8. FEJEZET

CELAENA VÉGIGSÉTÁLT a márvánnyal borított csarnokon. Ruhája bíbor és fehér hullámokban lebegett a háta mögött. Chaol kezét a kardja markolatának sast formázó gombján tartva lépdelt mellette.

– Akad bármi érdekes is ebben a csarnokban?

– Mégis mi mást szeretnél még megnézni? Már láttuk mind a három kertet, a báltermeket, az ősök csarnokait, és megtekintettük a kőépületből nyíló legszebb kilátást is. Ha nem vagy hajlandó bemenni az üvegpalotába, akkor már mindent láttunk.

A lány karba fonta a kezét a melle előtt. Sikerült rávennie a kapitányt, hogy idegenvezetőként körbevezesse a palotában. Úgy tett, mintha iszonyatosan unatkozott volna. Valójában azonban pillanatnyi szünet nélkül a szökése előkészítésén dolgozott. Már tucatnyi kivezető útvonalat talált a szobájából. A palota igen régi épület volt. A folyosók és a lépcsőházak nagy része zsákutcában végződött. Nem lehetett innen csak úgy megszökni. A próbatétel csupán másnap kezdődik. Addig mégis mit csinálhatna? Nem igazán volt jobb ötlete, miként is lehetne felkészülni egy lehetséges katasztrófára.

– Nem értem, miért nem vagy hajlandó bemenni az üveg épületrészekbe — folytatta a testőr. — A termek belseje igazából semmiben sem különbözik az itteniektől. Észre sem vennéd, hogy odafönt vagy. Kivéve persze, ha valaki felhívja rá a figyelmedet, vagy ha kinéznél az ablakon.

– Csak egy háborodott érezné jól magát egy üvegből épült házban.

– Olyan erős, mintha acélból és kőből emelték volna.

– Persze. Egészen addig, míg egy túl nehéz alak be nem lép oda. Akkor majd az egész összeomlik.

– Ez nem fordulhat elő.

Celaena megborzongott, amint elképzelte, hogy az üvegpadlón kellene állnia.

– Nincsenek itt állatok, vagy könyvtár, amit megnézhetnénk? Egy bezárt ajtó előtt haladtak el. Éneklő beszéd hangja szűrődött ki, amit egy hárfa lágy zengése kísért.

– Itt bent mi van?

– A királynő udvartartása – felelte Chaol, majd megragadta a lány karját, és továbbvonszolta a folyosón.

– Georgina királynő?

Ez a fickó talán nem is sejti, hogy milyen fontos értesülésekkel látja el? Talán azt gondolta, hogy a foglya semmilyen veszélyt sem jelent? A lány próbált nem vigyorogni.

– Igen. Georgina Havilliard királynő.

– Az ifjabbik herceg is itthon van?

– Hollin? Iskolában van.

– Ő is olyan jóképű, mint a bátyja? – gonoszkodott Celaena, és elvigyorodott, amikor a testőr arca megfeszült.

Közismert tény volt, hogy a tízéves herceget iszonyatosan elkényeztették. A kölyök igazi kis szörnyeteg volt. Pár hónappal azelőtt, hogy elfogták volna az orgyilkost, kellemetlen botrány robbant ki. Hollin Havilliardnak nem tetszett, hogy odaégették a reggeli zabkásáját, ezért kegyetlenül összeverte az egyik cselédjét. Olyan súlyos sérüléseket okozott az asszonynak, hogy azt nem lehetett eltitkolni. A cseléd családjának pénzzel fogták be a száját, az ifjú főurat pedig elküldték a hegyek közé egy iskolába. Erről persze mindenki tudott. Az eset után Georgina királynő egy egész hónapon át nem hívta össze az udvartartását.

– Hollin egyszer még méltó lesz az őseihez – morogta Chaol. Gyors ütemben haladtak tovább. Az udvar hangjai elhalványultak a hátuk mögött. Néhány percig némán sétáltak, amikor váratlanul furcsa durranás hallatszott a közelből. A különös hang megismétlődött.

