96

Anna-Karin végiggyalogol a homokkal felszórt autóúton a Solbacken idősek otthonáig. Halálosan fáradtnak kellene lennie, de hajtja az adrenalin.

Az apokalipszis bármelyik pillanatban itt lehet. Találkoznia kell a nagypapával.

Amikor kinyílik a bejárati ajtó, odabent őrült csöngetés, sípolás, süvöltés fogadja. Leveszi a sapkáját, aztán fölmegy a lifttel a nagypapa emeletére.

Itt még erősebb a lárma. Az egyik mennyezetbe süllyesztett izzólámpa nagy csattanással kiég, épp, amikor a liftből kilép a folyosóra.

Apró termetű, madárforma nénivel találkozik össze. A néni kerekes székben ül, csontos kezét a fülére szorítja. A fejét rázza, s közben azt sivítja nem, nem, nem. Még a hangja is egy rikácsoló madáréra emlékeztet. Egy ápoló szalad ki az egyik szobából, odarohan hozzá.

– Minden rendbe jön, Boel! – kiáltja a férfi. – Nincs semmi baj.

Megnyugtatóan próbál viselkedni, de hiába titkolja a feszültségét. Felnéz, s ekkor meglátja Anna-Karint.

– Isten hozta a káoszban – mondja. – Az egész emeleten minden telefon megállás nélkül kicsöng. Ennek megfelelően éppen megpróbálunk félretenni minden kagylót.

Anna-Karin sietősen elindul a nagypapa szobája felé, odaérve magára csukja az ajtót. Itt is csöng a telefon. Fülsértő gépi sikolyok.

A pici nappaliban a nagypapa ül és alszik. Kerekes széke asztalkáján egy keresztrejtvényújság fekszik kinyitva.

Hogy bír aludni ebben a hangzavarban? Tényleg alszik? Olyan ernyedten lóg az álla. De aztán horkant egyet, és Anna-Karin újra levegőt mer venni.

Odamegy a nagypapa ágya mellé szerelt, szürke falitelefonhoz. Felemeli a kagylót, s a fülére teszi. Csak egy elektrosztatikus zúgást hall, hullámokban jön-megy. Majdnem olyan, mintha valaki lélegezne.

Egyszer csak csönd lesz a kagylóban. És a szobák mindegyikében megszűnik a csöngetés.

Anna-Karin visszamegy a nappaliba. A nagypapa ismét horkant egyet, aztán kinyitja a szemét, és meglepett arccal néz rá.

– Kicsikém – motyogja, miközben elmosolyodik. – Hát te itt vagy?

– Hogy vagy, nagypapa? – kérdezi Anna-Karin.

– Megvagyok. Ma is olyan hideg az idő?

Anna-Karin bólint. Mosolyogni próbál.

– Annyira hideg van, hogy jobb, ha az ember a ruhája belsejében marad.

Egy kifejezés, amit a nagypapa időnként használ. Anna-Karinnak a sítúrák jutnak róla eszébe, a forró csokis termosz, a messmörös szendvicsek.

– Hoznál nekem egy pohár vizet? – kéri a nagypapa.

Anna-Karin kimegy a konyhába, s közben hallja, ahogy a nagypapa rámolni kezd a szobában. Kiengedi a vizet, hogy eléggé lehűljön. A nagypapa a saját poharait használja idebent, a saját étkészletét, evőeszközeit. Anna-Karin nem tud nem arra gondolni, milyen messze került a nagyapja a házától. Ott szappan-, kávé-, nyersfa-, kintről beáradó friss levegő illata volt mindennek. És tiszta ruha illata, amikor a nagypapa kivasalta a frissen mosott ruhát. Itt mindennek áporodott műanyagszaga van, és enyhe vizeletszaga. Eszébe jut, amit a mamája mondott, amikor egyszer itt jártak látogatóban.

Inkább meghalok, mint hogy egy ilyen helyen kössek ki.

Ezt mindenesetre sikerült megúsznia, gondolja Anna-Karin, miközben fullánkjával belédöf a szomorúság.

