17. FEJEZET

DORIAN HAVILLIARD IGYEKEZETT egyenes háttal ülni a trónján. A szemhéja mintha csak ólomból lett volna. A muzsika és a csevegés közepette majdnem elaludt. Miért ragaszkodik az anyja ahhoz, hogy ő is részt vegyen a királynői udvar fogadásain? Hetente egyetlen délutánt kellett itt eltöltenie, de már ez is túl soknak tűnt. Mondjuk még így is jobban járt, mintha Chaol társaságában Szemzabáló hulláját kellett volna tanulmányoznia. A kapitány jó pár napja minden idejét ezzel tölti. A herceg egyelőre nem aggódott. Arra ráér majd később is. Ha esetleg komoly gond lesz a gyilkosságból. Ez valószínűtlennek tűnt, hiszen Chaol már hozzálátott az ügy felderítéséhez. Valószínűleg valamilyen részeg verekedés lehetett.

Ott volt persze még az a jelölt is, aki ma délután megpróbált elszökni. Dorian megborzongott. Milyen lehetett azoknak, akik az eset szemtanúi voltak? Chaolnak igen sok kellemetlenséggel kell most megbirkóznia. Ott volt a sebesült katona, meg a főnemes, aki elveszítette a bajnokjelöltjét. És akkor még nem is beszélt az elhunytról.

Mégis mi járhatott az apja fejében, amikor úgy döntött, hogy meg rendezi ezt a versenyt?

A herceg az anyjára pillantott. A királyné a szomszédos trónon ült. Anyja valószínűleg semmit sem tudott az uralkodó szándékairól. Bizonyára halálra rémült volna, ha megtudja, milyen bűnözőkkel kell egy fedél alatt élnie. Az anyja még mindig gyönyörű asszony volt. Csupán néhány ránc volt az arcán, és azokat is gondosan eltakarta a púderrel. Aranybarna hajában is csupán néhány ezüst hajszál látszott. A fejedelmi asszonyt valósággal elborította a zöld bársony hullámzó tengere, a könnyű anyagból készült kendő és az aranyszínben ragyogó sál. A koronája alól csillogó fátyol borult az arcára. Dorian valamiért úgy érezte, hogy felséges anyja aznap egy sátrat húzott magára.

Előttük az udvari nemesség tagjai ácsorogtak vagy sétáltak a teremben. Az urak és hölgyek pletykáltak, cselszövéseken törték a fejüket, vagy megpróbálták elcsábítani egymást. A sarokba ültetett zenekar menüettet játszott. A szolgák mintha maguk is táncoltak volna, miközben teli tálcákkal siklottak az összegyűlt nemesek között. Újratöltötték az előkelőségek kupáit, és eltüntették a bemocskolt tányérokat, poharakat és ezüst evőeszközöket.

A herceg úgy érezte magát, mintha ő is valamilyen dísztárgy lenne. Természetesen azt a lenyűgöző öltözetet viselte, amit az anyja ma reggel küldetett át hozzá. A mellény sötét, kékeszöld bársonyból készült. A kék-fehér csíkos vállrészből szinte már nevetségesen bő fehér ruhaujj buggyant elő. Hála az égnek, legalább a szürke nadrágja miatt nem kellett szégyenkeznie. Férfiember létére viszont igencsak kényelmetlenül érezte magát a túlságosan is újnak látszó világosbarna, szarvasbőr csizmájában.

– Dorian, drágám, te duzzogsz – szólalt meg Georgina királyné, mire a fia bocsánatkérően rámosolygott. — Levelet kaptam Hollintól. Szeretettel üdvözöl.

– Mondott bármi érdekeset is?

– Csak azt, hogy utálja az iskolát, és haza akar jönni.

– Minden levélben ezt írja. Adarlan királynéja felsóhajtott.

– Ha az apád nem tiltotta volna meg, már rég hazahozattam volna.

– Addig jó, amíg az iskolában van.

