6. FEJEZET

AZ ÚTJUK JÓ KÉT HÉTEN ÁT TARTOTT. Déli irányba haladva átszelték a földrészt. Az éjszakák egyre hidegebbek, a nappalok pedig egyre rövidebbek lettek. Négy napon keresztül jeges eső kísérte őket az útjukon.

A fagyos idő annyira megviselte a lányt, hogy a nyomorúságában már azon járt az esze, hogy talán jobban járna, ha belevetné magát az egyik szakadékba. Szerencsés esetben akár még Chaolt is magával ránthatja a mélységbe.

Mindenki bőrig ázott és félig megfagyott. A fogoly azt még el- viselte volna, hogy csavarni lehet a vizet a hajából, ám az átázott cipője pokoli szenvedést okozott neki. Úgy érezte, hogy lefagytak a lábujjai. Éjszakánként mindkét lábfejét gondosan becsavarta, ha a holmija között talált valamilyen száraz ruhadarabot. Úgy érezte, mintha kezdene elevenen elrohadni. Megérezve a húsába maró dermesztő széllökéseket, arra számított, hogy a bőre előbb-utóbb el- az eső majd lefoszlani a csontjairól. De mivel még csupán ősz volt, az eső hirtelen elállt, és újra felhőtlen, ragyogó égbolt borult az utazók feje fölé.

Celaena félig-meddig aludt a nyeregben, mikor a koronaherceg kivált a menetoszlopból, és hátraügetett hozzá. Sötét haja csak úgy lobogott a szélben. Vörös köpenye bíbor hullámként úszott mögötte a levegőben. Egyszerű fehér ingére arany hímzéssel díszített, kobaltkék zekét húzott. A fogoly legszívesebben a szemét forgatta volna, ám be kellett ismernie, hogy a fiatalember meglehetősen jól néz ki térdig érő, barna csizmájában. Széles bőröve is egészen jól mutatott, bár vadászkésének markolatán ízléstelenül sok volt a drágakő. A herceg Chaol mellett torpant meg.

— Gyere! — szólt a kapitányra, és fejével a meredek, fűvel borított hegy csúcsa felé biccentett. A csoport már éppen indult volna felfelé.

— Hogyan, uram? — kérdezte a kapitány, meglengetve Celaena láncát, hogy Dorian is észrevegye. Ahova Chaol ment, oda a lánynak is mennie kellett.

— Gyere, és nézd meg a kilátást! – magyarázta Dorian. – Hozd ezt is, ha kell!

Celaena kis híján felfortyant. „Ezt is?" Mintha csak valamilyen poggyászról beszéltek volna! Chaol kiléptetett a sorból. Vadul megrántotta a láncot. A lány erősen szorította a kantárt, és a három ló vágtázni kezdett. A nedves lószőr szaga valósággal beleette magát az orrába. Gyorsan haladtak felfelé a meredek hegyoldalon. A ló hatalmas ugrásokkal vágtázott. Celaena kis híján felkiáltott, amikor hátrébb csúszott a nyeregben. Ha leesne a lóról, nem élné túl a szégyent. A lenyugvó nap közben előbukkant a fák mögül. Elakadt a lélegzete, ahogy megpillantotta az első, majd a második, a harmadik, aztán még újabb hat égre törő torony körvonalait.

A hegy tetejéről megbámulhatta Adarlan leghíresebb látványosságát. Résvár nevezetes üvegpalotáját.

– A magasba törő város egy pöffeszkedő szörnyeteg volt, csillogó kristályból faragott bástyákkal és hidakkal, csarnokokkal és tornyokkal, kupolával fedett báltermekkel és hosszú, végtelen folyosókkal. Az eredeti, kőből épült palota fölé emelték. Megépítéséhez egy királyság teljes vagyonára volt szükség.

A fogoly felidézte magában, hogy milyen volt, amikor nyolc évvel ezelőtt, jéggé dermedve először megpillantotta. A bőre ugyan- olyan hideg volt, mint kövér pónija patái alatt a fagyott föld. Már akkor is ízléstelennek találta az építményt. Úgy vélte, hogy óriási vagyont és rengeteg ember tehetségét pocsékolták el rá. A tornyok karmos ujjakként meredtek az égbolt felé. Jól emlékezett világoskék köpenyére, melyet folyamatosan birizgált. Frissen befont haja mintha csak le akarta volna nyomni a fejét. Harisnyája alatt viszketett a lába, ahol hozzádörzsölődött a nyereghez. Nagyon megijedt, mikor egy helyen sár fröccsent piros, bársonycipellőjére. Ráadásul egyre csak az a férfi járt az eszében. Az az alak, akivel három nappal korábban végzett.

