50. FEJEZET

A jobb lába annyira fájt, hogy nem is tudott ráállni. Összeszorította a fogát, és felegyenesedett. Kihúzta magát, és szembefordult Káinnal.

A szél végigsimított az orgyilkos arcán. Mintha csak ragyogó aranyzászló hullámzott volna a háta mögött, úgy lobogott a haja. Nem fogok félni. A homlokán vakító kék izzással felragyogott egy jel.

– Mi az ott az arcodon? – hördült fel Káin. A király felállt az asztal mögött. Összevont szemöldökkel bámulta a két ellenfelet. Celaena jól hallotta, hogy Nehemia levegő után kapkod.

Erősen sajgó, szinte hasznavehetetlen kezével letörölte a szájára tapadt vért. Káin felmordult, és a lány nyakának magasságában széles ívben meglendítette a kardját. Le akarta vágni a fejét.

Celaena úgy vetette rá magát, mintha ő maga lett volna Deanna nyílvesszője.

Káin szeme tágra nyílt a sokktól, mikor a vívóbot szilánkosra tört csonkja mélyen belefúródott a jobb oldalába. Pontosan oda, ahol Chaol megmondta, hogy nem szokta védeni.

Celaena kezét elöntötte a vért, ahogy visszarántotta a farudat. A hegylakó megtántorodott, hátralépett, és a sebre szorította a kezét.

Áldozata elfeledkezett a fájdalomról. Elfelejtette a félelmét és a zsarnokot, aki komor tekintettel bámulta az orgyilkos homlokán ragyogó jelet. Hátraszökkent, és lecsapott a vívóbot csonkjával. A szilánkos végű farúd felhasította Káin karját. Átvágta az izmot és az inakat. Az óriás meglendítette a másik karját. Celaena azonban könnyedén elmozdult az ökölcsapás elől, és megsebezte ezt a végtagját is.

A hegylakó előrevetette magát. Nem ütközött ellenállásba, mert a lány ellépett előle. Káin a földre zuhant. Celaena a tarkójára taposott, és lenyomta. Amikor Káin felemelte a fejét, a vívóbot hegyes csonkja enyhén a torkába nyomódott.

– Ha megmoccansz, a földhöz szegezem a nyakadat – szólalt meg nagy nehezen a lány.

Káin mozdulatlanná dermedt. Celaena megmert volna esküdni rá, hogy a férfi szeme egy pillanatig úgy izzott, mint a tűz parazsa. Arra gondolt, hogy itt és most akár meg is ölhetné. Akkor Káin magával vinné a titkait a sírba. Mindent, amit a lányról tudott, meg a szüleiről, a rémjelekről és a bennük lakozó erőről. Ha a király bármit is megtudna minderről... Az orgyilkos keze erősen remegett. Vissza kellett fognia magát, hogy ne nyársalja fel kínzóját. Celaena végül összevert arcát a király felé fordította.

Az uralkodói tanács tagjai idegesen tapsolni kezdtek. Úgy tűnt, hogy egyikőjük sem látta a túlvilági jelenéseket. Nem vették észre a tomboló szélben táncoló árnyakat. A király tetőtől talpig végigmérte az orgyilkost. Celaena minden önuralmát összeszedve mozdulatlanul, dacosan állt. Ez volt a döntő pillanat. Úgy érezte, mintha minden szívdobbanásnyi idő egy újabb ökölcsapást mért volna a gyomrára. A király talán azon töprengett, hogyan tudna visszatáncolni? Végül egy örökkévalóságnak tűnő idő után az uralkodó megszólalt:

– A fiam bajnoka a győztes – vicsorogta. Celaenával megpördült a világ.

Győzött. Ő győzött. Szabad volt. Vagy legalábbis olyan közel került a szabadsághoz, amennyire csak lehetett. Először a király bajnoka, utána pedig szabad ember lesz... A felismerés valósággal letaglózta. Elejtette a véres fadarabot, és levette a lábát Káin hátáról. Hangosan hörögve arrébb bicegett. Megmenekült. Elena megmentette. És ráadásul... Ő nyert.

Nehemia pontosan ugyanazon a helyen állt, ahol egészen odáig. Most halványan elmosolyodott, és...

Egyszerűen összeesett. A testőrei odarohantak hozzá. Celaena is oda akart sietni, de mintha csak eltűntek volna a lábai. A hideg kőlapokra zuhant. Dorian eddig megbabonázva bámulta. Felhördült, odarohant a lányhoz, és térdre rogyott mellette. Újra és újra a ne vét suttogta.

Celaena azonban alig hallotta a szavait. Összegömbölyödött, átölelte a térdét, és az arcát döntötték a forró könnyek. Ő győzött. A fájdalom sem tudta útját állni a nevetésnek.

