20. FEJEZET

CELAENA BEZÁRTA A KÖNYVET, és nagyot sóhajtott. Milyen szörnyű a vége! Felkelt a székből, és bár nem tudta, hogy hova is menjen, azért kisétált a hálószobájából. Amikor Chaol rájuk bukkant ma délután, hajlandó lett volna bocsánatot kérni a fiatalembertől, amiért leállt vívni Nehemiával, ám ahogy ez a fajankó viselkedett... A lány ingerülten fel és alá járkált a lakosztályban. Szóval fontosabb dolga akadt annál, mint hogy a világ leghírhedtebb bűnözőjére vigyázzon? Cseppet sem élvezte, amikor olyan csúnyán viselkedett a kapitánnyal, de hát... Talán nem szolgált rá?

Celaena már azzal bolondot csinált magából, hogy egyáltalán szóba hozta a hányást. Ezenfelül pedig nagyon csúnya dolgokat vágott a fiatalember fejéhez. Chaol talán bízott benne? Vagy inkább gyűlölte? A lány a kezére pillantott. Észrevette, hogy olyan erővel szorítja ökölbe az ujjait, hogy azok elfehérednek. Mégis mi ütött belé? Hogyan lett Távolvég legfélelmetesebb fegyencéből ilyen érzelgős kis libuska?

Sokkal komolyabb dolgok miatt kellene aggódnia. Ott van például a holnapi próbatétel, meg az a halott bajnokjelölt. Celaena mostanra kissé átalakította lakosztálya ajtajait. A zsanérok ezentúl hangosan nyikorognak, ha valaki kinyitja az ajtókat. A hálószobából is tudni fogja, ha valaki belép a lakosztályába. Sikerült néhány varrótűt is lopnia. Ezeket belenyomta egy szappanba, így máris volt egy újabb aprócska fegyvere. Ez is többet ért, mint a semmi, főleg hogy a gyilkos, mintha a bajnokok vérére szomjazna. Leengedte maga mellé mindkét karját. Kirázta belőlük a nyugtalanságot. Mozgásba lendült. Belépett a zeneszobába. Egyedül persze nem lehet biliárdozni, vagy kártyázni, de...

Alaposabban szemügyre vette a zongorát. Régebben egész jól játszott. Sőt, valójában imádott játszani, imádta a zenét, ahogy a muzsika feloldotta a kötöttségeket, és meggyógyított dolgokat. Zenét hallgatva úgy tűnt, hogy bármi lehetséges.

Olyan óvatos léptekkel közelítette meg a hangszert, mintha egy alvó ember lett volna. Előhúzta alóla a padot, összerándult, amikor annak lába megcsikordult a padlón. Felhajtotta a súlyos billentyűfedőt. A lábával megnyomkodta a pedálokat. Kipróbálta őket. A tekintete végigsiklott a sima, elefántcsont billentyűkön. Megcsodálta a fekete billentyűket is, melyek foghíjakra emlékeztették.

Valamikor egészen ügyes játékos volt. dalán több is, mint ügyes. Arobynn Hamel ragaszkodott hozzá, hogy védence játsszon neki, valahányszor csak kettesben maradtak.

Vajon Arobynn tudja, hogy a lány kikerült a bányákból? És ha igen, akkor megpróbálja kiszabadítani innen? Celaena még mindig nem merte végiggondolni, hogy annak idején ki árulhatta el. Minden olyan zűrzavarossá vált, amikor elfogták. Csupán két hét kellett hozzá, hogy elveszítse Samet és a szabadságát. Azok során a zavaros napok során önmagából is elveszített valamit.

Sam? Vajon ő mire menne ebben a helyzetben? Ha életben lett volna, amikor elfogták a kedvesét, akkor egész biztosan kiszabadítja az uralkodó tömlöcéből, mielőtt a király egyáltalán értesülhetett volna a fogságáról. Samet azonban ugyanúgy elárulták, mint őt. A férfi hiánya néha olyan erővel zúdult Celaenára, hogy még lélegzetet venni is elfelejtett. Megérintette az egyik billentyűt. Mély, remegő hang csendült fel. Bánat és harag zúgott benne.