Még egy torony, és összedől ez az egész szörnyűség – méltatlankodott a koronaherceg. Chaol másik oldalán állva bámulta a palotát. A hátuk mögül jól hallatszott a közeledő karaván hangja. — Még jó pár mérföldet meg kell tennünk. Jobban szeretnék fényes nappal átvágni ezeken a hegyeken. Ma éjjel itt verünk tábort.

– Az apád vajon mit szól majd ehhez a lányhoz? – kérdezte Chaol. – Ó, nem lesz vele semmi baj. Amíg ki nem nyitja a száját. Utána majd kezdetét veszi az üvöltözés és a vádaskodás. Én pedig bizonyára meg fogom bánni, hogy két hónapon keresztül futottam utána. Csak hát... Szóval azt hiszem, atyámnak ennél sokkal súlyosabb gondok miatt kell mostanában aggódnia. A herceg biccentett, és elügetett.

Celaena képtelen volt levenni a tekintetét a kastélyról. Még innen, a távolból is parányinak érezte magát mellette. Már el is feledkezett róla, hogy milyen nyomasztóan hatalmas ez az épület. A katonák leszálltak a nyeregből, tüzet gyújtottak, és felállították a sátrakat.

– Olyan képet vágsz, mint aki a hóhérát bámulja, nem pedig a szabadság ígéretét — szólalt meg a kapitány.

A lány az ujja köré tekerte a kantár bőrszíját, mielőtt megszólalt volna:

– Furcsa, hogy újra látom.

– A várost?

– A várost, a palotát, a nyomornegyedeket, a folyót.

A palota árnyéka támadni készülő fenevadként siklott végig a városon.

– Még mindig nem tudom, hogy pontosan mi is történt.

– Hogyan kaptak el? Celaena bólintott:

– Dacára a tökéletes világ látomásának, melyben minden ország egyetlen hatalmas birodalomban egyesül, az uralkodók és a politikusok gyakran egymás torkának ugranak. Azt hiszem, az orgyilkosok is pont ilyenek.

– Azt hiszed, hogy a saját társaid egyike árult el?

– Mindenki tudta, hogy én. kapom a legjobb megbízásokat. A munkámért annyi pénzt kérhettem, amennyit csak akartam – felelte az orgyilkos, és a tekintete végigsiklott a messzibe nyúló nagyváros utcáin és a folyó kígyózó, csillogó vonulatán. – Amikor eltűntem a képből, a megürült helyemet azonnal elfoglalták, valaki átvette a jövedelmező üzletet. Lehet, hogy egyvalaki, de az is elképzelhető, hogy többen voltak.

– Hiba volt azt hinni, hogy azok az alakok akárcsak hírből is ismerik a becsületet.

– Semmi ilyesmiről nem beszéltem. A legtöbbjükben soha egyetlen percig sem bíztam. Tisztában voltam azzal, hogy gyűlölnek.

Természetesen volt valaki, akire gyanakodott. A legvalószínűbb, szóba jöhető elkövető személye miatt, azonban egyelőre képtelen volt, végiggondolni a dolgot. Egyelőre még nem. De talán később sem, soha az életben.

– A sóbánya szörnyű lehetett — folytatta Chaol. Ezúttal nem gonoszkodott, és nem is próbálta meg kigúnyolni. Lehetséges, hogy rokonszenvet érzett a hangjában?

– Hát igen — mondta a lány. – Az volt.

A fiatalember tekintete elárulta, hogy ennél többet akar hallani. Na és mit számítana, ha kiöntené neki a szívét?

– Amikor megérkeztem, rövidre nyírták a hajamat, rongyokba bújtattak, és csákányt nyomtak a kezembe. Nem mintha tudtam volna, hogyan kell használni. Odaláncoltak a többiek mellé, és nekem is bőségesen kijutott a korbácsból. A felvigyázóknak azonban világosan megmondták, hogy nagyon is figyeljenek oda rám. Éppen ezért nem felejtkeztek el arról, hogy sót dörzsöljenek a sebeimbe. Azt a sót, amit előtte én bányásztam ki. Olyan gyakran megkorbácsoltak, hogy némelyik sebhely sosem záródott össze rendesen. Csupán néhány együtt érző eyllwe-i elítéltnek köszönhettem azt, hogy a sebeim nem fertőződtek el. Valamelyikük minden éjjel ébren maradt velem, hogy megtisztítsa a hátamat.

