43. FEJEZET

CELAENA KINYITOTTA A SZEMÉT.

Meleg vette körül. A gyertyák aranyfényben ragyogtak. Lótusz és egy kevés szerecsendió illatát érezte. Halkan nyöszörögni kezdett, és pislogott néhányat. Megpróbált felkelni az ágyból. Mi történt? Csak arra emlékezett, hogy felért a lépcsőn, aztán becsukta a titkos ajtót, és a helyére húzta a faliszőnyeget.

Összerezzent, és a kabátjához kapott. Döbbenten tapasztalta, hogy az titokzatos módon hálóinggé változott. Megakadt a tekintete a kezén. Felemelte, hogy jobban szemügyre vegye. A sebek begyógyultak. Szinte teljesen eltűntek! Csupán a mutató – és hüvelykujja között húzódott egy félhold alakú forradás, és lejjebb a karján néhány helyen még ki lehetett venni a ridderak fogainak nyomát. Megérintet- te a mészfehér forradásokat. Megsimogatta az ívelt sebhelyet. Majd pedig mozgatni kezdte az ujját. Ellenőrizni akarta, hogy nem sérültek-e meg az idegek.

Hogy a csudába volt ez lehetséges? Varázslat a javából. Valaki meggyógyította. Felkönyökölt, és ekkor vette észre, hogy nincsen egyedül.

Nehemia egy széken ülve bámulta. Nem látszott mosoly az arcán. Celaena kényelmetlenül mocorogni kezdett, amikor rájött, hogy a fiatal nő gyanakodva bámulja. Fürge a hercegnő lába előtt hevert.

– Mi történt? – tudakolta az orgyilkos.

– Én is pontosan ezt akartam kérdezni tőled – válaszolta a hercegnő az anyanyelvén. Végigmutatott Celaena testén. — Ha nem találok rád, a harapás miatt néhány percen belül meghaltál volna.

Még a padlóra fröccsent vért is felmosta.

– Köszönöm! — szólalt meg, majd összerezzent, és kibámult az ablakon a sötét égboltra. — Milyen nap van ma?

Ha esetleg eltelt volna két nap, és kihagyta az erőpróbát...

– Csak három óra telt el.

Celaena megkönnyebbülten fellélegzett. Nem maradt le semmiről. Holnap még mindig készülhet. A próbára pedig egy nappal azután kerül sor.

– Nem értem. Hogy a csudába...

– Nem az a fontos – förmedt rá Nehemia. – Tudni akarom, hol haraptak meg. Csak a hálószobádban találtunk vért. Egy cseppet sem láttam a folyosón vagy az előszobában.

Celaena ökölbe szorította, majd kinyújtotta jobb keze ujjait. Nézte a kinyúló és összehúzódó sebhelyeket. Hajszál híján meghalt. Tekintete a hercegnő felé rebbent, majd vissza a kezére. Bármire is készül Nehemia, biztos, hogy nem áll Káin oldalán.

– Nem az vagyok, akinek kiadom magamat – szólalt meg Celaena halkan. Nem tudott a barátnője szemébe nézni. – Lillian Gordaina nem létezik.

Amikor Nehemia csendben maradt, a lány végre összeszedte magát, és a szemébe nézett. A hercegnő megmentette az életét. Hogy a csudába gondolhatta azt, hogy esetleg Nehemia irányítja azt a szörnyeteget? Legkevesebb azzal tartozott a barátjának, hogy beavatja az igazságba.

– Celaena Sardothien vagyok.

Nehemia leesett állal bámulta. Csak lassan tért magához.

– De hát őt Távolvégre ítélték. Távolvégben kellene lenned együtt a... — kiáltotta a hercegnő, de döbbenten elhallgatott. – Úgy beszéled a nyelvünket, mint az egyszerű jobbágyok. Mint Távolvég rabszolgái. Tőlük tanultad meg.

Celaena alig kapott levegőt. Nehemia ajka megremegett.

– Te... Te... Távolvégben voltál? De hát az egy haláltábor. Miért... Miért nem mondtad el nekem? Nem bízol bennem?

– Jaj, dehogynem! – válaszolta az orgyilkos, főleg most, hogy a hercegnőről minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, nem ő a felelős a gyilkosságokért. — A király tiltotta meg, hogy bárkinek is eláruljam magam.

– Mi az, hogy a király? – csattant fel Nehemia. Pislognia kellett a szemébe tóduló könnyek miatt. – Tudja, hogy itt vagy? Tőle kapod a parancsokat?

– Azért vagyok itt, hogy szórakoztassam – egyenesedett fel Celaena az ágyában. – Azért jöttem ide, mert a király bajnokságot rendez. Bajnokot akar választani magának. Miután pedig nyertem — már, ha én győzök -, akkor négy esztendőn keresztül a király szolgája és orgyilkosa leszek. Utána viszont szabad vagyok. Tisztára mostam a nevemet.