Miközben az orgyilkos halkan nevetett és a fejét a földhöz szorította, Dorian alaposan szemügyre vette a lányt. A combján végighúzódó hosszú sebhely még mindig vérzett. Az egyik karja tehetetlenül lógott, az arcát és mindkét kezét elborították a sebhelyek és a megduzzadt, sötét foltok. Káin valamivel arrébb ácsorgott. Az arcát pokoli harag torzította el. Mindkét kezét az oldalára szorította. Ujjai közül vér szivárgott. Csak szenvedjen.

– Szüksége van egy gyógyítóra! — fordult a herceg az apja felé. A király néma maradt. Dorian ekkor ráförmedt egy apródra. – Hé, te legény, hozz ide egy gyógyítót! Fuss, ahogy csak a lábad bírja!

Alig kapott levegőt. Már akkor közbe kellett volna lépnie, amikor Káin először megütötte a lányt. Mégis mi a fenéért nem tett semmit, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a bajnokát elkábították? Bezzeg a lány... Celaena biztosan segített volna. Habozás nélkül a herceg pártjára állt volna. Még Chaol is megpróbált tenni valamit. Volt mersze odatérdelni a fehér vonal mellé. Vajon ki mérgezhette meg a lányt?

Dorian óvatosan átölelte Celaenát. Kaltain és Perrington felé nézett. Eközben nem vette észre, hogy az apja Káin szemébe nézett. A katona előhúzta a tőrét.

Chaol azonban nagyon is látta. Káin keze a magasba lendült, hogy hátba szúrja a lányt.

A testőrség kapitánya nem gondolkozott. Nem akarta felfogni, hogy mit is lát. Kettőjük közé vetette magát, és a kardjával egészen egyszerűen keresztüldöfte az óriás szívét.

A spriccelő vér eláztatta Chaol karját. Bemocskolta az arcát, a ruháját. A sűrű, sötét folyadékból halál és rothadás bűze áradt. Káin összeesett. A teste nagyot csattant a kemény kövön.

Megdermedt a világ. A néma csendben Chaol mozdulatlanul figyelte a katona utolsó lélegzetvételét, Káin halálát. Amikor kihunyt az értelem a halott szemében, Chaol kardja hangos zörgéssel a kőlapokra hullott. Térdre rogyott az óriás mellett, de nem ért hozzá. Mégis mit tett?

Chaol döbbenten bámult véres kezére. Megölte.

– Chaol! – suttogta Dorian. A karjában Celaena teljesen mozdulatlanná vált.

– Mit tettem? – kérdezte a kapitány a barátjától. Az orgyilkos halkan felnyögött, és remegni kezdett.

Két testőr lépett a kapitány mellé, hogy felsegítsék. Chaol még akkor is csak a tenyerét bámulta, amikor az emberei arrébb támogatták.

Dorian a barátja után bámult. Aztán visszafordult az orgyilkos felé. Az apja valamiért üvöltözött valakivel. A lány olyan iszonyatosan remegett, hogy a sebeiből még jobban folyt a vér.

– Nem lett volna szabad megölni... Így most már sohasem fogjuk... – hörögte nagy nehezen. – Megmentett a királynő. Dorian. Ő szívta ki a mérget belőlem. Ő... Ő…

A fiatalember melléhez szorította az arcát.

– Ő volt az... Ó istenek! Azt sem tudom, hogy mi történt.

Dorian ezzel maga is így volt. Ennek ellenére még jobban magához szorította a lányt.

A koronaherceg tekintete lassan végigsiklott a királyi tanács tagjain. Az idős főnemesek alaposan megfigyelték és mérlegelték a lány minden egyes szavát. Nem kerülte el a figyelmüket a herceg heves érzelemkitörése sem. Dorian a pokolba kívánta az egész tanácsot, és megcsókolta a bajnoka haját. A homlokán már elhalványodott a jel. Vajon mit jelenthet? Volt értelme ennek az egésznek? Káin ma nagyon csúnyán megsebezte a lány lelkét. Amikor megemlítette a szüleit, Celaena teljesen kifordult magából. Még sosem látta ennyire vadnak, ennyire szilajnak.

Gyűlölte magát azért, hogy semmit nem tett érte. Úgy állt az asztal mögött, mint valamilyen átokverte, gyáva féreg. Valahogy jóvá kell tennie a mulasztást. Gondoskodnia kell arról, hogy a lány szabad legyen. Utána pedig... Utána pedig...

Celaena nem ellenkezett, amikor a trónörökös a karjaiban vitte vissza a lakosztályába. Utasította az orvost, hogy kövesse őket.