– Mi ez az iszonyatos zaj? — méltatlankodott Celaena. A kapitány átkísérte néhány üvegajtón. Kiérve a kertbe megmutatott valamit.

– Az az óratorony – magyarázta, és ragyogó szemében jókedv csillogott, amikor elhalt az óra keltette csatazaj. Az orgyilkos még sosem hallott ilyen különös harangszót.

A kert közepén fekete tintaként csillogó, kőből emelt torony magasodott. Mindegyik óralap fölött két-két vízköpő bálvány terpeszkedett. A gargoylok szélesre tárták szárnyaikat, mintha csak a magasba akartak volna emelkedni. Némán vicsorogva bámulták a kertet.

– Micsoda förtelmes jószágok — suttogta a lány. Az óralap számjegyei fehér arcra mázolt harci színekre emlékeztették. A mutatók kardként szelték ketté a gyöngyházfényű felszínt.

– Gyerekkoromban a közelébe sem mertem menni – ismerte be Chaol.

– Azt hinnéd, hogy ilyen szörnyűséget legfeljebb a Rém kapuja előtt láthatsz. Mit keres a kertben? Milyen régi?

– Őfelsége nagyjából Dorian születése idején építtette.

– A mostani király? Chaol bólintott.

– Már miért építtetett volna egy ilyen fertelmes szörnyűséget?

– Na, menjünk! – felelte a fiatalember, és eleresztette a füle mellett a kérdést. – Gyere már!

Celaena még egy pillantást vetett a toronyra. Az egyik szobor vastag, karomban végződő ujja mintha csak rá mutatott volna. Valamiért úgy tűnt, hogy a szörnyszülött szája még nagyobbra nyílt, mint az előbb. Amikor Chaol nyomába eredt, a lány felfigyelt az egyik lépőkőre az ösvényen.

– Ez meg micsoda?

– Mi micsoda? – kérdezte a fiatalember, és megtorpant.

Az orgyilkos a kőlapra vésett jelzésre mutatott. Egy kör, amit a közepén függőleges vonal metsz ketté. A vonal két vége alul és felül is kilóg, és mindkettő kampóban végződik. Az egyik lefelé, a másik felfelé mutat.

– Miért van ez a jel itt az ösvényen? A kapitány odalépett mellé.

– El sem tudom képzelni.

Celaena alaposan megnézte magának a vízköpőt.

– A szobor ide mutat. Mit jelenthet ez a jel?

– Azt, hogy az időmet pocsékolod! – csattant fel az ifjú. – Talán valamilyen napóra lehet.

– Látsz valahol más jeleket is?

– Ha körülnéznél, egészen biztosan találnál még belőlük.

Az orgyilkos hagyta, hogy kivonszolják a kertből. Kiléptek az óratorony árnyékából, és már újra a palota márványfolyosóin sétáltak. Igyekezett a lehető leggyorsabban lépdelni. Ennek ellenére nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy a szörnyszülött guvadó tekintete a hátába fúródik.

Elsétáltak a királyi udvar konyhája mellett. Odabent tüzek lobogtak, mindent eltakart a lisztfelhő, és a helyiségek csak úgy zengtek a kiabálástól. A konyhán túljutva hosszú, keskeny folyosó következett. Az üres helyiségben csupán a lépteik zaja hallatszott. Celaena hirtelen megtorpant.

– Az meg ott micsoda? – kérdezte elakadó lélegzettel. A tölgyfa ajtószárnyak legalább húsz láb magasak voltak. Kétoldalt sárkányok domborodtak a kőfalon. De négylábú sárkányok, nem pedig a szokásos kétlábú szörnyszülöttek, mint amilyeneket a királyi címeren is látni lehet.

– A könyvtár.

A két szó valóságos villámcsapásként zúdult a lányra.

– A... micsoda?

A fogoly tekintete valósággal a karmos mancsot formázó öntött vas kilincsekre tapadt.

– Bemehe... be szabad mennünk?

