105

Minoo befejezi a hívást. Letörli arcáról a könnyeket. Rickard autójának légkondicionálásától rájön a vacogás. Kinéz az ablakon, látja az élénkzöldbe öltözött kerteket. Sok ajtót nyírfaágakkal, léggömbökkel díszítettek föl, egy-egy végzős diák hazaérkezését várják. Minden ilyen ajtó látványától azt érezhették a szülei, mintha szíven döfnék őket.

A papa egyetlen szót sem bírt kinyögni, amikor meghallotta Minoo hangját a telefonban. Minoo elmondta, hogy mindjárt hazaér, és jól van, és hogy majd mindent elmagyaráz. Aztán a mama vette át a kagylót. És csak sírt. Minoo is sírva fakadt. Majdnem annyit sírt, mint most Vanessa, aki éppen most beszél a mamájával.

– Szeretlek – mondja. – Mindjárt találkozunk.

Vanessa visszaadja a mobilt Evelinának. A visszapillantó tükörben összetalálkozik a pillantásuk Minooval.

– A mama azonnal jön. Azt mondta, nagyon sokszor találkozott a szüleiddel, mióta eltűntünk. Megpróbálták támogatni egymást…

Még jobban sírni kezd, Evelina átöleli.

– Csajszikám – mondja neki.

Minoo Rickard kontaktjai között keresgél. Kiválasztja Gustaf számát, a füléhez emeli a telefont. A hívás azonnal egy üzenetrögzítőt kapcsol. Gustaf új üdvözlő szöveget vett fel hozzá, felnőttesebb, formálisabb. Ez Gustaf Åhlander üzenetrögzítője, a sípszó után hagyjon üzenetet, később visszahívom.

– Szia – nyögi ki Minoo. – Rickard telefonjáról hívlak… Visszajöttem.

Aztán nem tudja, hogyan folytassa. Leteszi.

– Nem kapcsolhatja be a mobilját a munkahelyén – magyarázza Rickard.

Minoo kérdőn néz rá.

– Borlängében dolgozik egy szállodában, és mellette levelező tagozaton jogot hallgat – folytatja Rickard. – Ne izgulj miatta. Végig tudta, hogy visszajössz.

– Honnan tudta? – kérdezi Minoo.

– Rickardnak volt egy látomása – szólal meg Evelina a hátsó ülésen.

– Akkor történt pont, amikor felébredt a város – meséli a fiú. – Láttam, hogy megcsináltátok, hogy sikerült. És azt is, hogy visszajöttök. De azt nem tudtam, hogy ennyit kell majd várnunk rátok.

Elmosolyodik.

Minoo rémülete valamelyest enyhül. Gustaf legalább nem adta fel a reményt. A szüleitől eltérően.

– Meddig aludtak az emberek? – kérdezi Linnéa.

– Néhány órát – feleli Evelina.

Tehát körülbelül addig aludtak, amíg a Kiválasztottaknak sikerült bezárniuk az ajtót a határvidéken, gondolja Minoo. De ami utána jött, a búcsúzkodás, az nyolc teljes hónapig tartott földi idővel mérve.

– Elég borzalmas volt – meséli Rickard. – Sokat cirkáltunk a városban, próbáltunk segíteni mindenkinek, akinek csak lehetett. De sok olyan eset volt, ahol már nem lehetett mit tenni… Harmincnégy ember halt meg, illetve tűnt el, rajtatok kívül.

Minoo azonban már alig tud odafigyelni. Rickard megállt a háza előtt. A szülei pedig őt várják a kocsifelhajtón.

* * *

Vanessa Minoora néz, aki feltépi az ajtót, és kipattan, mielőtt Rickard leállította volna a motort. Egy hajszálon múlik, hogy elgázolja egy biciklista, aki aztán dühödten kiabál utána.

Minoo és a szülei rohanni kezdenek egymás felé.

Vanessa nem néz oda, amikor megölelik egymást. Nem akar újra sírva fakadni.

– Szóval láttál minket a látomásodban, ahogy bezárjuk a kaput? – kérdezi Rickardtól.

– Nem – feleli a fiú. – Mona látott benneteket.

– Mona? – kérdezi Vanessa, és összenéz Linnéával. – Hát visszajött?

