69

Anna-Karin azon az ösvényen gyalogol, amelyik a sorházak mögött kanyarodik be az erdőbe, a városnak azon a részén, ahol Gustaf lakik. Félrehajt néhány ágat, amelyek mélyen belógnak az ösvény fölé, feltartja őket, hogy ne csapódjanak vissza Nicolaus arcába. A férfi mögött Vanessa, Evelina, Rickard és Gustaf halad libasorban.

Egy vastag láncokkal összekapcsolt, hatalmas kőtömbökből álló gyűrű mellett mennek el. Anna-Karin a táblára pillant, mely arról tájékoztat, hogy az 1853-as kolerajárvány áldozatainak tömegsírjánál járnak. Ezen a helyen egy kicsit mindig inába száll a bátorsága.

Idén hamar elérkezett az ősz. A nyírfák és a vörös berkenyefák leveleinek egy része már színesedik. A szeptemberi nap fent ragyog az erdő felett, de már nem melegít, s a legutóbbi napok levegőjében Anna-Karin szerint érezni lehetett már a hó illatát.

Folytatják útjukat, egyre beljebb hatolnak az erdőben.

Három hete kutatják a barlangrendszert. Hál’ istennek más bejáratokat is találtak. Mint például azt, amelyik felé most tartanak éppen.

A Róka Anna-Karin mellett szökdécsel. Farka néha odasimul a gazdája lábszárához. Anna-Karin érzi rajta, mennyivel izgatottabb, mint máskor, várja, hogy lejussanak már végre a barlangokba. Az állat lelkesedése rá is átragad. A Róka úgy érzi, hogy kutatásuk ma eredménnyel fog járni. De Anna-Karin nem szól erről a többieknek. Mert bár ki nem mondanák, látni rajtuk, hogy türelmük lassan végképp elfogy.

A stressz ott van mindenkiben, fortyog a felszín alatt. Már csak négy jelnek kell megmutatkoznia, mióta a fa elem is bejelentkezett az ebédlőben. Minoo pedig nem tudott sem a dobozról, sem az átjáró bezárásával kapcsolatban újabb információval szolgálni.

Az út felfelé vezet. Anna-Karin hátán csorog az izzadság, miközben kapaszkodik felfelé a páfránnyal sűrűn benőtt emelkedőn. Ez az izzadság majd jéghidegen tapad rá, amint beérnek a barlangrendszer hűvös, nyirkos sötétjébe. Vacogni kezd, ha csak rá gondol.

Krétával jelölték be a már feltárt járatokat, és megpróbáltak térképeket rajzolni. Ez persze elég nehéz, mivel nem működnek az iránytűk. Azt mindenesetre megállapították, hogy a barlangrendszer sokkal nagyobb, mint sejtették, keresztbe-kasul behálózzák az Engelsfors alatt húzódó régi tárnák és természetes alagutak. Bizonyos járatokat elzártak a lehullott sziklák, ezeket Anna-Karin kénytelen volt eltávolítani az útjukból. A legtöbb vagy zsákutcában végződött, vagy úgy elkeskenyedett, hogy lehetetlen volt továbbjutni rajtuk. Már csak két feltáratlan járat maradt.

Anna-Karin óvatosan ereszkedni kezd a magaslat túloldalán. Meredek lejtő terül el alatta, mely egy szakadék fölötti kiszögellésben ér véget.

– Jézusom, hogy én hogy utálom a természetet! – nyögdécsel Evelina valahol mögötte.

Aztán Anna-Karin eléri a kiszögellést. Olyan magasan áll, hogy lenézhet róla a fák tetejére. Minden alkalommal ugyanúgy fél, hogy leesik.

Egy teljes napot töltöttek el az alagútrendszerben, mire rátaláltak erre a bejáratra. Először azt hitték, megint zsákutcához értek. De aztán észrevettek néhány halovány fénysugarat, s rájöttek, hogy nem kompakt fal zárja el az utat, hanem egy óriási vándorkő magasodik előttük. Anna-Karin új képessége birtokában is csak többszöri próbálkozás után tudta elmozdítani a sziklát, akkor azonban elvakította őket a kintről beáradó napfény. A vándorkő átbillent a kiszögellés peremén, és lezuhant a szakadékba. Akkorát csattant, hogy az egész erdő zengett tőle.

