109

Vanessa és Melvin a nappaliban ülnek, a padlón. Vanessa szemügyre veszi a kettejük között heverő plüsspingvint. Az állat elhagyta az egyik szemét, mióta utoljára látta.

Kinyújtja a mutatóujját, és megcsiklandozza a pingvin pocakját.

– Ő sem emlékszik rám? – kérdezi, miközben alig bírja megállni, hogy el ne sírja magát.

– Nem, egyáltalán nem – feleli Melvin.

Vanessa még mindig nem bírt napirendre térni a változások felett. Melvin olyan tisztán artikulál, és akkorát nőtt. Próbálta kitapogatni, hogy érez-e valami Melvintől származó mágikus energiát, de nem járt sikerrel.

Vanessa mögött a mama sírdogál az új kanapén. És Vanessának hirtelen megfordul a fejében, hogy Melvin vajon hányszor láthatta így a mamát távollétének hosszú hónapjai alatt.

– Hát arra sem emlékszik Pingu, amikor esténként a kedvenc altatódalaidat énekeltük? – kérdezi Vanessa.

Melvin fürkésző pillantást vet a nővérére, aztán összeszorított ajkakkal megrázza a fejét.

A pingvint a kétéves születésnapjára kapta Vanessától. Akkor is úgy kezelte a testvérét, mint egy idegent. Vanessa sokat volt távol. Willével lakott meg a mamájával. Amikor aztán hazaköltözött, megfogadta, hogy soha többé nem tesz ilyet az öccsével. De most még hosszabb idő telt el.

– Mama, miért sírsz? – kérdezi Melvin.

– Örömömben sírok – feleli a mama. – Boldog vagyok, hogy Nessa visszajött.

Melvin nem felel, csak közelebb húzza magához a pingvint.

– És ő miért van itt? – kérdezi a kisfiú, és mutatóujjával Linnéára mutat, aki a konyhában ül, és a papájával beszél telefonon.

Vanessa nagyon szeretné, ha egyszerűen is meg lehetne válaszolni ezt a kérdést.

– Ő a barátom – feleli.

Linnéa befejezi a beszélgetést, leteszi a készüléket az asztalra, kinéz az ablakon.

– Mama – mondja Melvin. – Meg akarom nézni A kis hableány végét.

– Hát persze, megnézheted – mondja a mama. – Egyedül is megmered nézni, ha mi közben kint ülünk a konyhában?

– De ne beszéljetek túl hangosan – feleli Melvin. – Mert akkor zavartok.

Vanessának úgy fáj. Olyan erős benne a vágy, hogy az ölébe vegye. De aztán csak felkel a padlóról, amikor a mama bekapcsolja a filmet. Melvin felkucorodik a kanapéra a pingvinnel. Rögtön magába szippantja a mese.

Vanessa kimegy a konyhába. Leül az asztalhoz, Linnéa mellé. Egymásra néznek, miközben a kis hableány vízben élő barátai dalra fakadnak a tengerfenéken.

– Adj neki egy kis időt – mondja a mama, és leül Vanessa mellé. – És ne tűnj el megint.

Mosolyog, de még mindig potyognak a könnyei.

– Bocsánat – mondja, miközben megtörli a szemét. – Igazából már abbahagytam a sírást. Ez már csak egy kis szivárgás.

Vanessa végigjártatja szemét a konyhán. A tapéta új. A mama úgy gondolta, jobb, ha ezt is megcsinálja, ha már a nappalit muszáj volt kitapétáznia. A frizsideren elképesztő mennyiségű fotót rakott ki Vanessáról. Frasse tányérjai nincsenek már itt. Olyan erős hiányérzete volt, amikor kinyitotta a lakás ajtót, és Frasse nem sietett az üdvözlésére. Az a drága bolond farkaskutya, akit egy menhelyről hoztak el annak idején. A mamát próbálta megvédeni. Vanessa sosem felejti el azt az égetthús-szagot.

– Hogy van Björn? – kérdezi a mama.

– Örült, hogy felhívtam – feleli Linnéa, s Vanessa látja rajta, mennyire nehezére esik, hogy válaszoljon.

Ma mindenesetre józan volt, gondolja Linnéa, miközben Vanessára néz. Az is valami.

– Képtelenség felfogni azt a sok mindent, amit meséltetek – mondja a fejét ingatva a mama. – Tudom, hogy időnként kissé zizinek tartasz, Nessa, de ezt a fura történetet, még nekem is nehéz megemésztenem.