– Igen, már másnap – feleli Evelina. – Nem szalaszthatja el ezt a lehetőséget, ezt mondta.

– Milyen lehetőséget? – kérdezi Linnéa.

– Engelsforst eléri a világhír, amikor majd mindenütt megjelenik a mágia – mondja Evelina.

Tehát már tudnak róla. Most először tűnik valóságosnak az egész. Miután Evelina kimondta. Valóságosnak és szédítőnek.

– Nessa, van itt valami, amit el kell neked mondanom – folytatja aztán Evelina Vanessához fordulva. – Amikor odaértünk Melvin ovijához, ő volt az egyetlen gyerek, aki nem aludt.

Vanessának néhány pillanatra van szüksége, hogy felfogja, mit is jelent ez. Melvin természetes boszorkány.

– Apám – hüledezik. – És megmutatkozott már valamilyen képessége?

– Nem hiszem – feleli Evelina. – Igyekeztem valamennyire szemmel tartani. Sokszor bébiszitterkedtem nálatok, időnként segítettem Jannikének azzal, hogy Melvinért mentem az oviba, meg ilyenek…

Vanessa nem bírja tovább visszatartani a könnyeit.

– Te vagy a legjobb barát a világon, tudod, ugye?

– Annyira jó lett volna, ha kipakolhatok a mamádnak – mondja Evelina. – De nem mertem, a Tanács miatt.

Linnéa és Vanessa ismét egymásra néznek, egyiküknek sincs ereje a Tanácsra gondolni ebben a pillanatban.

– Jól tetted, hogy nem mondtad el – mondja Vanessa.

Tulajdonképpen már alig várja, hogy elmesélhesse. És végre ne kelljen többé hazudnia a mamájának. És tekintettel arra, hogy Melvin most már bármikor elkezdheti a gyakorlatozást a mágikus képességeivel, jobb is, ha a mama felkészül.

– Nessa – szól neki Evelina.

Vanessa arra néz, amerre a barátnője, és meglátja az előttük bekanyarodó taxit.

A hátsó ülésen a mama ül.

Vanessa kinyitja az ajtót, és kiugrik az autóból.

* * *

Linnéa Jannikét nézi, ahogy szinte kirepül a taxiból fehér kórházi munkaruhájában. Felkiált, amikor meglátja Vanessát. Kiáltása már-már nem emberi. Az utca közepén egymás nyakába borulnak.

Linnéa piszkálni kezdi a körömágyát. A körmei még mindig zöldek, ugyanolyan frissnek tűnik rajtuk a lakkozás, mint amikor behatoltak a határvidékre. Nyolc hónappal ezelőtt. Képtelenség felfogni.

Otthona valószínűleg nincsen már. Több mint fél éve nem fizetett ki egy garast sem a lakbéréből. Nem vett részt egyetlen találkozón sem az ifjúságvédelmisével. De érdekes módon egy kicsit sem aggódik emiatt. Lehet, hogy ez történik, ha az ember megállítja az apokalipszist, találkozik a halott barátjával, és tudja, hogy a világot nemsokára elárasztja a mágia.

Az Elias miatti fájdalom még benne lakozik. De átalakult. Szelídebbé vált. Mintha Elias otthagyott volna magából egy darabot a szívében. Valamit, amit Linnéa megőrizhet, és ami vele maradhat örökre. Valami, ami bátrabbá teszi, s ami talán hozzásegíti, hogy visszakapja Vanessát.

Vanessára néz, aki még mindig átöleli a mamáját. Minoora és az ő szüleire. Fel kéne hívnia a papát. És Dianát.

– Köszi – mondja Evelina.

Linnéa felnéz.

– Miért?

– Úgy is mondhatnám, köszi, hogy létezünk – feleli Evelina.

– Ez az – mondja Rickard. – Köszönjük. Megmentettétek a világot.

– Ez valami felfoghatatlanul óriási dolog – mondja Evelina.

– Az – feleli Linnéa, és azon tűnődik, megérti-e majd egyszer valahára, hogy tényleg ennyire óriási.

Aztán Evelina a két keze közé fogja Linnéa kezét. Komoly arccal néz rá.

– Talán rossz néven veszed, hogy beleütöm az orromat, de tojok rá. Kaptatok egy újabb esélyt. És azt is tudom, hogy szereted.