– Folytatjátok ugyanabban az irányban, mint tegnap? – kérdezi Anna-Karin Vanessától és Evelinától, amikor leérnek a kiszögellésre. – És akkor mi meg bejárjuk a város alá befutó alagutat?

– Nekem mindegy – mondja Vanessa, és közben felveszi a mama pink színű, téli pufidzsekijét. – Én aztán nem látok semmi különbséget közöttük.

– Azt még nem tudhatjuk – jegyzi meg Nicolaus.

– Neem? – riposztozik Vanessa, aztán sóhajt egyet. – Bocsánat. Csak rosszkedvem van.

Nem kell elmagyaráznia, miért. Holnap mennek a Västerås megyei bíróságra. Anna-Karinnak sejtelme sincs róla, mit érezhet Vanessa. Linnéáról nem is beszélve.

– És az a gyanúm, hogy odalent a barlangokban sem leszek vidámabb – folytatja Vanessa.

Anna-Karin bólint. Nem tudná megmondani, hogy a hideg, az egyhangúság, vagy a fényhiány fárasztja ki jobban őket a barlangban töltött napok során. Reméli, hogy a mai az utolsó, amit itt kell tölteniük.

Vanessa és Evelina meggyújtják a zseblámpáikat, s ők szállnak le először a mélybe.

Anna-Karin utánuk néz, miközben kinyitja a hátizsákját, és előveszi a belegyömöszölt kötött pulcsit és a télikabátot.

Rickard cipzárja hangosan sivít egyet, amikor a fiú nyakig felhúzza. Az egyik szemüvegszárát meg kellett ragasztani, miután egy alagútban felbotlott egy régi kempinggázfőzőben. Rickard, Gustaf és Nicolaus töltötte a legtöbb időt a föld alatt. Rickard képességei gyorsan fejlődtek. Már megérzi az emberi energiát, és meg tudja állapítani, hogy lakott terület alatt jár-e.

Anna-Karin meggyújtja a saját zseblámpáját, és bemegy. A többiek követik. Gustafnak és Nicolausnak kissé hajlott háttal kell közlekednie. Nem csoda, hogy néhány napja Nicolaust erős linimentumillat lengi körül.

Anna-Karin arra az időszakra gondol, amikor Engelsfors még bányaváros volt, a bányászokra, akik mindennap lent dolgoztak a föld alatt. A falumúzeumban kísérteties, régi fényképek láthatóak abból a korból. A bányászok komoly arccal néznek szembe a kamerával. Szemük fáradt és üres. Legelöl ülnek a kisfiúk. Egyikük sem több kilenc-tíz évesnél. A szemük földöntúli fénnyel világít piszoktól sötét arcukban.

Anna-Karin átadja magát az őt körülvevő sötétségnek és hidegnek, ahogy megy tovább lefelé a hegy belsejébe.

* * *

Vanessa zseblámpájának fénye oda-vissza táncol az egyenetlen, vaskos sziklafalakon.

Összekoccannak a fogai még a vastag dzsekiben is, amiben alig bír mozogni. Utálja a téli ruhákat. Úgysem segítenek. A hideg minden irányból bekúszik alájuk. Rátapad a testére, mint valami nedves takaró. Kiszippant belőle minden meleget. Minden energiát. Máris fáradtnak érzi magát.

Előttük lebeg Evelina zseblámpájának a fénye. A tanulás sosem érdekelte Evelinát, de a varázserejének kitapasztalását és a vele való gyakorlatozást mintha nem bírná megunni. Időnként Vanessa is próbálkozik, de neki azóta sem sikerült megvalósítani egy újabb levitációt.

– Emlékszel rá, amikor azt a horrort néztük, azokról a csajokról, akiknek ilyen barlangokban kellett mászkálniuk? – kérdezi Evelina. – És aztán eltévednek. És megeszik őket a szörnyek. Talán meg kéne nézni újra.

– Megnézhetjük azzal a Valentin-napi gyilkosos filmmel együtt, az szintén ilyen régi tárnákban játszódik – mondja Vanessa.

Mindketten elnevetik magukat, de a nevetésük hamisan cseng. Nem lehet nevetéssel eltussolni a tényt, hogy egy horrorfilmben élnek. Ráadásul valószínűleg folytatásosban, mivel Olivia visszatért, mint a sorozatgyilkosok egyike, akit sosem bírnak megölni, s aki sosem adja fel.

