23. FEJEZET

CELAENA DÖBBENTEN BÁMULTA A TALAJT. Jól ismerte ezeket az éles, szürke sziklákat. Tudta, milyen hangot adnak ki, amikor szétmorzsolódnak a talpa alatt. Ismerte eső utáni szagukat. Nem felejtette el azt sem, hogy milyen könnyedén felmetszették a bőrét, amikor a földre lökték. Minden irányban hatalmas sziklák tornyosultak. Vicsorgó, töredezett agyarként valósággal belemartak a felhővel borított égbe. Dermesztően hideg szél fújt. A lány testét csupán rongyok fedték. Nem igazán védték meg a mardosó széllökésektől. Megérintette a mocskos foszlányokat. Erezte, hogy maró váladék emelkedik a gyomrából a torkába. Mi történhetett?

Megpördült. A lábán hangosan megcsörrent a bilincs. Döbbenten bámulta Távolvég kietlen pusztaságát.

Veszített. Elveszítette a versenyt, és visszaküldték ide. Esélye sem maradt a menekülésre. Pedig már érezte a szabadság édes ízét, már egész közel járt hozzá, és most...

Felsikoltott, amikor a fájdalom valósággal felhasította a hátát. Az izzó kínt csupán leheletnyivel előzte meg a korbács csattanása.

A földre rogyott. A kődarabok belehasítottak amúgy is véresre mart térdébe.

– Talpra! – förmedt rá valaki.

Könnyek borították el a szemét, és újra felsüvített a korbács. Ezúttal nincs menekvés. Meg fogják ölni. Egészen egyszerűen belehal a kínba.

A bőrszíj ismét lecsapott. Csontig mart a húsába. A fájdalom az egész testét görcsbe rántotta. A világ szétesett, darabokra hullott és felrobbant a kíntól. Elnyelte a sír, a halottak...

 

 

Celaena kinyitotta a szemét. Lihegve kapkodott levegő után.

– Mi a... – kérdezte valaki, és a lány összerezzent.

Hol volt?

– Csak álmodtál – hallotta meg Chaol hangját.

Döbbenten bámulta a fiatalembert. Utána körülnézett a hálószobában, és beletúrt a hajába. Résvár. Itt volt Résvárban. Az üvegpalotában. Vagyis nem. Lejjebb, a kőből emelt épületben.

Átizzadta a hálóingjét. A hátán csorgó verejték zavarba ejtő módon a vérre emlékeztette. Szédült, és hányingere volt. Egyszerre érezte magát túl kicsinek és túl nagynak. Bár valamennyi ablakot bezárták, a szobában mégis enyhe huzat érződött. A légmozgás végigsimított az arcán. Különös, de rózsák illatát érezte.

– Celaena, csak álmodtál — figyelmeztette újra a testőrség kapitánya. Zavartan elmosolyodott. – Amikor sikoltozni kezdtél, azt gondoltam, éppen meggyilkolnak.

A lány hátranyúlt. A hálóingje alatt végigsimította a hátát. Jól érezte a három mély sebhelyet. Kitapintott néhány kisebbet is, ám ezen felül semmit. Tényleg semmit...

– Megkorbácsoltak – rázta meg a fejét, hogy valahogy megszabaduljon a nyomasztó emléktől. Utána összevonta a karját a mellén, és enyhén elpirult. – Te meg mit keresel itt? Még csak nem is pirkad a hajnal.

– Ma van Samhuinn ünnepe. Töröltem a mai edzésünket. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, részt kívánsz-e venni az istentiszteleten.

– Hogy mi van ma? Ma van Samhuinn? Miért nem szólt nekem senki? Lesz ma este lakoma?

Hát tényleg annyira lekötötte a figyelmét a versengés, hogy megfeledkezett az idő múlásáról? A fiatalember elkomorodott.

– Még szép, hogy lesz. Téged viszont nem hívtak meg rá.

– Világos. Te pedig ezen a kísértetekkel teli éjszakán magadhoz hívod a halottakat, vagy inkább a vidám cimboráid társaságában gyújtasz hatalmas tüzet?

– Semmi ilyen babonás ostobaságban nem veszek részt.

