27. FEJEZET

AZNAP DÉLUTÁN CELAENA a szénfekete óratorony előtt állt. Az építmény szokatlanul sötétnek tűnt, mintha valahogy magába nyelte volna a nap haldokló sugarait. Tetején a szörnyszobrok mozdulatlannak tűntek. Eszük ágában sem volt megmoccanni. A kisujjukat sem mozdították. Az őrzők. Elena ilyen néven emlegette őket. De vajon mit őrizhettek? A királynőt kellőképpen megrémisztették ahhoz, hogy távol akarjon maradni tőlük. Persze, ha Elena rájuk gondolt volna, akkor azt nyugodtan meg is mondhatta volna. Nem mintha Celaenának túlságosan nagy kedve lett volna, hogy elkezdje keresni a titokzatos gonoszt. A nyomozás igencsak nagy bajba sodorhatná. Még az is megtörténhet, hogy vele is végeznek, mielőtt még megszerezhetné a királyi bajnok címét.

Ennek ellenére felbőszítette, hogy a halott királynő olyan érthetetlenül beszélt mindenről.

– Miért bámulod ilyen megszállottan ezeket a rondaságokat? – kérdezte Nehemia halkan. A lány a hercegnő felé fordult.

– Szerinted tudnak mozogni?

– Kűbűl fárágták űket, Lillian – válaszolta a vendég a közös nyelven. Hazája akcentusa már nem érződött olyan erősen.

– Milyen szépen mondtad! – kiáltotta Celaena mosolyogva. – Nagyon ügyes vagy! Már az első lecke után megszégyenítesz a tudásoddal!

Sajnálatos módon az orgyilkos nyelvtudása nem fejlődött ugyanilyen mértékben. Nehemia tekintete valósággal ragyogott.

– Gonosz dolgoknak tűnnek – állapította meg az anyanyelvén.

– Azoktól a rémjegyektől pedig kilel a hideg – biccentett Celaena. Az egyik ilyen jel mellett álltak. Tekintetével megkereste a többit. Összesen tizenkét jelet találtak. Hatalmas kört alkottak a magányos torony körül. Még csak halvány elképzelése sem lehetett a vésetek jelentéséről. Egyik sem hasonlított azokra, amelyeket Xavier holtteste körül látott. Mégis érezte, hogy valamilyen kapcsolat lehet közöttük. A barátnőjére sandított. – Tényleg nem tudod elolvasni őket?

– Nem — vágta rá gyorsan a hercegnő. Elfordult, és elindult az apró udvart keretező sövény felé. — Nem kéne velük foglalkoznod. Ne akard megtudni, hogy mit jelentenek!

A válla fölött még hátranézett.

– Csak bajod lehet belőle.

Celaena összefogta maga körül a köpenyét, és a hercegnő nyomába eredt. Úgy érezte, még néhány nap, és megkezdődik a havazás.

Gyorsan teltek a napok. Közeledett Yule ünnepe. Persze még így is két hónap maradt a végső összecsapásig. Élvezte, hogy meleg köpenyt viselhet. Még nagyon is jól emlékezett rá, hogy az előző télen menynyit szenvedett Távolvég dermesztő hidegétől. A tél kegyetlenül zord a Ruhnn-hegység árnyékában. Csoda, hogy nem fagytak le az ujjai. Ha vissza kell mennie oda, a következő tél meg fogja ölni.

– Nyugtalannak látszol – szólalt meg Nehemia, amikor a lány odaért mellé, és a vállára tette a kezét.

– Semmi bajom – válaszolta Celaena Eyilwe nyelvén, és a hercegnőre mosolygott. – Csak nem szeretem a telet.

– Még sohasem láttam havat – válaszolta Nehemia, és felpillantott az égre. – Vajon meddig tart majd az újdonság varázsa?

– Remélem, elég sokáig ahhoz, hogy ne legyél szomorú a huzatos folyosók, a dermesztő reggelek és a félhomályos nappalok miatt.

A hercegnő nevetni kezdett.

– Gyere velem Eyllwébe, amikor hazatérek! Remélem, elég sokáig maradsz mellettem, hogy megtapasztald a nyarunkat. Akkor majd nagyon is értékelni fogod a fagyos reggeleket, ha egy napot megúszol perzselő napsütés nélkül.