Próbáltak rátalálni úgy, hogy ingát tartottak egy Engelsfors-térkép fölé, de az inga olyan vadul kilengett, ahogy azelőtt még soha. Mona Månstråle talán tudott volna segíteni nekik. De a Kristálybarlang még mindig zárva tart.

Vanessának szent meggyőződése, hogy Olivia elsőként Linnéát fogja megtámadni. Lehet, hogy Minoo a legfontosabb, az egyetlen a világon, aki nem pótolható más boszorkánnyal. De ami Linnéát és Oliviát összeköti, az személyes ügy.

És nem csak Oliviától kell tartaniuk. Itt van még a bírósági tárgyalás is.

Vanessa nagyon aggódik Linnéáért. Miközben rettentő dühös rá. Olyan dühös, hogy néha aludni sem bír tőle. Túl hangosan ver a szíve.

– Mi van? – kérdezi Evelina.

– Csak eszembe jutott Linnéa – feleli Vanessa. – Nagyon rosszul lehet a holnapi dolog miatt.

– Nem értem, hogy volt képes szakítani veled – mondja Evelina. – Az ő helyében borzalmasan szeretném, ha lenne valakim, különösen most.

– Én viszont értem – mondja Vanessa, s mint általában, most sem bírja abbahagyni a Linnéáról szóló beszélgetést, ha már egyszer elkezdte. – Olyan rohadt gyáva. Annyira fél, hogy megbántják. És az egyik felem tisztában is van vele, hogy vannak olyan problémái, amiket nem érthetek meg, de a másik felem úgy érzi, hogy… na és aztán?! Ki a csuda ne félne attól, hogy megbánthatják? Linnéa tényleg azt hiszi, hogy ez bárkinek is bejön?

Elérkeznek arra a helyre, ahol tegnap abbahagyták a kutatást. Átmásznak a kőhalmon, ami tegnap még eltorlaszolta az utat, míg Anna-Karin el nem mozdította onnan.

– Bennem megbízott – folytatja Vanessa. – Bármit megettem volna érte. Szörnyű, hogy ez nem jutott el az agyáig.

– Aha – szól hozzá Evelina. – Az.

– Kösz, hogy kibírod, hogy végig kell hallgatnod – mondja Vanessa.

– Nincs mit, ne köszönd – feleli Evelina. – De tényleg.

– De igen. Azt se tudom, mit tettem volna máskülönben. Képzeld csak el, hogy ez az egész rémség akkor történik velem, amikor nem tudok veled beszélni. Én már tutira megsemmisültem volna. Kivel beszélgettem volna akkor? Minoot sosem látni, Anna-Karin ugyan tök édes meg minden, de nem nagyon van tapasztalata a párkapcsolatok területén.

– Akkor maradt volna Nicolaus – vigyorodik el Evelina.

A járat mennyezete egyre alacsonyabb lesz, Evelina most kézbe fogja lebegő zseblámpáját. Meghajolnak, így mennek tovább. Elöl Vanessa, utána Evelina.

– Te – szólal meg Evelina Vanessa háta mögött. – Annyira sajnálom, hogy olyan szemét voltam veled. Mielőtt megtudtam.

– Nem nagyon volt más választásod.

– Talán nem – mondja Evelina. – De most már pontosan tudom, hogy neked milyen lehetett. Vegyünk csak engem meg Leót.

Leo rögtön rájött, hogy Evelinával történik valami. És aztán le is vonta a megfelelő következtetéseket, miután a lány folyton átlátszó kifogásokkal állt elő, hogy miért nem tud találkozni, és egyre kevesebb ideje maradt a beszélgetésekre, és nyilvánvalóan teljesen máshol jár az esze, de nem mondta meg, hogy hol. Múlt szombaton aztán Leo tök részegen felhívta Evelinát, és kiadta az útját.

– Van róla valami híred azóta? – kérdezi Vanessa.

– Nem. És nem hiszem, hogy túl jó ötlet volna felvenni a telefont, ha hív. Lehetetlen beszélni vele bármiről így, hogy tuti biztos benne, hogy fél Engelsforssal lefeküdtem.