Chaol nem válaszolt, csupán gyors pillantást vetett a lányra, mielőtt leszállt volna a nyeregből. Talán bolondot csinált magából, hogy így kitárulkozott? A férfi aznap már nem beszélgetett vele. Csupán néhányszor kiáltott oda neki valamilyen utasítást.

Celaena hörögve ébredt. Egyik kezét a torkára szorította. Szakadt róla a hideg verejték, facsarni lehetett volna a ruhájából. Nem először volt része ebben a rémálomban. Újra és újra átélte, milyen az, ha elevenen behajítják az egyik tömegsírba. És amikor megpróbál kimászni a rohadó testek közül, visszarángatják a mélybe. Többsornyi holttest nehezedik rá, senki sem veszi észre, hogy ott fekszik. Hiába sikoltozik. Elevenen eltemetik.

A hányingerrel küszködve átkarolta a térdét. Kényszerítette magát, hogy elvégezze a légzőgyakorlatot. Kicsit félrehajtotta a fejét. Hegyes térde nekinyomódott a pofacsontjának. A szokatlanul meleg időjárás miatt nem állítottak sátrakat. Így ülve páratlan látvány nyílott a fővárosra. A ragyogóan megvilágított palota csillogó, csupa jég és gőz hegyként emelkedett az alvó város fölé. Mintha valami zöldes ragyogás áradt volna belőle. Talán még lüktetett is a fénye.

Arra gondolt, holnap ilyenkor már az üvegfalak rabja lesz. Ez az éjszaka azonban egyelőre még csendes. Mint vihar előtt, olyan ez a csend.

Mintha az egész világ aludna. Álomba bűvölte a palota tengerzöld ragyogása. Az idő megállíthatatlanul halad. Hegységek emelkedtek és tűntek el. Indák burkolták be a szendergő várost, hogy mindent eltakarjanak töviseikkel és leveleikkel. Egyedül ő maradt ébren.

Maga köré tekerte a köpenyét. Győzni fog. A győzelem után pedig a királyt szolgálja. Legvégül pedig eltűnik a semmiben. Akkor majd nem kell többé palotákra, királyokra vagy orgyilkosokra gondolnia. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy ismét ő uralja a várost. A varázserő kihunyt, a tündéreket száműzték vagy kivégezték – Caleaának pedig többé már semmi köze sem lehet a királyságok felemelkedéséhez és bukásához.

A sors semmit sem tartogatott számára. Most már semmit.

Dorian Havilliard keze kardjának markolatán nyugodott, miközben az alvó társaság túlfeléről figyelte az orgyilkost. A fiatal nőből különös szomorúság áradt. Mozdulatlanul ült. Átölelte a térdét. A holdfényben a haja ezüstösen ragyogott. Megszokott, vakmerő, megátalkodott arckifejezése eltűnt. A szemében a kastély fényei ragyogtak.

A herceg úgy vélte, hogy a különös, megkeseredett lány valójában nagyon is gyönyörű. Volt valami megkapó abban, ahogy szikrák villantak a szemében, ha megpillantott valami igazán gyönyörű dolgot maga körül. A herceg képtelen volt megérteni, mi lehet ennek az oka.

A fogoly szinte megbűvölve bámulta a palotát. Az alakja tökéletesen kirajzolódott az Avery-folyó partján magasodó, szemkápráztatóan fényes épületóriás háttere előtt. A magasban gyülekezni kezdtek a felhők. A lány felemelte a fejét. A szürke kavargásban rés támadt, és felragyogott néhány csillag. A herceg önkéntelenül is arra gondolt, hogy a csillagok odafentről a lányt figyelik.

Ugyanakkor súlyos hiba lett volna elfeledkeznie arról, hogy a csinos és talpraesett leány valójában életveszélyes gyilkos. Vér tapad a kezéhez, és talán kevesebb erőfeszítésébe kerül elvágnia valakinek a torkát, mint hogy kimondjon egy kedves szót. Pontosan ezért volt ő a jelöltje. Aki megküzd a bajnoki címért. A herceg kedvéért fog harcba szállni. Miatta, és hogy visszanyerje a szabadságát. Ennyi és semmi több. A fiatalember hátradőlt, és továbbra is a kardját markolva elaludt.

Az éjszaka folyamán több dologról is álmodott. Egy látomás azonban újra és újra felbukkant előtte. Egy csodálatos lány bámulta a csillagokat, a csillagok pedig visszanéztek a lányra.