Celaena korábban egyszer már átélt egy ilyen perzselő nyarat a Vörös-sivatagban. Ezt inkább nem említette meg, hiszen akkor Nehemia valószínűleg kérdezősködni akart volna. Ehelyett csupán ezt mondta:

– Nagyon szívesen látnám a szülőföldedet.

Nehemia pillantása egy szívdobbanásnyi időre megtapadt Celaena homlokán, majd a barna bőrű nő elvigyorodott:

– Látni is fogod.

Az orgyilkos szeme felragyogott. Félrehajtott fejjel alaposabban is szemügyre vette az előttük tornyosuló palotát.

– Vajon Chaol rájött már, hogy kik követték el ezeket a mocskos gyilkosságokat?

– A testőreim arról számoltak be, hogy az utolsó áldozatot... Különös kegyetlenséggel mészárolták le.

– Az nem kifejezés – suttogta Celaena, majd mozdulatlanul bámulta, ahogy a lenyugvó nap fénye arany, vörös és kék színek örvénylő forgatagává változtatta a palota falait. Az üvegből épült királyi székhely hivalkodó volt, ám ennek ellenére kénytelen volt beismerni, hogy időnként azért tényleg lenyűgözően szépnek látszott.

– Láttad a holttestet? Az őreimet még csak a közelébe sem engedték.

– Igen, de inkább megkímélnélek a részletektől – biccentett az orgyilkos.

– Ne tarts semmitől! — válaszolta kényszeredett mosollyal Nehemia. Celaena összevonta a szemöldökét.

– Mindent összekentek a vérével. A falakat meg a padlót is.

– Elkenték a vért? – tudakolta suttogva a hercegnő. – Nem csak kifröccsent vérfoltokat láttál?

– Nem hinném. Mintha valaki rajzolt volna valamit a vérrel. Felismertem, hogy némelyik jel a rémjegyekre hasonlít. A legtöbbjüket azonban teljesen elkenték – magyarázta a lány, aztán a feltámadó emlékek miatt megrázta a fejét. – A férfi testéből csomó minden hiányzott. A legfontosabb belső szervei. Mintha csak nyaktól köldökig felmetszették volna a hasát... Ne haragudj, de látom, hogy mindjárt rosszul leszel! Hiba volt, hogy elmeséltem.

– Dehogyis! Folytasd, kérlek! Még mije hiányzott? Celaena töprengett egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna:

– Az agya. Valaki beszakította a koponyája tetejét, és eltüntette az agyvelőt. Az arcáról pedig letépték a bőrt.

Nehemia némán bólintott. Mintha csak az előttük lévő csupasz bokrot bámulta volna. Ráharapott az alsó ajkára, és Celaena figyelmét nem kerülte el, hogy a barátnője ökölbe szorította a kezét. A hercegnő hosszú, fehér ruhát viselt. Feltámadt a hűvös szél. Belekapott Nehemia dús, finom tincseibe. A fürtök közé font aranyszálak halkan csilingeltek.

– Sajnálom — szabadkozott Celaena. – Nem kellett volna...

A hátuk mögül nehéz léptek hallatszottak. Mielőtt megpördülhetett volna, meghallotta egy férfi hangját:

– Ezt nézd meg!

Feszülten figyelte, ahogy Káin megáll a hátuk mögött, félig az óratorony árnyékában. Verin, a göndör hajú, mocskos szájú tolvaj állt mellette.

– Ti meg mit akartok? – förmedt rájuk a lány.

Káin gonoszul elvigyorodott. A napbarnított férfi mintha meg nőtt volna mostanában. Persze, lehet, hogy csak Celaena képzelődött.

– Attól, hogy úgy teszel, mintha úrihölgy volnál, valójában maradsz, aki vagy – szólalt meg a vadember. Celaena a szeme sarkából Nehemiára pillantott. A hercegnő hűvös arckifejezéssel bámulta Káint. Összevonta a szemöldökét, és a szája résnyire nyílt.

A vadember azonban nem érte be ennyivel. Most már Nehemiát bámulta. Még szélesebben elvigyorodott, és elővillantotta ragyogó fehér fogait:

– Attól még nem lesz valaki hercegnő, hogy korona van a fején. Manapság ez már nem elegendő.

Celaena közelebb lépett.

– Fogd be a mocskos pofádat, különben kiverem a fogaidat! Akkor majd nem beszélsz ostobaságokat.

