25. FEJEZET

ÁLMÁBAN CELAENA ÚJRA VÉGIGMENT a hosszú, titkos folyosón. Nem vitt magával sem gyertyát, sem fonalat, hogy visszataláljon. A hármas elágazásnál a jobb kéz felőli bejáratot választotta. A másik kettő nyirkosnak és barátságtalannak tűnt. Ezt viszont melegnek és kellemesnek érezte. A szag pedig... már nem a penész bűze csapta meg az orrát, hanem rózsák illata. A kacskaringós folyosó váratlanul keskeny, lefelé vezető lépcsőben folytatódott. Nem tudta, hogy miért, de nem akarta megérinteni a kőfalat. A csigalépcső nagyon hosszú volt. Időnként egy-egy ajtó vagy folyosó torkolata mellett haladt el. A rózsák illata vezette. Kezdett elfáradni, már megunta a gyaloglást, amikor elérte a lépcső alját. Megtorpant. Egy régi, fából ácsolt ajtó előtt állt.

Az ajtó közepén koponyát formázó bronzkopogtató lógott. A halálfej mintha csak mosolygott volna. Celaena némán várta, hogy feltámadjon a rettenetes szellő. Vagy valaki sikoltozni kezdjen. Vagy a levegő lehűljön, és nyirkossá váljon. A folyosó azonban továbbra is meleg maradt, és a csodálatos illat sem tűnt el. A lány összeszedte a bátorságát, és benyitott. Az ajtó nesztelenül feltárult.

Arra számított, hogy egy sötét, elfeledett kamrában találja magát. De valami egészen más tárult a szeme elé. A mennyezet parányi nyílásán keresztül beragyogott a holdfény. Megvilágította a sima kőlapon fekvő gyönyörű márványszobor arcát. De nem, nem is szobrot látott. Hanem szarkofágot! Egy sírkamrába jutott.

A mennyezetet faragott fák díszítették. Ágaik odafent egy alvó női alak fölé nyúltak. Az ismeretlen sírja mellett egy másik síremlék is látszott. A faragás egy férfit ábrázolt. De miért fürdött a nő arca holdfényben? És miért nyelte el sötétség a férfit?

A szobor alapján az elhunyt jóképű lehetett. Gondosan ápolt szakálla rövidre volt nyírva. Széles, ránctalan homloka, egyenes, vaskos orra volt. Mindkét keze a mellére helyezett kőkardon pihent. A fegyver markolata majdnem az álláig ért. Celaena elakadó lélegzettel bámulta. A férfi koronát viselt a fején.

Ahogy a nő is. Nem valami ízléstelen, otromba tákolmányt, ha nem keskeny, elegáns pántot. A közepébe foglalt kék drágakő szépen csillogott. A szobor ezt az egyetlen ékszere viselte. Hosszú, hullámos haja kétoldalt beborította a ravatal kövét. Olyan finoman faragták ki, hogy Celaena azt hitte, valódi hajfürtöket lát. Odahajolt, és remegő kézzel megérintette a holdfényben fürdőző sima, fiatalos arcot.

Az hideg volt és kemény, ahogy egy szoborhoz illik.

– Melyik királynő voltál? – töprengett a lány, és a hangja visszhangot vetett a néma kamrában. Megsimogatta a nő ajkát és a homlokát. A meglepetéstől kitágult a szeme. Éppen csak hogy ki tudta tapintani a királynő homlokába metszett finom jelet. Az ujját újra és újra végighúzta rajta. A holdfényben egészen egyszerűen lehetetlen volt kivenni az ábrát. Celaena árnyékot vetett rá az egyik kezével. A gyémánt alakba kétoldalról nyilak hatoltak. Középre függőleges vonalat véstek...

Ezt a rémjelet már látta korábban. Megborzongott, és ellépett a síremlék mellől. Tiltott helyen járt.

Valamibe beleakadt a lába. Megtántorodott, és közben a padlóra nézett. Leesett az álla. A követ szinte elborították a csillagok. A faragványok kiemelkedtek a padlóból. Az éjszakai égbolt tükörképét látta. A mennyezet pedig a földet ábrázolta. Miért állt itt minden a feje tetején? Körbenézett a falakra. A döbbenettől a szívéhez kapta a kezét.

A sima felszínbe számtalan rémjelet metszettek. Sokat spirálba, másokat hurokba, némelyeket egyenes vonalba vagy négyszögbe rendeztek. Az apróbb rémjelekből nagyobb jegyek álltak össze. Ezekből pedig még hatalmasabb szimbólumok formálódtak. Hamarosan ügy érezte, hogy az egész síremlék mondani akart valamit, ám ő képtelen megérteni az üzenetet.

