató volt, felséges királyné – szólalt meg, miközben a mutatványosok összeszedték a holmijukat.

– Tényleg nagyon izgalmas volt. Ugye, hogy az volt? – felelte jókedvűen a királyné. Zöld szeme valósággal ragyogott, amikor ránevetett a kisasszonyra. Csakhogy ebben a pillanatban ismét éles fájdalom hasított Kaltain fejébe. Ökölbe szorított kezét éppen csak el tudta rejteni narancssárga díszruhája redői között.

– Bárcsak Dorian herceg úr is láthatta volna őket! – szólalt meg nagy nehezen. — Ő hercegi fensége éppen tegnap említette, milyen nagy örömmel tölti el, ha itt lehet a királyné udvarában.

Könnyen ment a hazudozás, és ráadásul mintha a fájdalom is csökkent volna a fejében.

– Dorian ezt mondta? – csodálkozott Georgina királynő.

– Ez meglepi felségedet?

– Azt hittem, a fiam nem kedveli az effajta szórakozást – felelte az idősebb nő, és a mellére szorította a kezét.

– Számíthatok arra, hogy felséged nem mondja el senkinek? suttogta Kaltain.

– Mit nem mondok el senkinek? — suttogta vissza a királyné.

– Hát, szóval, Dorian herceg elárult nekem valamit.

– Mit mondott a fiam? – tudakolta a királynő, és megérintette a kisasszony karját.

– Azt mondta, jó oka van annak, hogy viszonylag ritkán jön el felséged udvarába. A herceg ugyanis nagyon félénk teremtés.

A királynő kiegyenesedett. Eltűnt a fény a szeméből.

Ó, ezt már nekem is elmondta százszor. Azt reméltem, hogy valami érdekes dolgot hallok tőled, Kaltain úrnő. Például azt, hogy a fiam megtalálta a jövendőbelijét. Hogy megkedvelt egy hölgyet.

A kisasszony arcát elöntötte a forróság. Mintha csak könyörtelen fogak martak volna a fejébe. Bárcsak rágyújthatott volna a pipájára. Esélye sem volt rá, hogy néhány óránál hamarabb elszabaduljon az udvarból. Addig a legnagyobb illetlenségnek számított volna a királynő távozása előtt eljönni innen.

– Úgy hallottam — suttogott tovább a királynő. – Hogy van itt egy ifjú hölgy. Csakhogy senki sem tudja, hogy ki lehet az. Vagy, ha meg is hallják a nevét, akkor az cseppet sem tűnik ismerősnek... tudod, hogy ki lehet az?

– Nem, királyi felség — válaszolta fogvicsorogva Kaltain. Figyelnie kellett, nehogy a csalódottság kiüljön az arcára.

– Milyen kár. Biztosra vettem, hogy ha valaki, akkor te majd tudni fogod. Nagyon talpraesett lányka vagy, Kaltain.

– Köszönöm, felséges királynő! Annyira kedves hozzám. Dehogyis! Kiválóan meg tudom ítélni az emberek jellemét.

Egyből tudtam, hogy te párját ritkító személyiség vagy. Abban a pillanatban, ahogy megérkeztél az udvaromba. Perringtonnál csekélyebb személyiség nem is volna méltó hozzád. Milyen kár, hogy nem korábban találkoztál az én Dorianommal!

Nem elég, nem elég, énekelte a kín hangja. Eljött a döntő pillanat.

– Hiába találkoztam volna korábban vele – kuncogott Kaltain. – Felséges királynőm biztosan nem egyezett volna bele a kapcsolatunkba.

Nekem túlságosan is alacsony a rangom ahhoz, hogy a fia felfigyelhessen rám.

– Szépséged és gazdagságod feledteti alacsony származásod.

– Hálás köszönetem, felséges királynő! – vágta rá Kaltain hevesen dobogó szívvel.

Ha a királynő kedveli... A nemes kisasszony azonban képtelen volt befejezni a gondolatot, mert az uralkodónő kényelmesen elhelyezkedett a trónján, és kettőt tapsolt. Kezdetét vette a muzsika. Kaltain azonban semmit sem hallott.

Perrington megnyitotta a királyi udvar kapuit. Most már csak rajta múlott, hogy kihasználja a lehetőséget.