Káin hangosan felkacagott. Verin is nevetésben tört ki. A tolvaj megkerülte a két nőt, és a hátuk mögé helyezkedett. Celaena kihúzta magát. Nem tudhatta, hogy azok ketten elszánták-e magukat a támadásra.

– Sokat ugat a herceg ölebe – folytatta Káin. — De vajon harapni is tud?

Az orgyilkos megérezte Nehemia kezét a vállán. Lerázta magáról, és odaállt a katona elé. Olyan közel volt hozzá, hogy megérezte az arcán a férfi párás leheletét. Celaena testőrei az épületben maradiak. Nem vették észre, mi történik idekint. Halkan beszélgettek.

– Majd rájössz, ha elharapom a torkodat – vicsorogta.

– Miért majd? Miért nem most rögtön azonnal? – gúnyolódott Káin. — Gyere kicsikém, üss meg! Csapjon le rám a benned tomboló düh! Engedd ki magadból a haragot, amit azért érzel, mert kénytelen vagy mellélőni! Amikor visszafogod magad, és hagyod, hogy én érjek fel elsőként a fal tetejére. Üssél csak meg, Lillian!

Olyan halkan suttogott, hogy csak a lány hallotta a szavait.

– Mutasd meg, mit tanultál egy év alatt Távolvégben!

Celaena szívverése majdnem elállt, utána viszont őrülten zakatolni kezdett. Káin mindent tud! Tudja, hogy ki a lány, és hogy mire készül. Celaena nem is mert Nehemiára pillantani. Erősen remélte, hogy a hercegnő korlátozott nyelvtudása miatt nem értette meg a katona szavait. Verin még mindig a hátuk mögött ólálkodott.

– Komolyan azt hiszed, hogy csak egyetlen főnemes van, aki mindenre hajlandó a győzelem kedvéért? Tényleg bevetted azt, hogy egyedül a herceged meg a kapitány tudja, hogy ki vagy valójában?

Celaena keze ökölbe szorult. Két ütéssel eltöri az ádámcsutkáját, és leteríti a földre. Hadd fuldokoljon. Utána már csak egyetlen ütés re van szükség ahhoz, hogy Verin is mellé kerüljön.

– Lillian! – szólalt meg Nehemia a birodalom nyelvén. Megragadta a barátnője karját. – Dolgunk van, menjünk!

– Nagyon helyes – gúnyolódott Káin. – A gazdasszony Rittyent, a kutyuska meg szalad utána.

Az orgyilkos keze erősen remegett. Ha megüti Káint... Ha megüti, és egymás torkának esnek, akkor majd iderohannak a testőrök. Szétrángatják őket, viszont utána Chaol megtiltja, hogy újra találkozzon Nehemiával. Megtörténhet, hogy szobafogságot kap. Eltilthatják attól is, hogy délutánonként Noxszal eddzen. Ezt végiggondolva a lány szélesen elmosolyodott, megmozgatta a vállát, és kedves hangon így szólt: – Nyald ki a seggemet, Káin!

A vadember és Verin hangosan felröhögött. A két nő megfordult és elsétált. A hercegnő erősen fogta barátnője kezét. Nem azért, mert félt vagy dühbe gurult volna, csupán így akarta a tudtára adni, hogy értette a helyzetet, meg azt, hogy ő mellette áll. Celaena válaszul megszorította a vendég kezét. Nagyon régen fordult elő utoljára, hogy bárki is törődött volna vele. Úgy érezte, hogy ez olyasmi, amihez nagyon könnyen hozzá tudna szokni.

 

 

Chaol a herceg mellett állt, a belső körfolyosó egy árnyékos szegletében. A gyakorló orgyilkost figyelték. A lány iszonyatos erővel ütötte az edzőterem közepére állított gyakorlóbábut. Megüzente a kapitánynak, hogy ebéd után néhány órát az edzőteremben fog tölteni. Chaol meghívta Doriant is, hogy nézzék meg az edzést. A herceg talán most majd belátja, milyen nagy veszélyt jelent ez a lány. Nemcsak rá, de mindenkire nézve.

Celaena felmordult. Újabb és újabb ütést zúdított a bábura. Ugyanolyan ügyesen használta mind a két kezét. Az ütések hangosan csattantak. Mintha pokoli tűz tombolt volna az orgyilkos belsejében. Olyan indulat, amit nem tudott teljesen kiadni magából.