Ami az öccsét illeti, tényleg az volt a legjobb, ha a lehető legmesszebb volt tőle. Georgina alaposabban megnézte magának a fiát.

– Te sokkal jobb gyerek voltál. Sohasem viselkedtél engedetlenül a mestereiddel. Jaj, szegény kicsi Hollin! Ha majd meghalok, ugye vigyázni fogsz rá?

– Meghalsz? De hát anyám...

– Tudom, hogy milyen idős vagyok — ellenkezett a királyné, és legyintett gyűrűkkel teliaggatott kezével. – Éppen ezért kell megnősülnöd. Minél hamarabb.

– Megnősüljek? – hördült fel a herceg. – Ugyan kit vehetnék el?

– Dorian, te vagy a koronaherceg. Ráadásul már elmúltál tizenkilenc éves. Talán örökös nélküli király akarsz lenni, hogy majd Holliné legyen utánad a trón?

Az ifjú nem válaszolt.

– Gondoltam – biccentett az anyja. Rövid töprengés után így folytatta. – Rengeteg fiatal nő van az udvarban, akikből mind jó feleség válna. Persze az volna a legjobb, ha egy hercegnőt választanál.

– Nincsenek szabad hercegnők – mordult fel a fia.

– Ott van például Nehemia hercegnő — nevetett az anyja, és gyorsan a fia vállára tette a kezét. — Ó, ne aggódj! Nem kényszerítelek rá, hogy őt vedd feleségül. Már az is meglepett, hogy az apád nem fosztotta meg a rangjától. Ezt a beképzelt, dölyfös lányt. Tudtad, hogy nem hajlandó azt a ruhát viselni, amit én küldtem neki?

– Biztosra veszem, hogy a hercegnőnek jó oka van rá, hogy így tegyen – felelte Dorian ingerülten. Felbőszítette az anyja szavaiból kicsengő kimondatlan előítélet. — Csupán egyszer beszéltem vele, de nagyon is... elevennek tűnt.

– Akkor lehet, mégiscsak öt kellene feleségül venned — nevetett ismét a királyné, mielőtt a fia válaszolni tudott volna. Dorian halványan elmosolyodott. Még mindig nem tudott rájönni, miért is tett e leget az apja Eyllwe királya óhajának, amikor a legyőzött fejedelem azt kérte, hogy engedjék a lányát ellátogatni Adarlan fővárosába. Itt az udvarban majd jobban megismerheti a birodalom szokásait. Hát, Nehemia nem bizonyult túl jó nagykövetnek. A herceg ráadásul arról is hallott, hogy vendégük állítólag titokban országának lázadóit támogatja. Közismert volt, hogy fel akarta számoltatni a Calacullában működő munkatábort. Dorian ezért nem is hibáztatta. Főleg azután nem, hogy tanúja lehetett Távolvég szörnyűségeinek. Jól látta, hogy a sóbánya mennyi re megviselte Celaena Sardothient. Az apja azonban soha semmit nem tett ok nélkül. Bár a herceg csupán pár szót válthatott Nehemiával, ez is elég volt ahhoz, hogy feltámadjon a halvány gyanúja. Lehet, hogy a hercegnő valamilyen titkos céllal érkezett a fővárosba?

– Annyira kár, hogy Kaltain úrnő Perrington herceg jegyese – folytatta az anyja. — Nagyon szép az a lány. És felettébb udvarias. De talán van egy húga.

Dorian összefonta a karját a mellén. Nyelt egy nagyot. Kaltain a terem túlsó felében állt. A herceg nagyon is tisztában volt vele, hogy a szépséges, ám ennek ellenére kimondhatatlanul ellenszenves ifjú hölgy valósággal felfalja a tekintetével. Mocorogni kezdett a trónon. A feneke máris megfájdult a sok ücsörgéstől.

– Mit szólsz Elise-hez? – kérdezte a királyné, és a fejével egy fiatal, levendulaszínű ruhát viselő, szőke lány felé intett. – Ő is nagyon szép. És szerintem nagyon... játékos természet lehet.

