101

Rebecka vállát megragadja valaki, és rázni kezdi.

Életben maradtam, gondolja. Életben maradtam. Ezt nem értem.

Kinyitja a szemét.

Ida fogja a vállát. Most elengedi, Rebecka nyakába ugrik, és magához szorítja.

– Megtaláltunk – mondja.

Rebecka félszegen viszonozza az ölelését. Zavartan néz körül. Minden szürke.

És aztán meglátja őt is.

Az óriási, kék szemeket. A szanaszét álló borzas hajat. A szemöldökében, a fülében és az alsó ajkában lógó karikákat. A nyakában a bőrövet. A fekete NIN feliratos pólót. Az elrongyolódott nadrágot és a nagy, fekete bakancsokat.

Elias.

Elias, aki halott.

És Rebecka már nem olyan biztos benne, hogy életben van.

– Nem Gé volt – mondja Ida olyan éles hangon, hogy Rebeckának belesajdul a füle, el is engedi Idát. – Nem Gé ölt meg. Max volt az. Megölte Eliast, és elvette tőle a varázserejét, hogy úgy tudjon kinézni, mint mások. Szóval nem Gé volt az, nem ő ölt meg, hanem Max, Gének öltözve. De senki sem gyanúsította vele Gét, vagyis hogy a rendőrök nem, mert mindenki azt hitte, hogy saját elhatározásodból ugrottál le, mindenki, kivéve a Kiválasztottakat…

– Nyugi – vág a szavába Elias. – Először hadd térjen egy kicsit magához.

Nyugtalan pillantást vet Rebeckára.

– Tudod egyáltalán, kik vagyunk? – kérdezi a fiú.

Rebecka zavarodottan bólint. Még mindig azzal küszködik, hogy megértse, amit Ida mesélt.

Gustaf lelökte a tetőről. De nem Gustaf volt az. Akkor sem hitte el, hogy ő az, és igaza volt! Rebecka hirtelen olyan megkönnyebbülést érez, hogy majdnem megfeledkezik arról, hogy halott.

Halott. Max gyilkolta meg. Max, akibe Minoo szerelmes.

– Hogy vagy? – kérdezi Ida.

– Nem tudom – feleli Rebecka. – Tényleg meghaltam?

– Mindhárman halottak vagyunk – mondja Elias.

Rebecka Idára néz. Visszaemlékszik a vérvörös hold éjjelére, amikor Ida a föld fölött lebegett a Mocsárbányában, a szájából elhangzó intő szavak, hogy senkiben nem szabad megbízniuk. Emlékszik a kapucnis alakra, aki az Olsson dombjánál figyelte, és követte a Citygalériában.

– Szóval Max volt a gonosz, amire figyelmeztettek minket?

– Igen – feleli Ida. – De nem csak ő. Iszonyú bonyolult…

Elhallgat hirtelen. A szürkeséget kémleli Rebecka mögött.

– Mi az? – suttogja Elias. – Az, amiről beszéltél?

Rebecka hátrafordul. Semmit sem lát. De a hátán végigfut a hideg. Valami van ott. Ami feléjük törekszik.

– Fussatok! – kiáltja Ida.

* * *

Mindössze egyetlen lépésre volt szükség.

Linnéa előtt minden szürke és mozdulatlan.

– Érzitek? – kérdezi Linnéa.

– Igen – feleli Linnéa.

Mint egy hang, mely olyan tompa, hogy nem fogja fel a fül, csak a testben remeg tovább. Már akkor érezte, mikor belépett a kerek terembe, ahol a körök voltak. De itt erősebb.

Amikor hátrafordul, egy örvénylő ködfelhőn keresztül meglátja a kivilágított barlangot.

Minoo elengedi Linnéát. Linnéa Minoo kezére néz. Ezzel a kézzel tartotta fogva Waltert, amikor megölte.

Minoo megölte Waltert.

– Szóval ez a határvidék? – kérdezi Vanessa.

– Igen – mondja Minoo. – A világunk legvégső határa. Egy hely, ami a világunk és más világok között helyezkedik el.

Linnéa körülnéz. Itt volna valahol Elias? Itt van már két éve? Azzal próbálja vigasztalni magát, amit Ida mondott a halottak gyorsabban múló idejéről.

– Hol van az átjáró? – kérdezi Anna-Karin.

Minoo felemeli a mutatóujját.

Linnéának először az a benyomása, hogy ezen a helyen nem léteznek távlatok. De aztán meglát egy fekete pontot a messzeségben. Az átjárót.