– Légy óvatos, cinikus barátom! – kiáltotta a lány, és égnek emelte mindkét kezét. – Ezen a napon az istenek és a halottak egészen közel kerülnek a földi világhoz. Hallják ám az aljas kis megjegyzéseidet! Az összesei.

A kapitány szemét forgatva megrázta a fejét.

– Csak egy ostoba ünnep, hogy megemlékezzünk a tél beálltáról. Örömtüzeket meg azért gyújtunk, hogy a máglyák hamujával beboríthassuk a szántóföldeket.

– Ami valójában áldozat az isteneknek, hogy vigyázzanak a termésre!

– Ami valójában csupán trágyázás.

– Legalábbis szerinted – mordult fel Celaena, aztán lerúgta magáról a takarókat. Felkelt. Megigazította átizzadt hálóköntösét. Bűzlött az izzadságtól. A fiatalember felmordult, de a nyomába eredt.

– Sohasem gondoltam volna, hogy babonás vagy. Ezt hogyan lehet összeegyeztetni a választott hivatásoddal?

Dühös pillantást vetett rá a válla fölött, mielőtt bement volna a fürdőszobába. Chaol a nyomában maradt. A lány megtorpant a küszöbön.

– Segítesz megmosakodni? – kérdezte. Chaol megdermedt. Rájött, hogy milyen ostoba hibát követett el. Válasz helyett ingerülten becsapta az ajtót.

Amikor Celaena elkészült, a kapitány az étkezőben várta. A lány hajából víz csöpögött a padlóra.

– Otthon nem kapsz reggelit?

– Még mindig a válaszodra várok.

– Mire is kellene válaszolnom? — kérdezte az orgyilkos, majd leült az asztalhoz, és zabkását szedett a tányérjába. Most már csak egy adag... mégis inkább három adag cukor kell bele. Meg persze egy kis forró tejszín és...

– Elmész a templomba?

– Templomba mehetek, a lakomára meg nem? – felelte Celaena tele szájjal.

– Senkit sem szabad megakadályozni benne, hogy eleget tegyen a vallás előírásainak.

– A lakoma talán nem...

– Csupán a falánkság és a kicsapongás ünnepe.

– Értem, világos – biccentett, és újabb kanálnyi zabkását vett a szájába. Egyszerűen imádta ezt az ételt! Mi lenne, ha keverne bele még egy kanál cukrot?

– Na, akkor mész vagy nem mész? Mert, ha mész, akkor indulnunk kell.

– Nem – felelte a lány tele szájjal.

– Babonás nőszemély létedre miért kockáztatod meg, hogy magadra vond az istenségek haragját? Azzal, hogy nem veszel részt az istentiszteleten. Eddig azt hittem, hogy egy orgyilkos számára sokkal fontosabb a halottak napja.

Celaena savanyú képet vágott, de közben nyugodtan evett tovább.

– A magam módján élek vallásos életet. Lehet, hogy még áldozatot is bemutatok. Egyet vagy kettőt. Amilyen illik hozzám.

A fiatalember felkelt. A kardja markolatára tette a kezét.

– Viselkedj tisztességesen, amíg távol vagyok! Felesleges volna túlságosan is kicicomáznod magadat. Brullo szólt, hogy délután edzeni fogtok. Hiszen holnap vár a következő erőpróba.

– Már megint? De hát csak három nappal ezelőtt volt az előző – méltatlankodott a lány. Lóhátról kellett vadászgerelyt hajítaniuk. A csuklója még mindig sajgott.

A kapitány azonban néma maradt. A lakosztályba visszatért a csend. Bár szerette volna elfelejteni a korbács hangját, a csattogás még mindig ott visszhangzott a fülében.

 

 

Dorian Havilliard mélységes megkönnyebbülést érzett, amikor végre-valahára véget ért az istentisztelet. Sietve elindult a palota folyosóin. A vallás tanításai nem győzték meg, és nem is ragadták magukkal. Hosszú órákon keresztül ült a templom padján. Imát ima után darált le, és mostanra már kétségbeesetten vágyott egy kis friss levegőre. Meg magányra.

