98

Anna-Karin óvatosan hajt végig az autóval Engelsfors utcáin.

Annyira sötét van.

Nem kapcsolták még fel az utcai világítást, amikor a városra leszállt a sötétség. Az autók nem használták a fényszóróikat. A városrészek, melyeken keresztülgurulnak, teljesen elsötétültek.

Anna-Karin a nagypapára gondol. Reméli, hogy a kerekes székében ül, vagy kényelmesen fekszik az ágyában. És hogy a sötétség nem pont akkor szakadt rájuk, amikor az egyik ápoló felemelte.

Az autó reflektorainak fényében meglát egy nőt a járdán, összegömbölyödve feszik az oldalán. Mellette papír bevásárlótáskák. Az egyik felborult, konzervdobozok gurultak ki belőle.

Rajta legalább bélelt, téli orkánnadrág van, és télidzseki.

Bekanyarodnak egy sarkon.

Egy busz áll keresztbe az úton. Anna-Karin megpillantja a fülkében a kormánykerékre borulva a buszsofőrt, és alig féltucatnyi utasát, akik békésen alszanak az üléseken.

Ha elpusztul a világ, ők legalább semmit sem fognak észrevenni belőle.

Átgördül a szembejövő forgalmi sávba, s a járdára is felhajt, hogy kikerülje a buszt.

– Van egyáltalán valami tervünk? – kérdezi Linnéa, aki Anna-Karin mellett ül az anyósülésen.

– Először megkeressük Minoot, és közben végig reménykedünk, hogy ő majd tudni fogja, hol vannak a tárgyak – feleli Anna-Karin.

– Szerinte mindegyikünket láthatatlanná tudom tenni – szólal meg mögöttük Vanessa. – Őrült erősnek érzem magam.

Áthajtanak a sötét Csatorna-hídon. Anna-Karin elindul az udvarház felé vezető bekötőúton. Aztán leparkol az autóval.

Kiszállnak, és óvatosan becsukják a kocsiajtót. Linnéa egy zseblámpát tart a kezében, amivel lefelé világít a hóra. Anna-Karint mellbe vágja az őket körülvevő hihetetlen csend. Az országúti forgalom sosem szűnő zaja semmivé lett. Eszébe jut a normális körülmények között arra közlekedő rengeteg teherautó. Csak reménykedni tud, hogy senki nem sérült meg súlyosan.

Átköltözik a Róka tudatába. Összegömbölyödve fekszik a táncporond alatt. Fél. Minden érzékszervével izgatottan figyel. És Anna-Karin érzi, hogy az egész erdő együtt figyel, együtt várakozik vele.

Ami őt magát illeti, nem érez félelmet.

Mintha talált volna valamit a félelmen túl, amikor a nagypapával beszélt. Egy biztos pontot magában.

Ropog a hó, lépések közelednek az udvarház felől. Linnéa azonnal eloltja a lámpát. Anna-Karin kiengedi a mágiáját, nagyon erősnek érzi. Egy zseblámpa fénypászmája siklik feléjük a havon. Anna-Karin nem törődik vele, ki az. Bármire készen áll.

* * *

Linnéa feszülten nézi a közeledő fénypászmát.

Tégy minket láthatatlanná!, gondolja Vanessának.

A következő pillanatban elvakítja az arcába világító lámpafény.

Linnéa!

Viktor az. Linnéa keményen megszorítja markában a saját lámpáját.

Csak én vagyok és Clara, folytatja mindjárt Viktor. Hozzátok indultunk. Segíteni akarunk nektek. Olvass a gondolataimban, ha nem hiszel nekem.

Szélesre tárja a tudatát. A gondolatai, érzelmei teljesen kaotikusak, csupa ellentmondás mindenfelé. De Linnéa sehol nem találja a legkisebb jelét sem, hogy a fiú el akarna rejteni valamit előle. Nekik pedig most minden segítségre szükségük van.

– Viktor az és a testvére – mondja Anna-Karinnak és Vanessának.

Linnéa felkapcsolja a zseblámpáját, és meglátja a hótól eltakarított úton közeledő Ehrenskiöld ikreket. Viktor a fekete télikabátját viseli, Clarán homokszínű tollkabát van. Linnéa most látja életében először a lányt, Clarát, akinek olyan sokat köszönhet. Az ikrek megdöbbentően hasonlítanak egymásra. Clara azonban rendkívül törékenynek tűnik. Nehéz elképzelni, hogy ő volna az, aki szántszándékkal terrorizálta Robint, hogy rávegye a fiút a beismerő vallomásra.

– Ti mit kerestek itt? – kérdezi suttogó hangon Vanessa, amikor az ikrek odaérnek hozzájuk.

– Hozzátok indultunk – feleli Viktor, és pislog a szemébe világító fényben.

Linnéa leereszti a zseblámpát.

– Walter összeterelt minket, hogy elmesélje, megmutatkozott az utolsó jel – folytatja Viktor.