Vanessa felsikolt, amikor Nicolaus eléjük lép a szürkeségből.

Úgy néz ki, mint máskor. Hihetetlen, hogy az előbb metszette el a torkát a tőrrel. Hogy a vére az imént még a barlang kőpadlóját áztatta. Teljesen hihetetlen gondolatnak tűnik, hogy halott.

Képtelenség haragudni rá.

– Memento mori – mondja ki hangosan. – Most már értem, mit értett ezalatt. Mióta tudta, mivel jár az, ha mellénk szegődik kísérőnek?

Nicolaus egyik kezével a hajába túr.

– Része volt ez annak a régi egyezségnek – feleli Nicolaus. – Amelyet közvetlenül Matilda halála után kötöttem a védelmezőkkel.

Linnéa tisztában van vele, hogy a férfi mindent feláldozott értük. A világért. Nemcsak a halála volt áldozat, hanem hosszú élete is. Mégsem bírja elengedni a dühét.

– Hazudott nekünk – szólal meg Anna-Karin könnyes szemmel.

Nicolaus elkínzott arcot vág.

– Igen – feleli. – Többször, mint sejtenék.

Anna-Karin hátrahőköl, mintha megütötték volna.

Ne. Az nem lehet, hogy ő is.

Vanessa gondolata rögtön megjelenik Linnéa fejében. És ő is ugyanazt érzi. Nem jöhet még egy árulás.

– Több száz évig éltem abban a hitben, hogy én okoztam a lányom halálát – mondja Nicolaus. – Nem árulhattam el újra.

– Ezt meg hogy kell érteni? – kérdi Linnéa. – Hiszen azt mondta, hogy nem bízik meg Matildában.

– Ő kérte, hogy ezt mondjam maguknak – feleli Nicolaus. – Valójában Matilda útmutatását követem, mióta eljött hozzám álmomban azon az éjszakán, amikor visszakaptam az emlékeimet.

– Most már azért rohadt jó lenne, ha elmagyarázná – mondja Linnéa.

Nicolaus tehetetlenül Minoora néz. Minoo türelmesnek tűnik, kis híján unatkozik.

– Kénytelenek voltatok inkább nem megbízni Matildában és a védelmezőkben – kezdi. – Kénytelenségből hoztatok meg minden egyes döntést. Mindezt azért, hogy végül itt kössetek ki, pontosan ebben az időpontban. Hogy megmenekülhessen a világ.

Linnéának eszébe jut, amit Matilda a közös álomban mondott. A védelmezők egyfolytában egymástól eltérő jövők feltárásával kísérleteznek. Megpróbálják kideríteni, melyik választás, hova vezet, és hogy az apró részletek, hogyan befolyásolják a lehetséges jövőket.

És Linnéa végig azt hitte magáról, hogy ellenáll, és mindent megkérdőjelez, tehát a saját útját járja.

Pedig pont úgy csinált mindent, ahogy a védelmezők szerették volna.

Mindvégig.

Az irányításuk alatt tartották őt is és a többi Kiválasztottat a Minták könyvén keresztül, Matilda, Nicolaus és Minoo közbenjárásával. Linnéa pedig mindvégig úgy tett mindent, ahogy a védelmezők várták. Teljesen kiszámíthatóan, előre megjósolhatóan viselkedett.

– Tudom, hogy nehéz megemészteni – mondja aztán Minoo. – De mostantól itt vagyunk mindannyian.

És felemeli a mutatóujját.

Linnéa egy pillanattal később ráeszmél, hogy mit lát. Hogy kik azok, akik futva közelednek feléjük a határvidék szürkeségén át.

Rebecka jön elöl, mögötte pedig Ida és Elias.

Elias.

Linnéa először moccanni sem tud. Aztán futásnak ered. Rohan felé, a nyakába ugrik, átöleli és magához szorítja. Egy erős fénysugár villan valahol a szeme sarkában, és hallja, hogy Ida ordít valamit, aztán egy lökés éri a hátát. De nem törődik vele.

Mert most már helyre állt a rend.

Behunyja a szemét, beszívja Elias illatát. Elárasztja minden elveszettnek hitt emlék.

Úgy hiányzott neki a fiú, hogy majd belehalt. De csak most érti meg igazán, milyen elmondhatatlanul nagy volt a hiánya. Most, mikor újra vele lehet.

– Linnéa – mondja Elias.

