12. FEJEZET

LEHELETNYIT ELŐREGÖRNYEDT, hogy késsel a kézben a kapitányra vesse magát, ekkor azonban valaki nagyot koppantott egy lándzsa nyelével. A csarnok elhallgatott. A hang irányába fordult, és észrevette a belső karzat alatt álló zömök, kopaszodó férfit.

— Mindenki figyeljen!- harsogta az ismeretlen. Celaena Chaolra pillantott. A testőr biccentett, és elvette a vadászkéseket, miközben a többi huszonhárom vetélytársával együtt odasétáltak a férfihoz.

— Theodus Brullo vagyok, a király fegyvermestere és az erőpróba bírája. Természetesen a végső szót fejedelmi urunk mondja ki. Ő dönti el, hogyan folytatódjon nyomorúságos életetek. Ettől függetlenül nap mint nap én fogom megítélni, hogy alkalmasak vagytok-e a feladatra. Arra, hogy a király bajnoka legyen belőletek.

Megpöckölte a kardja markolatát, Celaena pedig megcsodálta a fegyver gyönyörűen megmunkált, arany markolatgombját.

— Harminc esztendeje én vagyok a fegyvermester, és előtte már huszonöt éven át itt éltem a palotában. Számos nagyurat és lovagot képeztem ki, meg persze jó párat Adarlan bajnokai közül. Nemigen hiszem, hogy bármivel is meglephetnétek.

Celaena mellett Chaol kihúzta magát. A lányban felmerült a gondolat, hogy a kapitány maga is valamikor Brullo tanítványa lehetett. Chaol az előbb meglehetősen ügyes harcosnak bizonyult. Ha valóban Brullótól kapta a kiképzését, akkor a fegyvermester alighanem tényleg rászolgált a rangjára. Az orgyilkos nagyon is tisztában volt vele, hogy a kinézete miatt senkit sem szabad alábecsülni.

– Őfelsége már elmondott mindent, amit tudnotok kell erről az erőpróbáról – folytatta Brullo, és hátratette a kezét. – Viszont úgy vélem, hogy esz a fene benneteket, hogy többet tudjatok meg egymásról.

Vaskos ujjával Káinra mutatott.

– Te ott! Mi a neved? Mi vagy? És honnan kerültél ide? Őszin – te válaszokat várok. Tudom, hogy egyetlen pék vagy gyertyaöntő sincs köztetek.

Káin arcán ismét felvillant az a kibírhatatlan vigyor.

– Káin vagyok, a királyi hadsereg katonája. A Fehéragyar hegységből származok.

Még szép, hogy onnan. Celaena számtalan beszámolót hallott már az ott élő, hegyvidéki nép könyörtelen szokásairól. Alkalma volt néhányukat közelebbről is szemügyre venni. Kivétel nélkül veszedelmes fickóknak bizonyultak. Sokan közülük fellázadtak Adarlan ellen. A lázadók nagy része meghalt. Vajon mit szólnának Káin honfitársai, ha meglátnák itt? A gondolattól elkomorodott. Vajon mit szólna Terrasen népe, ha meglátnák Celaenát ezen a helyen?

Brullót azonban szemmel láthatóan nem érdekelte a hegyvidék félelmetes híre. Még csak nem is biccentett, amikor a Káin jobb oldalán álló férfira mutatott. Celaena egyből rokonszenvesnek találta az ismeretlent.

– És te ki vagy?

A karcsú, magas, szőke, ritkás hajú férfi körbetekintett, és vigyorogva elmosolyodott.

– Xavier Forul. Mestertolvaj Melisandéból.

Mestertolvaj? Ez az alak? Hát persze. Akkor nem girhes, hanem karcsú, mint egy nádszál. Hogy könnyebben bejusson a házakba. Lehet, hogy tényleg igazat mond.

Egymás után a többi huszonegy vetélytársa is bemutatkozott. Ha tan tapasztalt, veterán katonák voltak. Kivétel nélkül kirúgták őket a hadseregből. Ez azért sejtetett valamit, hiszen az adarlani sereg hírhedt volt, hogy milyen kegyetlen módszereket alkalmaz. Ezek itt alighanem túlfeszíthették az amúgy laza húrt. Akadt még aztán három tolvaj is. Közéjük tartozott a sötét hajú, szürke szemű Nox Owen is. A fiatalember nevét valahol már hallotta. Nox egész reggel ragyogó mosollyal bombázta a lányt. Három jelölt korábban zsoldosként szolgált. Igencsak kemény fickóknak tűntek. Két vetélytársuk pedig láncra vert gyilkos volt.

