95

Anna-Karin kinyitja az iskola bejárati ajtaját, bemegy az előcsarnokba. Körülnéz, közben igyekszik levegőhöz jutni. Sehol senki. Távoli hangok hallatszanak ki az osztálytermekből.

Futva tették meg az utat egészen idáig. Két elem van hátra. Föld és víz. Anna-Karin maga elé képzelt már legalább száz különféle katasztrófaszcenáriót. Ez a csönd valahogy mindegyiknél rosszabb. Olyan, mintha, ha az iskola kotlana valamin. Kivárna.

Anna-Karin a többiekre néz. Vanessa kesztyűjével letöröl egy csepp taknyot az orráról. Linnéa pillantása ide-oda cikázik az előcsarnokban.

Éreztek valamilyen mágiát?, gondolja. Én nem.

Anna-Karin és Vanessa megrázza a fejét. Linnéa becsukja a szemét. Koncentrál.

Evelina sem vett észre semmit, mondja végül.

Szemöldökei között elmélyül a pici függőleges ránc.

És semmi furcsát nem találok az emberek gondolataiban. Legalábbis a szokásosnál furcsábbat nem.

Kinyitja a szemét.

Nagyon ajánlom Monának, ki ne derüljön erről az egészről, hogy csak egy elterelő hadművelet, hogy lefekhessen Nicolausszal.

– Maradj már – mondja Anna-Karin, aki nem akar Nicolausra úgy gondolni, és végképp nem Monával. – Mit csináljunk?

– Vizsgáljuk meg a helyzetet mindannyian – javasolja Vanessa. – Menjen be mindenki a saját órájára, és majd meglátjuk, mi történik.

Linnéa bólint.

Időnként majd jelentkezem, gondolja.

Anna-Karin elindul felfelé a lépcsőn. Arra gondol, milyen sokszor ment itt föl Minooval. Minooval, aki most az udvarházban van Walterrel.

Minden eszközt megragad, hogy irányíthassa az embereket. Ha kell, teljesen megtöri őket.

Hogy hagyhatták nála Minoot?

* * *

Mikor Vanessa belép az osztályterembe, teljes a csönd, csak a tollhegyek kaparászását lehet hallani. Mindenki előrehajol a papírja fölé. Biztosan röpdolgozatot írnak.

Patrick, az angoltanár félretolja a könyvét, és ránéz a katedráról. Vanessa a többieket nézi. Ez egy témazáró. Evelina több mint egy héttel ezelőtt említette már.

Vanessa odalép Patrickhoz, aki unott arccal nyújt át neki egy kötegnyi összetűzött papírlapot, aztán a helyére megy, és leül Evelina és Michelle közé.

Evelina megfogja a kezét a pad alatt, és sietve megszorítja. Előző éjszaka hármasban sétáltak hazafelé Rickarddal. A fiú és Evelina alig bírta elrejteni, mekkora könnyebbséget jelent, hogy egyiküknek sem kell ott lennie az átjáró bezárásakor. Újra meg újra elismételték, hogy azért mindent megtesznek, ha segíthetik vele a Kiválasztottakat. És Vanessa semmi kétsége nincs efelől.

Michelle nyújtózkodik egyet, és közben ásít. Ceruzával rajzolt óriási virágfüzérek kacskaringóznak az előtte heverő tesztlapok margóján, a válaszok számára kinyomtatott vonalak viszont majdnem mindenütt üresek. Biccent egyet Vanessa felé, aztán néhány további bimbót növeszt a füzérekre.

Vanessa körülnéz. Liam nehezen, szörcsögve veszi a levegőt. Patrick ismét a kezébe vette a könyvét, megnyálazza az ujját, mielőtt lapoz. A terem másik végében valaki kuncogni kezd. Egy széllökéstől felkavarodik és örvényleni kezd a levegőben az ablakpárkányokon összegyűlt hó. Vanessa nem tehet mást, mint hogy vár. Anélkül, hogy tudná, mire.