— Erősebbnek tűnik, mint amilyen régen volt — szólalt meg halkan a herceg. – Jó munkát végeztél. Remek az erőnléte.

Celaena valósággal táncolt a bábu körül. Ütött és rúgott, és elkerülte az elképzelt ellencsapásokat. Őrei az ajtóból kőmerev arccal figyelték.

– Gondolod, hogy van valami esélye Káin ellen?

A lány lába meglendült. Telibe találta a bábu fejét. Az majdnem felborult. Ez a rúgás bárkit leterített volna.

– Azt hiszem, ha nem veszíti el a hidegvérét, nem kezd el dühöngeni a párbaj során, akkor talán igen. Csak hát... Nagyon zabolátlan. És kiszámíthatatlan. Meg kell tanulnia, hogy uralkodjon önmagán. Főleg pedig ezen az érthetetlen dühön.

Ez amúgy igaz is volt. Chaol nem tudta, miért tombol ilyen gyűlölet a lányban. Talán Távolvég miatt? Vagy minden orgyilkos ilyen? Bármi is legyen az oka végtelen haragjának, Celaena egyszerűen képtelen volt uralkodni magán.

– Ez meg ki a fene? – csattant fel Dorian, amikor Nox lépett a csarnokba, és odasétált Celaenához. A lány megtorpant. Megdörzsölte bandázzsal átkötött öklét, majd letörölte az izzadságot a homlokáról, mielőtt intett volna a tolvajnak.

– Nox – magyarázta Chaol. – Tolvaj Perranthból. Jóval miniszter úr bajnoka.

Nox valamit mondott, mire Celaena vihogni kezdett. A fiatalember is elnevette magát.

– Összebarátkozott valakivel? – csodálkozott Dorian, és felvonta a szemöldökét, amikor Celaena bemutatott egy ütést Noxnak. – Segít egy vetélytársának?

– Mindennap. Általában itt töltik a délutánt, amikor a többiek már befejezték az edzést.

– És te megengeded?

A kapitány igyekezett nem törődni a herceg hangjából kiérződő indulattal.

– Ha azt akarod, hogy véget vessek neki, akkor megtiltom nekik. Dorian egy pillanatig némán meredt maga elé.

– Nem. Hadd gyakoroljon ezzel a fickóval! A többi vetélytársa könyörtelen fajankó. Szüksége lehet egy szövetségesre.

– Ez bizony igaz.

Dorian megfordult, és kisietett az erkélyről a mögöttük levő, sötét csarnokba. Chaol felsóhajtott, ahogy az árnyék elnyelte a herceg hullámzó, vörös köpenyét. Egyértelmű volt, hogy a barátja féltékeny. Dorian talpraesett fickó volt, ám ugyanolyan kevéssé tudta eltitkolni az érzelmeit, mint Celaena. Lehet, hogy nem is volt olyan nagyon jó ötlet idehívni a herceget? Talán pont az ellenkezőjét érte el annak, amit akart.

Chaol ólmos tagokkal elindult a barátja után. Csak remélni tudta, hogy Dorian miatt nem kerülnek mindannyian komoly veszélybe.

 

 

Néhány nappal később Celaena elmélyülten olvasott egy súlyos, megsárgult lapokkal teli könyvet. Kényelmetlenül mocorgott a székében. Nem ez volt az első kötet, amit átnézett. Sajnos ebben is csupa ostobaságot talált. Ennek ellenére fontosnak tartotta, hogy többet megtudjon. Xavier holtteste körül rémjeleket látott. Hasonló jelzéseket fedezett fel az óratorony közelében is. Igyekezett a lehető legtöbbet megtudni az ismeretlen tettesről. Ki akarta deríteni, hogy a gyilkos miért és hogyan végzett az áldozataival. Ezzel a nagyon is valódi fenyegetéssel sokkal egyszerűbbnek tűnt szembeszállni, mint azzal a titokzatos, megragadhatatlan gonosszal, amiről Elena mesélt. Eddig azonban sajnos semmi használhatót sem talált. Már káprázott a szeme, amikor felemelte a fejét, és nagyot sóhajtott. A könyvtárban félhomály uralkodott. Ha Chaol időnként nem lapozta volna a saját könyvét, a komor helyiségben síri csönd honolt volna.