Összeszorította a fogát, nagyot sóhajtott, és megdörzsölte a halántékát. Kisietett a kertbe. Néhány udvarhölgy mellett haladt el. A szépségek pukedliztek, és a legyezőjük takarásában vihogni kezdtek. Dorian komor arccal biccentett, ahogy elviharzott mellettük. Az anyja kihasználta a hosszú szertartást, és sorra bemutatta a szóba jöhető menyasszonyjelölteket. A hercegnek minden lelkierejére szükség volt ahhoz, hogy ne kezdjen el fennhangon üvölteni.

Amikor határozott léptekkel megkerülte a sövényt, kis híján ne kiütközött egy kékeszöld bársonyruhát viselő alaknak. Pont ilyen volt a hegyi tavak színe is. Úgy ragyogott, mint az a drágakő, aminek még mindig nem tudta a nevét. Igazából az sem zavarta, hogy a ruha szabása nagyjából száz évvel ezelőtt mehetett ki a divatból. A másik sétáló arcába nézett, és szélesen elmosolyodott.

– Nahát, Lillian úrnő! – szólalt meg mélyen meghajolva. Utána a másik két alak felé fordult. — Nehemia hercegnő, Westfall kapitány!

Tekintete visszatért az orgyilkos ruhájára. Olyan volt a szövete, mint a folyó eleven vize. Nagyon is tetszettek a hullámai.

– Milyen szépen felöltözött. Ünnepélyesen. Celaena gyilkos pillantással válaszolt.

– Lillian kisasszony cselédei az istentiszteleten vettek részt, amikor a hölgy felöltözött – magyarázta Chaol. – Semmi mást sem talált, amit egyedül is felvehetett volna.

Hát persze. A fűző felvételéhez mindenkinek segítségre van szüksége. A fejedelmi udvar díszruhái pedig felértek egy-egy kisebb útvesztővel. Rengeteg titkos kapocs és szalag rejtőzött bennük.

– Mélységes bocsánatkérésem, hercegi nagyuram! – szólalt meg a lány. A szeme dühösen ragyogott. Az arca kipirult. – Mélységesen sajnálom, hogy öltözékem nem felel meg a nagyúr kényes ízlésének.

– Nem, dehogyis! – vágta rá gyorsan Dorian, és a lány lábára nézett. Az orgyilkos piros cipőt viselt. Úgy ragyogott, mint ősz végén az érett bogyók a bokrokon. – Nagyon csinos vagy. Csak egy kicsit... Idejétmúlt.

Néhány évszázaddal.

A lány arcára kiült a döbbenet. A herceg ekkor Nehemia felé fordult.

– Kérlek, bocsáss meg! — szólította meg összeszedve minden nyelvtudását. Meglehetősen gyengén beszélte Eyllwe nyelvét. – Hogy vagy?

A hercegnő tekintete jókedvűen felragyogott, amikor meghallotta a fiatalember ügyetlen próbálkozását, de udvariasan biccentett.

– Jól vagyok, fenséges herceg – válaszolta a vendég a közös nyelven. Dorian tekintete a két külföldi testőr felé villant. A harcosok ott álltak a közelben. Feszülten figyelték a környéket. A herceg vére hangosan dübörgött a halántékában.

Perrington nagyúr már hetek óta amellett erősködött, hogy dobjanak át még nagyobb katonai erőt a meghódított országba. Könyörtelenül le akart számolni a lázadókkal, hogy utána a világ egyetlen országa se merje megkérdőjelezni Adarlan uralmát. Ráadásul az idős herceg tegnap benyújtott egy új tervet is. Nem csupán néhány légiót vezényelnének át Eyllwe-be, de lefognák Nehemiát is. A hercegnőt túszul ejtve akarta elrettenteni a lázadókat az esetleges bosszúállástól. Doriannak nagyon nem tetszett az elképzelés, hogy ilyen alantas módszerrel éljen. Hosszú órákon keresztül érvelt a terv ellen. Bár a királyi tanács néhány tagja ugyancsak hangot adott nemtetszésének, a jelenlevők többsége mégis úgy vélte, hogy a nagyúr által javasolt módszer igenis helyénvaló. Dorian minden ékesszólását latba vetve legalább arra rá tudta venni a tanácsot, hogy a döntés meghozatalával várják meg atyja visszatértét. Ezzel időt nyert. Ki fogja használni, hogy a maga oldalára állítsa a nagyúr néhány támogatóját.

