32. FEJEZET

A két nő úgy döntött, hogy aznap nem tanulnak olyan sokáig. Inkább sétálnak egy jót a palota bosszú folyosóin. Az éber testőrök követték őket. Nem lehetett tudni, hogy Nehemia mit gondol arról, hogy Celaenát mindenhova fegyveresek kísérik. Egyszer sem említet- te meg ezt a furcsaságot. Yule ünnepéig már csak egy hónapot kellett várni. A végső összecsapásra pedig öt nappal később kerül sor. Celaena és a hercegnő vacsora előtt mindennap együtt töltött egy órát. Szorgalmasan gyakorolták Eyllwe és a birodalom nyelvét. Nehemia hangosan felolvasott Celaena könyvtári könyveiből. Utána pedig betűről betűre lemásolt egyes szövegrészeket, míg végül már hibátlanul tudott írni az északiak nyelvén.

Közös tanulmányaik megkezdése óta a hercegnő már lényegesen jobban beszélte vendéglátói nyelvét. Amikor viszont négyszemközt maradtak, többnyire továbbra is szülőföldje nyelvét használták. A hercegnőnek ez nem csupán könnyebbséget és megnyugvást jelentett, de mind a ketten örömmel látták az udvaroncok döbbent tekintetét, tátott száját és csodálkozó arckifejezését, amikor azok meghallották kettőjük csevegését. Ugyanakkor így nehéz volt kihallgatni, hogy miről is beszélnek. Az orgyilkos nagyon is örült annak, hogy ezt a nyelvet is használhatta. Ezek szerint a sóbányák mélyében mégiscsak tanult valami hasznosat.

– Nagyon csendes vagy ma – szólalt meg Nehemia. – Nyomja valami a szívedet?

Celaena szomorúan elmosolyodott. Hát bizony, nyomta valami. Előző éjjel olyan keveset aludt, hogy már alig bírta kivárni a hajnal érkezését. Újabb bajnok halt meg. És akkor még ott voltak ugye Elena követelései is.

– Nagyon sokáig olvastam. Ez minden. Korábban még sohasem jártak a palota ezen részében.

– Érzem ám, hogy tele vagy aggodalommal – szólalt meg Nehemia váratlanul. – Meghallok sok mindent, amit nem mondasz ki. Nem szoktál beszélni az aggodalmaidról, de a szemed elárul.

Tényleg ennyire átlátszó volt?

– Barátok vagyunk – suttogta a hercegnő. — Ha szükséged lesz rám, én ott leszek.

Celaena érezte, hogy összeszorult a torka. Nehemia a vállára tette a kezét.

– Nagyon régóta nem nevezett senki sem a barátjának – nyögte ki végül. — Én...

Az emlékei mélyén fekete tintára emlékeztető sötétség támadt. Minden akaraterejét összeszedve nekifeszült.

– Van bennem valami, amit...

És akkor meghallotta a zajt. Ugyanazt, ami az álmaiban is kísértette. Léptek dobogtak, vagy inkább paták. Valósággal mennydörögtek. Celaena megrázta a fejét, és a zaj elhallgatott.

– Köszönöm, Nehemia! – jelentette ki őszintén. – Igazi jó barát vagy.

Valósággal vérzett a szíve. Remegett, ahogy eloszlott a sötétség. Nehemia viszont váratlanul felmordult.

– A királyné arra kért, hogy nézzem meg ma este a társaságában ahogy egy társulat előadja az egyik kedvenc színdarabját. Ugye elkísérsz? Szükségem van egy tolmácsra.

– Sajnos nem — válaszolta Celaena komoran.

– Sajnos nem jöhetsz – csattant fel ingerülten Nehemia. Az orgyilkos bocsánatkérő pillantást vetett a barátnőjére.

– Van néhány dolog, amit... – kezdte volna, ám a hercegnő megrázta a fejét.

– Mindannyiunknak megvan a maga titka. Persze engem meglehetősen érdekel, hogy miért vigyáz rád ennyire az a kapitány, és mi lehet az oka, hogy éjszakára bezárnak a lakosztályodba. Talán bolondság, de az az érzésem, hogy félnek tőled.

Az orgyilkos elmosolyodott.

– A férfiak nagyon félnek bizonyos dolgoktól.