Elege volt a cselszövésekből és a képmutatásból. Szerelmes volt a lányba, és kész. Nem volt olyan birodalom, olyan király, nem volt semmi ebben a világban, ami miatt lemondott volna róla. Hát nem. Ha megpróbálják elszakítani a lánytól, akkor puszta kézzel darabokra szaggatja az egész világot. Különös, de Doriant nem borzasztotta el ez a gondolat.

Kaltain kétségbeesetten, döbbenten bámulta, ahogy Dorian magához ölelte és bevitte a palotába a zokogó orgyilkost. Hogyan tudta legyőzni Káint? Hiszen megmérgezte. Miért nem halt meg a lány?

A dühöngő király mellett ülő Perringtonból keserű harag áradt. A tanácsnokok valamit írtak. Kaltain előhúzta zsebéből az üres fiolát. Az öreg herceg talán nem adott elég vérlátófüvet ahhoz, hogy harcképtelenné tegyék az orgyilkost? Dorian miért nem a lány holtteste fölött zokog? És miért nem Kaltain öleli magához a herceget? Miért nem ő suttog vigasztaló szavakat a fülébe? A fájdalom ebben a pillanatban tért vissza. Mintha csak szilánkokra hasadt volna a feje. A nemeshölgy képtelen volt összefüggően gondolkozni.

Odasietett a herceghez, és az idős férfi fülébe sziszegte:

– Nem azt mondta, hogy ez majd hatni fog?

Csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudta elkerülni, hogy üvöltsön.

– Nem azt mondta, hogy ez az átkozott méreg hatni fog?

A király és az idős főúr is őt bámulta. Kaltain kihúzta magát, és nem törődött a sutyorgó tanácstagokkal. Ekkor azonban a kegyelmes úr lassan felemelkedett a székéből.

– Mi az ott a kezedben? – kérdezte a herceg túlságosan is hangosan.

– Pontosan tudja, hogy mi az! – vicsorgott a nő. Még most is igyekezett halkan beszélni, bár a fejében már tomboló viharként dübörgött a fájdalom. A gondolatai valósággal szétzilálódtak. Érezte, hogy teljesen át fogja adni magát a gyűlöletnek. Ennek ellenére olyan halkan folytatta, hogy csak Perrington hallhatta meg a szavait. Talán. – Az átkozott szer, amivel megmérgeztem.

– Méreg? – kiáltott fel a főnemes. Kaltain szeme tágra nyílt a döbbenettől. — Megmérgezted a lányt? De hát miért tettél volna ilyet?

Perrington intésére három testőr fogta körül a kisasszonyt.

De miért hallgat a király? Miért nem siet a segítségére? Hiszen Perrington a király parancsának engedelmeskedve nyomta a kezébe a mérget. Vagy nem? A tanácsnokok most már hangosan sutyorogtak. Vádló pillantásokkal bombázták a nőt.

– De hát öntől kaptam! – förmedt Kaltain a hercegre. Perrington összevonta narancsvörös szemöldökét.

– Te meg mégis miről beszélsz?

– Cselszövő kurafi! – hördült fel a nő, és elindult felé.

– Kérem, fogják le! – parancsolta nyugodtan, kifejezéstelen tekintettel a herceg. Mintha csak egy hisztérikus cselédet kellett volna megfékezni. Mintha a nemeskisasszony valami kis senki lett volna.

– Ahogy mondtam – fordult a herceg a királyhoz. – Ez a nő bármire képes, hogy megszerezze magának a ko...

Kaltain nem hallotta a mondat végét, mert a testőrök elrángatták. A nagyúr arcán a legcsekélyebb, a leghalványabb érzelem sem látszott. Csúnyán, de nagyon csúnyán becsapta.

A nemeskisasszony megpróbált ellenállni az őreinek.

– Királyi felség, könyörgöm! A kegyelmes úr azt mondta nekem, hogy felséged...

Az idős herceg egyszerűen elfordult.

– Ezért megöllek! — sikította Perringtonnak. Könyörgő arckifejezéssel a király felé fordult, de az sem volt hajlandó ránézni. Az uralkodó arcán csupán undor látszott. Esze ágában sem lesz meghallgatni a leleplezését. Nem számít, hogy a kétségbeesett nő az igazat mondja. Perrington alaposan felkészült az árulásra. Ő pedig ostobán az első pillanattól kezdve a kezére játszott. A kegyelmes úr csak azért viselkedett úgy, mintha ostoba fajankó lett volna, mert arra készült, hogy hátba szúrja a védencét.

Kaltain hiába rugdalódzott és sikoltozott, a testőrök elvonszolták. Már a palota ajtajában jártak, amikor az öreg herceg ránézett, és szélesen elvigyorodott. A nő álmai abban a pillanatban szertefoszlottak.