A herceg sietve lesütötte pillantását. Nem akart Nehemiára nézni. Legszívesebben figyelmeztette volna. A birodalom koronahercegeként azonban ezt nem tehette meg. Ha Nehemia az előre egyeztetett időpont előtt távozik a fővárosból, abból Perrington egyből rájön, ki figyelmeztette az ellenséget. És habozás nélkül beárulná a királynál. Doriant amúgy is rendkívül feszült viszony fűzte az apjához. Semmi szüksége sem volt rá, hogy a lázadók támogatójaként bélyegezzék meg.

– Részt veszel ma este a lakomán? – kérdezte végül a hercegnőtől. Minden önuralmát összeszedve felemelte a fejét, és semmitmondó arckifejezéssel a vendégre nézett. Nehemia Celaena felé fordult.

– Te ott leszel? – A lány gonosz kis mosolya jól jelezte a közeledő bajt.

– Sajnálatos módon más irányú elfoglaltságaim vannak. Ugye jól mondom, fenséges herceg?

Az orgyilkos nem is próbálta meg eltitkolni az ingerültségét. Chaol köhögni kezdett. Valamiért hirtelen hihetetlenül érdekesnek találta a bokrok között ragyogó bogyókat. Dorian magára maradt.

– Ne engem hibáztass! – vágta rá talpraesetten. – Hetekkel ezelőtt beleegyeztél abba, hogy részt veszel azon a bizonyos résvári mulatságon.

A lány szeme megvillant, ám a hercegnek esze ágában se volt visz-szakozni. Egyszerűen nem vihette magával a lakomára. Ahhoz túlságosan is szemmel tartották. Az emberek kérdezősködni kezdenének. Túlságosan is sokan. Ezenfelül pedig abban a tömegben nehéz lett volna szemmel tartani az orgyilkost.

Nehemia savanyú pillantást vetett Celaenára.

– Akkor hát nem mész?

– Nem, de biztosra veszem, hogy ti nagyon jól fogjátok érezni magatokat – válaszolta a lány, azután átváltott a sötét bőrű vendég nyelvére, és úgy folytatta. Dorian minden nyelvtudását összeszedve megértette a magyarázat lényegét. Ha jól vette ki a szavait, akkor az orgyilkos arról beszélt, hogy „ő hercegi fensége kiválóan ért a hölgyek szórakoztatásához". Nehemia harsányan felkacagott. Dorian elvörösödött. Ez a két nőszemély mindenkit kikészít. Az istenek legyenek kedvesek az áldozataikhoz.

– Na kérem, mi nemcsak nagyon fontos személyek vagyunk, de rendkívül sok a dolgunk is — folytatta Celaena, és belekarolt a hercegnőbe. Lehetséges, hogy iszonyatos, végzetes hibát követtek el, ami kor megengedték, hogy ezek ketten összebarátkozzanak? – Így aztán már mennünk is kell. Jó napot kívánok fenséges nagyuramnak!

A lány mélyet pukedlizett. Az övét díszítő vörös és kék drágakövek felvillantak a nap fényében. Kicsit távolabbról még hátranézett, és a válla fölött rávigyorgott Dorianra, miközben elvezette a hercegnőt a kert mélyére.

A fiatalember gyilkos pillantást vetett Chaolra:

– Köszönöm a segítséget!

A kapitány együtt érzően megveregette a vállát.

– Azt hiszed, hogy ez kellemetlen volt? Akkor még nem láttad őket, amikor tényleg beindulnak.

Savanyú képpel a két nő után sietett.

