19

Aznap délelőtt ólomlábakon vánszorog az idő. Patrick angolóráján Minoo titokban a biológiajegyzeteit olvasgatja. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy semmire sem emlékszik már az anyagból. Nem most érez így először. Gyakorlatilag minden dolgozatírás előtt elfogja a kétség. Tapasztalatai alapján persze hagyatkozhat arra, hogy mindig jól sikerül, mégis minden alkalommal azt hiszi, ez a mostani lesz a kivétel.

Betétet cserél a tollában. Közben arra gondol, hogy amin igazából el kellene töprengenie, nem más, mint hogy mitől képes még mindig így izgulni. Miért számít még mindig ennyire egy ilyen dolog, mindazok után, amit mostanáig megtudott. De az is lehet, hogy éppen ezek a hétköznapi, kezelhető problémák tartják vissza attól, hogy végképp megőrüljön.

Ebédszünetben egyedül megy le a főlépcsőn. Az előcsarnokban megáll, amikor észreveszi az aulából kizúduló fehér diáksapkák áradatát. Teljesen elfelejtette, hogy ma van a diáksapka feltevésének napja. Egy hét van hátra a harmadikosok érettségi vizsgájáig.

Minoo szemügyre veszi őket. Akik amúgy is jól néznek ki, azok igazságtalan módon még jobban néznek ki sapkában. Naná, hogy Gustaf is ebbe a kategóriába tartozik. És két, szintén e kategóriába tartozó lánnyal cseveg. Minoo rögtön érzi, ahogy minden komplexusa aktiválódik. Legszívesebben elbújna, mielőtt a fiúnak alkalma nyílik összehasonlítani őt a mellette haladó tökéletes teremtményekkel. Gustaf mosolyogva jön felé, megöleli. Kicsit borostás az arca, finoman súrolja Minoo arcbőrét. Egy másodperc töredékéig úgy tűnik, mintha teljesen egyedül lennének az egyébként zsúfolt előcsarnokban.

– Csinos sapi – mondja Minoo, mikor Gustaf elengedi.

– Kösz! – feleli Gustaf kópés mosollyal. – Megkaptad a meghívót?

– Igen. Köszönöm.

A fehér A5-ös borítékot a tükörre biggyesztette a szobájában. Fénytelen vastag papír. Az egyik oldalán egy diáksapka rajza. A másikra Gustaf kusza írásával lejegyezte Minoo nevét, valamint a bankett napját és időpontját. Minoo újra meg újra megvizsgálta a meghívót, mintha grafológusnak készülne. Mintha a nevének írásképe elárulhatna bármit arról, mit érez iránta Gustaf.

– Gyere el a ballagásra is! – mondja Gustaf. – Remélem, ott tudsz lenni!

– Hát persze! – vágja rá Minoo, s közben olyan hetykének hallja a hangját, mint egy mosószerreklámban a jópofi családanyáé szokott lenni.

– Sirály! – mondja Gustaf. – Anna-Karin is jöhet. Egyébként hogy van?

– Attól tartok, nem túl fényesen – feleli Minoo. – Ma otthon maradt

Gustaf bólint.

– Gondoltam rá, hogy elmegyek a temetésre. De én meg Anna-Karin igazából nem ismerjük egymást olyan jól. Bár neked barátod, szóval szívesen… Ha szeretted volna, elmentem volna. Bár az is igaz persze, hogy nem kérdeztem meg…

Elhallgat. Minoo látja, hogy a fiú összevissza locsog. Pontosan úgy, ahogy ő is szokott, amikor ideges. De Gustaf esetében talán teljesen másról van szó. Lehet, hogy csak stresszel egy kicsit.

– Köszi. Úgy értem, a figyelmességet – mondja Minoo.

Figyelmességet? Hát hogy lehet egyáltalán ilyet mondani?

Gustaf furcsa arcot vág. Egy teljes másodpercbe telik, míg Minoo rájön, hogy nem miatta van. A fiú meglátott valamit mögötte, mire ő is megfordul, és követi Gustaf tekintetét.

Egy fekete hajú srác az. Acélkeretes szemüvegben.

Rickard Jonson.