Habozva, egy kézzel elpötyögött egy egyszerű, lassú dallamot. Elméje mélyén visszhangok, emlékek szilánkjai kezdtek kiemelkedni a semmiből. A lakosztályában olyan mély csend honolt, hogy a muzsika szinte már bántónak tűnt.

Megmozdította a jobb kezét is. Ujjai végigfutottak a billentyűkön. Ezt a darabot annak idején olyan gyakran eljátszotta, hogy Arobynn végül már ráförmedt, hogy játsszon valami mást. Felcsendült az első akkord, aztán a második. Jobb kézzel néhány ezüstösen csengő hangot adott hozzájuk, és megnyomta az egyik pedált. Innentől kezdve már nem volt visszaút.

A hangok valósággal szárba szökkentek az ujjai alatt. Kezdetben még habozva, aztán egyre magabiztosabban törtek elő, ahogy teljesen magával ragadta a muzsika. Gyászos darabot választott. A zene ugyanakkor megtisztította, szinte újjászületett tőle. Meglepődve tapasztalta, hogy a kezei semmit sem felejtettek. Nem számított, hogy egy évet töltött rabszolgaként a sötétben, mert az elméje mélyén még mindig elevenen élt a muzsika. Ahonnan jött, a hangok között ott volt Sam is. Teljesen megfeledkezett az időről. Az egyik darabot játszotta a másik után. Kimondta a kimondhatatlant, feltépte a régi sebeket. Addig játszott, míg a hangok zengése megbocsátással és békével töltötte el.

Dorian kővé dermedve támaszkodott az ajtófélfának. Már jó ideje hallgatta a lány játékát. Az orgyilkos nem fordult a fiatalember felé. Észrevette egyáltalán? Befejezi-e valamikor is a muzsikálást? A herceg akár az idők végezetéig is hajlandó lett volna hallgatni. Azzal a szándékkal érkezett ide, hogy majd jól zavarba hozza a beképzelt orgyilkost, ám helyette egy fiatal nőt talált, aki a legbensőségesebb érzéseit osztotta meg a zongorával.

Lassan ellökte magát a faltól. Ahhoz képest, hogy orgyilkos volt, a lány csak akkor vette észre, amikor odaült mellé a padra.

– Olyan szépen játszo...

Celaena mellényúlt. A hangszer hangosan, fülsértő módon fel- jajdult. A lány felpattant, és már félúton járt a biliárddákók állványa felé, amikor összeszedte magát. Dorian le merte volna fogadni, hogy könnyes a szeme.

– Ön meg hogy kerül ide?

A lány az ajtót bámulta. Tényleg az egyik biliárddákóval a kart volna rátámadni?

– Chaol nélkül jöttem – szólalt meg az ifjú gyors mosollyal. – Már ha ez az, amit tudni szerettél volna. Bocsánat, ha félbeszakítottalak.

Megdöbbenve látta, hogy a lány zavarba jött és elvörösödött. Elképesztő, hogy Adarlan orgyilkosa ilyen emberi érzésekre is képes. Lehetséges, hogy mégiscsak sikerült zavarba hoznia, ahogy azt eredetileg is tervezte?

– Csak hát olyan gyönyörűen muzsikáltál...

– Semmi baj – hallatszott a válasz. Celaena elindult az egyik szék felé. A herceg elé lépett, és elállta az útját. Meglepte, hogy a fogoly csak átlagos magasságú. Alaposan megnézte magának. Bár nem nőtt túl nagyra, az alakja igenis vonzó.

– Miért van itt? – kérdezte újra a lány. A herceg csábító mosolyt villantott rá.

– Abban maradtunk, hogy ma éjjel találkozunk, talán nem emlékszel?

– Azt hittem, hogy tréfálkozik!

– Adarlan koronahercege vagyok – mordult fel az ifjú, és leült a tűzhely mellett álló székre. – Sohasem tréfálkozom.

– Szabad egyáltalán itt lennie?

– Mi az, hogy szabad-e? Mondom, herceg vagyok. Azt teszem, amit akarok.