– Befejezted? – kérdezte a kapitány, és letette a regényt, amit eddig olvasott. Az orgyilkos nem árulta el neki, hogy Káin tisztában van a valódi személyazonosságával. Arról sem beszélt, hogy a titokzatos gyilkosnak valami köze lehet a rémjelekhez. Egyelőre befogta a száját. A könyvtár remek menedéknek bizonyult. Itt nem kellett a vetélytársaival, azokkal a tagbaszakadt állatokkal törődnie. Idebent élvezhette a csendet és a nyugalmat.

– Nem – mordult fel, és dobolni kezdett az asztalon.

– Komolyan megleptél azzal, hogy így töltöd a szabadidődet — jelentette ki a kapitány halvány mosollyal. – A saját érdekedben mondom, jobb, ha ez titokban marad. Ártana a hírnevednek. Talán még Nox is átállna Káin oldalára.

Halkan felnevetett, ismét kinyitotta a könyvét, és hátradőlt a székben. Celaena összehúzott szemmel figyelte. Vajon a kapitány torkára forrna a nevetés, ha tudná, hogy milyen témával foglalkozik? Ami mellesleg még neki is a hasznára lehetne.

Kihúzta magát. Megsimogatta lábán a csúnya, kék foltot. Chaol igazából nem is akarta megütni. Erről is ez a fickó tehetett. Dühös pillantást vetett rá, ám a kapitány oda sem figyelt rá, elmerülten olvasott.

Könyörtelen edzőtársnak bizonyult. Arra kényszerítette a lányt, hogy a legkülönfélébb feladatokat hajtsa végre. Kézen állva kellett járnia, pengékkel zsonglőrködnie... Egyetlen olyan feladat sem akadt, amit ne csinált volna már azelőtt is, ám ennek ellenére nem töltötte el örömmel a gyakorlás. Igaz, legalább Chaol nem duzzogott annyira. Mintha tényleg sajnálta volna, hogy olyan csúnyán megütötte a lábát. Celaena kezdte megkedvelni a fickót.

Dühösen összecsapta a vaskos kötetet. Minden tele lett porral. Értelmetlen volt, amit csinált.

– Mi van már? – méltatlankodott a kapitány.

– Semmi – mordult rá a lány.

Egészen pontosan mik is ezek a rémjegyek? Honnan származnak? Ami pedig még ennél is fontosabb, miért nem hallott róluk soha korábban? Elena sírkamrájában is rengeteg ilyen jelet fedezett fel. Egy rég elfeledett korszak ősi vallása? Miért véstek jeleket egy sírkamra falába? Mi keresnivalójuk volt egy gyilkosság színhelyén? A kettő között egészen biztosan volt összefüggés.

Eddig nem túl sok dolgot sikerült kideríteni. Az egyik könyv szerint a rémjelek egyfajta ábécéként működtek. Ugyanakkor viszont a kezében tartott könyv szerint, a rémjelek nem engedelmeskedtek semmiféle nyelvtan előírásainak. Mindegyik önálló jelkép volt, amit a használójuknak kellett megfelelő sorrendbe raknia. A jelentésük annak a függvényében változott, hogy milyen jelek álltak előttük és mögöttük. A rendkívül összetett ábrákat nehéz volt lerajzolni. Ha nem volt minden vonal pontosan olyan, mint amilyennek lennie kellett, a jelentésük teljesen megváltozott.

– Fejezd már be a mérgelődést és a duzzogást! – ugratta Chaol. Megnézte, hogy mit olvas a lány. Egyikőjük sem hozta szóba Xavier halálát. A lány hiába nyaggatta a kapitányt további információkért. – Egészen pontosan mit is olvasol?

– Semmit – vágta rá újra a lány. Eltakarta a könyv borítóját. Amikor azonban meglátta a barna szemek gyanakvó pillantását, nagyot sóhajtott. — Csak valamit... Valamit a rémjelekről. Tudod, azokról a napórára emlékeztető szimbólumokról a toronyóra körül. Érdekesnek tűntek, ezért elkezdtem foglalkozni velük.

Ezzel igazából nem is füllentett túl nagyot. Csendben várta az ifjú gúnyos, maró válaszát, ám a kapitány befogta a száját. Végül csak ennyit kérdezett:

– És? Mitől vagy ennyire elkeseredve? Celaena duzzogva felnézett a mennyezetre.