Rickard, az edzésmániás focista, aki elhozta az iskolába a Pozitív En­gels­fors üzenetét. Rickard, aki egyike lehetett azoknak, akik elsőként kapták meg a fémamulettet Oliviától. Akiről a Kiválasztottak azt hitték, hogy démonoktól áldott, mielőtt Olivia elárulta magát. Amikor a PE összeomlott, Rickard kórházba került, mivel testileg-lelkileg leépült attól, hogy olyan sokáig Olivia irányítása alatt állt. Senki rá se nézett, mióta beteg volt. Még Gustaf sem, pedig az egyik legjobb barátjának számított.

Rickardra rá sem lehet ismerni. Tetőtől talpig feketébe van öltözve, fekete hajával úgy fest, mint egy tintapaca a sok fehér sapka között. Kezét mélyen a zsebébe fúrja, nyaka esetlenül hajlott, tekintete a padlóra tapad.

– Rickard! – kiáltja Gustaf.

A másik felnéz. Amikor meglátja Gustafot és Minoot, pillantása elsötétül, és megállás nélkül megy tovább a kijárat felé.

– Várj! – kiált Gustaf, és utánasiet.

Minoo a nyomába ered. Meg kell tudnia, miért nézett rá úgy Rickard. Kiérnek az iskolaudvarra. Rickard kocogni kezd az aszfalton, átkel a repedés sötét vonalán.

– Várj! – kiált neki ismét Gustaf.

Rickard megáll. Még a hátából is sugárzik az ellenszegülés. Megfordul. Minoo most látja a sötét karikákat a szeme alatt.

– Voltál a sapkafeltevésen? – kérdezi tőle Gustaf. – Nem láttalak a…

– Látsz bármilyen sapkát a fejemen? – szakítja félbe Rickard.

Gustaf ettől zavarba jön. Csodálkozva néz Rickardra.

– Próbáltalak elérni – mondja. – Jársz már iskolába?

– Az igazgatónál voltam. Osztályozó vizsgát tettem pár tárgyból, hogy érettségizhessek.

– Hát ez baromi jó! – lelkesedik Gustaf.

– Azért csináltam, hogy az öregem abbahagyja végre a nyavalygást – jegyzi meg Rickard.

Annyi indulattal van teli Rickard, de Minoo megsajnálja. Senki nem magyarázhatta el neki, miért betegedett meg a télen. Biztosan rengeteg megválaszolatlan kérdés nyomasztja. Majdnem egész harmadikban a nyakában hordta Olivia amulettjét. Hatalmas tátongó lyuk lehet emlékezetében ez a tanév.

– És mi van veled? – kérdezi Gustaf. – Hogy érzed magad?

Rickard elsápad.

– Ne csinálj már úgy, mintha érdekelne! – förmed rá Gustafra. – Tudom, hogy ellenőrizni akarsz! Ezért jártál be a kórházba is, nem?

Nem csak agresszív. Fél, állapítja meg Minoo. Mintha veszély közeledne.

– Miről beszélsz? – kérdezi Gustaf. – Mit akartam ellenőrizni?

– Azt nem tudom, hogy a többiekkel hogyan feledtettétek el – folytatja Rickard. – Én viszont emlékszem már, úgyhogy jobb lesz, ha vigyáztok. Tudom, mit tettetek a PE-bulin.

Minoo úgy érzi, kicsúszik a lába alól talaj.

Rickard emlékszik.

– Mi van? – kérdezi Gustaf összeráncolt homlokkal. – Mit tettünk? Te emlékszel rá, hogy mi történt?

Hangjában őszinte érdeklődés cseng. Hiszen ő valóban nem tudja. Rickard dermedten méri végig.

– Ha emlékszel rá, hogy mi történt, el kell mesélned! – kéri Gustaf.

Minoo le akarja állítani az egészet. Rickard nem mesélheti el sem Gustafnak, sem másnak. Észreveszi a mellettük elhaladó diákok kíváncsi pillantásait. Hát Rickard tényleg az iskolaudvar közepén akarja elmondani, hogy boszorkányok pedig léteznek?

Rickard Gustafra bámul, aztán Minoora, aztán újra Gustafra.