– Ez igaz. Csakhogy én meg Adarlan orgyilkosa vagyok.

A fickó egészen egyszerűen nem volt hajlandó megriadni. Annak ellenére sem, hogy a fogolynak csupán néhány szívdobbanásnyi időre lett volna szüksége hozzá, hogy felnyársalja az egyik biliárddákóval.

– Hallva, ahogy játszottál, nagyon is úgy vélem, hogy jóval több vagy egyszerű orgyilkosnál.

– Ezt meg hogy érti?

– Hát úgy – válaszolta az ifjú, összeszedve minden önuralmát, nehogy elvesszen abban a különös, csodálatos szempárban -, hogy nem igazán hinném, csak egy közönséges bűnöző az, aki így tud játszani. Nekem úgy tűnik, nagyon is van lelked.

– Még szép, hogy van lelkem! Mindenkinek van lelke.

Celaena arca továbbra is vörösen égett. Ennyire felbőszítette volna? A herceg megpróbálta megőrizni a komolyságát. Nagyon élvez te a helyzetet.

– Hogy tetszettek a könyvek?

– Nagyon örültem nekik – hallatszott a csendes válasz. – Komolyan mondom, csodálatosak voltak.

– Ennek örülök — biccentett a herceg. A tekintetük találkozott, és a lány megpróbált elbújni a szék háta mögött. Ha Dorian nem lett volna tisztában a szereposztással, akár azt is gondolhatta volna, hogy ő az orgyilkos! — Na, és hogy megy az edzés? Akad valami gondod valamelyik vetélytársaddal?

– Minden nagyon jó – felelte a lány, de mégis lebiggyedt a szája széle. – És nem. A mai közjáték után nem igazán hinném, hogy bármelyikünkkel is gond akadhatna.

Beletellett egy hosszú pillanatba, míg a herceg rájött arra, hogy a lány az aznapi menekülési kísérlet során megölt vetélytársáról be szél. Celaena beleharapott az alsó ajkába, csendben maradt egy pillanatra, de végül csak megkérdezte:

– Chaol adta ki a parancsot Sven megölésére?

– Nem – felelte a herceg. – Apám valamennyi őrnek megparancsolta, hogy a résztvevők közül mindenkit habozás nélkül lőjenek agyon, aki szökéssel próbálkozna. Nem hiszem, hogy Chaol valaha is kiadna ilyen parancsot.

Igazából nem is tudta, hogy ebben miért lehet olyan biztos. Viszont végre mintha eloszlana a lány szemében parázsló zaklatottság. Amikor a fogoly továbbra is néma maradt, Dorian megjátszott kedélyességgel megkérdezte tőle:

– Ha már itt tartunk, te meg Chaol hogyan jöttök ki egymással? Természetesen minden hátsó szándék nélkül tette föl a kérdést. Amikor a lány megborzongott, megpróbált a lehető legkevesebbet belemagyarázni ebbe a gesztusba.

– Remekül. Azt hiszem, kicsit gyűlöl, de figyelembe véve a beosztását, ez nem lep meg.

– Miért gondolod, hogy gyűlöl? – kérdezte a herceg. Valami oknál fogva képtelen volt rávenni magát, hogy tagadja a feltételezést.

– Hát azért, mert én orgyilkos vagyok, ő viszont a testőrség kapitánya, akit ráadásul arra kényszerítettek, hogy alantas feladatot végezzen. Pátyolgatnia kell egy bajnokjelöltet.

– Szeretnéd, ha ez nem így lenne? – mosolyodott el a herceg. Ez a kérdés már távolról sem volt annyira ártatlan. Amikor a lány lassan megkerülte a széket, és egy kicsivel közelebb jött, Dorian szíve majd kiugrott a mellkasából.

– Mégis, ki szereti, ha gyűlölik? Bár, ha már választhatok, akkor inkább gyűlöljön, mintsem hogy semmibe vegyen. Persze nem olyan nagy a különbség.

Cseppet sem volt meggyőző.

– Magányos vagy? – kérdezte a herceg, mielőtt észbe kaphatott volna.

– Hogy magányos?