Ahogy azt már én is megtapasztalhattam.

– Elise borzasztóan unalmas – válaszolta a herceg.

– Jaj, Dorian!- kiáltott fel az anyja, és a szívére szorította a kezét. – Csak nem akarod azt mondani, hogy szerelmi házasságot forgatsz a fejedben? Ugye nem? A szerelem távolról sem garantálja, hogy sikeres lesz a házasságod.

A herceg unatkozott. Elege volt ezekből a némberekből, és unta már azokat az úrfikat is, akik úgy tettek, mintha a fegyvertársai lettek volna. Halálosan unt mindent.

Azt remélte, hogy a távolvégi utazás majd kizökkenti az unalomból. Úgy vélte, a hosszú út után boldogan tér majd haza. Erre kiderül, hogy itthon semmi sem változott. Ugyanazok az úrihölgyek bámultak rá, ugyanolyan esdeklő bociszemmel. A kacsintgató cselédlányok sem változtak. A királyi tanács tagjai továbbra is törvényjavaslatokat csúsztattak be az ajtaja alatt, és a mellékelt leveleikből kiderült, hogy a támogatására számítanak. Ami pedig az apját illeti... Az apja kizárólag a hódításaival törődött. Addig nem nyugszik, míg valamennyi földrész fölött nem Adarlan zászlója lobog. Meglepően hamar ráunt arra, hogy fogadásokat kössön ezekre az úgynevezett bajnokjelöltekre. Egyértelműnek tűnt, hogy a végső összecsapásra majd Káin és Celaena között kerül sor. Addig pedig... Na szóval, felesleges lett volna a figyelmét a többi jelöltre pocsékolnia.

– Már megint duzzogsz. Valami felzaklatta az én kiskutyámat? Hírt kaptál Rosamundról? Szegény kisfiam, milyen csúnyán összetörték a szívedet! – kiáltotta a királyné fejcsóválva. – De már több mint egy év is eltelt azóta...

A fiatalember nem válaszolt. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy Rosamundra gondoljon. Vagy a férjére, arra a durva alakra, akiért a lány elhagyta.

Néhány előkelőség táncolni kezdett. Hullámzó mozgással kerülgették egymást. Páran vele egykorúak voltak. A herceg mégis úgy érezte, hogy eltávolodott tőlük. Nem érezte magát idősebbnek, bölcsebbnek meg főleg nem. Mintha csak... mintha azt érezte volna...

Valamiért az az érzése támadt, mintha a belsejében rejtőző valami egész egyszerűen lehetetlenné tette volna, hogy örömét lelje a mulatozásban. Nem bírta elviselni az udvaroncok képmutatását, ahogy azok erőnek erejével semmibe vették a kinti világot. Mindennek nem a hercegi cím volt az oka. Serdülőkorában nagyon is élvezte a többiek társaságát. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy valami örökre el fogja választani a többiektől. Az egészben mégis az volt a legszörnyűbb, hogy az udvaroncok mintha észre sem vették volna ezt a különbséget. Fogalmuk sem volt arról, hogy a herceg másnak tartja magát. Ha nem lett volna Chaol, kétségbeejtően magányos lett volna.

– Tudom, hogy az apád rendkívül sok feladatot bízott rád – folytatta az anyja, majd elefántcsontfehér ujjával odaintette magához az egyik udvarhölgyet. – Ha azonban veszed magadnak a fáradságot, és van egy ráérő pillanatod, amikor anyádra vagy a királyság jövőjére gondolnál, akkor nézd át ezt a papírt.

Az udvarhölgy mélyen pukedlizett, és a herceg felé nyújtott egy összehajtogatott papirost. Az irományon az anyja vérvörös pecsétje ragyogott. Dorian feltépte a levelet, és a gyomra valósággal görcsbe rándult, amikor meglátta a hosszú névsort. Előkelő úrihölgyek nevei sorakoztak egymás alatt. Kivétel nélkül megfelelő korban voltak ahhoz, hogy férjhez menjenek.