Bill Chastaint nem véletlenül nevezték Szemzabálónak. Meg szokta enni az áldozatai szemét. A könyörtelen gyilkosnak meglehetősen átlagos külseje, kócos, barna haja, napbarnított bőre volt. Nem nőtt túl magasra. Celaena alig bírta megállni, hogy ne bámulja a sorozat- gyilkos forradásos száját. A másik gyilkost Ned Clementnek hívták. Három éven keresztül használta a Sarlós álnevet. Ezzel a szerszámmal kínzott meg és szabdalt apró darabokra papnőket. Meglepőnek tűnt, hogy elfogásakor nem végezték azonnal ki. A két gyilkos napbarnított bőre alapján azonban sejthető volt, hogy az elítélésüket követően hosszú éveken át robotoltak Calaculla perzselő napja alatt, a birodalom másik, déli munkatáborában, amelyik legalább annyira hírhedt volt, mint Távolvég.

– Utánuk két hallgatag, sebhelyes fickó következett. Mintha valami távoli hadúr csatlósai lettek volna. További öt vetélytársuk az orgyilkosok közül került ki.

Celaena azonnal elfelejtette az első négy nevét. Az egyik egy hórihorgas, dölyfös képű fiú volt. A második hatalmas termetű bajkeverő. A harmadik egy törpe, akinek lesírt az arcáról a többiek iránti megvetés, a negyedik pedig egy vékony hangú, sasorrú siheder, aki azt állította, hogy remekül ért a késekhez. Természetesen nem voltak az orgyilkos céh tagjai. Arobynn Hamel soha nem vett volna be ilyen amatőröket a csapatába. A tagság előfeltétele volt, hogy valaki hosszú évek kemény munkájával készüljön fel, és számos sikeres bevetésen legyen túl. Ebben a négy alakban ugyan lehetett némi tehetség, ám hiányzott belőlük az a kifinomultság, amit Arobynn elvárt a követőitől. Természetesen szemmel kell majd tartania őket, de legalább nem a Vörös-sivatag széltépte dűnéin élő, csendes orgyilkosok közül kerültek ki. Azok bizony méltó ellenfélnek bizonyulhattak volna. Lehetséges, hogy nem is tudta volna őket olyan könnyedén legyőzni. Egyszer egy hónapon keresztül együtt edzett egy sivatagi orgyilkossal. Az izmai még most is belesajdulnak, ha eszébe jutnak a pokoli hőségben elvégzett könyörtelen gyakorlatok.

Az utolsó orgyilkost azonban alaposabban is megnézte magának. A férfi a Sír nevet viselte. Az alacsony, sovány alaknak olyan kegyetlenség áradt az arcából, hogy a legtöbb ember igyekezett mielőbb másfelé fordítani a tekintetét. Láncra verve vezették be a csarnokba. Őrei komolyan megfenyegették, mielőtt kioldozták volna a bilincseit. Öt harcos tartotta szemmel. A testőrök most is ott álltak a közelében. Egy pillanatra sem vették volna le a tekintetüket róla. Bemutatkozás közben a férfi képére aljas vigyor ült ki. Megbarnult fogait kivicsorította. Celaena undorodva érezte, ahogy Sír tekintete végigsiklik a testén. A hozzá hasonló alakok sosem érték be azzal, hogy egyszerűen csak végezzenek az áldozatukkal. Nem bizony. Ha az áldozatuk nő volt, előtte még elszórakoztak vele. Minden önuralmát összeszedve farkasszemet nézett a kéjsóvár gyilkossal.

– És te? – mordult rá Brullo, kizökkentve a gondolataiból.

– Lillian Gordaina – válaszolta, és büszkén kihúzta magát. – Bellrévi gyémánttolvaj.

Összeszorította a száját, mert néhány fickó vihogni kezdett. Alig hanem leharapnák a nyelvüket, ha megtudhatnák az igazi nevét. Inukba szállna a bátorságuk, ha kiderülne, hogy ez a „gyémánttolvaj " kés nélkül is képes lenne megnyúzni őket.

– Nagyszerű — kiáltotta a fegyvermester, és intett a kezével. – Van öt percetek, hogy a helyére rakjátok a fegyvereket és kifújjátok magatokat. Utána megyünk, és futunk egy jót. Kiderül, hogy milyen az erőnlétetek. Aki nem képes lefutni a távot, az már mehet is haza. Vagy oda, ahonnan előkapartak benneteket. Megrohadni a börtönben. Az első igazi erőpróba öt nap múlva lesz. És legyetek hálásak érte, hogy nem korábban.