* * *

– Azt hittem, beteget jelentettél mára – mondja Petter Backman a rajzterembe érkező Linnéának.

– Meggyógyultam – feleli a lány, és leül leghátul egy üres helyre.

Nem tud mit kezdeni magával. Annyira nyugtalan, mintha termeszek nyüzsögnének benne mindenütt. Nem akar itt lenni. Otthon szeretne lenni, hogy előkészíthesse a szeánszot.

E-L-I-A-S

Végigsiklik a tekintete a termen. Petter az asztalára támaszkodik, és Tindrát bámulja, aki a rajztömbje fölé hajol. Linnéa túlságosan jól ismeri már a férfi arcán megjelenő öntudatlan kis mosolyt.

Felveszi a saját rajztömbjét, csak hogy addig is csináljon valamit, míg a termeszek belülről felzabálják.

– Fogadni mernék, hogy a férfiak bármit megtehetnek vele.

Linnéa tolla elszalad a papíron. Felnéz. Petter még mindig Tindrát figyeli. A tanár gondolata olyan jól kivehető volt, mintha kimondta volna hangosan.

– Kíváncsi lennék, benne volna-e a webcamezésben. Azt úgysem kell megtudnia, hogy én vagyok az.

Linnéának egy újabb másodpercre van szüksége, míg rájön, hogy ezek nem Petter gondolatai. Hogy a férfinak mozogtak az ajkai. Mindent kimondott hangosan. És úgy tűnik, fogalma sincs róla.

– Mi a francról beszél? – kérdezi Tindra, és feláll.

Petter pislog egyet.

– Maga egy gusztustalan állat – folytatja a lány. – Amikor a múlt ősszel terhes voltam, egyszer azt álmodtam, hogy maga a gyerek apja. Másnap reggel jóval többet hánytam, mint rendesen.

Az osztálytársak tágra nyílt szemmel bámulják őket. És Linnéa a következő pillanatban már érzi is az érkező vízmágiát. Reflexből védekezik.

Az ötödik jel. Ezért figyelmeztette őket Mona.

– Tudtam – mondja Petter. – Tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Néha olyan érzésem támad, mintha olvasni tudnátok a gondolataimban.

Linnéára néz a szeme sarkából.

– Vazze, mekkora mákja van az embernek, hogy nem csajból van, és nem lesz terhes – szólal meg Pascal, aki máskülönben soha nem mond semmit, és mindig kollázst szeretne készíteni. – Milyen durva lehet, úgy néznek ki olyankor, mint a kocák.

A farmere varrását tapogatja az ujjaival.

– Jó volna egyszer igazából anorexiásnak lenni – mondja aztán. – Kit érdekel, hogy mennyire veszélyes. De abszolút megéri. Muszáj fejlesztenem az önfegyelmemet.

Az undor annyira erősen átüt a hangján, hogy szinte olyan, mintha élvezné.

Linnéa hallotta már ezt az undort azelőtt Pascal gondolataiban. Mikor még nagyon új volt a különleges képessége, és nem tudta, hogyan tudja irányítani.

Anna-Karin, gondolja Linnéa. Nálad is elkezdődött már?

De a gondolata nem ér célba. A levegő túlságosan megtelt mágiával. Feláll. Át kell mennie Anna-Karinhoz. Ennek egyedül ő tud véget vetni.

* * *

Anna-Karin az első sorban ül az osztályban. Ugrásra készen. Olykor-olykor megfordul, körülnéz. Mindenki a matekkönyvébe mélyed. Mindenki, leszámítva őt. Az ő tankönyve még mindig a szekrényben van.

Ylva bosszús pillantást vet rá.

– Mi lenne, ha legalább úgy tennél, mintha érdekelne a dolog – mondja.

– Az igazság az, hogy most a világ megmentésével foglalkozom – feleli Anna-Karin.

Csak úgy kicsusszannak belőle a szavak. Szeretné megérteni, mi történt. Miért mondta ki, amit gondolt. És aztán már érzi is a mágia jelenlétét. Rázúdul az osztályteremre, s ő felfegyverzi magát ellene.