– Megértem – mondja Vanessa.

– Nekünk sem volt könnyű megemészteni az elején, pedig nyakig voltunk benne – teszi hozzá Linnéa.

– Amikor Olivia itt volt, egy csomó dologról azt hittem, hogy csak képzelődöm – folytatja a mama. – De ezek szerint nem így volt.

– Nem – feleli Vanessa.

A mama kikukucskál a nappali szobába, meg akar bizonyosodni róla, hogy Melvin nem hallja őket.

– Mi legyen vele? – kérdezi aztán.

– Biztos vagy benne, hogy semmit nem vettél észre? – kérdezi Vanessa. – Ha jobban meggondolod?

– Biztos – mondja a mama. – Semmit, azt leszámítva, hogy elkezdett járkálni álmában. De azt te is csináltad kiskorodban…

Megszólal a telefonban. Vanessa örül, hogy megzavarták őket. Ez az a pont, ahol egyébként a mama mindenkinek el szokta mesélni, hogyan pisilt a kis alvajáró Vanessa az előszobaszőnyeg közepére.

A mama mindössze egy másodpercig tartja a fülén a kagylót, aztán kinyomja a hívást.

– Még egy újságíró – tájékoztatja őket. – Mit fogtok mondani nekik?

– Most még semmit – feleli Vanessa. – De egyszer majd mondanunk kell nekik valamit. Valamikor.

– Ez a Tanács, amelyikről beszéltetek – érdeklődik a mama. – Ők, ugye, nem nagyon fognak örülni, ha elmesélitek, ami történt.

– Nem – mondja Vanessa. – De amúgy sem nagyon csípnek minket.

A mama ismét a fejét ingatja.

– Hogy bírtátok ki ezt a rengeteg borzalmat, amin keresztülmentetek?

Vanessára néz. A nappaliból kihallatszik Melvin kacagása.

– Nem tudom – feleli Vanessa. – Kénytelenek voltunk kibírni.

Az órájára néz. Találkozójuk lesz a többiekkel a népparkban. Linnéa pedig azzal az ötlettel állt elő, hogy sétálva tegyék meg az utat odáig. Vanessa azóta tele van várakozással. És csupa ideg.

– Mennünk kell – mondja.

A mama ránéz. Finoman megérinti a szemöldökén a heget.

– Visszajövök – mondja Vanessa, s közben felkel, megöleli a mamát. – Ígérem. És akkor egy rekord hosszúságú zuhanyozásba kezdek, utána pedig legalább egy hétig alszom.

Megpuszilja a mamát a feje tetején, és a nappali felé indul.

– Szia, Melvin – kiáltja az öccsének.

Aztán kővé dermedve áll az ajtóban.

Melvin a kanapé előtt áll, táncot jár az édeskés muzsikára. A kanapén pedig ott pattog a pingvin fel s alá, mintha együtt ropná a kisfiúval. Szárnyai eközben a ritmusból kiesve csapkodják dundi pingvintestét.

* * *

Minoo az ágyán ül, kezében a Minták könyvével.

A könyvben nincs semmi. Üres lapot üres lap követ. A védelmezők soha többé nem fognak rajta keresztül kommunikálni senkivel.

Soha többé nem beszélnek vele sem.

Minoo egyik része egyedül érzi magát.

Megszokta, hogy ott vannak közvetlenül a tudata alatt. Biztonságot adott neki ez az érzés. Hiányozni fog ez a biztonság, pont úgy, mint a hatalom és az erő, aminek addig a birtokában volt. De hátha rendelkezik még egy másmilyen erővel? Amiről Felix beszélt.

Kinyílik a szobája ajtaja, a mamája néz be rajta. Nem szól semmit. Csak mosolyog. És most ennyi is elég. Minoo tudja, hogy nagyon sok mindent kell még megbeszélniük. De ez mind ráér.

Becsöngetnek hozzájuk. Talán megint egy újságíró. Aztán kinyílik a bejárati ajtó, és Minoo meghallja Gustaf hangját. Felkel az ágyról. Rohanó lépteket hall a lépcső felől, és a következő pillanatban már ott van a fiú szobájában

Minoonak arra se marad ideje, hogy megnézze magának. Gustaf átöleli.

Nem tudja, meddig állnak így.