A hangja. Hogy hihette egyáltalán, hogy elfelejtette Elias hangját? Hiszen Linnéa része ez a hang. Elias része az ő személyiségének.

Linnéa kinyitja a szemét, ránéz. Belenéz a kék szempárba. Elias sír. És Linnéa rájön, hogy ő is sír. Potyognak a könnyei. Elias előtt sosem félt a sírástól.

– Hogy jöttetek ide? – kérdezi Elias. – Nem vagy halott, ugye?

– Nem – feleli a lány. – Úgy hiányoztál. Sosem hittem el, hogy öngyilkos lettél.

Elias megsimogatja a haját. Otthonos érintés.

– Ida elmesélte – mondja a fiú. – És mondta, hogy te találtál rám…

Megint átöleli Linnéát, aki belekapaszkodik a kifakult pólóba, érzi a fiú lapockáját a pamut alatt.

– Ez így jó – mondja a lány. – Most már itt vagy. És én is itt vagyok.

És még ugyanebben a pillanatban megfordul a fejében a kérdés: hol is van ez az „itt”?

Merthogy nem a határvidéken vannak már.

Egy sötét padlójú, fehérre meszelt falú szobában állnak. Szürkés fény világít be a kicsiny ablakokon. Odakint zuhog az eső.

– Hol vagyunk? – kérdezi Linnéa.

– Fogalmam sincs – feleli Elias.

* * *

Minoo egyre bosszúsabbá válik.

Nem így kellett volna történnie.

Azt a helyet nézi, ahonnan Elias, Linnéa és Ida az imént eltűntek. A fényfolt már elhalványult. A fekete füst ott örvénylik a messzeségben. A többiek nem látják, csak valami láthatatlan jelenlétet érzékelnek, legfeljebb egy suttogást. A védelmezők ezek, akik a határvidéken tartózkodnak, és akik Matilda, Elias és Rebecka lelkét az ellenőrzésük alatt tartják. Minoo elküldi őket, látja, hogyan tűnnek el a messzeségben.

Túlságosan elengedték magukat. Elbutultak. Arról volt szó, hogy idevezetik Idát, Rebeckát és Eliast, nem arról, hogy elriasztják őket.

Így azonban Ida magával rántotta Eliast és Linnéát egy másik helyre. Lehetnek bárhol. Bármikor. Az átjárót pedig be kell zárni. Rövidesen be kell zárni.

– Hova mentek? – kérdezi rémülten Vanessa Minootól. – Egyszerűen elnyelte őket a semmi!

– Nem lesz semmi bajuk – feleli Minoo. – Visszatérnek majd.

Mert így lesz. A Kiválasztottak mindig egymáshoz húznak. Előbb-utóbb visszajönnek majd. Csak túl késő ne legyen.

Figyeli, ahogy Rebecka szép sorban megöleli Anna-Karint, Vanessát és Nicolaust. Néha vet egy-egy pillantást Minoora.

Nem így kellett volna történnie.

A határvidék eseményeit lehetett mindig a legnehezebben előre kifürkészni. A hely annyira változékony. Itt nem lehet előre meghatározott tervek szerint cselekedni.

Minoo elnéz a barlang irányába. A kék fény egyre gyengébben világít.

– Minoo? – szól hozzá Rebecka.

Minoo Rebeckára néz. Semmit sem változott. Ő az a Rebecka, aki feladatot kapott tőlük a Mocsárbányában.

Te légy a vezetőjük, Rebecka. Nem fog nekik tetszeni, de te kellesz nekik. A te dolgod, hogy erősítsd a benneteket összetartó köteléket. De a kettőnk titka, hogy ezt a feladatot terád osztottam. Érted?

Rebeckának ezt kellett elhinnie, míg meg nem kellett halnia.

Minoo megrökönyödik, amikor Rebecka őt is átöleli. Emlékeztetnie kell magát, hogy mit várnak tőle. Viszonozza az ölelést. Nem akarja, hogy Rebecka feleslegesen aggódni kezdjen.

– Mi van veled? – kérdezi Rebecka, amikor kibontakoznak az ölelésből.

– Ez a védelmezők mágiája – magyarázza a háta mögött Vanessa.

Rebecka arca értetlenséget fejez ki. Jóval azelőtt meghalt, hogy a Kiválasztottak bármit is megtudtak volna a védelmezőkről. Mint ahogy azt sem tudja, hogy a védelmezők tartották itt.

– Gyertek – mondja Minoo. – El kell indulnunk a kapuhoz.

– De hát Linnéa meg… – kezdi Vanessa.