Amikor azonban alaposabban is meggondolta, amit előbb a barátnője mondott, elkezdett aggódni.

– Szóval tényleg jó viszonyba kerültél Adarlan királynéjával? Kezdetben nem nagyon... erőltetted magad, hogy megkedveljen.

A hercegnő dacosan felemelte a fejét, és bólintott.

– Tudod, hogy országaink között ebben a pillanatban nem éppen a legbarátibb a viszony. Kezdetben valóban kissé távolságtartóan bántam Georginával, közben azonban rájöttem, sokkal jobban szolgálhatom hazám érdekeit, ha erőfeszítést teszek a rokonszenve elnyerésére. Néhány hete elkezdtünk beszélgetni egymással. Remélem, rá fog jönni, mennyire fontos, hogy javuljon országaink viszonya. Úgy vélem, egyértelműen sikerült valamelyes haladást elérnem. Ez abból is látszik, hogy meghívott ma estére.

Celaena rájött, hogy Georginán keresztül Nehemia szavai eljuthatnak Adarlan királyának a fülébe is.

Ráharapott az alsó ajkára, de aztán gyorsan elmosolyodott.

– Lefogadom, hogy a szüleid büszkék rád!

Bekanyarodtak egy újabb folyosóra. Ez a környék valósággal zengett a kutyaugatástól.

– Hol vagyunk?

– A kutyaólaknál – vágta rá ragyogó mosollyal a hercegnő. – A herceg tegnap megmutatta a kiskutyákat. Igazából persze csak azt hiszem, valamilyen kifogást keresett, hogy eljöhessen az anyja udvarából, mert képtelen ott kibírni. Én voltam az ürügy.

Már abból is éppen elég nagy baj lehetett, hogy Chaol felügyelete nélkül sétáltak a palotában. Ráadásul most a kutyaólak...

– Szabad lejönnünk ide?

– Eyllwe hercegnője vagyok – jelentette ki Nehemia büszkén. – Oda megyek, ahová csak akarok.

Celaena a barátnője nyomában belépett egy hatalmas, fából ácsolt kapun. Hirtelen erős szag csapta meg az orrát. A ketrecekben és ólakban a legkülönbözőbb fajtájú kutyák ugattak.

Némelyik behemót jószág egészen a csípőjéig ért. Másoknak csupán arasznyi lábacskáik voltak, viszont a testük olyan hosszú volt, mint Celaena kinyújtott karja. Lenyűgöző, csodálatos állatokat látott. Valamennyi közül azonban a karcsú jószágok tetszettek neki a legjobban. Keskeny, de mégis erőteljes, hosszú lábuk volt. A hasuk gyönyörűen ívelt hátrafelé. Érződött rajtuk, hogy elegánsak és gyorsak. Ellentétben a többi kutyával, nem kezdtek el ugatni, ha- nem leültek, és csupán sötét, bölcs szemükkel követték az érkezőket.

– Ezek vadászkutyák? – tudakolta Celaena, de Nehemia addigra már eltűnt. Hallotta a hangját, és hogy valaki válaszolt neki. Utána az egyik elkerített részből előbukkant egy integető kéz. Az orgyilkos odasietett, és benézett az ajtón.

Nehemia letelepedett a földre, a sarokból pedig Dorian Havilliard mosolygott az orgyilkosra.

– Ez ám a meglepetés, Lillian úrnő – dorombolta a herceg. Letette maga mellé az aranybarna bundájú kiskutyát. — Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk. Persze tudom, hogy Nehemia imád vadászni. Végül is, nem meglepő, hogy téged is magával rángatott ide.

– Ezekről a korcsokról mesélt? – nézett a lány a négy kutyára. Dorian felemelte az egyiket, és megsimogatta a fejét.

– Ugye, milyen kár? Egyszerűen képtelen vagyok ellenállni ne – kik, annyira aranyosak.

Az orgyilkos óvatosan kinyitotta az ól ajtaját, és beosont. Figyelmesen nézte, ahogy két kutya felugrott Nehemiára, és a farkukat csóválva lelkesen nyalogatni kezdték. A hercegnő hangosan kacagott. A következő pillanatban azonban már a sarokba mutatott.