A testőrkapitány vonakodva nekiveselkedett az ajtónak. A hátán megfeszültek az izmok, ahogy lassan beljebb nyomta a kopott tölgyfa ajtószárnyat. A napfényben úszó folyosóhoz képest a könyvtár félelmetesen sötétnek tűnt. Amikor a lány belépett, és alaposabban körülnézett, észrevette a karos gyertyatartókat, a fekete-fehér mintázatú márványpadlót, a hatalmas mahagóniasztalok mellett sorakozó vörös bársonykárpitú székeket, a kandallóban parázsló tüzet, a belső erkélyeket az oldalfalon, a hidakat, a létrákat, a rácsokat, és persze a könyveket. Rengeteg, hihetetlenül, elképesztően sok könyvet.

Mintha csak egy bőrből és papírból épült városba került volna. A szívére szorította a kezét. Már nem érdekelték a menekülési útvonalak.

– Sosem láttam ennyi... Hány kötet lehet idebent?

– Amikor valaki legutoljára vette magának a fáradságot, hogy megszámolja őket, nagyjából egymillióig jutott – válaszolta Chaol, és megvonta a vállát. – Ez mondjuk kétszáz évvel ezelőtt történt. Éppen ezért úgy vélem, ennél is több könyv lehet itt. Főleg, hogy a legendák szerint odalent, a mélységben rejtőzködik egy másik könyvtár is. A katakombákban és az alagutakban.

– Több mint egymillió? Egymillió könyv? – kiáltotta a lány. Szélesen elmosolyodott. A szíve vadul dobogott. – Rég meghalnék, mire csak a feléig is eljutnék!

– Szeretsz olvasni?

– Te talán nem? – kérdezte Celaena, és felvonta az egyik szemöldökét. Meg sem várta a választ, beljebb ment a könyvtárba. Gyönyörű ruháját maga után húzta a padlón. Megállt az egyik polc előtt, megnézte a könyvek címét. Egyiket sem ismerte.

Vigyorogva megpördült, és elindult a polcok között, a főfolyosón. Menet közben végighúzta a kezét a poros könyveken.

– Nem is tudtam, hogy a bérgyilkosok szeretnek olvasni — kiáltotta Chaol. Celaena már azt sem bánta volna, ha meg kell halnia.

– Ugye azt mondtad, hogy Terassenből származol? Jártál talán Orynth nagy könyvtárában? Azt mondják, az kétszer akkora, mint ez itt. Állítólag ott őrizték a világ minden bölcsességét.

A lány vonakodva elfordult a könyvektől.

– Hát igen – ismerte be. – Csak még nagyon kicsi voltam. Nem is igazán engedtek egyedül bóklászni. A tudás urai attól tartottak, hogy tönkreteszem az értékes kézirataikat.

Azóta még egyszer sem tért vissza a nagy könyvtárba. Nem tudhatta, hogy a felbecsülhetetlen értékű művek közül hány pusztult el, amikor Adarlan királya betiltotta a mágiát, és elrendelte a könyvek megsemmisítését. Chaol szomorú szavaiból ítélve feltételezni lehetett, hogy a gyűjteményt igen komoly károk érték. Azért reménykedett, hogy a tudás urainak sikerült az értékes könyvek egy részét biztonságos helyre juttatnia, mielőtt rájuk zúdult volna a vész. Országuk uralkodócsaládját lemészárolták, és Adarlan királya lerohanta a birodalmat. A szőrszálhasogató vénségeknek talán megvolt a magukhoz való esze, és legalább megpróbálták elrejteni kétezer esztendő felhalmozott tudását és műveltségét.

A lány szívében fojtogató, halott űr támadt. Témát akart váltani, ezért megkérdezte:

– És ti miért nem jártok le ide?

– Semmi szükség testőrökre egy könyvtárban.

Ez a fickó nem is tudta, hogy milyen ostobaságot mondott. A könyvtárakban a legkülönfélébb gondolatok rejtőztek. Ezek némelyike veszélyesebb és erősebb volt még a legfélelmetesebb fegyvernél is.

– Igazából a helybeli nemesekre gondoltam – magyarázta a lány.