– Ez meg mit jelentsen? – csattant fel, és legszívesebben cafatokra tépte volna az irományt. Az anyja lefegyverző mosollyal válaszolt:

– A szóba jöhető menyasszonyok névsora. Bármelyik hölgy alkalmas volna rá, hogy koronát viseljen a fején. Ezenfelül pedig mindannyiukról biztosan tudom, hogy képesek lesznek örökösöket adni neked.

Dorian az egyik mellényzsebébe csúsztatta a névsort. Egyszerűen képtelen volt megülni a fenekén.

– Majd még meggondolom a dolgot – jelentette ki, és mielőtt az anyja válaszolhatott volna, lelépett a gazdagon díszített emelvényről. Abban a pillanatban öt ifjú hölgy vette körbe. Az egyik táncolni szeretett volna, a másikat az érdekelte hogy van a herceg, a harmadik azt tudakolta, hogy részt vesz-e Samhuinn éjszakáján a bálon. Be nem fogták volna a szájukat. Dorian üveges tekintettel bámulta őket. Nem kellett volna legalább a nevüket tudnia?

Elnézett a szépségek drágaköves ékszerekkel borított feje fölött, hogy kiutat találjon. Meg fog fulladni, ha túl sokáig idebent marad. Viszonylag udvariasan búcsút vett a hölgyektől, majd kisietett a fejedelmi udvar csillogó-villogó kavargásából. Úgy érezte, hogy lehetséges menyasszonyainak névsora átégeti a ruháját, és megperzseli a bőrét.

Odakint zsebre vágta a kezét, és elindult a palota egyik hosszú folyosóján. A kutyák részlegében nem volt senki sem. Az ebeket és a kopókat kivitték gyakorolni a pályára. Meg akarta nézni az egyik vemhes szukát. Persze tisztában volt vele, hogy az újszülött kutyákról addig semmi sem fog kiderülni, míg meg nem kezdődik az ellés. Remélte, hogy a szuka fajtiszta kölykökkel lepi meg, bár tudni lehetett róla, hogy gyakran és ügyesen kiszökik a ketrecéből. Ez a kopó volt a leggyorsabb mindközül, de a herceg nem tudott megbirkózni a szuka ösztönös vadságával.

Ezért aztán nem is nagyon tudta, hová tart. Egyszerűen csak ment az orra után. Mindegy volt, hogy hová.

Kikapcsolta a mellénye legfelső gombját. Egy nyitott ajtó felől kardok csattogása hallatszott. Megtorpant. A bajnokjelöltek edzőtermének ajtaja előtt állt. Mostanra már véget ért a kiképzés, ám ennek ellenére...

A lány volt bent.

Aranyhaja valósággal ragyogott, ahogy eltáncolt a három testőr mellett. Mintha nem is markolta volna a fegyvert, hanem az acélkard is a keze része lett volna. Esze ágában sem volt elhátrálni a fegyveresek elől. Ügyesen oldalra mozgott, és megkerülte őket.

Bal kéz felől valaki tapsolni kezdett. A négy párbajozó megállt. Mindannyian lihegtek. Dorian jól látta, hogy az orgyilkos kajánul elmosolyodott. Kiálló pofacsontján izzadság csillogott, kék szeme valósággal ragyogott. Hogy lehet ennyire csinos? Csak...

Előlépett a tapsoló alak. Nehemia hercegnő nem a megszokott fehér díszruháját viselte. Sötét zubbonyt és bő nadrágot hordott. A karja hajlatában gazdagon faragott vívóbotot tartott.

A hercegnő vállon veregette az orgyilkost. Mondott valamit, amin a lány nevetni kezdett. Dorian körülnézett. Hol a csudába volt Chaol vagy Brullo? Hogy került Adarlan orgyilkosa Eyllwe hercegnőjének társaságába? Ráadásul karddal a kezében! Ez nagyon nem volt rendjén. Főleg azután, hogy a minap az egyik bajnokjelölt megpróbált elszökni.