Hallja a fiú szívdobogását, először gyorsan ver, aztán megnyugszik. Felemeli a fejét, Gustaf szemébe néz.

Már majdnem mindent elmesélt neki telefonon. És azt is mondta, hogy szereti, és Gustaf azt válaszolta, hogy szereti, és hogy nagyon hiányzott neki, s ezt újra meg újra elismételte.

Most fölé hajol és megcsókolja. Minoo akkor döbben rá, hogy mennyire rettegett attól, hogy valami megváltozott közöttük, amíg távol volt. Hogy Gustaf elunta a várakozást, esetleg a védelmezők rontottak el benne valamit. De pontosan úgy érzi magát, ahogy kell.

Leülnek az ágyra, a fiú átöleli.

Majdnem mindent elmesélt. Majdnem.

– Tudom, hogy érdekel, mi van Rebeckával – mondja.

Gustaf némán bólint.

– Már nincs többé a határvidéken – feleli Minoo. – Továbbment. De előtte még beszélhettem vele…

Zokogni kezd. Pedig most erősnek kell lennie. Gustaf kedvéért.

– Tudja, hogy nem te ölted meg. És meséltem neki kettőnkről. És azt üzeni… hogy szeret. És hogy szeretné, hogy boldog légy.

Gustaf sírva fakad. Minoo megöleli, és együtt sír vele.

* * *

Tökéletes kora nyári este van, magasan és kristálytisztán borul föléjük az égbolt. A nap még mindig melegen süti Linnéa arcát. A műszőrméjét Vanessáéknál hagyta, csak egy T-shirt van rajta és a farmere. Vanessa átöltözött sortba és ujjatlan trikóba. Még soha életében nem volt ennyire fehér a lába júniusban.

Engelsfors elhagyatott iparvidékén gyalogolnak keresztül.

Linnéa a szakszervezeti klubház nyomasztó épületét figyeli a szeme sarkából. Itt tartották a kilencedikesek iskolazáró tavaszi bálját. Ő Eliasszal meg Oliviával a ház előtt töltötte az idő nagy részét. A többieket skubizták. Biztosan látta Vanessát is azon az estén. Jobb nem gondolni rá, milyen megjegyzéseket tehetett róla a barátainak. Rettenetesen előítéletes volt abban az időben. Nagyjából mindenkit hülyének tartott. Gondolatolvasóvá kellett válnia, és jó ideig apokalipszisfenyegetettségben kellett élnie ahhoz, hogy rájöjjön, ennél azért egy kicsivel bonyolultabbak az emberek.

– Mindig is el akartam húzni Engelsforsból – szólal meg váratlanul Vanessa. – De most jó érzéssel tölt el, ha arra gondolok, hogy maradok még egy ideig. És aztán lehet, hogy Adrianával mehetek boszorkánykutató körutazásaira.

Elmosolyodik, és Linnéa visszamosolyog rá.

Eliasnak igaza volt, gondolja Linnéa. Ott a helyem Vanessa mellett. És hagynom kell, hogy ő is ott lehessen nekem. Idának igaza volt. Össze kell szednem magamat, és rendbe kell hoznom a kapcsolatunkat. Matildának igaza volt. Van szabad akaratunk. Nem vagyunk bábuk.

– Emlékszel még rá, amikor azt mondtad, hogy szeretnéd megérteni, milyen érzés lehet abban az állapotban lenni, amiben én vagyok? – kérdezi Linnéa. – Mielőtt… Mielőtt szakítottam veled.

– Igen – feleli Vanessa.

– Nem tudom, hogy magyarázzam el – folytatja Linnéa. – De egy kicsit olyan, mintha… a kapcsolásaimmal lenne baj. Mintha minden kábel összevissza futna bennem, néha magam sem tudom, hogy valami miért vált ki belőlem pont egy bizonyos viselkedést.

Gyorsan beszél, és közben nem mer Vanessára nézni.

– Azt hiszem, értem – feleli Vanessa.

A régi gyártelepnél járnak, a gazzal benőtt vasúti sínek mellett. Maguk mögött hagynak egy rég itt maradt tehervagont.

– Korábban azt képzeltem, hogy egyszerűen ilyen vagyok, és kész – folytatja Linnéa. – Hogy nem lehet mit kezdeni velem. És meglehet, bizonyos dolgokon tényleg nem is lehet változtatni, de azt hiszem, hogy talán már képes vagyok ezeket megérteni. Talán jobban értem saját magamat.