A kapitány nekidőlt egy asztalnak. A keze még mindig a kardja markolatán pihent. Legalább az egyikőjük nem tévesztette szem elől, hogy kettesben maradtak a könyvtárban.

– Sajnálatos módon az olvasás mostanára már kiment a divatból.

– Semmi baj. Annál több jut nekem.

– Mi az, hogy neked? Ezek a király könyvei.

– Azt hittem, hogy könyvtárban vagyunk.

– Minden könyv a királyé. Te pedig még csak nem is vagy nemesi származású. Ha olvasni akarsz, arra engedélyt kellene kérned őfelségétől vagy a hercegtől.

– Na, nehogy már bármelyikük is észrevegye, hogy hiányzik pár könyv.

– Későre jár. Megéheztem – mordult fel Chaol.

– Komolyan? – kérdezte a lány. A testőr felmordult, és gyakorlatilag kivonszolta magával a könyvtárból.

Celaena magányosan ebédelt. Étkezés közben alaposan végig gondolta a lehetséges menekülési útvonalakat. Azon is eltöprengett, miként készíthetne további fegyvereket magának. Evés után fel-alá járkált a lakosztályban. Vajon hol tarthatják a vetélytársait? Ők vajon kaphatnak olvasnivalót, ha erre vágynak?

Lerogyott az egyik karosszékbe. Fáradt volt, ám még magasan járt a nap. Nem volt kedve olvasni sem. Talán muzsikálni fog egy kicsit. A zongorán. Csak hát... szóval nagyon régóta nem ült hangszer mellé, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lesz elviselni a saját ügyetlen, hamisan csengő próbálkozásait. Egy ujjával végigsimította gyönyörű ruhája fuksziaselymét. Ott volt az a rengeteg könyv, amit senki sem olvasott.

Egy váratlan ötlettől áthatva felpattant, leült az íróasztalhoz, és maga elé húzott egy darab papirost. Ha Westfall kapitány ragaszkodik az előírások betartatásához, akkor örömmel eleget tesz a kérésének. Üvegből metszett tollát belemártotta a tintatartóba, és írni kezdett.

Milyen különös érzés volt újra tollat fogni a kezében! Az első be tűket csupán a levegőbe írta. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy elfelejtette a szükséges mozdulatokat. A keze ügyetlenül mozgott, amikor a toll hegye végre hozzáért a papírhoz. Gyakorolni kezdett. Először óvatosan leírta a nevét, majd háromszor egymás után az ábécét. A betűk meglehetősen girbegurbának tűntek, de amit papírra vetett, az olvasható volt. Egy tiszta papírlapot húzott maga elé, és újra írni kezdett.

 

Fenséges herceg!

Tudomásomra jutott, hogy fenséges családja könyvtára valójában nem is közgyűjteménynek tekinthető, hanem inkább olyan magángyűjteménynek, mely csupán ön és felettébb tiszteletreméltó édesapja rendelkezésére áll. Mivel úgy látom, hogy a milliónyi kötetet jelenleg senki sem használja, ezért azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok fenségedhez, hogy engedje meg nekem néhány könyv kikölcsönzését. A köteteknek így újra osztályrészül juthat az a figyelem, amire annyira vágynak. Mivel jómagam meg vagyok fosztva az emberek társaságától és a szórakozás mindenfajta lehetőségétől, ez a fajta nagylelkűség igencsak kegyes cselekedet volna az ön részéről, miáltal is lekötelezően nagy kegyet gyakorolhatna méltatlan híve iránt.

Legmélyebb tisztelettel,

Celaena Sandothien

 

Sugárzó arccal újra elolvasta a levelét, majd a legcsinosabb szolgálólány kezébe nyomta, és világosan az értésére adta, hogy az irományt azonnal el kell juttatnia a koronaherceghez. A nőszemély jó fél órával később tért vissza. Jókora halom könyvet szorongatott a karjában. A fogoly hangosan kacagni kezdett, amikor észrevette a bőrkötéses oszlop tetejét megkoronázó levélkét.