– Meg fognak találni minket – feleli Minoo. – Ígérem.

Útra kel a fekete pont felé.

– Hol van Matilda? – kérdezi Nicolaus, miközben utánuk ered. – A védelmezők azt ígérték, hogy találkozni fogok vele. Még egyszer utoljára.

– Úgyis lesz – feleli Minoo.

Habár nem biztos benne. Egyáltalán nem. Elég egy apró súrlódás, és máris minden félresiklik. Akkora kockázatot vállaltak. Mindent egy lapra tettek fel.

– Maga hogy van? – érdeklődik nyugtalan hangon Nicolaus. – A védelmezők mágiája, úgy tűnik, nagyon nagy hatással van magára.

– Igen – feleli Minoo. – Erősebbé tesz.

Vanessa és Anna-Karin néhány lépéssel mögöttük haladnak Re­bec­kával. Minoo hallja, amint igyekeznek elmesélni neki, mi minden történt, amióta meghalt.

Aztán egyszer csak elhallgatnak, mintegy elvágólag. Vanessa és Anna-Karin energiája eltűnik.

Minoo megfordul.

Nincsenek ott. Egyedül Rebecka maradt. Döbbenten néz rá.

– Mi történt? – kérdezi Minoo.

– Egy szeplős lány – kezdi Rebecka. – Felbukkant a semmiből és… elvitte őket.

Nicolaus döbbenten néz Rebeckára, aztán Minoora.

– Matilda volt? – kérdezi. – De hát nem értem… Miért?

Minoo nem felel.

Nagyon régóta most először érzi úgy, hogy kicsúszik a gyeplő a kezéből. És azt gyűlöli.

* * *

Linnéa az egyik ablakhoz lép. Eső permetezi az egyenetlen ablaküveget. Odakint minden egyetlen nagy masszává olvad össze. Sötét fenyőerdő – mindössze ennyi, amit sejteni vél a kinti világból.

– Hogy kerültünk ide? – kérdezi.

– Valami üldözött minket…

– Üldözött? – vág közbe Linnéa, és rögtön Vanessára gondol.

– Nem tudom, mi lehet ez, de van valami a határvidéken – mondja Elias.

Linnéa megborzong. Minoo viszont biztosan meg tudja védeni a többieket?

– Azt hiszem, Ida taszított ide minket – folytatja Elias. – Egyszer már csinált velem ilyet, és akkor az iskolánál kötöttünk ki… De most meg hol a francban lehet?

Körülnéznek a szobában. Nem sok mindent találnak. Egy kandallót. Egy asztalt, mellette egyszerű karosszék. Egy résnyire nyitott ajtót. Csak az eső szemetelése hallatszik.

Linnéa a székhez megy. Valahogy elhagyja tőle a bátorsága, de nem tudná megmondani, miért. Kinyújtja a kezét, és felkiált, amikor az átsiklik a szék háttámláján.

– Hát ez meg mi az isten? – kérdezi, és Eliasra néz.

– Velem is ez van – feleli Elias, és végighúzza kezét az asztallapon, hogy megmutassa. – Pedig te élsz… Talán egy másik korban vagyunk? Ida azt mondta, hogy az is megtörténhet.

Másik kor? Linnéa körülnéz. És mikor? Sehol egy konnektor vagy lámpakapcsoló.

– És hogy jutunk vissza a határvidékre? – kérdezi. – Be kell zárnunk az átjárót.

– Nem tudom – válaszolja Elias. – Végül egyszer csak ott voltunk megint. Szóval nem nagyon tehetünk mást, mint hogy várunk. És ha ez a múlt, akkor talán nincs is túl sok értelme ezen stresszelni.

Mosolyogni próbál. Linnéa tudja, hogy nem ártana sokkal nyugtalanabbnak lennie, de nehéz másra gondolnia, mint Eliasra. Itt áll előtte, s ő meg akar figyelni minden részletet. Pontosan úgy néz ki, mint a halálának napján, mégis fiatalabbnak látszik. Hiszen az is. Elias tizenhat éves. Ő viszont két évvel idősebb.

Két év.

Mit tudhat mindarról, ami történt?

– Ida mindent elmesélt – feleli a fiú.

Linnéa majdnem elfelejtette ezt a szokását. Eliassal gyakran előfordul, hogy elkezd valamiről beszélni, ami tökéletesen kapcsolódik Linnéa előző, ki nem mondott gondolatához. Minden mágiától függetlenül.