– Úgy unom már, amit művelsz, Anna-Karin – mondja Ylva. – Úgy unlak benneteket. Egyfolytában próbálkozom, és mit kapok cserébe?

– Azta! Hátha ideg-összeroppanása lesz! – szólal meg egy fiúhang Anna-Karin háta mögött. – Az annyira baró!

Víz, gondolja Anna-Karin. A víz elem a soros.

– Mindenkiből tökre elegem van a guildben – mondja Levan. – És különben sem mehet így tovább. Korábban kell lefeküdnöm esténként. A suli fontosabb.

Anna-Karin hátrafordul. Levanra néz, a fiú kortyol egyet a kólájából. Nem úgy fest, mint aki tudná, hogy az előbb hangosan kimondott valamit.

– Mi van, ha AIDS-es vagyok? – fakad ki Lina a terem másik végében. – A borostája végigkaristolta az arcomat. Mi van, ha AIDS-es, és a nyála bejutott a vérembe?

– Lehet, hogy az – feleli Anchalee. – A Götisben kidobó. Biztos rengeteg ember megvolt már neki. Nem értem, hogy bírtál lefeküdni vele.

– Annyira undorító a csaj – szólal meg Hanna Hó.

Anna-Karin most felé fordul. Látja, amint Hanna Hó a mellette levő padban ülő Hanna A-t nézi a szeme sarkából.

– Kicsoda? – kérdezi Hanna A.

– Mégis mit gondolsz? – feleli Hanna Hó. – Ha néhanapján megmosnád a hajadat, talán nem áradna belőled ez a hajtőszag. Az nem sokat segít, hogy megmártózol egy kád parfümben.

Hanna A csöndben sírni kezd.

– Tudom, hogy érettségi után nem leszünk barátok – mondja. – Le fogsz lépni. Én nem akarok lelépni innét. Nem merem itt hagyni Engelsforst. Ha új helyre költözöm, tutira nem fogok megismerkedni senkivel, teljesen magányos leszek. Bárcsak a mamával és a papával maradhatnék egész életemben. Legalább addig, amíg összejövök egy pasival. Ha egyáltalán össze fogok jönni egy pasival. Lehet, hogy az a típus vagyok, akinek nem jut.

– Fogd már be – förmed rá Hanna Hó, és oldalba löki. – Úgy unom már ezt a nyavalygást meg a parfümödet.

Valaki hamisan rákezd egy nótára, újra meg újra nekiszalad a ref­rénnek, de csak a szöveg felét tudja.

– Jézusom, de éhes lettem – mondja Anchalee csak úgy bárkinek, miközben Lina maga elé bámul, és egyfolytában azt mondogatja: aids, aids, aids, aids.

Anna-Karin egyre erősebbnek érzi a mágiát. Mostanra mindenki egyenesen a levegőbe beszél. Teljesen nyilvánvaló, hogy nincs többé gát a gondolataik és a kimondott dolgok között. Vannak, akik reagálnak még arra, amit mások mondanak. A többiek teljesen elmerülnek abban, ami a fejükben zajlik.

– Muszáj korábban felkelnem, hogy ki tudjam magamat kakilni otthon. Herótom van az iskolai vécéktől.

– Szakítani fog velem. Máskor mindig küld egy smiley-t. Most miért nem küldött smiley-t?

– Olyan eszméletlen fura nevem van. August. August. August. De tényleg, milyen egy név ez? Egyáltalán nem úgy hangzik, mint én. August? August… August!

Anna-Karin szeretné megtalálni Linnéa gondolatait. De a mágia túl erős. Feláll.

– Gyűlöllek benneteket – mondja Ylva. – Szeretnélek kinyírni titeket egytől egyig.

Anna-Karin ránéz. Vékony szálú, szőke haja nedvesen tapad a halántékára, a lazacrózsaszín blúzon nagy izzadságfoltok látszanak a hóna alatt.