 

Leghűségesebb orgyilkosom!

Levelemhez mellékeltem személyes könyvtáram két olyan kötetét, melyeket nemrégiben nem csupán elolvastam, de igen nagymértékben élveztem is. Természetesen szabadon hozzáférhetsz a palota könyvtárában lévő könyvekhez. Annyit olvashatsz közülük, amennyit csak akarsz. Fenséges parancsom azonban az, hogy először ezeket olvasd el, mert tartalmukat megkívánom vitatni veled. Biztosíthatlak arról, hogy e könyvek cseppet sem unalmasak, mivel jómagam cseppnyi hajlandóságot sem érzek rá, hogy ostobasággal és pöffeszkedő szócsépléssel teli oldalakat olvassak. Persze elképzelhető, hogy te olyan szerzők műveit kedveled, akik szilárdan meg vannak győződve a saját fontosságukról.

Szeretetteljes üdvözlettel,

Dorian Havilliard

 

Celaena újra felkacagott. Átvette a könyveket a nőtől, és köszönetet mondott neki a fáradozásáért. Besietett a hálószobájába. Lá bával csukta be maga mögött az ajtót, zsákmányát az ágyra borította. A könyvek megpihentek a borvörös takarón. Egyik cím sem tűnt ismerősnek. Bár legalább az egyik szerzőről mintha már hallott volna. Végigheveredett az ágyon, kiválasztotta a legizgalmasabbnak látszó kötetet, a hátára fordult, és olvasni kezdett.

 

 

Másnap reggel az átkozott óratorony zaja keltette. Félálomban számolni kezdte a harang kongását. Dél volt. Felült. Hol van Chaol? És ami még ennél is fontosabb, mi a helyzet a vetélytársaival? Nem arról volt szó, hogy ma kezdődik a viadal?

Felpattant az ágyból. Kisietett az előszobába. Félig-meddig arra számított, hogy a kapitány kezét a kardja markolatán nyugtatva ott ül majd a székben. De nem volt ott. Kikukucskált a folyosóra, ám odakint csupán a négy őrt látta a fegyvere után kapni. Amikor kisietett az erkélyre, a kertbe állított öt őrszem is azonnal készenlétbe helyezte a számszeríját. A fogoly csípőre tett kézzel belebámult az őszi napsütésbe.

A kert fái arany és barna színekben pompáztak. Az elhalt levelek fele már a talajt borította. A nap olyan melegen sütött, mintha még mindig tartott volna a nyár. Leült a korlát mellé, és integetni kezdett az őröknek, akik továbbra is rászegezték a fegyverüket.

Innen a magasból jól látta a kikötőben horgonyzó hajók vitorláit. A vízi járművek közelében szekerek és emberek nyüzsögtek az utcákon. A város zöld háztetőit smaragdszínűre festette a nap fénye.

Visszanézett a lent álló öt testőrre. Azok továbbra is feszülten figyelték. Amikor végül lassan lejjebb engedték a számszeríjakat, a lány elvigyorodott. Újonnan szerzett nehéz könyveivel könnyedén leüthette volna őket.

A kert felől hangok hallatszottak. Néhány őr abba az irányba pillantott. Egy közeli sövény mögül három beszélgető nő lépett elő.

Az előző nap során a fogoly jó pár tökéletesen unalmas és érdektelen beszélgetésnek lehetett fültanúja. Nem számított másra a kényelmes ütemben közeledő nőktől sem. Az ismeretlenek finom, udvari öltözéket hordtak. A legpompásabb ruhát mégis a középen sétáló, hollófekete hajú szépség viselte. Vörös szoknyájából egy egész sátor kitellett volna. Ruhája felső részét olyan szorosan elfűzték, hogy a dereka bősége nem lehetett tizenhat hüvelyknél nagyobb. Társai világoskék ruhába bújtatott szőkeségek voltak. Egyforma ruhájuk szabása azt jelezte, hogy valószínűleg ifjú nemes kisasszonyok lehetnek. Celaena óvatosan hátrébb húzódott az erkély szélétől, amikor azok hárman megálltak egy közeli szökőkút mellett.