Linnéa Evelinára bámul. Nem tud mit válaszolni. Észreveszi, hogy Rickard úgy tesz, mintha meg se hallotta volna, amit Evelina mondott.

– Most mennem kell, vár az otthoni ünnepség – mondja Evelina, miközben elengedi Linnéa kezét. – A mamám meg a papám valószínűleg már megfojtották egymást.

Rickard Linnéára mosolyog a tükörben.

– Majd hívjuk egymást – mondja. – És akkor el kell mesélnetek mindent.

– Jól van – mondja Linnéa, aztán kiszáll az autóból, miközben olyan érzése támad, hogy mindenki átlát rajta, s hogy ez nem is esik rosszul.

* * *

Hiperrealizmus. Minoo így tudja leírni azt az érzést, ami újra meglepi, ahogy ott ül a kanapén a nappaliban. Besüt az ablakon a nyárelő napfénye. Elnézi a zsúfolt könyvespolcokat a beépített tévészekrénnyel. A fotelt, amelyikben Vanessa ül a mamája ölében, a széket, amelyiken Linnéa ül, egyik lábát felhúzva.

A mama Minoo mellett ül, és úgy fogja a lányát, mintha soha többé nem akarná elereszteni. Már abbahagyta a sírást, de továbbra is megállás nélkül a haját, az arcát simogatja, puszilgatja.

Minoo úgy érzi, mintha alig néhány hete beszéltek volna utoljára telefonon. A mama életéből viszont nyolc hónap telt el. Nyolc hónap tele rémálmokkal, önváddal.

Minoo azt kívánja, bárcsak tovább eltarthatott volna Anna-Karin varázslata. Mert akkor a mama és a papa egész idő alatt azt képzelhették volna, hogy Minoo jól elvan az udvarházban, és nem történt semmi baj, semmi furcsaság. Csakhogy amikor aztán Anna-Karin, Vanessa és Linnéa eltűnt, rá kellett jönniük, hogy valami nagyon nincs rendben. A rendőrök eljöttek Minoohoz, hogy beszéljenek vele, de amikor odaértek az udvarházba, látták, hogy teljesen elhagyatottan állt.

A mama visszaköltözött Engelsforsba. Azóta mind a ketten csak vártak. És a remény napról napra egyre haloványabbá vált.

Minoo kinéz a konyhába, ahol a papa fel-alá járkál, miközben a rendőrséggel beszél. Éppen azt mondja nekik, hogy a lányok épségben visszatértek, és senki semmilyen bűncselekményt nem követett el velük szemben.

– Linnéa – mondja Minoo mamája. – A te papáddal is kapcsolatban állunk, csak hogy tudd.

Linnéa pillantása ide-oda rebben a dohányzóasztal fölött.

– Időnként felhívtuk egymást, amióta eltűntetek – folytatja Minoo mamája. – Úgyhogy most rögtön telefonáltam neki, miután Minooval beszéltem.

– Köszönöm – feleli halkan Linnéa.

– A bútoraid és minden holmid itt van most a pincénkben – teszi még hozzá Farnaz. – A lakás…

– Köszönöm – suttogja el ismét Linnéa.

Minoo látja rajta, hogy mindjárt sírva fakad. Bárcsak lenne valaki, akit megölelhet.

Madárcsicsergés hallatszik az ablakból. Minoo felemeli a fejét. Egy kék cinke röppen tova. Mi van, ha Viktor még él? Mi van, ha csak képzelődés volt…

Á. Nem folytatja ezt a gondolatmenetet. Viktor meghalt. Hisz tudja jól.

A madarak zavartalanuk csicseregnek tovább. Mi történik egy famulussal, amikor meghal a boszorkánya? Talán mégis Viktor kék cinkéjét látta az előbb? Lehet, hogy felkeresi az ismerős helyeket, és mindenütt a gazdáját keresi? És hol van Sigrid hermelinje? És Walter hiúza vajon az Engelsforst körülvevő erdőket járja? Újra közönséges vadállatként élnek?

És mi történt Clarával? És Adrianával? És Felixszel? Nejlával? Megtudhatja valaha?

Kint a konyhában a papa befejezi a telefonálást, de a telefon azonnal újra csörögni kezd.