Alaposabban megnézte magának a két kő síremléket. Írást fedezett fel a királynő lábánál. Óvatosan közelebb lépett a fekvő női alakhoz. A kőbe csupán néhány szót véstek:

Ó! Az idő rése! Semmit sem értett. A két elhunyt bizonyára fontos uralkodó, a régi idők nagy fejedelme lehetett, de...

Visszament a szobor fejéhez. A királynő arcából mélységes nyugalom áradt. Valamiért mintha ismerősnek tűnt volna. Celaenának az arcot elnézve a rózsák illata jutott az eszébe. Ugyanakkor valami nem volt teljesen rendben az elhunyttal. Mi lehetett az?

Kis híján felkiáltott, mikor rájött a válaszra. Megpillantotta a hegyes füleket. A tündéreknek, a halhatatlanoknak volt ilyen a füle. Csak hát az elmúlt ezer évben egyetlen tündér sem házasodott be a Havilliard házba. Azelőtt is csupán egyetlen alkalommal történt ilyesmi. Igaz, akkor is csupán egy félvér került az emberek közé. Ha viszont az ő szobrát látta maga előtt, akkor az itt fekvő nő egy tündér, legalábbis félig az. Akkor nem lehetett más... mint...

Celaena hátratántorodott. Nekihátrált a falnak. Heves mozgása felkavarta a kamra porát.

A férfi nem más, mint Gavin, Adarlan első királya. Az ott mellette pedig Elena szobra. Ő volt Terrasen első hercegnője, Brannon leánya és Gavin felesége, királynője.

A lány szíve olyan hevesen vert, hogy elfogta a szédülés. Képtelen volt megmozdulni. Nem lett volna szabad lejönnie a sírkamrába. Nem lett volna szabad lábát a halottaknak szentelt helyre tennie, miközben magán viseli bűnei minden szennyét és mocskát. Elkerülhetetlen a megtorlás. Valami kísérteni fogja, hogy megbüntesse azért, mert megzavarta a holtak békéjét.

De miért volt annyira elhagyatott a sírkamra? Miért nem jött ide le senki, hogy a halottak ünnepén megemlékezzen az elhunytakról? Miért nem borították virágok a padlót? Miért felejtette el a világ Elena Galathynius Havilliardot?

A helyiség túlsó fala előtt ékszerek és fegyverek halma hevert a földön. Egy aranyozott páncél elé erős tartóban gyönyörű kardot helyeztek. Ismerte ezt a fegyvert. Közelebb lépett a kincsekhez. Gavin legendás kardját látta maga előtt. A király ezzel a fegyverrel a kezében vetette bele magát a földrészt kis híján darabokra szaggató, zabolátlan háborúkba. Ez a penge pusztította el Erawan sötét nagyurát. Több mint ezer év is eltelt, mégsem kezdte ki a rozsda. A varázserő már eltűnt a világból, ám a pengébe kovácsolt mágia továbbra is megmaradt.

– Damaris – mondta ki suttogva a fegyver nevét.

– Jól ismered a múltadat – szólalt meg egy csengő női hang. Celaena összerezzent. Feljajdult, amikor megbotlott egy lándzsa nyelében, és belezuhant egy arannyal teli ládába. Az ismeretlen nevetni kezdett. Az orgyilkos megpróbált felkapni egy tőrt, egy gyertyatartót, valamilyen fegyvert. Amikor azonban meglátta, hogy ki nevetett, valósággal megdermedt.

A jelenés egész egyszerűen leírhatatlanul szép volt. Gyönyörű arcát a holdfényben csillogó folyóvízhez hasonlító ezüst haj fogta keretbe. A szeme kék kristályként ragyogott. A bőre fehér volt, mint az alabástrom. A füle pedig egyértelműen hegyben végződött.

– Ki vagy te? – suttogta az orgyilkos. Bár előre tudta a választ, mégis az idegen szájából akarta hallani.

– Tudod, hogy ki vagyok – válaszolta Elena Havilliard.

Az ősi szobrász tökéletes munkát végzett a síremlék kialakításakor. Celaena moccanni sem mert, nem törődött vele, hogy a láda deszkája fájdalmasan nyomja a hátát és a lábát.

– Szellem vagy?

– Nem egészen — válaszolta Elena királynő. Segített a lánynak kikászálódni a ládából. Kezének érintése hideg, de nagyon is szilárd volt. – Nem élek, de nem is a szellemem kísért e helyen.

A tekintete a mennyezet felé villant. Az arca elkomorult.