A jelenlevők szétszéledtek. A bajnokjelöltek halkan suttogva tanácskozni kezdtek az edzőikkel, hogy melyik vetélytársukat tartják a legveszélyesebbnek. Káint vagy Sírt. Ez volt a legvalószínűbb. Bizonyára senki sem törődött a bellrévi besurranó tolvajjal. Chaol a lány mellett maradt. Némán figyelték a többieket. Celaena fortyogott a dühtől. Nem azért küzdött nyolc éven keresztül, nem azért lett híres a megfelelő körökben, és nem is azért szenvedett egy teljes éven át Távolvégen, hogy csak így egyszerűen semmibe vegyék.

– Ha még egyszer gyémánttolvajnak kell neveznem magamat...

– Akkor azt fogod mondani magadra, hogy gyémánttolvaj vagy – vágott a szavába összehúzott szemöldökkel a kapitány.

– Tudod, hogy milyen sértő számomra úgy tenni, mintha csupán egy kis senki, besurranó tolvaj volnék a Tépő-láp egyik kisvárosából.

– Ennyire beképzelt volnál? — szólalt meg az ifjú rövid hallgatás után. Az orgyilkos szúrós pillantást vetett rá, ám a kapitány zavartalanul folytatta:

– Ostobaság volt, hogy csak úgy leálltam vívni veled. Beismerem, nem számítottam rá, hogy ennyire ügyes vagy. Szerencsére senki sem figyelt fel rád. Tudod, mi ennek az oka, Lillian?

Közelebb lépett, és szinte suttogva folytatta:

– Mert te csak egy szemrevaló kislány vagy. Mert senki sem törődik egy kisvárosból érkező, névtelen senkivel. Egy besurranó tolvajjal. Nézz csak körül!

Úgy fordult, hogy szemmel tarthassa a többi jelöltet.

– Bámul talán bárki is téged? Töpreng csupán egyetlenegy is közülük azon, hogy milyen veszélyes harcos vagy? Hát nem. Mert nem tartanak igazi vetélytársnak. Mert te nem állsz közöttük és a megígért jutalom, a szabadság és a vagyon közt.

– Pontosan! Micsoda sértés!

– Egyáltalán nem sértő, hanem nagyon is okos megoldás. Ez a helyzet. Te pedig igyekezz visszafogni magad az egész próbatétel során. Nem szabad kitűnnöd a többiek közül. Nem fogod lemészárolni azokat a tolvajokat, katonákat és névtelen orgyilkosokat. Stabilan és kitartóan a középmezőnyben maradsz. Azt akarom, hogy ne is törődjenek veled. Gondolják azt, hogy nem jelentesz veszélyt. Azt fogják hinni, hogy előbb-utóbb valaki úgyis végez majd veled, éppen ezért minden figyelmüket az olyan nagydarab, erős és gyors jelöltekre összpontosítják majd, mint amilyen Káin.

– Te pedig túléled őket — folytatta Chaol. – Amikor elérkezik az utolsó párharc reggele, akkor fogják csak látni, hogy te vagy az ellenfelük, te győzted le őket. És akkor majd az arcukra kiülő csodálkozás kárpótolni fog a rengeteg sértésért és azért, hogy nem tiszteltek. A karját nyújtotta, hogy kikísérje a teremből.

– Na, mit szólsz ehhez, Lillian Gordaina?

– Tudok én vigyázni magamra – mordult fel a lány, de elfogadta a férfi kezét. — Kénytelen vagyok viszont beismerni, hogy igazi lángelme vagy, kapitány. Elképzelhető, hogy okosságodért azzal jutalmazlak meg, hogy neked adom az egyik gyémántot, amit ma éjjel elemelek a királynő kincsesládikájából.

Chaol halkan felnevetett. Kisiettek az udvarra, ahol nemsokára kezdetét vette a futóverseny.

Celaena tüdeje valósággal lángolt. A lába mintha ólomból lett volna. Ennek ellenére elszántan futott. A csoport közepén maradt. Brullo, Chaol és a többi edző — valamint háromtucatnyi állig felfegyverzett őr – lóháton követték a futókat. A vadasparkban jártak. Néhány jelöltre hosszú pányvát kötöttek. Sír, Ned és Bill is csak így futhatott. Úgy vélte, Chaol tulajdonképpen kegyet gyakorolt vele, hogy nem láncolta futás közben magához. Legnagyobb meglepetésére a harcosok falkája élén Káin rohant. Legalább harminclábnyira megelőzte a többieket. Hogy a fészkes fenében lehet ennyire gyors?