– Nincs hozzáfűznivalónk – mondja a telefonba, aztán kikapcsolja a készüléket.

Az újságírók megállás nélkül hívják, valószínűleg csak idő kérdése, és becsöngetnek az ajtón.

– Remélem, hogy nem fogják Anna-Karint zaklatni a Solbackenen – mondja a papa, amikor bejön a nappaliba.

– A nagypapája nagyon rossz állapotban van – magyarázza Minoo mamája. – Meglátogattuk néhányszor, de… nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán megértette, hogy Anna-Karin eltűnt. Olyan nyugodt maradt végig.

Aztán hamarosan el kéne mennünk hozzá.

Minoo meghallja Linnéa gondolatát. Felnéz Linnéára. Bólint.

A papa leül Minoo másik oldalára, és megfogja a kezét.

– Minoo – szól a lányához, a sírással küszködve. – Senki nem haragszik rátok. De hazajöttök nyolc hónap elteltével, és azt mondjátok, hogy önként voltatok távol…

– Man nemifahman – mondja a mamája. – Nem tudtatok volna telefonálni legalább egyszer, és elmondani, hogy életben vagytok?

Most dühösnek tűnik, Minoo pedig megérti.

– Bántott valaki titeket? Vagy megfenyegetett? – kérdezi a papa.

– Ugye, tudjátok, hogy nekünk bármit elmesélhettek? – mondja Jannike.

Minoo Vanessára pillant. Jannikének gőze sincs, milyen tesztnek vetik alá hamarosan.

Rajta, fogjunk hozzá, gondolja Linnéa.

Minoonak összeszorul a gyomra, amikor megérti, hogy eljött az idő.

– Elmeséljük – feleli.

Néma csend lesz a szobában. Csak a madárdal hallatszik be a kertből, és egy ünneplő osztály távoli dalolászása egy utánfutó platójáról.

– Borzalmasan hosszú történet – veselkedik neki Minoo.

– A gimnázium első osztályában kezdődött – mondja Vanessa. – Bár valójában ennél jóval korábban.

– Azt, ugye, tudják már, hogy Engelsforsban állandóan csomó fura dolog történik egy ideje – kapcsolódik be Linnéa is. – Amit pedig el akarunk mesélni, az még ennél is furcsább lesz. De legalább magyarázatképp szolgál a többi furcsaságra.

Minoo mamája elengedte a lányát. Erik, Jannike meg ő minden eddiginél aggodalmasabb képet vág. Minoo ekkor rájön, hogy csak egy módon értethetik meg velük.

– Meg kell mutatnunk nekik – mondja a többieknek. – Vanessa, megtennéd, hogy…?

Vanessa bólint. Feláll. A mamájára néz.

– Ne ijedj meg – mondja neki. – Egyáltalán nem veszélyes, esküszöm.

Minoo papája és Jannike egyszerre kiáltanak fel, mikor Vanessa láthatatlanná válik. Jannike felemeli a lábát a padlóról.

Azután Vanessa ismét láthatóvá válik.

Minoo szeme sarkából idegesen figyeli a mamát, aki két kezét a halántékára szorítja, mintha ezzel akarná megakadályozni, hogy felrobbanjon az agya, miközben a szeme láttára történik valami olyan, ami dacol a természettudomány minden törvényével.

– Repülni is tudok – mondja még Vanessa óvatos mosollyal a száján.

– Mi… Mi ez? – kérdezi Farnaz, és Minoo felé fordul.

Minoo a szemébe néz. Csak egy válasszal szolgálhat.

– Mágia, mama.

* * *

Anna-Karin a nagypapa ágya mellett ül egy széken. A személyzet tájékoztatta róla, hogy a nagypapája állapota nagyon sokat romlott az utóbbi hónapokban. Majdnem egyfolytában alszik, s amikor ébren van, teljesen zavartan viselkedik. De azt is mondják, hogy számára nem okoz szenvedést az állapota, mintha nem értené, mennyire rosszul van. Nem szorong.

A nagypapa alszik, amióta ideért. És Anna-Karin örül ennek.

Mert egyelőre nem bírta még abbahagyni a sírást.

Sír, amiért nem tudott vele lenni karácsonykor, Újév napján és húsvétkor. Teljesen egyedül kellett lennie az unokája, a lánya, a felesége nélkül.