Újra magasabb felettük a mennyezet, felegyenesedhetnek. Vanessa néhány hátrafelé körzést csinál a vállával, megpróbálja beindítani a vérkeringését.

– Azt hittem, hogy sokkal jobban le leszel törve miatta – mondja Vanessa.

– Én is. De az ilyen viselkedés, komolyan mondom, egyáltalán nem szexis. Egyszerűen nem bírok… Michelle meg úgy el van szontyolodva, hogy nélküle lógunk mindenfelé. A papa meg tök el van keseredve, hogy nem akarok vele menni Örebróba. A mamával pedig többet veszekszünk mostanában, mint eddig bármikor az életben, amiért olyan sokat lógok a suliból. Úgyhogy legszívesebben kedvem lenne beszólni valamelyiküknek, hogy figyu, ha nem zavar, a te életed megmentésén ügyködöm, meg a többiekén.

– Hálátlan egy munkakör ez a miénk – jegyzi meg Vanessa.

– De tényleg!

Befordulnak egy kanyarban, itt azonban a járat véget ér.

– A francba – mondja Evelina.

Vanessa oda-vissza jártatja az előttük álló masszív kőfalon a zseblámpája fényét.

– Talán a többiek találtak valamit – mondja Evelina.

De nem túl meggyőző a hangja.

Vanessa meg mintha abban reménykedne, hogy a többiek is egy zsákutcához értek. Mert akkor már nem lesz több feltárnivalójuk.

– Nézd – szólal meg Evelina, és egy földön heverő karórára szegezi zseblámpája fényét.

A levegőben lóbálva felemeli, majd szemügyre veszi. Aranyozott óra lehetett egykor, de mára teljesen lekopott róla az aranyozás.

Vanessa megborzong, ha arra gondol, ki hordhatta ezt az órát a karján. Hol most van az a kar. Hol vannak mindazok, akiknek a nyomára bukkannak.

Vanessa és Evelina körbe-körbe pásztázzák a helyet a lámpáikkal, de semmi mást nem találnak. Csak követ mindenfelé.

* * *

Anna-Karin Nicolaus mellett halad a járatban.

Körülbelül tíz méterrel előtte a Róka szalad. Néha-néha használja az állat érzékszerveit, osztozik a kíváncsiságában.

Már közel vannak.

– Valami van ezzel az alagúttal, más, mint a többi – mondja Nicolaus. – Igaz?

– Azt hiszem – feleli Anna-Karin.

Hallja maga mögött Rickard és Gustaf hangját.

– Beszélt az utóbbi időben Minooval? – kérdezi Nicolaus.

Olyan abszurdnak tűnik a helyzet, hogy meg kell kérdeznie, hiszen Anna-Karin és Minoo egy házban laknak. De alig találkoztak az elmúlt hetekben. Minoo állandóan az udvarházban van. Egyetlenegyszer sem jött el a barlangokba.

Anna-Karin hallja, hogy Gustaf elneveti magát valamin, amit Rickard mondott neki. Gustafnak is alig van lehetősége találkozni Minooval, pedig együtt vannak.

– Még nem ért haza, amikor lefeküdtem – válaszolja Nicolausnak. – És amikor ma reggel felébredtem, már elment otthonról.

Anna-Karinnak ez különben titokban megkönnyebbülést jelent. A Minooval folytatott beszélgetései annyira merevek, távolságtartóak mostanában. Anna-Karin szeretné, ha minden – legalábbis látszólag – ugyanúgy maradna, mint azelőtt. Meg akarja mutatni Minoonak, hogy még mindig barátok és még mindig összetartoznak. De elég nehéz ezt eljátszani, miközben Minoo semmit nem mesél az udvarházban történtekről. Amint Anna-Karin erről kérdezi, kitérő választ ad, és azt mondja: „gyakorolnak”.

– Nem veszi fel a telefont, amikor felhívom – mondja Nicolaus. – Aggasztónak tartom, hogy ennyire visszahúzódik.

– Talán nem nagyon érzi úgy, hogy másképp is viselkedhetne – magyarázza Anna-Karin. – Az után a veszekedés után…

Anna-Karin elhallgat. Nem tudja igazán, miért kel a másik védelmére, mikor valójában sérti Minoo viselkedése.