Bakancsos lábbal egyensúlyozik a fényesre koptatott, régi sínen. Vanessa néma marad. És a paranoia lerohanja Linnéát. Lehet, hogy már semmit nem tud megmenteni ezzel a magyarázkodással, sőt, talán még jobban tönkretesz vele mindent.

– Emlékszel, amikor Mona azt mondta, hogy márpedig az emberek meg tudnak változni? – kérdezi. – Először egyáltalán nem hittem neki. Aztán azt hittem, hogy a papámra céloz. Aztán azt hittem, hogy rád. De most azt hiszem, hogy talán rám gondolt.

– Na, és igaza volt? – kérdezi Vanessa.

– Azt mindenesetre tudom, hogy meg akarok változni – feleli Linnéa. – És igen. Azt hiszem, képes vagyok rá. Nem lesz olyan könnyű. És nem azért mondom ezt az egészet, mert vissza akarlak kapni, vagy ilyesmi. Úgy értem, hogy… hogy saját magamért akarok megváltozni. Hogy elbírjam viselni magamat.

Megáll. Vanessára sandít. És Vanessa egyenesen a képébe bámul azzal a barna szemével. Mit lát vajon az a szem, amikor ránéz?

– De miattad is meg akarok változni – folytatja Linnéa. – És tudom, hogy nincs jogom ahhoz, hogy bármit kérjek tőled. Csak szeretném, hogy tudd, hogy ha valaha… ha valaha szeretnéd, hogy…

Nagy levegőt vesz. Valahol mélyen az ismerős belső hangok kórusa azt üvölti neki, hogy elbaltázta. Linnéa viszont most megkéri ezeket a belső hangokat, hogy legyenek szívesek, húzzanak el a francba.

– Ha valaha szeretnél visszakapni engem, itt vagyok – mondja Linnéa. – És nem leszek többet ilyen rohadt gyáva. De ha nem szeretnél… és azt is teljesen megértem… én akkor is boldog vagyok, hogy az életem része lettél.

Erőt vesz magán, és Vanessára néz. A tekintetük találkozik.

És látja, hogy Vanessa pontosan érti. És hogy mindig is értette.

* * *

Nincs arra szó, amit Vanessa érez. Úgyhogy csak kézen fogja Linnéát, és hagyja, hogy az érzései átáramoljanak belé. És így tudja meg.

És érzi, hogy Linnéa elfogadja a szerelmét.

Vanessa közelebb lép hozzá. Átöleli. Ajkával megérinti az ajkát. Piciny csillagok gyúlnak Vanessa egész testében. Teljes galaxisok. És érzi, hogy Linnéa testében is kigyulladnak.

Megcsókolják egymást.

Vanessa beburkolja magukat a láthatatlanságba. A levegőmágia ott fodrozódik a bőre fölött. Érzi, ahogy megsimogatja Linnéát is. Majd pár centiméterre felemelkednek a földről.

– Ezt még sosem csináltam senkivel – mondja Vanessa. – Ki mered próbálni?

– Igen – feleli Linnéa.

Együtt emelkednek följebb. A világ számára láthatatlanul. Szinte már nem is a világ részeiként. Linnéa szorosan kapaszkodik Vanessa derekába. Vanessa érzi a félelmét és az elragadtatottságát. De mindenekelőtt azt érzi, hogy Linnéa bízik benne.

* * *

Anna-Karin a táncporond lépcsőjén ül. Mellette néhány üres sörösdoboz. Az engelsforsiaknak hosszú idő után eszébe jutott ismét a néppark.

Gustaf autója áll meg a bejárat előtt. Ő és Minoo szállnak ki belőle, aztán kéz a kézben besétálnak a parkba.

A Róka Anna-Karin lábához dörgölőzik, amikor a lány feláll. Mióta újra találkoztak az erdőben, nem akar elszakadni a gazdájától.

Anna-Karin megkeresi azt a helyet a földön, amit korábban már a kavicsok félrerugdalásával megjelölt. Minoo és Gustaf is odaér. Megállnak, és a csupasz földet nézik a lábuk előtt.

– Szóval itt fekszik? – kérdezi Gustaf.

Anna-Karin bólint. Olyan könnyű volt megtalálnia. Megkérdezte a földet, és az válaszolt.

– Pontosan itt gyűltünk össze a vérvörös hold éjszakáján – emlékszik vissza Minoo.

Anna-Karin ismét bólint.