– Mesélt a szüleimről – folytatja.

Egy szélroham feszül az ablaknak, s az esőcseppek most hangosan dobolnak az üvegen.

– Iszonyat durva – mondja a fiú. – Hogy képzelhették azt, hogy azt szeretném, ha legyilkolnának egy csomó embert? És aztán amit a mamám tett veled…

Elhallgat. A pólója ujját húzogatja. Linnéának eszébe jut, amit Helenának és Kristernek mondott a tornateremben. Hogy képesek elhinni, hogy Elias áll ennek az egésznek a hátterében? A fiuk, Elias? Aki soha nem akart rosszat senkinek? Aki vissza se vágott, ha bántották? Röviddel a haláluk előtt úgy tűnt, megértik, hogy Olivia a gyilkosuk.

– A gyász fura dolgokat művel az emberrel – mondja Linnéa.

– Mint például Oliviával?

– Igen – feleli Linnéa. – És velem. Amikor megtudtam, hogy Max ölt meg, elmentem hozzá azzal a feltett szándékkal, hogy lelövöm.

– Ida ezt is elmesélte – mondja Elias. – Úristen, mekkora őrültség, tényleg.

– Tudom.

– Én is ugyanezt tettem volna.

– Tudom – feleli Linnéa. – És ugyanúgy képtelen lettél volna elsütni a fegyvert.

Csöndben állnak. Linnéa a többiekre gondol, akik a határvidéken maradtak. Ha még ott vannak. Egyáltalán, mennyi idejük maradt?

– Ida elmesélte azt is, ami a Csatorna-hídon történt – böki ki végül Elias. – És azt mondta, hogy Eriket lesittelték.

– Mindhármukat elítélték – mondja Linnéa. – Erik öt évet kapott. De az egészben az a legjobb, hogy Anna-Karin elérte, hogy mindent beismerjen. Mindenki szembesülhetett Erik igazi arcával.

Eliasnak fülig szalad a szája. Ez a szép mosolya. Linnéa sem tudja megállni, és elmosolyodik.

– Bárcsak láthattam volna! – mondja Elias nevetve.

– Úgy örültem volna neki! – feleli a lány.

– Annyi mindent elmulasztottam – folytatja Elias. – Mint például, az egész Vanessa Dahl-történetet.

Linnéának lehervad a mosoly az arcáról. Másfelé néz. Az ablaküvegen lecsurgó esőcseppeket figyeli.

– Bocs – mondja Elias. – Gondolkozhattam volna, mielőtt eljár a szám. Ida említette, hogy szakítottatok.

Linnéa újból arra gondol, hogy vajon hány jelenetet látott az életéből Ida. Lehet, hogy ott volt velük a földúton is?

– De hát mi történt? – kérdezi Elias.

Linnéa vállat ránt.

– Le kellett zárnom. Vanessa kedvéért. Úgy értem, te pontosan tudod, milyen vagyok. Egy totál elcseszett idióta.

– Már nem vagy belé szerelmes?

– De igen – feleli Linnéa, és szemével követi az esőcsíkok útját. – Szerelmesek vagyunk egymásba. De van úgy, hogy valami egyszerűen nem jön össze. El kell fogadnunk.

– A nagy szart!

Linnéa Eliasra néz. Döbbenten látja, hogy a fiú arcán milyen harag tükröződik.

– Szerelmes vagy belé, és ő viszontszeret, te meg fogod magad és… betojsz az egésztől?! – fakad ki.

Linnéa kezdi kifejezetten kényelmetlenül érezni magát. Azt hitte, hogy Elias meg fogja érteni. Ki más, ha ő nem?

– Nem bírná ki mellettem hosszú távon! – vág vissza.

– Aha, világos. Szóval kirúgtad, nehogy később olyan egyedül érezd magad, miután elhagyott? Kurva jó ötlet!

De Elias megérti. Jobban, mint bárki más. És ebbe belefacsarodik a szív.

– Csak tönkretenném Vanessát is! Jobbat érdemel nálam! – feleli.

– Bocs, de ezt nem inkább Vanessának kéne eldöntenie? Mert ami téged illet, te simán elszúrod annak esélyét, hogy végre boldog lehess, azzal az indoklással, hogy félsz a boldogtalanságtól. Nem érzed, mennyire agyament ez a gondolatmenet?

– Igen, agyament! – feleli Linnéa. – Én vagyok agyament.