– Bocs – mondja. – Együtt láttalak velük, azt hittem, te is…

Rickard kitér Gustaf pillantása elől.

– Rickard, mi ez az egész? – kérdi Gustaf. – Kezdek aggódni érted.

A dühösség eltűnt Rickard arcáról. Már csak a félelem látszik rajta.

– Hagyj békén – fordul Minoohoz. – Nem fogok elmondani senkinek semmit, esküszöm. Csak hagyj békén.

Aztán hátat fordít nekik, és futásnak ered, eltűnik a kapun át. Minoo és Gustaf némán néznek utána.

– Basszus – szólal meg Gustaf. – Most mit csináljak? Felhívjam az apját?

Mire emlékezhet Rickard a tornateremben történtekkel kapcsolatban? És vajon mennyit ért meg az emlékeiből? Mihez kezd ezekkel? És neki, Minoonak mit kell tennie?

– Basszus – mondja újra Gustaf. – Szerinted pszichózisa van? Teljesen megváltozott a személyisége, mikor belépett a PE-be. Már akkor beteg lehetett. Nem?

Tehetetlenül néz Minoora, aki úgy érzi, mindjárt megfullad a sok titoktól.

– Ne haragudj – nyögi ki végül. – Muszáj mennem. Majd hívlak.

És aztán visszasiet az iskolába.

* * *

Elias, annyi minden történt, azt sem tudom, hol fogjak hozzá.

Tegnap megmondtam. Bevallottam, mit érzek V iránt. Kimondtam a szavakat, hangosan ejtettem ki mindegyiket, ő pedig nem rohant el előlem, én meg nem haltam bele. Aztán lefeküdtünk egymással. És isten igazából kíváncsi lennék rá, hogy mások átéltek-e ehhez hasonlót.

V aztán nálam aludt. Boldogan ébredtem.

Hogy lehet az ember ilyen eszméletlenül boldog és ilyen eszméletlenül rémült egyszerre? Kikapcsoltam a mobiltelefonomat, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nemsokára telefonálni fog, vagy ír egy SMS-t, hogy közölje, mekkora baklövés volt az egész.

Bárcsak előrepörgethetném az időt addig, amikor már tudni lehet, mi lesz közöttünk. Bárcsak tudnám, hogy boldog jövő áll előttem és V előtt. Bárcsak hihetnék bármilyen jövőben. És ez nem csak arról szól, hogy legfeljebb egy év áll a rendelkezésünkre, hogy megmentsük a világot. Én ugyanis soha nem bírtam elképzelni a magam jövőjét, pláne nem valakinek az oldalán.

Mikor mondjuk el másoknak? Miért félek annyira attól, hogy mindenki megtudja?

Jó, elismerem. Félek, hogy V nem lesz elég erős. Egész Engelsfors úgy képzeli, pontosan tudják, ki ő, és ez a képzet egyértelműen nem illik össze a város leghírhedtebb dilinyósával (nem mintha ez nagyzolási hóbort lenne nálam, de mióta nem vagy itt, meglehetősen gyér a konkurencia). Aki ráadásul egy csaj.

Habár eléggé nyilvánvaló, hogy tán állást sem kell foglalnom az ügyben.

Lehet, hogy tök mindegy az egész. Már holnap véget érhet minden. Úgy értem, totálisan. Az egész világ. Vége. Kaput. Ennyi. És ettől annyira rettegek.

Bárcsak beszélhetnék veled, E.

Szeretlek.

Linnéa becsukja a naplóját. A szokásos helyen ül a beugróban, az iskola legfelső emeletén, a WC-ablakban.

Lepillant az aszfaltozott járdacsíkra, ami az iskolaudvart köti össze a személyzeti parkolóval. Egyedül Eriket és Juliát lehet látni, kéz a kézben sétálnak. Linnéát még ebből a távolságból is elfogja a pánik a fiú láttán, de igyekszik megnyugodni a roham első jeleit követően. Mégis felsikolt, amikor kinyílik a mosdó ajtaja.

Minoo lép be vörös arccal, látszik rajta, futott felfelé a lépcsőn.

– De jó, hogy itt talállak – mondja kifulladva. – Próbáltalak hívni.

– Mi történt?