Nehemia mozdulatlanul meredt maga elé. Kárhozat lángolt kifejezéstelen tekintetében.

– Talán azt hiszed, hogy örömmel jöttem ide? — kiáltotta Celaena, és nem törődött a fejébe hasító fájdalommal. – Vagy ez, vagy Távolvég! Nem volt választásom.

A mellére szorította a kezét.

– Mielőtt elkezdenél kioktatni arról, hogy milyen erkölcstelen vagyok, vagy mielőtt elszaladnál és visszabújnál a testőreid háta mögé, hadd mondjam el, hogy nincsen egyetlen pillanatom sem, amikor ne az marcangolna, hogy milyen lesz a király parancsára gyilkolni. Azt fogom szolgálni, aki mindent elpusztított, ami csak kedves volt nekem!

Szinte fuldoklott. Az emlékezete legmélyén kitárult egy ajtó. Olyan képek villantak fel lelki szemei előtt, amelyeket hosszú időn keresztül sikerült elfelejtenie. Bezárta őket az ajtó mögé. Remélte, hogy ott maradnak a sötétben.

Nehemia nem szólt egy szót sem. Fürge halkan vinnyogott. A szoba csendjében emberek, helyek emléke és szavak vertek visszhangot az orgyilkos elméjében.

Aztán lépteket hallott. Ettől magához tért. A matrac felnyögött, amikor Nehemia odaült mellé. Azon nyomban egy másik, kisebb súly is a takaróra nehezedett. Fürge is csatlakozott hozzájuk.

Nehemia száraz, meleg kezébe fogta Celaena tenyerét. A lány szeme kinyílt, de a tekintete mereven a szemközti falra tapadt. A hercegnő megszorította a kezét.

– Te vagy a legdrágább barátom, Celaena. Nagyon fájt... El sem tudtam volna képzelni, hogy ennyire fájjon... hogy ennyire eltávolodtunk egymástól. Láttam, hogy milyen mélységes gyanakvással nézel rám. Nem akarom, hogy valaha is újra így tekints rám. Ezért olyasmit adok neked, amit előtted csupán kevesek kaptak tőlem.

Sötét szeme felragyogott.

– Az ember neve rendkívül fontos. Csak az számít, ami benned rejtőzik. Tudom, hogy min mentél keresztül Távolvégen. Tudom, hogy milyen szenvedésben van része ott az alattvalóimnak nap nap után. Te azonban nem hagytad, hogy a bánya érzéketlenné tegyen. Nem kell szégyenkezned. Távol tartottad magadtól a kegyetlenséget.

A hercegnő egy jelet rajzolt az orgyilkos tenyerébe. Ujja hegye Celaena bőrének nyomódott.

– Számos nevet viselsz, ezért tőlem is kapsz egyet. Felemelt keze most a lány homlokára rajzolt láthatatlan jelet.

– Az Elentiya nevet adom neked – jelentette ki, majd megcsókolta az orgyilkos homlokát. — Viseld nevedet büszkén és tisztességgel. Használd, amikor a többi neved már elviselhetetlen terhet jelent. Elentiyának nevezlek, vagyis „megtörhetetlen szellemnek".

Celaena mintha csak szoborrá vált volna. Érezte, hogy a név ragyogó fátyolként borult rá. Ilyen az, ha valakit önzetlenül szeretnek. Létezhet ennyire őszinte barátság? Hogyan lehet ennyire szerencsés? Hogyan találhatott ilyen barátra?

– Most pedig mesélj! – folytatta Nehemia jókedvűen. – Hogyan lett belőled Adarlan orgyilkosa? Miként kerültél ide, a palotába? Egészen pontosan milyen szabályok szerint zajlik ez a nevetséges próbatétel?

Celaena halványan elmosolyodott, miközben Fürge csóválni kezdte a farkát, és megnyalta Nehemia karját.

A hercegnő megmentette az életét... valahogy. Később majd arra is rá fog kérdezni. Egyelőre azonban mesélni akart.

Másnap reggel Celaena szemét lesütve lépkedett Chaol mellett. A folyosó márványpadlóját bámulta. A nap fénye ragyogott a kertet borító havon. Az előcsarnokban szinte vakító volt a világosság. Majdnem mindent elmesélt Nehemiának. Bizonyos dolgokat azonban még előle is elhallgatott. Nem beszélt Káinról, és a szörnyetegről sem. Nehemia nem kérdezett rá újra, hogy mi harapta meg a kezét.

Egész éjjel ott maradt mellette. Az ágy végében ült, miközben átbeszélgették az éjszakát. Celaena attól tartott, hogy soha többé az életben nem tud újra elaludni most, hogy már tudja, mire képes Káin. Éppen ezért nagyon örült a társaságnak. A mai reggel természetellenesen dermesztő volt. Szorosabban maga köré tekerte a köpenyét.

– Milyen csendes vagy ma! – szólalt meg Chaol oda sem nézve. Veszekedtetek Doriannal?