– Tutira az vagy! – mondja Elias. – De fantasztikus is vagy. Mindig ott voltál nekem. Miért ne lehetnél ott Vanessának is? És persze, előfordulhat, hogy véget ér a kapcsolat. De minden véget ér, Linnéa, előbb-utóbb. Hát nem érted?

Elias hangja elcsuklik.

Linnéa képtelen ellentmondani neki. Egyszerűen igaza van.

– Bocsi – hangzik fel egy ismerős hang.

Linnéa és Elias megfordulnak. Ida bukkan elő az ajtónyílásban.

– Csak annyit szeretnék mondani, hogy Eliasnak teljes igaza van – mondja, miközben bemegy a szobába. – Én láttalak titeket együtt Vanessával, és őszintén szólva…

Elnémul. Sebtében megtörli a szemét.

– Szóval nekem semmi lehetőségem nincs már rá, hogy részem legyen mindebben! – folytatja. – Se nekem, se Eliasnak. Te meg eldobod magadtól! De most komolyan! Szedd össze magad, de gyorsan, és hozd rendbe a dolgot!

– Úgy van! – mondja Elias.

Linnéa elképedten nézi őket.

– Frankó, hogy ti legalább egyetértetek! – vágja a fejükhöz végül.

Elias átöleli Linnéát, a lány a vállára hajtja a fejét. Nagyon felzaklatta a veszekedés. Elias szavai szíven ütötték. Mintha egy szakadék felé futott volna teljes gőzzel, Elias pedig épp a szakadék szélén állította volna meg.

Mekkora hülyeséget csinált!

– Ó, a francba, ne már! – szólal meg Ida. – Csak őt ne!

Linnéa felegyenesedik.

Egy hosszú szőke hajú, bajuszos férfi áll az ajtóban. A haja a válláig ér, öltözéke csupa drága ruhadarabból áll. Linnéa szerint a kinézete alapján egy 17. század végi nemesember lehet. Üres tekintettel bámul a szoba belseje felé. Nyilvánvalóan nem látja őket.

– Ez meg kicsoda? – kérdezi.

– Gróf Henrik Ehrenskiöld – feleli Ida leplezetlen ellenszenvvel a hangjában. – Alexander és Adriana ükapjának, a szépapjának a valakije.

Henrik Ehrenskiöld bemegy a szobába egészen az asztalig. Kezét végighúzza az asztallapon, aztán megállítja az üres széknél. Elgyötört pillantást vet rá, majd sírva fakad.

– Nicolaus mesélt róla – mondja Linnéa. – Ő az, aki azt mondta, hogy megmenti Matildát, de végül mégis a máglyára küldte.

– Tudtam, hogy ő volt az! – feleli Ida. – A szemétláda!

– Igen, ő tette – szólal meg egy hang. – De nem az ő ötlete volt. Parancsot teljesített.

Mind megfordulnak.

Matilda bukkant fel a szobában. Az ablak előtt áll, mellette Vanessa és Anna-Karin. Vanessán látni, mennyire össze van zavarodva. Aztán eltűnik a többiekkel együtt a szobába bezúduló ködfelhő mögött. Linnéa Eliasba kapaszkodik, s közben érzi, amint Ida pedig az ő karját ragadja meg.

– Vanessa! – kiáltja Linnéa, miközben a köd magába zárja őket.

Virgonc tánczene szól a távolból. Nevetés, részeg hangok.

– Mi folyik itt? – suttogja Linnéa, és az örvénylő ködfátylakra szegezi a tekintetét.

– Azt képzeld el, hogy így telik minden percem a legeslegelejétől kezdve – mondja Ida.

A köd szétoszlik. Vanessa áll előttük. Linnéa kézen fogja, majd a velük szemben álló Anna-Karinra és Matildára néz.

– Hol vagyunk? – kérdezi Elias.

Linnéa még sosem látta ennyire élettel telinek ezt a helyet.

Világos nyáreste. A kolbászsütöde standja nyitva van. Olajszag terjeng. Zümmögnek a szúnyogok. Az emberek összevissza szaladgálnak a kaviccsal felszórt téren, ahol a Kiválasztottak állnak. Néha átfutnak rajtuk. A táncporondon öt szőkített hajú fickó muzsikál babakék színű, csillogó ingben. Táncoló párok és néhány kizárólag lányokból álló társaság mozog együtt a zenével. Két virágos ruhás, fehér pólós lány megy el Matilda mögött.

– A Mocsárbánya – mondja Anna-Karin.

– Igen – feleli Matilda. – És sok mindenről beszélnünk kell.