– Semmi használhatót sem találtam. Csak elképesztő és hihetetlen elméleteket. Még csak nem is sejtettem, hogy ilyesmi létezhet! De miért? Némelyik könyv szerint a Rém nem más, mint az Erileát összetartó és irányító erő. Sőt, nemcsak Erileáról beszélnek! Számtalan másik világról is.

– Már hallottam erről – biccentett a kapitány aztán felemelte a könyvét. Ennek ellenére a tekintete továbbra is a lány arcára tapadt.

Mindig is azt hittem, hogy a Rém nem más, mint a sors vagy a gondviselés ősi neve.

– Én is ezt gondoltam. Ám a Rém tiszteletét nem lehet vallásnak tekinteni. A földrész északi területein semmiképpen sem. Ráadásul nem része sem az istennő, sem az alsóbb istenségek kultuszának.

Chaol az ölébe tette a könyvet.

– Mi értelme van ezzel fáradoznod? Agyadra mentek talán azok a jelek a kertben? Vagy ennyire unatkozol?

Nem unatkozom, hanem a biztonságom miatt aggódom!

– Nem. Igen, nagyon érdekes. Némelyik elmélet szerint az anyaistennő nem más, mint az egyik távoli világ szelleme. Ez a lény valahogy átjutott egy rémkapunak nevezett valamin, és rájött, hogy Erileának formára és életre van szüksége.

– Tartózkodnunk kéne az istenkáromlástól – figyelmeztette a férfi. Chaol éppen elég idős volt ahhoz, hogy emlékezzen a tíz évvel korábbi boszorkányüldözésekre, máglyákra és kivégzésekre. Milyen érzés lehetett egy olyan király árnyékában felnőni, aki ilyen pusztításra adott parancsot? Olyan korban élni, amikor egész királyi családokat irtottak ki, amikor máglyára küldték a látnokokat és a mágia használóit? Átélni, ahogy a sötétség és a keserűség elönti a világot?

Celaena ennek ellenére folytatta. Úgy vélte, ha szóba önti a gondolatait, akkor azok talán valahogy felfogható képpé állnak Össze.

– Az egyik elmélet szerint az élet már az istennő előtt is létezett. Ez az ősi civilizáció azonban valahogy eltűnt. Talán éppen a rém kapun keresztül. Ismerjük a romjaikat. Ezek túl régiek ahhoz, hogy a tündérek keze munkája lehetnének.

El sem tudta képzelni, mindezeknek a dolgoknak mi közük lehet a bajnokok lemészárlásához. Úgy érezte, hogy csak kétségbe esetten kapkod. A kapitány levette a lábát az asztalról, és letette a könyvet.

– Lehetek őszinte hozzád? – kérdezte, és közelebb hajolt. Ugyan ezt tette Celaena is. Chaol suttogva folytatta. – Úgy beszélsz, mint egy dühöngő elmeháborodott.

A lány dühösen felhorkant. Hátradőlt.

– Nehogy már rossz néven vedd tőlem, amiért érdekel a világunk története.

– Ahogy te magad is mondtad, ezek az elméletek elképesztőek és hihetetlenek – biccentett Chaol, és látszólag újra olvasni kezdett. Nem is nézett a lányra, amikor így folytatta. – Még egyszer kérdezem, miért vagy ennyire elkeseredve?

Az orgyilkos megdörgölte a szemét.

– Hát azért – mondta szinte már panaszosan -, mert nem kapok egyenes választ arra a kérdésre, hogy micsodák is egészen pontosan ezek a rémjelek. Azt meg végképp nem értem, hogy mi a fenét keresnek éppen itt, ebben a kertben.

A király parancsára kiirtották a varázslókat. Akkor pedig hogyan maradhattak meg a rémjelek? Egész biztosan fontos nyom, hogy ilyen szimbólumokra bukkant a gyilkosság színhelyén is.

– Valami mást kéne találnod, amivel leköthetnéd magad a szabadidődben! – ugratta a kapitány, aki közben visszabújt a könyvébe. Általában a testőrök ücsörögtek itt, Celaena mellett a könyvtárban. Napról napra hosszú órákon keresztül tartották szemmel. Mégis mi keresnivalója volt itt a kapitánynak? A lány elmosolyodott. Nagyot dobbant a szíve. Utána viszont újra az asztalon heverő könyveket kezdte el bámulni.

