57

Anna-Karin mobilcsicsergésre ébred. Kikapcsolja a vekkert, felküszködi magát ülőhelyzetbe, aztán kimászik az ágyból, máskülönben azonnal visszaaludna. Egész éjszaka nyugtalanul aludt, ki-be csúszkált a Róka tudatába. Az állat már nagyon közel jutott ahhoz, amit olyan régóta keres az erdőben. Szeretné, ha Anna-Karin vele tartana.

A lány a kora hajnali órákban meghozta a döntést. Ma ellóg az iskolából, és kimegy az erdőbe.

Minoo szobájának ajtaja nyitva áll, beágyazott. Amikor Anna-Karin lemegy a konyhába, Farnazt találja ott egyedül, az asztalnál ül, és egy orvosi szaklapot olvasgat. Finom friss kávéillat van.

– Minoo hol van? – kérdezi Anna-Karin.

– Írt egy üzenetet, hogy sétálni ment – feleli Farnaz. – Már elment, amikor felébredtem.

Anna-Karin bólint. Azon töpreng, vajon hogy érzi magát Minoo a tegnapi események után, s mindazok előtt, ami az udvarházban vár rá.

Készít magának egy csésze teát. Aludttejet tölt, gabonapelyhet szór rá. Leül a konyhaasztalhoz. Zavarban van attól, hogy Farnaz is ott ül. Igyekszik olyan illedelmesen enni, amennyire csak bír. Mégis úgy érzi, hogy megállás nélkül gusztustalanul csámcsog és nyammog.

– Anna-Karin – szólal meg Farnaz, és felnéz az újságjából. – Nyugodtan mondd meg, ha nem akarsz erről beszélni, tudom, hogy különösen nehéz lehet ez neked, pláne, hogy itt laksz nálunk. Te Minoo barátja vagy, én pedig a mamája… Nem szeretném, hogy szorult helyzetbe kerülj.

Anna-Karin máris roppant szorult helyzetben érzi magát. De azért bátorítólag bólint.

– Minoo tanévhalasztásáról van szó – kezdi Farnaz. – Nagyon hirtelen jött az egész. Szerinted régóta gondolkozik ezen?

– Egy ideje már, azt hiszem – mondja Anna-Karin.

– Miért nem beszélt eddig róla?

– Talán félt, hogy mit fognak hozzá szólni.

Farnaz ráncai máris mélyebbek az aggodalomtól, Anna-Karin rájön, hogy az előbb csak rontott a dolgon.

– De ne aggódjanak! – teszi hozzá gyorsan. – Egy szabad év biztosan jót fog tenni neki. Leülepedik az a sok minden, ami történt.

Farnaz gondterhelt arccal bólint.

– Elkerülhetetlen az önvád – mondja. – Ha gyakrabban lettem volna idehaza, nyilván korábban észreveszem a figyelmeztető jeleket, és kiszedem belőle, hogy mi a baj. Olyan könnyen becsapja az embert Minoo felnőttes viselkedése, még engem is, a mamáját… Bocsánat, nem szabadna téged terhelnem ezzel. De úgy jött az egész, mint derült égből a villámcsapás…

Megcsörren a mobiltelefonja, felveszi, fárszi nyelven szól bele.

Anna-Karin gyorsan felkel az asztaltól, leöblíti a tányérját a mosogatóban. Egyszerre szörnyen egyedül érzi magát. Szeretne beszélgetni valakivel, aki meghallgatja, aki tanácsot ad neki. Aztán rájön, hogy igazából van kihez fordulnia.

Anna-Karin előveszi a kulcsot a zsebéből, s már be is dugta a zárba, amikor leesik neki a tantusz. Inkább becsönget. Feszülten fülel, míg meg nem hallja a lépteket az ajtó túloldalán. Valaki kiakasztja a biztonsági láncot. Csak miután Anna-Karint elárasztja ez az óriási megkönnyebbüléshullám, akkor jön rá, mennyire félt attól, hogy a férfi megint eltűnt.

Nicolaus kinyitja az ajtót, mosolyog. Még mindig olyan szokatlanul áll neki ez az elegáns megjelenés. Öltözteti ugyan, de Anna-Karinnak egy kicsit hiányzik a régi Nicolaus.

– Jó reggelt – köszönti a férfi.

– Zavarok? – kérdezi Anna-Karin.

– Nem, dehogy. Jöjjön csak be.

Anna-Karin az előszobaszőnyegen leveszi a cipőjét, kinyitja a hátizsákját, előveszi a magával hozott borítékot, és átnyújtja Nicolausnak.

– Itt van az összeg, ami megmaradt a pénzéből – mondja. – Arra gondoltam, talán szüksége lehet rá. A levélben azt írta, hogy egy évre előre kifizette a lakbért, és hát… igen, akkor, ha jól számolunk, az pont egy éve volt.

– Köszönöm – mondja Nicolaus, és átveszi a borítékot.

Bemegy a nappali szobába, Anna-Karin utána. A koponya még mindig az dohányzóasztalon áll, a fekete homok azonban eltűnt. Mit csinálhatott vele Nicolaus, tűnődik Anna-Karin. Sikerült neki visszatenni azokba a pici hengerekbe?

– Megkínálhatom valamivel? – kérdezi Nicolaus. – Most főztem éppen teát.

– Igen, köszönöm – feleli Anna-Karin, majd kimegy ő is Nicolausszal a konyhába.

Leül, és nézi, ahogy a férfi két csészébe teát tölt, és leteszi őket az asztalra. Azután Anna-Karinnal szemben helyet foglal.

– Annyira sajnálom, ami a mamájával történt – mondja.