– Nagyon kimerítő tud lenni az ilyen bezártság, mint amilyen az udvarházban lehet az élet – mondja Nicolaus. – Walter Hjorth pedig roppant karizmatikus személyiségnek tűnik.

Anna-Karin azt szeretné, bárcsak jobban oda tudna figyelni az udvarházra. De a Róka egyre kevésbé hajlandó az épület közelébe menni. Anna-Karin időközben rájött, hogy Walter famulusával lehet összefüggésben a dolog. A hiúz a róka felett áll a táplálékláncban.

Megnyugtató a gondolat, hogy legalább ott van Viktor. Megígérte, hogy soha sem engedné, hogy bárki ártson Minoonak.

Hirtelen fehér fény villan fel Anna-Karin szeme előtt. A Róka tudatában van. Az állat érzékeny, sötétben is látó szemét valami irritálja az alagút végében. Valami, aminek ott semmi keresnivalója.

Fény.

A Róka kíváncsisága félelembe csap át. Anna-Karin kinyitja a szemét.

– Ott elöl, van valami – mondja.

Nicolaus megáll mellette.

– Mi az? – kérdezi Gustaf, aki közben beérte őket.

– A Róka meglátott valami fényt – feleli Anna-Karin.

– Fényt? – kérdezi Rickard. – Biztos vagy benne?

– Igen – mondja a lány.

Aztán hallja, hogy valami közeledik feléjük, és már át is járja a félelem, amikor rájön, hogy a Róka az. Körülbelül ugyanolyan hülyének érzi magát, mint amikor valaki megijed a saját árnyékától.

– Nem tudom, mi van ott – mondja aztán. – Talán jobb, ha nem megyünk oda mindannyian.

– Elmehetek Vanessáért és Evelináért – mondja Gustaf. – A Róka velem jöhet. Ugattasd meg, ha segítségre van szükségetek.

Anna-Karin bólint. Gustaf is tudja, hogy legkevésbé neki veszik hasznát, ha valami veszély leselkedik rájuk. Anna-Karin belegondol, milyen lehet neki egyedül lenni különleges képességek nélkül ebben a fura csapatban.

Gustaf eltűnik egy kanyarban. Zseblámpája fényét elnyeli a sötétség.

– Menjünk – szól Anna-Karin Nicolausnak és Rickardnak, majd elindul.

A kövek síkosak ezen a helyen. Időnként vízcseppek pottyannak rá, becsurognak a kabátja gallérja alá.

Aztán újra meglátja, most a saját szemével is.

Gyér fénysugár az alagút végében.

– Lehet, hogy egy nyílás? – tűnődik Nicolaus. – Egy régi akna?

– Nem – mondja Rickard. – Hiszen még a város alatt vagyunk.

– És az pedig nem napfény – teszi hozzá Anna-Karin.

A fény túlságosan kéken világít.

Anna-Karin sietni kezd. Majdnem elcsúszik a köveken. Nicolaus a nevét kiáltja, de ő nem törődik vele, nem törődik a Róka félelmével, nem törődik azzal sem, hogy neki is félnie kéne. Oda kell mennie. Ki kell derítenie, mi az, amit hetek óta keres. Mi az, ami olyan régóta becsalogatja az erdőbe.

Most felfedezi, hogy az alagút egy barlangban ér véget. És minél közelebb ér hozzá, annál erősebb a fény.

Bemászik a barlangba, s ott megáll.

A barlang mennyezete magas. Megvan vagy három méter. A barlang túloldalán, a sziklafalon két ektoplazmával felrajzolt kör látható. Egy külső és egy belső kör. A körök bocsátják ki ezt a jéghideg kék fényt, ők vonják be ragyogó fényükkel az ásványokat, kőzetrétegeket.

Anna-Karin elindul a körök felé, aztán beletrappol egy pocsolya kellős közepébe.

– Hihetetlen – hallja Nicolaus hangját maga mögött.

Anna-Karin odamegy a falhoz, kinyújtja kezét a belső kör felé.

– Óvatosan – mondja Nicolaus.

Az ektoplazma már megszilárdult. Megkeményedett sztearinra emlékeztet. A tapintása hideg. Hidegebb, mint a szikla maga.

Anna-Karin megfordul. Rickard és Nicolaus arca úgy fest ebben a kékes fényben, mintha jégből lenne.

– Nézzék – mondja Rickard, és ujjával felfelé mutat.