– Az á jószág béteg? — kérdezte. Ott valóban hevert egy ötödik kiskutya is. Nagyobb volt a többieknél, és selymes szőre ezüstösen ragyogott az árnyékban. Felpillantott sötét szemével, mintha csak tudta volna, hogy róla beszélnek. Szemmel tartotta az embereket. Annyira gyönyörű volt. Ha nem tudja, hogy nem ez a helyzet, Celaena meg mert volna esküdni rá, hogy a kis állat fajtiszta.

– Cseppet sem beteg – magyarázta Dorian. – Csupán kiállhatatlan. Utálja a társaságot. Nem kedveli sem az embereket, sem a többi kutyát.

– Tökéletesen meg tudom érteni — biccentett Celaena. Átlépett a koronaherceg lába felett, és odasietett az ötödik kutyához. – Már miért akarna odafutni egy olyan valakihez, mint fenséged?

Ha nem engedelmeskedik az embereknek, akkor meg kell majd ölni – legyintett Dorian oda sem figyelve. Celaena majdnem felrobbant.

– Megölni? Mi az, hogy megölni? Mi okból? Mit vétett ez a szerencsétlen?

– Nem lesz belőle jó kutya. Ezeket az ebeket kivétel nélkül ebből a célból tenyésztjük.

– Szóval azért ölik meg, mert a kutya távolságtartó? Nem tehet arról, hogy ilyen a jelleme — méltatlankodott a lány, és körülnézett. – Hol van az anyja? Lehet, hogy az anyja kell neki.

– Az anyjuk csupán azért jön ide, hogy megetesse őket. Pár órát tölt a társaságukban, hogy megtanulják a helyes viselkedést. Ezeket a kutyákat arra képeztetem ki, hogy versenyezzenek és vadásszanak. Nem tenyésztek ölebeket.

– Szörnyűség elszakítani az anyjától! — torpant meg az orgyilkos az árnyék határán. Lehajolt, felkapta a kiskutyát, és a keblére ölelte. – Nem engedem meg, hogy bántsák.

– Há különös széllem lákozik benne – figyelmeztette Nehemia. – Ákkor csak terhet jélent.

– Mármint hogy kinek?

– Emiatt tényleg nem kellene felizgatnod magad — csitította Dorian. – Nap mint nap számtalan kutyával végeznek. Mégpedig fájdalom nélkül. Nagyon nem értem, hogy mi kifogásod lehetne ez ellen éppen neked?

– Hát ezt az egyet akkor se öljék meg! Szeretném megtartani. Ha másért nem, akkor azért, hogy életben maradhasson.

Dorian alaposan megnézte magának a lányt.

– Ha ez ennyire felzaklat, akkor a kutyust megkímélem. Szerzek majd neki otthont. Sőt mi több, mielőtt kiadnám valakihez, előtte szólok neked, és kikérem a beleegyezésedet.

– Tényleg megtenné?

– Mit számít nekem egy kutya élete? Ha ezzel örömet szerezhetek neked, akkor megteszem.

Celaena arca lángba borult, ahogy a fiatalember felkelt és odalépett hozzá.

– Komolyan... Megígéri?

– A koronámra esküszöm, hogy a kutyus élni fog – jelentette ki a herceg szívre tett kézzel. Celaenában hirtelen tudatosodott, milyen közel állnak egymás mellett.

– Köszönöm!

Nehemia a földön ülve figyelte őket. Összevonta a szemöldökét. Ekkor azonban az egyik barna bőrű testőre jelent meg az ajtóban.

– Ideje mennünk, hercegnő! – szólalt meg az anyanyelvükön. – Még fel kell öltöznie, mielőtt elindul a királynőhöz.

A hercegnő felkelt, és kisétált az ugráló kutyusok között.

– Elkísérsz? – kérdezte Celaenától a birodalom nyelvén. A lány bólintott, és kinyitotta a kaput. Miközben bezárta, kérdő pillantást vetett a koronahercegre:

– Fenséged, nem jön velünk?

Dorian leguggolt, mire a kiskutyák azonnal megrohanták.

– Talán ma éjjel találkozunk.

– Ahhoz igen nagy szerencsére lesz szüksége – dorombolta Celaena, miközben elsétáltak. Csendben somolygott az orra alatt, ahogy elindultak felfelé a palotában. Nehemia nem bírta tovább. A barátnője felé fordult:

– Tetszik neked? Celaena azonnal elkomorodott.