A meleg, őszi levegőben hangosan ropogtak az összetaposott falevelek. A futók hangosan ziháltak. Celaena tekintete az előtte rohanó tolvaj izzadtan csillogó, sötét hajára tapadt. Lépés, lépés után. Beszívta a levegőt, kifújta a levegőt. Beszívta, kifújta. A légzés mindennél fontosabb volt. Nem feledkezhetett meg róla.

– Messze előttük Káin befordult a kanyarban. Onnantól észak felé tartották. Vissza a palota irányába. Úgy követték az elöl futót, mint valami madárraj. Lépés lépést követett. Nem akart lassítani. A többiek meg csak hadd bámulják Káint. Hadd találjanak ki terveket ellene. Semmi szükség rá, hogy megnyerje ezt a futóversenyt. Nem így akarta bebizonyítani a felsőbbrendűségét. Nagyon is jól megvolt anélkül, hogy a királyi udvar elhalmozza kitüntetésekkel vagy elismeréssel! Rosszul vette a levegőt. Fájdalom hasított a térdébe, ám ennek ellenére változatlan ütemben rohant tovább. Nemsokára véget ér a futás. Hamarosan.

Nem mert hátrapillantani. Nem tudta, hogy feladta-e már valaki. Végig érezte magán Chaol tekintetét. A kapitány mintha csak arra akarta volna emlékeztetni, hogy maradjon középen. Már az is szép volt, hogy ennyire bízott a lányban.

Kiértek a fák közül. Jól látszott a vadaspark és az istállók közötti mezőség. A futóverseny a végéhez közeledett. Most már zúgott a feje. Legszívesebben hangosan káromkodott volna az oldalába szúró, éles fájdalom miatt, persze csak ha maradt volna ehhez elegendő levegő a tüdejében. Középen kellett maradnia. Maradj középen!

Káin célba ért. Diadalmasan a magasba emelte a karját. Tett még pár lépést, fokozatosan lassított. Az edzője fennhangon dicsérte. Celaena nem törődött velük. Futott tovább. Már csak féltucatnyi lépés. Csillagok táncoltak a szeme előtt, és alig látott. Középen kellett maradnia. Éveken keresztül edzett Arobynn Hamel keze alatt. Megtanulta, hogy milyen veszélyekkel jár az, ha túl korán feladja.

Végre már ő is kiért a fák közül. Minden irányból körülvette a tágas mező. Valósággal megmámorosodott a fű és a kék ég látványától. Az előtte futók lassítottak. Minden önuralmára szükség volt ahhoz, hogy nehogy térdre rogyjon. Csak fokozatosan lassított. Lépés lépést követett. Már nem futott, csupán lépdelt. Arra kényszerítette magát, hogy mélyen beszívja a levegőt. Továbbra is csillagok táncoltak a szeme előtt.

– Rendben – kiáltotta Brullo. Meghúzta a lova kantárját, és gondosan megjegyezte magának, hogy ki ért vissza először. – Igyatok vizet! További edzés vár rátok.

Celaena szeme előtt továbbra is különös fények táncoltak, de azért észrevette, ahogy Chaol megállította a lovát. Elindult a férfi felé, de aztán inkább megkerülte, és folytatta az útját az erdő irányába.

– Te meg hova mész?

– Az előbb elejtettem a gyűrűmet – hazudta szemrebbenés nélkül. Megpróbált igazi ostoba nőszemélynek látszani. – Egy perc, és máris jövök.

Nem várta meg, hogy a testőr engedélyt adjon rá. Belépett a fák közé. Néhány jelölt hallotta a szóváltásukat. Ezek hangosan röhögtek vagy vigyorogtak. Sietős lábak dobogása hallatszott. Ebből rájött, hogy egy másik jelölt is elindult a bokrok felé. A bozótban talált menedéket. Megtántorodott, mert hirtelen elsötétült a világ. A lába alól kicsúszott a talaj. Térdre rogyott, és hányni kezdett.

Görcsösen újra és újra hányt. Végül már semmi sem maradt a gyomrában. Tántorgó vetélytársa elhaladt mellette. A lány remegő kézzel megragadta az egyik fát, és nagy nehezen feltápászkodott. Westfall kapitány az ösvény túloldalán állt. Töprengő arccal néz te a bajnokát.

Celaena kézháttal megtörölte a száját, és egyetlen szó nélkül kisétált az erdőből.