– Amikor a többiek elmentek, én ott maradtam, és megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogyan fogjuk bezárni a kaput. Azt válaszolta, hogy tudja… – meséli Clara.

– Én pedig elrejtőztem a szomszéd szobában, és megállapítottam, hogy hazudik – teszi hozzá Viktor.

– Fogalmunk sem volt, mit tegyünk – mondja Clara. – Abban reménykedtünk, hátha ti többet tudtok mondani.

Mondataik egymásba kapcsolódnak. Olyan, mintha egy személy mesélne.

– Annyit legalább tudunk, van esélyünk rá, hogy bezárjuk a kaput – válaszolja nekik Linnéa.

– De ehhez szükségetek van Minoora – mondja Clara. – Ugye?

– Igen – feleli Linnéa.

– Walter irodájában van – mondja Viktor. – Walterrel és Alexanderrel. És Walter hiúzával.

– Három tárgyra is szükségünk van – szólal meg Anna-Karin. – Egy koponyára, egy ezüstkeresztre és egy kerek dobozra.

Viktor behunyja a szemét.

– Az irodában vannak kirakva – mondja, és felnyitja a szemét. – A famulusom az ablak előtt üldögél.

– Minoo jól van? – kérdezi Anna-Karin. Linnéa retteg a választól.

– Azt hiszem, igen, de nem igazán látom az arcát – feleli a fiú.

– Három hete nem találkoztunk vele – teszi hozzá Clara.

– Minoo… önként van itt? – kérdezi Linnéa.

Heves szégyenkezést észlel Viktor gondolataiban, amitől még jobban megijed.

– Walter arra kényszerítette, hogy letegye a hűségesküt – feleli Viktor. – És azóta teljes elszigeteltségben tartja, nem enged minket a közelébe.

Linnéának eszébe jut, amit a Mocsárbányában mondott Minoonak. Azt kárálta, hogy Minoo akár le is tehetné az esküt a Tanácsnak. Bárcsak visszaszívhatná valahogy.

– Walter irodájába megyünk – mondja Linnéa. – Anna-Karin, te ügyelsz rá, hogy Walter nyugton maradjon, mi pedig kivisszük onnét Minoot.

– Várjatok – mondja Clara. – Adrianát is magunkkal kell vinnünk. Az az érzésem, hogy Walter valami szörnyűséget fog tenni vele, miután Minoo eltűnt.

Linnéa Clarára néz, és közben a gondolataiban azt is érzi, mennyire fél Waltertől, és mennyire gyűlöli.

– Jó, elhozzuk őt is – feleli Linnéa, és Viktorhoz fordul. – Nem tudom észrevetted-e Alexanderen, de azokat az embereket, akik nem természetes boszorkányok, egyszerűen kiütötte a magas mágiaszint. Kénytelenek leszünk Adrianát kézben kicipelni.

– Clara meg én láthatatlanná válhatunk, és megcsináljuk együtt – szól hozzá Vanessa. – Mindenesetre nem rosszabb terv, mint amilyenekkel operálni szoktunk.

Viktor figyeli, miközben beszél.

Mondanom kellene valamit? Ha már úgyis mind meghalunk…

Aztán lopva Linnéára néz. És most először becsapja a gondolataihoz vezető ajtót.

De már késő. Linnéa megtudta, hogy szerelmes Vanessába. Linnéát meglepi, de mégsem. Mert miképp lehetséges egyáltalán, hogy valaki nem szerelmes Vanessába?

Tudom, milyen érzés lehet, gondolja a lány.

Viktor szomorkásan mosolyog Linnéára, mielőtt elfordítja az arcát.

– Minoo beszélt már nekünk a többiekről és a képességeikről – mondja Anna-Karin. – Mindegyikük lojális a Tanács iránt?

– Alexander egyértelműen az – feleli Clara. – De ha úgy van, ahogy mondjátok, akkor ő most alszik.

Viktor behunyja a szemét.

– Nem látom ebből a szögből – mondja, majd kinyitja a szemét. – Egy fotelben ül, háttal a kék cinkének. De régóta nem mozdul.

– És a többiek? – kérdezi Vanessa.

– Sigrid maximálisan lojális – mondja Viktor. – És egy hermelin a famulusa, úgyhogy a láthatatlanság ellenére vigyáznotok kell. Azt már nehezebb eldönteni, hogy Felix és Nejla melyik oldalon áll.

– Ha nem tévedek, Felixről azért tudjuk, hol áll – szólal meg Clara, és sandán néz a testvérére. – A te oldaladon, természetesen.

A város irányából robbanás hallatszik. Linnéa valahol a központ felett meglátja a fellobbanó tűzfelhőt. Bevilágítja az eget. A környéken süvölteni kezdenek az autóriasztók.

– A kurva életbe – mondja Vanessa vékonyka hangon. – A kurva életbe.

Linnéa elfordul. Nem akar belegondolni, mi történhetett, kik sérülhettek meg, kik haltak meg.

Nincs ideje most az érzésekre. Nincs ideje félni.

– Gyertek – szól a többieknek. – Igyekeznünk kell.