Minoo becsukja az ajtót, kürülnéz.

Egyedül vagyunk, gondolja Linnéa. De ha biztos akarsz lenni abban, hogy senki sem hall meg minket, akkor így is beszélgethetünk.

– Jobb volna, ha momentán senki sem mászna be a fejembe – feleli Minoo, és még jobban elvörösödik.

Linnéa még elcsípi Gustaf Åhlander képét, s egy ahhoz nagyon hasonló érzést, amilyen benne lakozik, amikor Vanessára gondol.

Minoo tehát a harmadik kiválasztott, aki szerelmes Gustafba. Mi ez az egész hercehurca e körül a pasi körül?

Linnéa meghallgatja Minoot, aki elmeséli, mi történt az imént az iskolaudvaron.

– Óriási – mondja Linnéa végül. – Még egy jó hír.

– De mit tud tenni Rickard? – kérdi Minoo. – Még ha emlékszik is mindenre… Ki hinné el neki?

– Mint azt tapasztaltuk, nem nagy ügy elindítani egy boszorkányüldözést – feleli Linnéa. – Nem bánnám, ha felépülhetnék a legutóbbiból, mielőtt egy újabbnak nézek elébe.

– Tennem kell valamit. Igaz?

Minoo könyörgő szemekkel néz Linnéára, mintha abban reménykedne, hogy megúszhatja. Linnéa pedig mélységesen megérti. Nem finom érzés mások agyában kotorászni.

– Hát, nem ártana – válaszolja.

Minoo végighúzza ujját az egyik csempe szélén.

– Azt hittem, azt mondod majd, hogy ne csináljam – mondja aztán.

– Miért?

Minoo Linnéára pillant.

– Mert most már tudjuk, honnan vannak a képességeim. Hogy a védelmezők és a démonok ugyanazok… vagy legalábbis… voltak. Ebből az következik, hogy tulajdonképpen én is démonoktól áldott vagyok.

– Erre aztán tényleg nem gondoltam – mondja Linnéa. – Ez egy kicsit sok már.

Minoon látszik, hogy fél, és ettől Linnéa magán is érzi, hogy mennyire fél.

– Lehet, hogy nincs semmi jelentősége annak, hogy honnan származik az erőd – mondja. – Ha mindig a jóra használod.

– És szerinted Rickard emlékezetének kitörlése jó dolog? – kérdezi Minoo.

– Pfu, de rohadtul utálom ezt az egészet – feleli Linnéa. – Miért nem lehet egy kicsivel könnyebb? Mint A Gyűrűk Urában? Ahol az orkok gonoszok, és tündék jók, oszt kész.

– Hozzátenném, hogy az orkok azelőtt tündék voltak, akiket a gonosz erő változtatott át – mondja Minoo. – Úgyhogy senkinek sem könnyű.

Linnéa önkéntelenül elmosolyodik. Érzi, mennyire kedveli Minoot, még ha ritkán is értik meg egymást. Sosem fogja elfelejteni, amikor Minoo megakadályozta, hogy Diana nevelőotthonba küldje, és amikor Minoo elárulta, hogy meghallotta a Vanessával kapcsolatos gondolatait.

– Figyelj csak, véletlenül megláttam, hogy Gustafra gondolsz, amikor bejöttél, és éreztem, hogy… Igen, szóval… Kicsit olyan volt, mint amikor te hallottad meg az én gondolataimat Vanessáról ott az ebédlőben. Bár nem tűnt úgy, hogy annyira elvesztetted volna az eszedet, mint én az enyémet.

Minoonak bíborpiros lesz az arca.

– Csak el akartam mondani – teszi hozzá Linnéa. – Ha szükséged lenne valakire, akivel beszélgetni tudsz, akkor…

Elhallgat. Érzi, mennyire nem jól csinálja, amit csinál. De igazat mond, és reméli, hogy Minoo megérti.

– Köszönöm – feleli Minoo.

Mindketten feszengnek.

– Muszáj valamilyen döntésre jutnunk Rickarddal kapcsolatban – mondja aztán Linnéa. – Először beszéljünk a többiekkel. Erre sort keríthetünk Anna-Karin lakásának kitakarítása közben is.