A herceg legszívesebben üvölteni kezdett volna. Kis híján tépni kezdte a haját. Azon a múltkori éjjelen olyan csodálatosan érezte magát Celaena társaságában. Nagyon is remekül. Az elmúlt néhány hét során azonban minden idejét lekötötték a királyi tanács ülései és az udvar szertartásai. Képtelen volt meglátogatni a lányt. Ha aznap este nem lett volna ez a lakoma, akkor Dorian újra elmehetett volna hozzá. Esze ágában sem volt felbőszíteni a ruhájára tett megjegyzésével. Mondjuk a lány tényleg idejétmúlt öltözéket viselt. Honnan a csudából tudhatta volna, hogy az orgyilkost ennyire felbőszítette, hogy nem hívták meg a lakomára? Csak hát...

A herceg megfordult, és duzzogva elindult a kutyaólak irányába.

 

 

Celaena savanyúan mosolygott, és a kezével végigsimította a gondosan nyírt sövényt. Hogy a fenébe gondolhatta azt, hogy szép a ruhája? Pedig mennyire illik az ünnephez!

– Nem-nem, fenséges hercegnő — magyarázta Chaol lassan, nagyon érthetően Nehemiának. Fontosnak tartotta, hogy a hercegnő megértse a szavait. – Nem katona vagyok, hanem testőr.

– Az a kettő van ugyanaz – válaszolta a hercegnő nehezen érthető, meglehetősen furcsa kiejtéssel. Ennek ellenére Chaol nagyon is felfogta a lényeget. Ingerült arcot vágott. Celaena alig tudta eltitkolni kárörömét.

Az elmúlt két hét folyamán többször is találkozott Nehemiával. A legtöbb esetben csupán rövid ideig sétálhattak együtt, vagy közösen étkeztek. Sok mindenről beszélgettek. Megtudta, milyen volt a hercegnő ifjúkora Eyllwe-ben, hogy mit gondol Résvárról, és hogy aznap melyik udvaronc bőszítette fel a fenséges vendéget. Celaena örömmel hallotta, hogy a barátnője szinte mindenkit kibírhatatlan fajankónak tartott.

– Nem képeztek ki arra, hogy a csatatéren harcoljak – magyarázta Chaol rosszkedvűen.

– De akkor is ölni fogsz a királyod parancsára.

A királyod? Nehemia ugyan nem beszélte folyékonyan a birodalom nyelvét, de kellőképpen okos volt ahhoz, hogy tudja, mit is fejez ki ezzel a rövid mondattal. Arra utalt, hogy Chaol királya nem az ő ura. Celaena szívesen hallgatta volna, akár órákon át, ahogy Nehemia dühöngve gyalázza Adarlan királyát, ám most a kertben voltak. Könnyen kihallgathatják a szavaikat. A lány megremegett, és a barátnője szavába vágott, mielőtt Nehemia folytathatta volna.

– Azt hiszem, semmi értelme vitatkoznod vele, Chaol – és könyökkel oldalba bökte a testőrség kapitányát. – Lehet, hogy nem kellett volna Terrin javára lemondanod a címedről. Nem kérhetnéd vissza a főnemesi rangodat? Akkor lényegesen egyszerűbb volna a helyzet.

– Honnan a csudából tudod az öcsém nevét?

A lány megvonta a vállát. Nem igazán értette, hogy miért lángol annyira a férfi tekintete.

– Hiszen te magad mondtad. Már miért ne emlékeznék rá?

Chaol ma nagyon jól nézett ki. A haja színe illett aranyként csillogó bőréhez. A hajfürtök nem takarták el teljesen a homlokát. Izgalmas volt látni, ahogy félresöpörte az arca elől.

– Remélem, élvezni fogod a lakomát. Főleg úgy, hogy én nem leszek ott — folytatta az orgyilkos rosszkedvűen. A fiatalember felhorkant.

– Hát ez zaklatott fel ennyire, hogy téged nem hívtak meg?

– Dehogyis! — felelte a lány, és a hajfonatát ingerülten a válla mögé dobta. — Csak hát... Biztos remek mulatság lesz. Tánc meg ilyesmi. Mindenki szereti az ilyesmit.

– Hozzak neked valamilyen kis emléket a kicsapongásból?

– Egy kóstolónak örülnék. Mondjuk egy egészben sült birkának. A veszekedők fölött kéken ragyogott az égbolt.