– Dehogyis! Már mitől tetszene?

– Olyan közvetlenül szoktatok beszélgetni. Mintha csak lenne... Kettőtök között valami.

– Milyen valami? – fuldoklott az orgyilkos. – Imádom ugratni.

– Mióta számít bűnnek, ha helyesnek tartasz egy fiút? Kénytelen vagyok beismerni, hogy kezdetben rosszul ítéltem meg. Azt gondoltam róla, hogy felfuvalkodott, önző hólyag. Annyira nem is szörnyű.

– Egy Havilliardról beszélünk.

– Az anyám annak a főnöknek a lánya volt, aki megpróbálta megdönteni a nagyapám uralmát.

– Butaságokat beszélünk. Nincs itt szó semmi ilyesmiről.

– A herceg meglehetősen odafigyel rád.

Celaena kis híján a barátnőjére vicsorgott. A szemén jól látszott, hogy a rég elfelejtett düh újra ott tombol a gyomrában.

– Inkább kitépem a szívemet, mint hogy egy Havilliardba legyek szerelmes – hördült fel.

Ezek után csendben sétáltak tovább. Amikor végül elbúcsúztak egymástól, Celaena halkan kellemes estét kívánt Nehemiának. Utána elindult vissza a lakosztálya felé.

Csupán néhány testőr vigyázott rá. Csendben, tiszteletteljes távolságból követték. Ahogy telt az idő, egyre jobban lemaradtak, falán Chaol parancsára? Éppen alkonyodott. Az ég még őrizte mélykék színét. Tintaszerű ragyogás tükröződött az ablaktáblákon lel halmozódott havon. Bármikor hátat fordíthatna a kastélynak.

Odalent a városban megszerezhetné, amire szüksége van az úton, és napkeltekor már egy dél felé tartó hajó fedélzetén állhatna.

Megtorpant az egyik ablak előtt. Odahajolt az üveghez. Az őrök is megálltak, és némán figyelték. Az üvegen keresztül beszivárgott a kinti hideg. Jeges csókot nyomott a lány arcára. És ha arra számítanak az üldözői is, hogy dél felé szökik? Lehet, akkor az északi útvonalat kellene választania. Arra senki sem gondol. Ilyen időben észak felé csak az öngyilkosok indulnak el.

Valami torz árnyék villant fel az ablakban. Megpördült, és döbbenten bámulta a háta mögött tornyosuló alakot.

Káin nem mosolygott. Nem is próbálta meg kigúnyolni. Nyitott szájjal lihegett, mint a partra vetett hal. Sötét szeme kitágult. Egyik keze saját bikanyakára tapadt. Egy cseppnyi szerencsével mindjárt megfojtja magát.

– Valami baj van? – tudakolta a lány mézédes hangon. Nekivetette a hátát a falnak. A harcos gyorsan körülnézett. Megbámulta az őröket, az ablakot, majd tekintete a lány szemébe mélyedt. Elfehéredő bütykökkel szorította a torkát. Mintha csak meg akarta volna akadályozni, hogy a mélyből előtörjenek a szavak. Szénfekete gyűrűje tompán fénylett az ujján. Természetesen lehetetlen volt, de mégis úgy tűnt, hogy a fickó legalább tízfontnyi izmot növesztett magára az elmúlt néhány nap során. Most már nem igazán kételkedhetett abban, hogy Káin minden egyes alkalommal nagyobb, valahányszor csak találkoztak. Celaena összevonta a szemöldökét, és leengedte a karját.

— Káin! — szólalt meg, ám a férfi megpördült, és egy száguldó vadnyulat is megszégyenítő sebességgel elrohant a folyosón. Hogy a csudában tudott ilyen sebesen futni? Rohanás közben néha hátrapillantott a válla fölött. Nem a lányt nézte, nem is a zavartan mormogó testőröket, hanem valamit a hátuk mögött.

Celaena egészen addig mozdulatlanul várakozott, míg elhalt a rohanó léptek robaja. Ekkor sietve visszatért a saját lakosztályába. Üzenetet küldött Noxnak és Pelornak. Nem bocsátkozott magyarázatba, csupán a lelkükre kötötte, hogy aznap éjjel maradjanak a szállásukon, és senkinek se nyissák ki az ajtót.