– Sokat kockáztattam azzal, hogy ma éjjel eljöttem ide. Celaena önkéntelenül is arrébb lépett.

– Kockázatot vállaltál?

– Nem maradhatok itt sokáig, ahogyan te sem – magyarázta a királynő. Mégis milyen elképesztő álomba került?

– Egyelőre elvonják a figyelmüket, de... – Elena Havilliard a férje szobrára nézett. Celaena feje sajogni kezdett. Odafenn éppen Gavin Havilliard próbálja meg elterelni valakinek a figyelmét?

– Mi szükség van erre?

– Ott van a nyolc őrző. Tudod, hogy kikről beszélek.

Celaena először értetlenül bámulta, de aztán rájött a válaszra:

– Az óratorony vízköpő szörnyeiről? A királynő bólintott.

– Ők őrzik a világaink közötti átjárót. Sikerült némi időt nyernünk, így képes voltam átjönni ide...

Megragadta Celaena mindkét karját. Meglepően erős volt a szorítása.

– Jól figyelj arra, amit mondok! Semmi sem a véletlen műve. Mindennek jó oka van. Fontos volt, hogy eljussál a palotába. Ugyanígy lényeges az is, hogy kiképeztek orgyilkosnak. Megtanultad mind azt, ami az életben maradásodhoz szükséges.

A lány most már tényleg rosszul lett. Remélte, hogy Elena nem hozza szóba azt, amire Celaena nem akart visszaemlékezni. Nem szerette volna, hogy a királynő megemlítse azokat a dolgokat, melyeket nagy erőfeszítések árán próbált meg elfelejteni.

– Sötét gonoszság vert tanyát ebben a palotában. Annyira elvetemült, hogy még a csillagok is megremegnek tőle. Rosszindulata visszhangot ver valamennyi világban – folytatta a királynő. – Meg kell állítanod! Felejtsd el a barátaidat, felejtsd el, kinek mivel tartozol, felejtsd el, mire esküdtél. Pusztítsd el, mielőtt túl késő lesz! Mielőtt szélesre tárul az átjáró, és többé már nem lehet helyrehozni az okozott kárt.

Váratlanul a magasba kapta a fejét, mintha meghallott volna valamit.

– Ó, nem maradt idő! – kiáltotta a királynő. – Meg kell nyerned az erőpróbát! Legyél te a király bajnoka! Hiszen te látod az emberek szenvedését. Erileának rád van szüksége. Arra, hogy te legyél a bajnok.

– De hát...

A királynő a zsebébe nyúlt.

– Nem láthatnak meg idelent. Ha erre sor kerülne, akkor... az végzetes volna. Viseld ezt.

Egy hideg fémdarabot nyomott Celaena kezébe.

– Megoltalmaz a bajtól – kiáltotta, és az ajtó felé tolta a lányt. – Ma éjjel idevezettek. Csakhogy nem én. Engem is idevonzott valami. Valaki azt akarja, hogy tanulj, hogy megértsd a dolgokat...

A királynő újra felfelé fordította a fejét, amikor dühödt morgás támadt a levegőből.

– Már jönnek is – suttogta.

– De hát semmit sem értek! Én nem vagyok... Összetévesztesz valakivel!

Elena királynő Celaena vállára tette a kezét, és megcsókolta a homlokát.

– A bátor szív ritka adomány – jelentette ki váratlan nyugalommal. – Engedd, hogy vezessen!

A hangos vonyítástól szinte megremegtek a falak. Celaena vére jéggé dermedt.

– Eredj! — kiáltotta a királynő, és kilökte a lányt a folyosóra. – Rohanj! Celaenanak már a legcsekélyebb biztatásra sem volt szüksége. Rohanva a lépcsők felé vetette magát. Olyan gyorsan futott, hogy bele gondolni sem maradt ideje, mit is tesz. A mélységből sikoltás, majd hörgés hallatszott. A menekülő kis híján elhányta magát, miközben felfelé száguldott. A magasban észrevette a hálószoba fényét. Egyre közelebb ért hozzá. A háta mögött halk hangon felkiáltott valaki. Mintha az ismeretlen megértett volna egy összefüggést, amitől dühbe gurult.

Keresztülvetette magát az ajtónyíláson, és már csak az ágyát látta, amikor minden elsötétedett.

Celaena kinyitotta a szemét. Hangosan zihálva kapkodott levegő után. Még mindig a tegnapi ruháját viselte. Most már biztonságban volt. A saját szobájában. Mi a fenéért kínozzák ilyen különös, zaklató álmok? És miért lihegett ennyire? Hát persze. Meg kell keresnie a palotában rejtőzködő gonoszt, hogy elpusztítsa. Már csak ez hiányzott!