Még innen hátulról is jól látta, ahogy a vörös ruhás nő lesimította a szoknyája elejét.

– A fehér ruhámat kellene viselnem – jelentette ki az ismeretlen olyan hangosan, hogy azt Résvárban mindenki hallhatta. – Dorian szereti a fehéret.

Tovább igazgatta a szoknyáját.

– Csak hát le merném fogadni, hogy mindenki fehéret fog viselni.

– Menjünk átöltözni, méltóságos asszony? – kérdezte az egyik szőke.

– Dehogyis! – csattant fel az úri hölgy. – Ez a ruha rendben van. Csak egy kicsit régimódi és slampos.

– De hát... – kezdte volna a másik szőkeség, ám elhallgatott, mert az úrnője abban a pillanatban az erkély felé fordult. Celaena a korláthoz lépett, és megnézte magának a vörös ruhát. Egyáltalán nem tűnt réginek és slamposnak.

– Már nem tart sokáig, hogy Dorian magánkihallgatásra rendeljen. Az orgyilkos rákönyökölt a korlátra, és a három ismeretlent bámulta. A gyönyörű hölgyek magukra vonták az őrök figyelmét is. Persze, a harcosokat egészen más érzelem vezérelte.

– Persze, kicsit aggódom Perrington udvarlása miatt – folytatta a fekete hajú nő. – Természetesen imádom a kegyelmes urat, hiszen ő hívott meg ide, Résvárba. Szegény anyám bizonyára forog a sírjában!

Elhallgatott, és csak rövid szünet után szólalt meg újra:

– Ki a fene lehet ez a némber?

– Kiről beszél az úrnőm? Ugye nem az anyjáról?

– Arról a lányról, akit a herceg hozott Résvárba. Úgy hallottam, hogy bejárta egész Erileát miatta. Amikor megérkeztek a városba, a testőrség kapitánya előtt ült a nyeregben. Semmi mást nem tudok róla. Még a nevét sem.

A szőke udvarhölgyek sokatmondó pillantást váltottak úrnőjük háta mögött. Az orgyilkos ebből azonnal megértette, hogy a fekete hajú nő már többször is méltatlankodott miatta.

– Semmi okom az aggodalomra – elmélkedett fennhangon az asszonyság. – A herceg ribanca nem számíthat kedvező fogadtatásra.

A kinek a mije?

A nemes kisasszonyok megtorpantak az erkély tövében. Megpróbálták elbűvölni az őröket.

– Szükségem van a pipámra – morogta halkan az úrnőjük, és nyomkodni kezdte a tarkóját. – Érzem, hogy mindjárt megfájdul a fejem.

Celaena a felvonta az egyik szemöldökét.

– Ennek ellenére nem árt, ha nagyon óvatos leszek – folytatta a nemes hölgy, és továbblépdelt. Lehetséges, hogy...

RECSSS!

Mind a hárman sikoltozni kezdtek, az őrök pedig megfordultak, és az orgyilkosra szegezték a fegyverüket. Celaena ártatlanul az eget kezdte bámulni, miközben elhátrált a korláttól, és belépett az erkélyre vezető árnyékos ajtóba. A virágcserép nem talált célba. Ezúttal.

A nemes asszony olyan válogatott káromkodások özönét zúdította rá, hogy az orgyilkos a szája elé kapta a kezét, nehogy hangosan felkacagjon. Az udvarhölgyek kétségbeesetten karattyoltak.

Megpróbálták letörölni a sarat a némber szoknyájáról és szarvas bőr cipőjéről.

– Csend legyen! – förmedt rájuk az úrnőjük. Az őrök kellően bölcsek voltak ahhoz, hogy ne mutassák ki a jókedvüket. – Fogjátok be a szátokat, és menjünk!

Sietve távoztak, miközben „a herceg ribanca" páváskodva vissza ment a saját lakosztályába, és magához hívatta a cselédjeit. Azt akarta, hogy kerítsék elő neki a létező leglenyűgözőbb ruhát.