– Ez a lakoma cseppet sem érdekes ám – védekezett Chaol. – Pont olyan, mint bármilyen más vacsora. Biztosíthatlak róla, hogy a bárány száraz lesz és rágós.

– Milyen barátom vagy, hogy nem viszel magaddal, vagy nem maradsz velem?

– Mi az, hogy a barátod? – mordult fel a kapitány. A lány elpirult.

– Hát talán helyesebb volna, ha „duzzogó kísérőnek" neveznélek. Vagy „vonakodó ismerősnek", ha az jobban tetszik – töprengett, ám ekkor legnagyobb meglepődésére a fiatalember elmosolyodott. A hercegnő ezt a pillanatot választotta, hogy megragadja Celaena kezét.

– Te leszel a tanárom! – kiáltotta az anyanyelvén. – Taníts meg arra, hogyan beszéljem jobban a nyelveteket! El akarom sajátítani az írásotokat is. Hogy jobban tudjam olvasni a betűiteket, mint most. Akkor ráadásul megszabadulok azoktól az iszonyatosan unalmas, vén fajankóktól, akiket itt oktatóknak hívnak.

– De hát... – kezdte volna Celaena a közös nyelven, de elsápadt. Elfogta a lelkiismeret-furdalás azért, mert ilyen hosszú időn át kihagyta Nehemiát a beszélgetésből. Jobban belegondolva nagyon is mulatságos dolog lenne, ha az előkelő vendég folyékonyan beszélné mind a két nyelvet. Csak hát Chaol folyton akadékoskodott, ha a foglya találkozni akart Nehemiával. A kapitány mindig ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Szemmel akarta tartani. Soha az életben nem egyezne bele abba, hogy végigülje a tanulás óráit. Akkor hát hazudni kell. — Nem is tudom, hogyan taníthatnálak meg a nyelvünkre.

– Ostobaság! – csattant fel Nehemia. — Igenis megtanítasz! Miután... Miután befejezted azt, amit ezzel az alakkal szoktál művelni. Mindennap egy órát vacsora előtt.

Elszántan felemelte a fejét. Világosan a vendéglátói tudtára adta, hogy ellenkezésnek pedig helyen nincs. Celaena nagyot nyelt, majd magára öltve egy ájtatos manó szelíd arckifejezését, Chaol felé fordult. A kapitány gyanakodva figyelte a két nőt.

– A hercegnő azt kívánja, hogy mindennap vacsora előtt tanítsam a nyelvünkre.

– Attól tartok, hogy ez lehetetlen – felelte Chaol. A lány azonnal lefordította a válaszát. Nehemia olyan pillantást vetett a tisztre, amitől az embereket általában kiverte a hideg veríték.

– Miért nem? – förmedt rá, aztán az anyanyelvére váltott. — Ő okosabb, mint a palota legtöbb lakója.

Chaol szerencsére valamennyire megértette a kifakadás lényegét.

– Nem hinném, hogy...

– Talán nem én vagyok Eyllwe hercegnője? – vágott a szavába Nehemia a közös nyelven.

– Fenséges hercegnő – kezdte volna Chaol, de Celaena egy intéssel elhallgattatta. A fekete és félelmetes óratorony közelében jártak. Csakhogy most Káin térdelt a förtelmes építmény előtt. Lehajtotta a fejét, és valamit bámult a földön.

Meghallva az érkezők lépteit, a vadember azonnal felkapta a fejét. Szélesen elvigyorodott, és felkelt. A kezét föld borította. Mielőtt Celaena alaposabban is szemügyre vehette volna vetélytársát, hogy fényt derítsen különös viselkedése okára, a harcos odabiccentett Chaolnak, és elsétált a torony mögé.

– Mocskos gazember! – suttogta a lány, és képtelen volt a tekintetét levenni onnan, ahol a vetélytársa eltűnt.

– Ki ez az alak? – kérdezte Nehemia az anyanyelvén.

– A királyi hadsereg katonája – hangzott a válasz. – Jóllehet most Perrington herceget szolgálja.

Nehemia is Káin után fordult. Összevonta fekete szemöldökét.