Visszamegy a nappaliba, lerakja a poharat az asztalkára. Most látja csak, hogy a nagypapa egy borítékot tart a kezében.

– Van itt neked egy levél – mondja.

Anna-Karin leül az egyik fonott székre.

– Nem akartam addig semmit mondani, míg nem voltam biztos benne, hogy választ kapok – folytatja a nagypapa. – Megtaláltam Staffant. A papádat.

Anna-Karin a borítékot nézi. A dőlt kézírást, mellyel a nevét és a nagypapa címét a borítékra rótták. A cím legalsó sorában SUECIA szerepel.

Szóval ilyen a keze írása. A fényképeken szereplő férfinak, akivel a mama egy este összeismerkedett a Mocsárbányában. Annak a jóképű, táncos lábú férfinak.

Ha tudtam volna, milyen pocsék minden másban, úgy elszaladok onnét, hogy a lábam se éri a földet, mondogatta a mama.

A nagypapa megtapogatja a borítékot. Anna-Karin látja rajta, hogy izgul.

– Remélem, nem gondolod úgy, hogy beleütöttem az orromat a kettőtök dolgába – mondja.

Anna-Karin megrázza a fejét. Átveszi a borítékot. Ujjával feltépi, s előhúz belőle egy vonalazott lapot, melyet ugyanazzal a dőlt írással írtak teli, mint amilyennel a boríték volt megcímezve.

Kedves Anna-Karin!

Nagyon nehéz megírni egy ilyen levelet. Taisto írt nekem, elmesélte, mi történt Miával. Nagyon elszomorodtam a hírt olvasva. Igazán nagyon sajnálom. Remélem, hogy a körülmények ellenére jól vagy. Megértem, hogy sok kérdés merül fel benned velem kapcsolatban. Azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok. Talán azon töprengsz a leggyakrabban, hogy miért tűntem el, és bizony nem is nagyon tudok erre válaszolni.

Mia hihetetlenül kedves ember volt, mindig a pártomat fogta. Elég sok balhé volt azelőtt az életemben, és ő meggyőzött arról, hogy el tudnék élde­gélni vidéken, családi körben, nyugalomban és biztonságban. A nagy­szü­leidet is nagyon szerettem. De ez a vidéki élet nem volt nekem való. Bárcsak az lett volna. Nagyon szerettem volna azt is, ha jó apa leszek. De valahogy hiányzott belőlem ez. Talán mert nem volt példaképem.

A Kanári-szigeteken élek egy Maspalomas nevű városban. Egy svéd étteremben dolgozom, a Skansenben. Egyedül élek a kutyámmal. Jól érzem itt magam, szeretem a sok napsütést, a meleget. Lehet, hogy azért is annyira nekem való a hely, mert az emberek idejönnek, aztán elmennek.

Évente egyszer hazautazom Svédországba. Akkor a västeråsi rokonaimnál lakom. Lehet, hogy egy ilyen alkalommal találkozhatnánk. Remélem, nincsenek túl nagy elvárásaid. Sohasem lehetek a papád. De ha vannak kérdéseid, igyekszem válaszolni rájuk, amennyire tőlem telik.

Szeretettel üdvözöllek,

Staffan

Anna-Karin újra meg újra elolvassa a levelet. De nem kerül közelebb a papájához. Sőt. Épp ellenkezőleg.

Megpróbálja elképzelni a Kanári-szigeteken. Csakhogy még sosem volt ott. Annyira fura belegondolni, hogy a papája ebben a pillanatban ott lehet abban az étteremben, és egy részeg svéd turistával beszélget, akinek az orrán a vörösre égett bőr éppen elkezdett hámlani. Könnyebb a turistát maga elé képzelni, mint a saját papáját. Papa.

Anna-Karin összehajtja a levelet.

– Akarsz róla beszélgetni? – kérdezi a nagypapa.

– Most nem – feleli Anna-Karin. – De köszönöm, hogy megkerested.

Lerakja a levelet az asztalra.

– Eltennéd nekem? – kérdezi a nagypapától.

– Elérkezett az idő – mondja a nagypapa. – Igaz?