Amikor Dorian belépett hozzájuk, szélesen rámosolygott a hercegnőre, és meghajolt. Nehemia csupán egy ingerült biccentésre méltatta. Nem is csoda. A herceg megragadta Celaena kezét. A lány bőrének fém- és izzadságszaga volt, ennek ellenére kezet csókolt neki. Miközben az ajka hozzáért, felemelte a tekintetét, hogy a szemébe nézhessen.

– Lillian úrnő — lehelte a lány bőrébe.

– Hercegi fenség – felelte az orgyilkos, és megpróbálta elhúzni a kezét. Dorian azonban erősen tartotta.

– Válthatnánk néhány szót? – kérdezte, és maga után vonszolta, mielőtt az orgyilkos válaszolhatott volna. Amikor hallótávolságon kívülre kerültek, azonnal ráförmedt. — Hol van Chaol?

– No de fenség, illik így beszélni hőn szeretett bajnokjelöltjével? – méltatlankodott a lány, és karját összefonta a melle előtt. A herceg savanyúan nézett rá.

– Szóval hol van?

– Nem tudom, de ha fogadni akarnék, akkor azt mondanám, hogy Szemzabáló széttrancsírozott holttestét vizsgálja. Lehet persze, hogy éppen Sven hullájától szabadul meg. Ami pedig azt illeti, Brullo megengedte nekem, hogy délutánonként annyi időt töltsék el itt, amennyi csak jólesik. Talán nagyuram is tudja, hogy holnap újabb erőpróba vár rám.

Még szép, hogy tudta.

– Mit keres itt Nehemia hercegnő?

– Benézett hozzám, és amikor Philippa elmondta neki, hogy itt talál, akkor mindenképpen be akart állni gyakorolni. Úgy tűnik, minden nő nyugtalanná válik, ha túl sokáig nem markolhat fegyvert — magyarázta vigyorogva a lány.

– Régebben nem voltál ennyire beszédes.

– Talán, ha fenséged kegyeskedett volna szóba elegyedni velem, akkor hamarabb is rájött volna, hogy ilyen kis szószátyár vagyok.

A herceg felhördült, nem tudott ellenállni a csábításnak, pedig tudta, hogy baja lesz belőle.

– Mégis mikor beszélhettem volna veled?

– Nagyuram, ugye kegyeskedik emlékezni arra az apróságra, hogy Távolvégből együtt jöttünk idáig? Ezenfelül pedig már hetek óta itt vagyok a városban.

– Küldtem neked könyveket – figyelmeztette a herceg.

– És talán egyetlenegyszer is megkérdezte, hogy elolvastam-e őket? Elfeledkezett volna ez a lány arról, hogy éppen kihez beszél?

– Egyszer igenis beszéltem veled, mióta megjöttünk.

Az orgyilkos megvonta a vállát, és megpróbált hátat fordítani. A herceg ingerülten, ám ugyanakkor kissé kíváncsian megragadta a karját. A lány türkizkék szeme felvillant, ahogy a kezére nézett. Dorian szíve gyorsabban kezdett el dobogni, ahogy találkozott a pillantásuk. Igen, a bajnokjelöltje tényleg gyönyörű volt, még ilyen izzadtan is.

– Fenséged nem fél tőlem? – hallatszott a kérdés. A lány tekintete a herceg kardjára tapadt. — Vagy netán nagyuram ugyanolyan jól kezeli a fegyvert, mint a derék Westfall kapitány?

Dorian közelebb lépett, és erősebben szorította a karját.

– Jobb vagyok nála – suttogta az orgyilkos fülébe. Hát igen: a lány elpirult, és lesütötte a szemét.

– Na szóval... – folytatta volna, de már elkésett vele. A herceg úgy érezte, hogy győzött. A bajnokjelölt karba tette a kezét. – Fenséged rendkívül tréfás kedvében van.