Ismét átgondolt mindent, amit eddig sikerült megtudnia. Ott voltak ugye ezek a rémkapuk. A kifejezés gyakran felbukkant, ha valamelyik szerző a rémjelekről beszélt. Celaena viszont azelőtt még sohasem hallott róluk. Csupán néhány nappal ezelőtt bukkant rá erre a fogalomra. Meglehetősen érdekesnek tűnt. Hiába kezdett el kutatni, hiába ásta keresztül magát a megsárgult tekercsek tengerén, a kapott válaszoknak nem volt semmi értelme. Csupán újabb elméletekkel ismerkedett meg.

A kapuk egyszerre voltak valódi és láthatatlan dolgok. Emberi szem nem láthatta őket, ám a rémjegyek segítségével elő lehetett hívni, és keresztül lehetett jutni rajtuk. Más világokba biztosítottak átjárást. Ezek némelyike jó, míg egy részük gonosz volt. A túloldalról is nyitva állt az út. Az idegen birodalmak lényei így átosonhattak Erileába. Pontosan ez volt az oka annak, hogy olyan sok különös és szörnyűséges lény létezett a világban.

Celaena egy újabb vaskos kötetet húzott maga elé. Savanyúan elmosolyodott. Mintha csak valaki a gondolataiban olvasott volna. A jókora fekete kötet címlapjára kopott, ezüst betűkkel írták a címet: Az eleven halottak. Szerencsére a kapitány nem figyelt fel rá, hogy mit olvas a foglya. Csak hát...

Nem emlékezett, hogy levette volna ezt a könyvet a polcról. Olyan volt a szaga, mint a termőföldnek. Celaena fintorogva kinyitotta.

Gyorsan lapozni kezdte. Arra volt kíváncsi, hogy talál-e benne utalást a rémjelekre, vagy éppen a rémkapura. Nem talált. Ezek helyett viszont valami sokkal érdekesebbre bukkant.

Egy felkavaró, félig elrohadt arc vigyorgott rá az egyik képről. A csontról lerohadt a hús. Hirtelen mintha lehűlt volna a levegő. Celaena megdörzsölte a karját. Hol a fenében találta ezt a könyvet? Hogyan úszhatta meg a könyvégetést? És egyáltalán, tíz évvel ezelőtt hogyhogy nem került az összes ilyen könyv a tisztítótűz lángjai közé?

Valósággal didergett a hidegtől. A szörnyeteg beesett, háborodott tekintetében gyilkos rosszindulat csillogott. Mintha csak Celaenát bámulta volna. Gyorsan bezárta a könyvet, és jó messzire eltolta magától. Ha a király tudta volna, hogy ilyen könyvek vannak a könyvtárában, akkor már rég felégette volna az egészet. Ellentétben Orynth nagykönyvtárával, itt nem akadtak tudós mesterek, akik megmentették volna a felbecsülhetetlen értékű könyveket. Chaol tovább olvasott. Hirtelen felmordult valami. Celaena azonnal a könyvtár hátsó része felé fordult. Libabőrös lett a könyörtelen, állatiasan éles hangtól.

– Nem hallottál valamit? – kérdezte.

– Mikor mehetünk már végre innen? – hangzott Chaol válasza.

– Ha majd ráuntam az olvasásra – felelte a lány. Visszahúzta maga elé a komor kötetet. Gyorsan átlapozott a halott szörnyűség rémisztő képmásán, és közelebb húzva magához a gyertyát, olvasni kezdte a különféle rémségek leírásait.

Ekkor éles, kaparó hangot hallott. Egészen közelről. Mintha valaki a lábuk alatt kaparászta volna a padlót. Celaena becsapta a könyvet, és felpattant az asztal mellől. A karján felállt a szőr, és kis híján nekiesett a szomszédos asztalnak, ahogy feszülten megpördült.

Felkészült a támadásra. Arra, hogy lecsap rá egy kéz, egy szárny, egy agyarokkal teli, vicsorgó száj. Hogy valami megragadja.

– Érezted te is? – kérdezte Chaoltól. A férfi lassan, rosszindulatúan elvigyorodott. Felemelte a tőrét, majd a hegyét végighúzta a márványpadlón. Újra felhangzott az előbbi hátborzongató hang.

– Fene ette idióta – hördült fel a lány. Felkapott két nehéz könyvet az asztalról, és kiviharzott a könyvtárból. Gondosan odafigyelt arra, hogy Az eleven halottakat otthagyja a félhomályban.