Anna-Karin csak bólintani bír.

– Meg tudod csinálni – mondja a nagypapa. – Minden, amin keresztülmentél arra készített föl, ami most következik. És te készen állsz.

A mennyezeti lámpa pislákol egyet.

– Nem érzem úgy, hogy készen állnék – feleli Anna-Karin. – Félek.

– Azt hiszed, a hősök nem félnek? Amikor megtesszük azt, amit nem merünk, akkor vagyunk bátrak.

Megfogja az unokája kezét. Megszorítja a két kezével.

– Ma harcba indulsz – mondja aztán. – De én nem izgulok érted. Egy csöppet sem. Hallod?

Anna-Karin tekintete összetalálkozik a nagyapjáéval, s egy kristálytiszta pillanat erejéig elhiszi, amit mond. Egész lényével érzi, hogy igaz.

Készen áll.

* * *

Vanessa Linnéa nappalijában ül a padlón. A falnak támasztja a hátát. A vastag, piros tömbgyertyák a szoba sarkaiban várják, hogy meg­gyújtsák őket. A padló közepén pedig ott hever a négyszögletű tükör. Már három hete ott van.

Linnéa az ablaknál áll cigarettával a kezében. Megvilágítja a felhők közül kikukucskáló nap. Résnyire kinyitotta az ablakot, és megpróbálja azon kifújni a füstöt. Vacog a hideg szélben.

– Akár be is csukhatod – mondja neki Vanessa. – Úgyis csak befújja a szél a füstöt.

Hangja visszaverődik a falakról. Minden bútort bezsúfoltak Linnéa hálószobájába, ami ettől úgy néz ki, mintha Lollo építette volna fel odabent élete legszuperebb akadálypályáját.

– Tudom – feleli Linnéa fád hangon.

Vanessa felnéz rá. Arra az időre gondol, amikor legelőször tartottak itt szeánszot. Akkor még nem tudta, hogy szerelmes Linnéába. Linnéa viszont már szerelmes volt belé.

Linnéa kidobja a cigarettát a kavargó hóba, becsukja az ajtót. Kirázza a hideg. Megfordul. Vanessára néz. Egy pillanatig tétovázik, aztán átvág a szobán, és leül mellé.

Kint a konyhában Mona mesterkélten kacarászik valamin, amit Nicolaus mondott. Vanessa látja lelki szemei előtt, amint a férfi tartása még merevebbé válik. Aztán azon kezd el töprengeni, hogy egyáltalán lefeküdt-e valakivel Nicolaus a 17. század óta.

– Biztos, hogy nem akarsz találkozni a mamáddal? – kérdezi Linnéa.

Vanessa bólint. Anna-Karin a nagypapájánál van, és ő is gondolt rá, hogy meglátogatja a mamát a munkahelyén. Vagy Melvint az oviban. De egyiket sem élné túl. Úgy érezné, mintha búcsút venne tőlük.

Nem engedheti, hogy hatalmába kerítse a félelem. A feladatára kell összpontosítania. Elhatározta. Megcsinálják. Sikerülni fog. Megmentik a világot. És életben maradnak, és aztán…

Tök mindegy, mi lesz aztán.

Túlélik.

Linnéa átfogja magát a karjaival.

Vanessa tisztában van vele, milyen közel ül hozzá. Linnéa energiája olyan erős, hogy Vanessa mellkasa szinte remegésbe tőle. Vanessa ugyanezt a határozottságot érzi magában.

Kíváncsi lenne rá, lesz-e bármi esélye a túlélésre a kettejük kapcsolatának, ha véget ér ez az egész. Nem tudná megmondani. Csak azt tudja, hogy nagyon hiányzik Linnéa, s hogy mindössze néhány centiméterre kellene kinyújtania a kezét ahhoz, hogy megérinthesse.

Csakhogy milyen következményekkel járna, ha megtenné? Abba biztosan belerokkanna, ha Linnéa elhúzódna tőle. Ha pedig nem húzódna el, akkor sem lenne semmi hejehuja-dínomdánom. Előbb-utóbb újból megbántanák egymást, holott most a világ megmentésére kell koncentrálniuk.