Anna-Karin sír, amiért olyan sok időt elvesztegetett ahelyett, hogy vele töltötte volna. Sír, amiért nem gazdálkodott jobban a rendelkezésükre álló rövid idővel.

Siratja Nicolaust, aki feláldozta magát értük. Most már meg tud neki bocsátani. Már érti, miért tette, amit tett.

Megsiratja Matildát, aki oly sok időt töltött egyedül. Aki nélkül a világ a védelmezők kezére került volna, s akinek mindezért a halál lett a jutalma.

Megsiratja Rebeckát és Eliast.

Megsiratja Idát.

A Kanári-szigeteken élő idegent.

És legvégül a mamát.

Siratja a mamát, azt a mamát, akit a Mocsárbányában látott. És siratja azt a mamát, amilyenné a mama lett. Anna-Karin most már jobban látja őt. Látja, hogy az édesanyja megpróbálta. És hogy ő is tudta, hogy nem elég.

Anna-Karin sír, mert végül rájött, hogy nem utálhatja magát, amiért nem gyászolja keservesebben, hiszen sosem volt igazán a mamája. Nagy könnyebbséget jelent, hogy ezt végre bevallhatja magának, ugyanakkor elmondhatatlan szomorúsággal jár.

Anna-Karinnak fogalma sincs, mióta ül az ágy mellett, amikor egyszer csak megérzi a többiek energiáját valahol nem messze, kint a folyosón. Nem fordul meg, amikor a szobába lépnek.

Nem akartuk, hogy egyedül legyél, gondolja Linnéa.

– Zavarunk? – kérdezi Minoo.

– Nem – feleli Anna-Karin. – Örülök neki, hogy itt vagytok.

Minoo mögé lép, és Anna-Karin vállára teszi a kezét. Vanessa és Linnéa megáll az ágy végénél.

– Kicsikém – szólal meg a nagypapa.

Anna-Karin megfogja a kezét. A nagypapának száraz, rekedt a hangja.

– Itt vagyok, nagypapa – mondja Anna-Karin, és szabadon maradt kezével gyorsan letörli könnyeit.

– Tudtam, hogy megjössz – motyogja a nagypapa, miközben kinyitja a szemét. – Tudtam.

Kérdőn néz a többi Kiválasztottra.

– Ez itt Minoo, Linnéa és Vanessa, akikről meséltem neked – mondja Anna-Karin.

Észreveszi a nagypapa pillantásán, hogy nehéz fókuszálnia, de úgy biccent a fejével, mintha tökéletesen látná mindegyiküket.

– Felöltöztem volna rendesen, ha tudom, hogy ilyen előkelő látogatók érkeznek hozzám – mondja, és halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában.

Aztán megint Anna-Karin felé fordul.

– Csudálatos, hogy végre találkozhatom a másik családoddal.

Anna-Karin nem bír válaszolni, csak bólint, s aztán újra sírva fakad. Igyekszik olyan némán sírni, hogy a nagypapa ne hallja meg.

– Na, most rohanj – mondja a nagypapa. – Sokan akarnak még találkozni veled.

– Nem akarok pont akkor elmenni, amikor felébredtél – feleli Anna-Karin.

– Megígérem, hogy nem tűnök el – nyugtatja meg a nagypapa, aztán behunyja a szemét.

Anna-Karin vonakodva feláll. Elvesz egy zsebkendőt a nagypapa éjjeliszekrényéről, megtörli vele a szemét.

– Holnap megint jövök – mondja aztán.

– Jól van, lapsikulta – feleli a nagypapa.

És elalszik. A Kiválasztottak pedig csöndben kimennek a szobából, és elindulnak a lift felé.

Minoo szüleinek és Jannikének már elmondtuk, gondolja Linnéa, amikor leérnek a bejárat szintjére.

És hogy sikerült?, kérdezi Anna-Karin, mire Linnéa finoman elmosolyodik.

Okoztunk némi felfordulást.

Az ajtók felé indulnak, és amikor szétgördül előttük a fotocellás ajtó két szárnya, füstölő illata csapja meg Anna-Karin orrát.

Valaki áll odakint. Valaki, aki csípőre tett kézzel őket várja.