– Nélküle nem tudtuk volna megtenni.

– Nélküled sem – mondja Minoo. – Te ragadtad meg a kezemet a határvidéken. Te mondtad meg, hogy mit kell csinálnom. Ha nem teszed…

– Együtt csináltuk – szakítja félbe Anna-Karin.

– Igen – egyezik bele Minoo. – De nem csak erről van szó. Rengeteg dolog van, amivel nem birkóztam volna meg nélküled.

– Ezzel én is így vagyok – motyogja Anna-Karin.

Nem tudja, mit mondhatna még. De aztán Minoo szemébe néz, és tudja, hogy mindent elmondtak.

Aztán megérzi Vanessa és Linnéa energiáját. De valami nem stimmel velük… Felülről közelítenek feléjük.

Vanessa és Linnéa abban a pillanatban láthatóvá válnak, amint a földre huppannak, körülöttük kavicsok pattannak fel a földről, kavarog a por, hajukat összekócolta a szél.

– Bocs – mondja nevetve Vanessa. – A landolást még gyakorolnom kell.

– Nem ártana – feleli Linnéa, és megcsókolja.

Anna-Karin szívét átjárja a meleg. Legalább egyvalami rendbe jött a világban.

– Na, hát akkor újra itt vagyunk – mondja Linnéa.

– Igen – mondja Minoo.

Gustaf átöleli, Minoo a vállának dől.

Csöndben álldogálnak. Olyan szép itt. Anna-Karin boldog, hogy az engelsforsiak kezdik újra felfedezni ezt a helyet.

Újabb autó érkezik. Anna-Karin a bejárat felé fordul, ahol a sötétkék Mercedes most megáll.

Rickard és Evelina lép először a parkba. Mögöttük jön Mona, Felix és Adriana. Adriana kezében egy urnát hoz. Mona rágógumit rág óriási odaadással. Szinte félő, hogy az állkapcsa kiugrik a helyéből. Odaérnek a többiekhez, megállnak.

Anna-Karin leguggol, kezét a lecsupaszított foltra teszi a földön. Kiengedi az erejét, az behatol a földbe. Anna-Karin úgy alakítja át, ahogy neki tetszik. A föld engedelmeskedik neki. Tömör falú kerek lyuk keletkezik a keze alatt.

Semmit sem lát a gödör fenekén, de tudja, hogy Nicolaus itt temette el Matildát. És ő is itt fog nyugodni ezután.

Adriana átnyújtja Anna-Karinnak a kőurnát. Anna-Karin a tenyerén érzi az urna hidegét. Szeretne mondani valami ünnepélyeset. Valami szépet.

– Mekkora rohadt nagy kár – szólal meg Mona. – Épp ideje volt már, hogy továbbálljon, de olyan snájdig ember volt. A kora dacára.

– Tényleg nem tudja, hová jutnak? – kérdezi Anna-Karin. – Úgy értem, azok, akik már igazából meghaltak?

Mona szájában megáll a rágó. Vonásai ellágyulnak egy kicsit.

– Nem, aranyom – feleli. – Nem hiszem, hogy az lenne a cél, hogy mi ezt megtudjuk.

Anna-Karin bólint. Lehet, hogy olyan nagyszerű az a hely, hogy az embereknek elmenne a kedvük a földi életüktől, ha hallanának róla. Reméli, hogy így van.

Leemeli az urna fedelét, és a hamvakat óvatosan beszórja a gödörbe, aztán visszazárja lyukat.

Leteszi maga mellé az urnát. Feláll.

Minoora pillant, Vanessára és Linnéára.

Aztán eszébe jut, hogy a nagypapa milyen igazat mondott. Van egy családja. Nagyon sok mindenen mentek keresztül együtt. A Kiválasztottakat egymáshoz fűző kötelék erősebb, mint egy vérrokonság. De nem csak a sorsuk tartja össze őket.

Hanem ők maguk.

És már mások is közéjük tartoznak, gondolja Anna-Karin.

Adrianára néz. Evelinára. Rickardra. Felixre. Monára. És egyre többen jönnek majd. Ami pedig előttük áll, az olyan nehéz lesz, hogy Anna-Karin minden képzeletét felülmúlja.

Anna-Karin fél. De készen áll. És nincs egyedül.

– Most mit csinálunk? – kérdezi Minoo.

– Folytatjuk a világ megmentését – válaszolja Anna-Karin.