– Van benne valami, ami miatt legszívesebben beverném a pofáját.

– Örülök, hogy más is így érez — kacagott fel Celaena. Chaol néma maradt, amikor folytatták az útjukat. A két nő a férfi mögött lépdelt. Keresztülsétáltak az óratorony parányi udvarán. Celaena a földre pillantott. Káin az előbb még ott térdelt. A harcos kikaparta a földet a kockakőbe vésett különös jelből. A mélyedés most már sokkal világosabban látszott.

– Szerinted ez mi lehet? – kérdezte Celaena a hercegnőtől, és a kőbe metszett jelre mutatott. Káin vajon miért akarta kitisztítani?

– Rémjel – felelte a hercegnő. A különös szót a közös nyelven mondta ki.

Celaena felhúzta az egyik szemöldökét, de csupán egy körbezárt háromszöget láttak.

– Ismered ezeket a jelzéseket? – kérdezte. Rémjel? Hát ez különös!

– Dehogyis! – vágta rá Nehemia azonnal. – Egy rég kihalt, ősi vallás használt ilyeneket.

– Melyik vallás? — tudakolta a lány. – De nézd csak, ott egy másik! Alig néhány lépésnyi távolságban felfedezett egy másik vésetet is.

A függőleges vonal közepéből ferde vonal indult el fölfelé.

– Ne is törődj velük! – csattant fel a hercegnő. Celaena meglepetten nagyot pislogott. — Jó oka van annak, hogy elfelejtették az ilyes mit.

– Ti meg miről beszélgettek? — méltatlankodott Chaol. A fogoly röviden összefoglalta a beszélgetésük lényegét. Amikor befejezte, az ifjú összeszorította az ajkát, és néma maradt.

Továbbsétálva Celaena észrevett egy újabb jelet is. Nagyon különös alakja volt. A parányi gyémánt két oldalából egy-egy ferde vonal állt ki. A drágakő alsó és felső csúcsát szokatlanul megnyújtották. Az alakzat tökéletesen szimmetrikusnak látszott. Vajon ezeket a jeleket a király parancsára vésték ide, vagy már akkor is itt voltak, amikor felépíttette az óratornyot? Nehemia olyan feszülten bámulta a lány homlokát, hogy Celaena önkéntelenül is megkérdezte:

– Koszos lett a képem?

– Nem — vágta rá a hercegnő, akinek mintha valahol másutt jártak volna a gondolatai. Összehúzta a szemöldökét, és továbbra is az orgyilkos homlokát tanulmányozta. A következő pillanatban azonban már olyan vad tekintettel meredt a barátnőjére, hogy az orgyilkos majdnem hátrahőkölt. – Semmit sem tudsz a rémjegyekről? Megkondultak az óratorony harangjai.

– Semmit – felelte a lány. – Semmit sem tudok róluk.

– Te eltitkolsz valamit – suttogta Nehemia az anyanyelvén. Úgy tűnt, mégsem vádaskodott. – Te jóval több vagy annál, mint aminek látszol, Lillian.

– Tessék... Na szóval, remélem, hogy több is vagyok ezeknél a kényeskedő udvaroncoknál – felelte a lány megjátszott önelégültséggel. Szélesen elvigyorodott. Azt remélte, hogy Nehemia befejezi ezt a különös viselkedést. A tekintete valósággal lyukat perzselt Celaena homlokába. – Mi lenne, ha megtanítanál még jobban az anyanyelvedre?

– Feltéve, ha cserében megtanítasz a ti elképesztő nyelvetekre – vágta rá azonnal a hercegnő, ám a hangjából némi távolságtartás érződött. Mégis mire figyelhetett fel? Mi miatt lett ennyire bizalmatlan?

– Áll az alku — felelte Celaena leheletnyi mosollyal. – Neki viszont ne áruljuk el! Westfall kapitány délutánonként békén szokott hagyni. A vacsora előtti óra tökéletes időpontnak tűnik.

– Akkor holnap ötre jövök — biccentett Nehemia. Elmosolyodott, és határozottan megindult előre. Fekete szemében fellángolt valami. Celaena sietve a nyomába eredt.