Könnyebb dolga lenne, ha nem vágyna rá olyan piszkosul, hogy megcsókolja Linnéát, és az ölébe bújjon. De nem kockáztathatja meg, hogy minden sebet felszaggat, miközben maga sem tudja, mit akar.

– Mire gondolsz? – kérdezi halkan Linnéa.

– Semmi különösre. És te?

– Eliasra.

Hát persze hogy Eliasra gondol. A legjobb barátjára, aki több mint két éve halott, és akivel talán hamarosan ismét beszélni tud.

Vanessa örül, hogy nem ért hozzá Linnéához. Borzalmas rossz időzítés lett volna.

Mona hangosan kotkodácsol a konyhában.

– Engedd el magad, szivi – mondja. – Ha még egyszer jól akarod érezni magad az életben, jobban teszed, ha máris rástartolsz!

Nicolaus feje jelenik meg az ajtónyílásban.

– Linnéa, ide tudna jönni? Szükségem lenne egy kis segítségre – mondja kimérten.

* * *

Linnéa vonakodva felkel a padlóról. Úgy tele van Vanessa közelségével, nem akarja otthagyni. Szeretne mellette maradni.

Kimegy a konyhába. Nicolaus az ektoplazmát kevergeti a keverőtálban. Mona mellette áll, és vasreszeléket szór a masszába. Melle hozzáér a férfi karjához. Linnéára vigyorog.

– Én megmondtam Vanessának, hogy nem lesz könnyű dolga – mondja Mona. – De azt aztán nem sejtettem, hogy ennyire gyáva vagy.

Linnéának leesik az álla. Meghallotta vajon Vanessa, amit Mona mondott?

– Nem tudom, miről beszél – feleli elképedve.

Mona göcögve előhalássza a cigarettásdobozát.

– Azt hittem, hogy ennél jobban felvágták a nyelvedet – jegyzi meg gúnyosan.

Hát persze hogy Linnéa semmivel nem tud visszavágni. Úgy utálja Monát. És utálja, hogy ő szolgáltathatja neki ezt az ingyencirkuszt.

Mona megajándékozza még egy vigyorral, aztán bemegy a nappaliba, és rágyújt. Linnéa és Nicolaus egymásra néznek.

– Az az asszony… – kezdi Nicolaus.

– Fel sem fogom, hogy bír ellenállni neki – mondja Linnéa.

Nicolaus felnevet. És ezzel teljesen leveszi a lábáról Linnéát. A lány egyáltalán nem emlékszik rá, hogy látta-e nevetni valaha. A férfi fogai meglepően fehérek, ahhoz képest, hogy a 17. század óta teljesítenek szolgálatot.

– Milyen segítségre van szüksége? – kérdezi tőle.

– Beszélhetnénk zavartalanul – kérdezi halkan Nicolaus, és a fejére bök.

Linnéa bólint, és használni kezdi a varázserejét.

El kell magának mondanom valamit, gondolja Nicolaus. Emlékszik arra az éjszakára, amikor kihantoltuk a síromat, és visszakaptam az emlékeimet?

Azt elég nehéz lenne elfelejteni, feleli a lány, halvány mosollyal az arcán.

Maga és Minoo megkérdezték tőlem, hogy miért nem ástam ki a sírt korábban. Azt hiszem, maga úgy fogalmazott, hogy igencsak praktikus lett volna az emlékeim birtokában lennem már akkor, amikor elért magukhoz a hivatásuk híre.

Linnéa bólint. Ezen azóta nem gondolkozott többet. De pontosan emlékszik rá, milyen furcsának tartotta ezt a helyzetet.

Maga azt mondta, hogy nem tudja a választ, gondolja Linnéa.

Nicolaus gondterhelt arccal sóhajt, végighúzza ujjait a haján.

Nem akartam fölösleges aggodalmat okozni. Arra gondoltam, hogy majd alkalomadtán elmesélem. De Matilda még azon az éjjelen felszólított, hogy hagyjam el Engelsforst.