Dorian. A herceg benézett hozzá múlt éjjel, de Nehemia elküldte, mielőtt a fiatalember beléphetett volna a hálószobába.

– Nem. Tegnap reggel óta színét sem láttam.

Az elmúlt éjszaka eseményei után a tegnap reggel mintha hetekkel ezelőtt lett volna.

– Élvezted, hogy táncoltál vele a bálban?

Mi volt ez az indulat a kapitány hangjában? Mikor befordultak a folyosón, Celaena a fiatalemberre nézett. Az egyik kisebb edzőterem irányába tartottak.

– Te elég korán távoztál. Azt gondoltam, hogy egész éjjel vigyázni akarsz rám.

– Többé már nincs rá szükséged, hogy vigyázzak rád.

– Eleve semmi szükségem sem volt arra, hogy vigyázz rám. A testőr megvonta a vállát.

– Most már tudom, hogy eszed ágában sincs elszökni innen. Odakint a vonyító szél belemart a hóba. Ragyogó fehér függöny emelkedett a levegőbe.

– Bármikor visszamehetek Távolvégre.

– De nem fogsz.

– Ezt meg honnan tudod?

– Csak úgy.

– Hát ezzel most nagyon megnyugtattál.

A férfi halkan nevetni kezdett. Továbblépdeltek a gyakorlószoba felé.

– Csodálom, hogy a kutyád nem rohant utánad. Micsoda cirkuszt rendezett szegény.

– Ha lenne valamilyen háziállatod, akkor nem gúnyolódnál rajtam – válaszolta komoran a lány.

– Sosem volt háziállatom. Soha nem is akartam.

– Ezzel szerintem hatalmas szolgálatot tettél annak a szerencsétlen kutyának, amelyik esetleg a társaságodban kötött volna ki.

A kapitány könyökkel oldalba bökte. A lány elvigyorodott, és visszaadta a bökést. Olyan jó lett volna elmesélni neki Káint. Mindent el akart mondani, amikor a kapitány reggel megjelent az ajtaja előtt. Mindenről be akart neki számolni.

De mégsem tehette meg. Ugyanis az elmúlt éjszaka rájött, milyen következményekkel járna, ha beszámolna Chaolnak a rettenetes teremtményről és Káinról. A kapitány látni akarná a szörnyeteg maradványait. Akkor pedig le kellett volna vinnie a titkos folyosóra. Chaol most már eléggé bízott benne ahhoz, hogy négyszemközt hagyja Doriannal. Ugyanakkor Celaena nem akarta kipróbálni, vajon mit szólna a kapitány, ha kiderülne, hogy az orgyilkos egy titkos útvonalon bármikor elhagyhatná a palotát. Hát nem.

Ezenfelül megöltem a szörnyeteget. Vége. Elena titokzatos szörnye semmivé vált. Most már csak Káint kell legyőznöm a párbaj során, és örök homály borulhat a történtekre.

Chaol megtorpant az edzőszoba ajtaja előtt, majd gyorsan megfordult, és a lány szemébe nézett.

– Kérdezni fogok valamit, de csak most az egyszer, és soha többé – jelentette ki, majd olyan elszánt erővel bámult a lányra, hogy az idegesen mocorogni kezdett. – Tudod, hogy mibe bocsátkoztok Doriannal?

Celaena elnevette magát. A torkából érdes, gurgulázó nevetés tört elő.

– Talán szerelmi tanácsokat akarsz adni? Vajon kinek a kedvéért? Miattam vagy Dorian miatt?

– Mind a kettőtök miatt.

– Eddig elkerülte a figyelmemet, hogy ennyire fontosnak tartasz. Még csak észre sem vettél.

Chaol dicséretére legyen mondva, nem harapott rá a csalira. Inkább kinyitotta az ajtót.

– Azért ne feledkezz el arról, hogy a fejedet is használd — figyelmeztette a válla fölött hátranézve, miközben belépett a helyiségbe.

Egy órával később izzadtan és lihegve álltak a vívógyakorlat után. Celaena az ingujjába törölte a homlokát, amikor elindultak vissza a lakosztálya felé.

– A minap észrevettem ám, hogy az Elric és Emidét olvasod – szólalt meg Chaol. – Azt hittem, hogy utálod a kötészetet.

– Ez más — vonta meg a vállát a lány. – Az epikus költészet nem unalmas és nem is hencegő.

– Tényleg? Nem kérkedő az a költemény, amelyik hatalmas csatákról és a határtalan szerelemről szól? – nevette el magát a testőr. A lány jókedvűen belebokszolt a vállába. Chaol felkacagott. Celaenát valamiért váratlan jókedv fogta el, ahogy meghallotta a nevetését.

Hangosan vihogni kezdett. Már a sarkon jártak.

Befordultak, és a rengeteg testőr között megpillantotta őt. Adarlan királyát.