– Megteszek minden tőlem telhetőt – hajolt meg túljátszott eleganciával a herceg. – De Nehemia hercegnő akkor sem lehet itt veled.

– Már miért ne lehetne? Talán azt hiszi, hogy meg fogom ölni? Mégis, miért ölném meg az egyetlen embert a palotában, aki nem nyáladzó idióta?

A szúrós pillantás egyértelművé tette, hogy a trónörökös is ez utóbbiak közé tartozik.

– És azt még nem is említettem, hogy a hercegnő testőrei egy szempillantás alatt lemészárolnának, mielőtt még kezet emelhetnék rá.

– Ez akkor sem lehetséges. A hercegnő azért jött ide, hogy megismerje a szokásainkat, nem azért, hogy vívni tanuljon.

– Egy hercegnő... az bizony hercegnő. Azt tesz, amit akar.

– Ezek szerint, ha nem tévedek, te akarod kiképezni a fegyverforgatásra.

– Lehet, hogy fenséged mégiscsak fél egy kicsit tőlem? — vigyorgott a lány félrehajtott fejjel.

– Azonnal visszakísérem a lakosztályába.

– A Rém segítsen benne nagyuramnak! — hajlongott félreállva az orgyilkos.

Dorian beletúrt a hajába, és odasietett a hercegnőhöz. A sötét bőrű hölgy csípőre tett kézzel várta.

– Fenséges hercegnő – szólalt meg az ifjú, és intett a nő két testőrének, hogy jöjjenek oda. – Attól tartok, hogy vissza kell térnie a lakosztályába.

Nehemia felvonta az egyik szemöldökét, és elnézett Dorian válla fölött. A herceg ingerülten hallotta, hogy Celaena valamit a vendég anyanyelvén magyaráz. A hercegnő ingerülten a padlóra csapott a botjával. Dühösen a vendéglátójára förmedt. Dorian csupán egészen kicsit értette Eyllwe nyelvét, és rangos vendégük érthetetlenül gyorsan beszélt. Szerencsére az orgyilkos lefordította a szavait.

– Őfensége azt mondja, hogy fenséges hercegséged méltóztasson visszatérni a puha párnái közé, és csak táncikáljon nyugodtan, de hagyjon minket békén.

A fiatalember nagy erőfeszítés árán megőrizte a komolyságát.

– Mondd meg neki, elfogadhatatlan, hogy itt vívjon. Celaena mondott valamit. Válaszul a hercegnő csak legyintett, majd határozott léptekkel elindult a vívásra kijelölt rész felé.

– Mit mondtál neki? – tudakolta Dorian.

– Azt, hogy fenséged önként jelentkezett vívópartnernek – felelte a szemérmetlen teremtés. — Na? Csak nem akar csalódást okozni egy hercegnőnek?

– Nem fogok leállni vívni vele.

– Jobban szeretné velem próbára tenni az ügyességét?

– Csak ha kettesben küzdünk a lakosztályodban – vágta rá azonnal a fiatalember. – Ma éjjel.

– Oh, annyira várom – mosolygott álszenten a lány, és elkezdett a hajával játszani.

A hercegnő viszont olyan határozott ügyességgel pörgette meg a vívóbotját, hogy Dorian nyelt egy nagyot. Úgy döntött, talán mindenki jobban jár, ha a vendég ma nem veri pépesre az ország trónörökösét. A herceg talpraesett módon ezért odasietett a fegyverállványhoz, és kiválasztott két fából készült gyakorlókardot.

– Mi lenne, ha inkább elsajátítanánk a kardvívás alapjait? – kérdezte Nehemiától. Legnagyobb megkönnyebbülésére a hercegnő biccentett, és a vívóbotját átadta az egyik testőrének. Elvette Doriantól az egyik gyakorlókardot. A herceg megkönnyebbülten felsóhajtott. Celaenának mégsem sikerül bolondot csinálnia belőle!

– Ilyen a legelső beállás — fordult a hercegnő felé, és védekező testtartásba helyezkedett.