Ha nem akart aggodalmat okozni nekik, akkor nem jó hírekről van szó.

Mondja el most, gondolja Linnéa.

A mágia, mely segített megőrizni az emlékeimet, ugyanaz a varázserő volt, mint amelyik ilyen természetellenesen sokáig életben tartott.

Nicolaus Linnéára néz, mintha azt remélné, hogy a lány máris megértette. De Linnéa egyelőre nem tudja mire vélni a hallottakat.

Kölcsönkapott időt töltöttem itt több száz éven át, folytatja Nicolaus. A visszafizetés ennél jóval gyorsabban zajlik le. Amint megnyílt a sír, életerőm utolsó tartalékait kezdtem el használni. Csak reménykedhetem benne, hogy teljesíteni tudom feladatomat mint a maguk kísérője.

Memento mori, e szavak álltak Nicolaus sírján. Emlékezz a halálra. És Nicolaus nem feledkezett meg erről.

Linnéa Nicolausra néz, aki olyan, mint bármikor. Nem úgy fest, mint aki haldokolna, egy csöppet sem. Ha el lehet mondani bármit a külsejéről, hát akkor azt, hogy mióta visszajött valahogy frissebbnek tűnik, mint korábban. Életerősebbnek.

Ne mesélje most még el a többieknek, gondolja Nicolaus. Még ne.

A gondolathoz kapcsolódó könyörgése olyan komoly, annyira erős. Linnéa alig tud a szemébe nézni. Nem bírna el azokkal az érzésekkel.

Miért nekem mondja el?, kérdezi a férfit. Miért pont nekem?

Mert maga érti, mit kell tennie.

Elkínzottan néz rá.

Mire gondol?, faggatja tovább a lány.

Hogy talán nem lesz rá alkalom, hogy rendesen búcsút vegyek, gondolja Nicolaus. És akkor magának kell elmondania a többieknek, Linnéa. Mondja meg, hogy fel voltam készülve rá. És hogy mekkora megtiszteltetés volt számomra a maguk oldalán síkraszállni, bár szívem szerint sokkal többet szerettem volna segíteni. És hogy minden, amit tettem, azt szeretetből tettem.

Linnéa képtelen bármit is válaszolni. Még gondolatban sem megy. Csak bólint.

Aztán megérzi Anna-Karin energiáját kint a lépcsőházban, és kisiet elé az előszobába. Ajtót nyit.

Anna-Karin áll ott Rickarddal és Evelinával. És Gustafval.

– Te mit keresel itt? – kérdezi a fiútól Linnéa.

Már-már ő is túlzásnak érzi saját hangjában ezt a hihetetlen keménységet. De amit Nicolaus mondott neki az imént, az teljesen kizökkentette a kerékvágásból.

– Miért ne lehetne itt? Nem ront el vele semmit – mondja Anna-Karin.

– Azért kérdezzük csak meg Monát – feleli Linnéa, miközben igyekszik kikerülni Gustaf pillantását.

Négy cipőjéből, télikabátjából kibújni próbáló személy éppen elég sok ahhoz, hogy elfoglaljon minden egyes köbcentimétert apró előszobájában. Úgyhogy Linnéa kifarol onnét, és visszamegy a nappaliba.

Megfordul, mire majdnem beleütközik Monába.

– Jó, hogy eljöttél te is, kisapám – mondja Mona Gustafnak, és szippant egyet a cigarettájából. – Mindkét leányzó beléd volt zúgva. Az ittléted igazából még erősítheti is a létrejövő kapcsolatot. A jobb oldalamra ülj majd.

Aztán Linnéára néz.

– Téged pedig a bal oldalamra. A kutyakölyök miatt.

Linnéa csak a következő pillanatban jön rá, hogy Mona Eliasra gondolt.

Szíve gyorsabban ver.

Mona Rickardhoz fordul, alaposan megvizsgálja.

– Jojó zsineggel – ennyit mond. – Te vagy a fémboszorkány? Aha. Na, akkor fektessük le a köröket. Tartsd nyitva a szemed, hátha tanulsz valamit.