Anna-Karin lebámul a csészébe. Mozdulatlanul ül, de legbelül valami nagyon távoli hely után kutat, ahol meghúzhatja a magát.

– Köszönöm – fogadja gépies hangon a részvétnyilvánítást.

– Rendben van így, hogy Minooéknál lakik? – kérdezi Nicolaus.

Anna-Karin nem tudja, mit válaszolhatna. Nagyon hálás, hogy Minooéknál lehet. Minoo és a családja már eddig is annyi mindent adott neki, hogy sosem tudja majd megszolgálni. Szereti őket, de nem érzi magát otthon náluk. Sehol sem érzi magát otthon.

– Tökéletesen – feleli.

– Sokat gondoltam magára – mondja aztán Nicolaus. – Természetesen mindenkire sokat gondoltam. De magát itt hagyni, amikor annyi mindenen ment keresztül, a nagyapja lebetegedésén, a tanya eladásán, szóval ez kiváltképp pocsék érzés volt. Arról nem tudtam, hogy a Tanács eljön ide, hogy egy pert folytasson le maga ellen. Ha ezt is tudtam volna…

– Magának nem volt más választása – szakítja félbe a lány. – Nem lett volna akkor sem, ha tudja, mi készül. Úgyhogy mindegy az egész, nem igaz?

Anna-Karin hangja furcsamód feszülten cseng. Megpróbál Nicolausra mosolyogni, hogy az megértse, nem akart haragosnak tűnni. Anna-Karin nem haragos, egyáltalán nem.

– Bizonyára így van – feleli Nicolaus. – De nagyon fájt, amikor tegnap végighallgattam, mi minden történt. Tudom, hogy biztosan…

– Nem – vág a szavába ismét Anna-Karin. – Soha nem fogja megérteni, milyen volt.

Nicolaus ránéz. A sápadt nap fényében Nicolaus hidegkék szeme, arra a nagyon erős toroktablettára hasonlít.

– Hogy van? – kérdezi a lánytól.

– Kíváncsi rá?

– Persze – hangzik Nicolaus válasza. – Hát persze hogy kíváncsi vagyok.

– Mert mostanáig nem tűnt úgy – riposztozik Anna-Karin. – Tudom, hogy muszáj volt elutaznia, de azért telefonálhatott volna, írhatott volna e-mailt. Vagy legalább küldhetett volna egy rohadt postagalambot, ahogy a maga idejében csinálták.

Ez nem az ő hangja volt. Inkább Linnéáé. Vagy Idáé.

– Matilda megtiltotta, hogy hírt adjak magamról – feleli Nicolaus. – Máskülönben természetesen megtettem volna. Olyan sokat gondoltam magára.

Anna-Karin hallja a férfi hangján a megbántottságot. Szörnyű, hogy ezt ő idézte elő, mégis felszabadító érzés, hogy nem egyfolytában az a szófogadó, háládatos Anna-Karin, aki lenni szokott.

– Azt tudja, hogy a mamám megállás nélkül arról beszélt, hogy mennyit gondol rám? – folytatja. – Mindig elmondta, hogy bizony keményen küzdött azért, hogy ne szenvedjek annyit, mikor a papa elhagyott bennünket. De csak mondta. Sosem mutatta. Sosem tett semmit. Maga is ilyen. Ha számított volna egy kicsit is, akkor hallat magáról, mondjon Matilda, amit akar. És sokkal korábban vissza kellett volna jönnie.

Gyorsan beszél, hogy kiadja magából a tiltott gondolatokat, még mielőtt meggondolná magát.

– Most minden elromlott. Azelőtt minden olyan… nem hittem volna, hogy annál is lehet rosszabb. A tárgyalás, Ida, aki meghalt, Linnéa, akit majdnem meggyilkoltak és… Adriana… és az egész felbolydult, őrült város. De legalább itt voltunk egymásnak. Mi voltunk a Kiválasztottak. Megbízhattunk egymásban. De, de most…

Levegő után kap, tovább botladozik a szavak közt.

– Minoo nincs többé velünk, vagyis velünk van még, de maga is látja, hogy kifelé áll a szekere rúdja, és eldönthetetlen, hogy jó ötlet-e együttműködni a Tanáccsal, hiszen az csak Matilda és a védelmezők sugalmazása… És most maga is azt mondja, hogy talán nem kéne megbíznunk bennük. Minoo és Linnéa pedig veszekedtek tegnap, de ezt maga is tudja, de nemcsak ők, hanem volt valami furcsa Linnéával és Vanessával is, és nem szeretném, hogy köztük tönkremenjen ez, amijük van, hogy még egy dolog, ami olyan jónak nézett ki, és aztán…

Elhallgat.

– Megértem az elkeseredettségét – szólal meg Nicolaus. – És nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam magának. Igaza van. Megkérdőjelezhettem volna, amit Matilda mondott. Mindannyian feltehettünk volna több kérdést. Azt, hogy honnan kaptuk a parancsokat. Kiknek engedelmeskedtünk valójában.

Anna-Karin érzi, hogy elszáll a haragja. Már nem mérges Nicolausra. Helyette szomorúságot érez. A reménytelenségből fakadó bánatot.

– Bár nagyobb segítségükre lehetnék, Anna-Karin – mondja Nicolaus. – De nem tudom, hogyan.

A lány ránéz. Mindig úgy képzelte, hogy amikor Nicolaus visszatér, minden sokkal egyszerűbb lesz. Segíteni fog nekik, és akkor majd jobban összetartanak. Most már látja, hogy az ő vállát nyomja egyedül az ólomsúlyú felelősség. És ez a tudat, valamilyen furcsa oknál fogva, megkönnyebbülést jelent.