Oldalra fordult, és legszívesebben máris mély álomba merült volna, ám ekkor megérezte a tenyerének nyomódó fémet. Adják az egek, hogy csak Chaol gyűrűjét szorongassam! Persze tudta, hogy nem a gyűrű van a markában. A tenyerében egy pénzérme nagyságú, vékony láncra fűzött aranyamulett feküdt. Legszívesebben üvölteni kezdett volna. A gyönyörűen megmunkált ékszer közepét két, egymást átfedő körvonal díszítette. Az egyik felül volt, a másik pedig alul. Ahol fedték egymást, ott egy parányi kék drágakő tündökölt. Az amulett középső része emiatt egy csillogó szemre hasonlított. Középen egyenes vonal szelte át az egészet. Gyönyörű, különös és...

Celaena a faliszőnyeg irányába pillantott. Az ajtó nem volt be zárva.

Kiugrott az ágyból. Olyan erővel vágódott a falnak, hogy a válla hangosan megreccsent. A fájdalom ellenére odaugrott az ajtóhoz, és szorosan bezárta. Most már tényleg csak az hiányzott volna, hogy a lent ólálkodó dolgok utánajöjjenek a lakosztályába. Vagy hogy újra belefusson Elenába.

Zihálva lépett hátra. Alaposan szemügyre vette a faliszőnyeget. A faláda mögött jól látszott a magas női alak. Megrezzent, mert felismerte, hogy Elena képmását látja. A királynő pontosan ott volt, ahol az ajtó rejtőzött a szőnyeg alatt. Ügyesen kitalált jelzés.

Celaena fát rakott a tűzre. Gyorsan felvette a hálóingét, és bebújt az ágyba. Erősen szorította a maga barkácsolta, kezdetleges kést. Az amulett ott hevert, ahogy hagyta. Ez majd megoltalmaz...

Újra a titkos ajtó felé pillantott. Nem hallott sikoltozást, sem vonyítást. Semmi sem utalt az előbb történtekre. Mégis...

Az orgyilkos halkan káromkodni kezdett, de egy gyors mozdulattal mégiscsak a nyakába akasztotta a láncot. A könnyű ékszer egészen meleg volt. Az álláig felhúzta a takarót. Becsukta a szemét, és megpróbált elaludni. Attól tartott, bármikor lecsaphat rá egy kar mos mancs. Letépheti a fejét. Ha az előbb nem álmodott... Ha nem csupán hallucinálta mindezt...

Megmarkolta a nyakláncot. Legyél a király bajnoka! Ez menni fog. Hiszen amúgy is erre készült. De vajon mi lehet Elena szándéka? Erielának olyan királyi bajnokra volt szüksége, aki tisztában van a tömegek szenvedésével. Ez is érthetőnek tűnt. De mindezt miért pont Elenának kellett Celaena tudtára adnia? És mégis mi köze van az egésznek a legelső utasításához, hogy keresse meg és pusztítsa el a kastélyban rejtőzködő szörnyűséget?

Gondosan odafigyelt a megfelelő légzésre. Megpróbált lehiggadni. Mélyen belefúrta magát a párnái közé. Micsoda ostobaság volt éppen Samhuinn ünnepén kinyitni egy titkos ajtót! Talán csak saját magának köszönheti ezt az egészet? Kinyitotta a szemét, és bámulni kezdte a faliszőnyeget.

Valamilyen gonosz erő telepedett meg a palotában... Pusztítsd el...

Hát nem volt már amúgy is éppen elég baja? Elena második parancsának gond nélkül engedelmeskedni fog. Csak az az első... Na, amiatt még bajba keveredhet. Amúgy sem mászkálhat csak úgy, kénye-kedve szerint a palotában. Nem ütheti mindenbe bele az orrát! Viszont ha tényleg létezik ez a fenyegetés, akkor nem csupán az ő élete kerül veszélybe. Az ellen semmi kifogása sem lett volna, ha valamilyen sötét erő elpusztítja Káint, Perringtont, a királyt és Kaltain Rompiert. Ha viszont baja eshet Nehemiának, vagy éppen Chaolnak és Doriannak...

Hangosan felhördült. Ha mást nem is tesz, szétnézhet alaposabban is odalent a sírkamrában. Talán megtud majd valamit Elena céljáról. Ha pedig semmire sem jutna odalent... Hát akkor legalább megpróbálta.

Enyhe szellő lebbent a hálószobában. Rózsák illatát hozta magával. Celaena csak jóval később tudott elaludni. Igencsak nyugtalan volt az álma.