A fogoly megrázta a fejét, és végre-valahára leült. Milyen sok időbe tellett! Az ifjú legszívesebben közelebb hajolt volna, hogy átnyúlva a kettőjüket elválasztó távolságon megsimogassa a haját. Tényleg olyan selymes, mint amilyennek látszik?

– Hát nem. Nagyon is jól elvagyok én egyedül, feltéve, ha kapok megfelelő minőségű olvasnivalót.

A herceg a tűz felé fordult. Megpróbált nem gondolni rá, hol is tartották alig néhány héttel ezelőtt a lányt. Milyen lehetett a sóbánya mélye? Távolvégen nem voltak könyvek.

– Ugyanakkor persze nem túl kellemes, ha állandóan csak te vagy saját magad társa.

– Miért, ön mit tenne a helyemben? – nevetett a lány. — Inkább ilyen legyek, mint hogy bárki is fenséged egyik szeretőjének tartson.

– És abban mi volna a rossz?

– Orgyilkosként már így is hírhedt vagyok. Eszem ágában sincs, hogy fenséged ágymelegítőjeként emlegessék a nevemet.

A herceg alig kapott levegőt, ám a szemrehányások sora nem ért véget.

– Szeretné, ha részletesen elmagyaráznám, hogy miért? Vagy beéri azzal, hogy az én vonzalmamat nem lehet drágakövekkel és hasonló kacatokkal megvásárolni.

Dorian valósággal felhördült.

– Na nehogy már leálljak az erkölcsről vitatkozni egy orgyilkossal! Talán elfeledkeztél arról, hogy te pénzért ölöd az embereket?

A lány elkomorodott, és az ajtó felé mutatott:

– Felséged távozhat.

– Kidobsz engem? — hitetlenkedett a herceg. Nem tudta eldönteni, hogy nevessen, vagy kiabáljon.

– Hívassam ide Chaolt? Vajon ő mit fog mondani? — válaszolt a lány, és összefonta a karját a melle előtt. Tudta, hogy győzött. Talán az is felmerült benne, milyen mulatságos, ha egy királyi herceget idegesíthet.

– Azért akarsz kidobni a lakosztályodból, mert kimondtam az igazat? Hiszen ma reggel gyakorlatilag szoknyapecérnek neveztél – méltatlankodott a herceg. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor érezte magát utoljára ilyen jól. – Mesélj már egy kicsit magadról. Hogyan tanultál meg zongorázni? Lenyűgözően játszol. Egyébként meg mi volt ez a darab? Olyan szomorú volt. Talán csak nem egy titkos szeretődre gondoltál?

Celaenára kacsintott.

– Csak gyakoroltam – felelte a lány, és elindult az ajtó felé. Valósággal ráförmedt az ifjúra. – És igen, rá gondoltam.

– De kis érzékenyek vagyunk ma! – méltatlankodott Dorian, és sietve elindult a lány után. Csupán egylábnyi távolságban állt meg tőle. A fogoly valamiért mégis úgy érezte, minta sokkal közelebb kerültek volna egymáshoz. Főleg, mert a fiatalember dorombolva folytatta. – Úgy látom, nem vagy már olyan beszédes, mint délután.

– Nem vagyok valami furcsa ritkaság, amit csak úgy meg lehet bámulni – lépett közelebb az orgyilkos. – Ne tévesszen össze valami vásári mutatványossal. Eszem ágában sincs eltűrni, hogy velem pótolja az életéből hiányzó kalandot és izgalmat! Biztos vagyok benne, csakis emiatt döntött úgy, hogy én legyek a bajnoka.

A herceg leesett állal bámulta.

– Hogy micsoda? – Csak ennyit tudott kinyögni. A lány elsétált mellette, és belezuhant a karosszékbe. De legalább nem küldte el.

– Komolyan azt gondolta, nem jövök rá, mit keres nálam ma éj jel? Talán nem öntől kaptam a Hősök koronáját? Aki ilyesmit olvas, az egyértelműen kalandok után vágyódik.

– Nem gondolom, hogy te valamilyen kaland volnál – morogta a férfi.