Anna-Karin újra megfordul. A körök felett a sziklába vésve az elemek jeleit pillantja meg.

Tűz. Föld. Levegő. Víz. Fém. Fa.

A tűz és a fa jele gyengén világít. Azon elemek jelei, amelyek már megmutatkoztak az iskolában.

Alattuk pedig betűk tűnnek elő Anna-Karin szeme láttára. Szavakat alkotnak, melyeket Anna-Karin nem ért.

– Ez latinul van? – kérdezi Rickard. Nicolaus bólint.

– Ha leszáll a sötétség, kinyílok – fordítja. – Walter azt mondta, hogy az átjáró akkor válik megközelíthetővé, amikor sötétség borítja be Engels­forst.

Anna-Karin egyik kezét a falra teszi. És ekkor megérzi, hogy valami van a fal túloldalán. Valami, ami vibrál, amire egész teste rezonál.

– Itt van – mondja akkor. – Az átjáró. E mögött a fal mögött.

– Igen – mondja Nicolaus is.

– Úgy van – erősíti meg Rickard.

Anna-Karin ismét a fiúra néz. Az felfelé fordítja arcát, és becsukja a szemét. A kék fény megvillan a szemüvegén.

– Az iskola alatt vagyunk – mondja aztán, miközben kinyitja a szemét. – Valahol a tornaterem és az ebédlő között.

– Biztos vagy benne? – kérdezi Anna-Karin.

– Teljesen biztos – feleli Rickard.

– Ezt nem szabad elárulniuk Minoonak – szólal meg Nicolaus.

Anna-Karin meghökkent arccal néz vissza rá. Nicolaus egész megjelenése most olyan tekintélyt parancsolónak tűnik, ami Anna-Karinnak eszébe juttatja, hogy valaha lelkész volt.

– Nem szeretnénk a Tanács tudomására hozni, hogy megtaláltuk az átjárót – folytatja Nicolaus.

– De hát Minoo semmit nem mond el nekik, ha mi nem akarjuk – feleli Anna-Karin.

– És vajon tényleg olyan biztosak lehetünk ebben? – mondja neki Nicolaus. – Igazából fogalmunk sincs Minoo hűségének mibenlétéről. Szinte minden ébren töltött percét a másik körrel tölti.

Anna-Karin tiltakozni szeretne. De nem tud. Ő sem tudja eldönteni, kihez húz inkább Minoo. Az sem egyértelmű, hogy Minoo maga tisztában van-e a változással.

– Gustaf semmi szín alatt nem fog beleegyezni, hogy titokban tartsuk Minoo előtt – jegyzi meg Rickard.

– Akkor neki sem mondunk el semmit – feleli Nicolaus. – Azt mondjuk, hogy zsákutca ez is.

Rickard a homlokát ráncolja.

– Nagyon durva érzés hazudni neki – mondja aztán.

– Ha a Tanács megtudja, hogy megtaláltuk a kaput, gondoskodni fog róla, hogy soha többé a közelébe se jöjjünk – érvel Nicolaus.

– De mi van, ha a mégis Tanácsnak kell bezárnia? – kérdezi Ri­ckard, kérdését visszaverik a barlang falai. – Tudom, hogy Linnéa szerint abszolút biztos, hogy nem ez a helyzet. Mi viszont elhalasztottuk ezt a vitát, miközben idelent futkorásztunk. Most pedig megtaláltuk az átjárót. Nem kéne már elhatározásra jutnunk végre?

Nicolausra néz, aztán Anna-Karinra. A lány tudja, hogy Rickardnak igaza van. És egyszerre minden világossá válik előtte.

– Ez a hely azt akarta, hogy ide jöjjünk – mondja. – Minket hívott, és nem a Tanács körét.

– Igen – mondja Nicolaus. – Lehet, hogy a Tanács által létrehozott kör be tudná zárni az átjárót. De mi is.

– Én inkább magunkra szavazok – sóhajt Rickard. – És Gustafnak nem szólok egy szót sem.

Jó érzés, hogy végre megszületett a döntés. Anna-Karin már csak azért fohászkodik, hogy Vanessa és Evelina is beleegyezzenek.

És azért is, hogy Minoo is megértse. Akkor nem lesz semmi gond, amikor itt lesz a cselekvés ideje.