– Tényleg? A palotában olyan sok elképesztően izgalmas dolog nyüzsög, hogy Adarlan orgyilkosának jelenléte már ki sem tűnik közülük? Hát semmilyen hatással nem vagyok arra az ifjú herceg re, aki az egész életét a királyi udvar ölelésében élte le? És mégis mit gondoljak erről az egész vetélkedésről, ha már itt tartunk! Már így is az apja rabszolgája vagyok. Nem leszek a drága fia udvari bolondja.

A változatosság kedvéért most a herceg vörösödött fülig. Élete során valószínűleg még soha nem teremtették le ennyire. A szülei meg a mesterei néha összeszidták, de egyetlen nő sem ment ilyen messzire.

– Tisztában vagy azzal, hogy kivel beszélsz?

– Édes drága hercegem – felelte a lány negédesen, és elkezdte a körmeit vizsgálni -, ön egyedül van a lakosztályomban. A folyosó ajtaja jó messzire van. Azt mondhatok, amit csak akarok.

Dorianból valósággal kirobbant a kacagás. A lány kihúzta magát, és félrehajtott fejjel alaposabban is szemügyre vette. Az arca kipirult, emiatt a kék szeme még elevenebben ragyogott. Talán tudta, hogy a fiatalember mit szeretett volna művelni vele, ha nem lett volna orgyilkos.

– Akkor hát megyek – szólalt meg végül a herceg. Nehezen tudta rávenni magát, hogy ne vegye fontolóra a maradás lehetőségét. De kivívta volna maga ellen az atyja és Chaol haragját is, ha úgy dönt, semmibe veszi a következményeket. Vajon hova vezetett volna egy ilyen döntés? – De majd visszatérek. Nemsokára.

– Abban biztos vagyok — felelte a lány szárazon.

– Jó éjszakát, Sardothien – biccentett a herceg, majd körülnézett, és elvigyorodott. — Egyvalamit azért árulj már el nekem, mielőtt távoznék. Ez a titokzatos szeretőd... Ugye ő nem itt él a kastélyban?

Egyből rájött, hogy mekkora ostobaságot kérdezett, amikor meg látta, hogy a lány szeméből eltűnt a fény.

– Jó éjszakát! — felelte hűvösen az orgyilkos. Dorian megrázta a lejét.

– Nem akartam...

A lány csak intett, és a tűzhely felé fordult. A herceg megértette, hogy nincs tovább. Elindult az ajtó felé. Lépései hangosan zengtek az immár túlságosan is csendes szobában. Már az ajtó előtt járt, amikor meghallotta a halk szavakat:

– Samnek hívták.

Celaena még mindig a tüzet bámulta. Ez a Sam...

– Mi történt?

A fogoly felnézett, és szomorúan elmosolyodott.

– Meghalt.

– Mikor? – nyögte az ifjú. Ha tudta volna, hogy egy halottról van szó, akkor esze ágában sem lett volna ugratni ezt a szerencsétlent. Egyetlen átkozott szóval sem...

– Tizenhárom hónappal ezelőtt – felelte végül nagy nehezen a lány. Az arcát valósággal beragyogta a fájdalom. Olyan mélységes, végtelen szenvedés áradt belőle, hogy a hercegnek jéggé dermedt a szíve.

– Annyira sajnálom — suttogta.

Celaena megvonta a vállát. Mintha ez a gesztus valamennyire enyhített volna a szemében lángoló fájdalmon. A kék szempár élénken ragyogott a tűz fényében.

– Hát még én – suttogta a fogoly, és elfordult. Dorian most már biztosra vette, hogy a beszélgetésük véget ért.

– Sok szerencsét holnap a próbatétel során! – búcsúzott. Miközben távozott, a lány néma maradt.

A herceg elindult a lakosztálya felé. A fülében még mindig ott zengett az a fájdalmas muzsika. Nem tudott megszabadulni tőle még akkor sem, amikor elégette az anyja névsorát, még akkor sem, amikor hajnalig olvasott, még akkor is világosan hallotta a zenét, mikor végre nagy nehezen el tudott aludni.