– Az egésznek semmi értelme – folytatja Ylva. – Hülyék vagytok, mint a segg. Egyedül Minoot bírtam és Viktort. Meg téged, Anna-Karin. De most már téged sem.

Ylva boldogtalan arccal bámul rá.

– Minden este fent vagyok, javítom a dolgozataitokat, megírom a következő tesztet, előkészítem az órákat. Aztán ülök bent a tanáriban, elnézem a kollégáimat, akik ugyanolyan hülyék, mint ti. Kizárólag akkor bírom elviselni a társaságukat, amikor arról beszélünk, hogy milyen végtelenül fárasztóak vagytok. De azt sosem mondom nekik, hogy időnként arról álmodozom, hogy megöllek benneteket egytől egyig. Annyira könnyen menne. Csak bezárnám a terem ajtaját. És rátok szabadulnék egy baltával.

– Ylva – mondja Anna-Karin. – Most már nyugodjon meg.

– Vannak, akik birkákat számolgatnak, én guruló fejeket – folytatja Ylva. – Szinte kár, hogy Kevin börtönben ül. Neki volna a legszórakoztatóbb levágni a fejét.

Ylva sóhajt egyet.

– Hogy nézhet ki Ylva meztelenül? – morfondírozik Levan.

– A felnőttek teste annyira gusztustalan – jegyzi meg August. – Olyan szétfolyós. Ylva tutira szűz, és van négy macskája.

– Nem bírom tovább – mondja Ylva.

Az ablakhoz megy. Amikor feltépi, hideg szél nyomul be rajta. Egy pillanatra néma csönd lesz az osztályteremben.

– Ki akar ugrani – szólal meg Hanna A, miközben meghúzza Hanna Hó haját. – Öngyilkos akar lenni.

– Mint Rebecka – teszi hozzá Hanna Hó.

Ylva lendületet vesz, és fellép a párkányra. És hirtelen mindenki hangosabban kezd el beszélni, mint azelőtt.

Anna-Karin küszködve próbálja kiengedni a varázserejét, miközben tovább védekezik a vízmágiával szemben.

MÁSSZ LE, ÉS CSUKD BE AZ ABLAKOT.

Ylva megdermed egy mozdulata kellős közepén.

– Lemászom, és becsukom az ablakot – mondja.

Anna-Karinnak nagy kő esik le a szívéről, amikor azt látja, hogy a tanárnője becsukja az ablakot, ami ettől akkorát csattan, hogy a többi ablaküveg is beleremeg.

HAGYD EL AZ ISKOLA ÉPÜLETÉT. MENJ HAZA. SIESS.

– Elhagyom az iskolaépületet – mondja Ylva, miközben kicsúszott blúzát betűri a szoknyája dereka alá. – Hazamegyek. Sietek.

Egyenesen az ajtóhoz megy.

A DZSEKIDET IS VEDD FEL, gondolja Anna-Karin, aki közben rájött, hogy a nélkül Ylva valószínűleg halálra fagyna odakint. ÉS NE FELEJTSD ITT A LAKÁSKULCSODAT.

– Megöllek! – sivítja Hanna Hó, és fojtogatni kezdi Hanna A-t.

MENJETEK HAZA!, gondolja Anna-Karin, és megfordul, erejét rázúdítja az osztályra. FOGJÁTOK A KABÁTOTOKAT ÉS A TÁSKÁTOKAT, ÉS MENJETEK HAZA!

Hanna Hó elengedi Hanna A nyakát.

– Hazamegyek – mondja az osztály kórusban. – Fogom a kabátomat és a táskámat, és hazamegyek.

Mindenki elindul az ajtó felé. Linnéa az áramlattal szemben nyomul be a terembe.

– Segíts – mondja Anna-Karin, és Linnéa felé nyújtja a kezét.

* * *

Vanessa és Evelina egymásra néznek, amikor metsző kiáltás hangzik fel a terem előtt a folyosón.

– Várjatok csak – mondja szörcsögve Liam. – Egy szép napon könyvet írok majd erről a városról. És akkor majd meglátjátok.

Az erős vízmágia tényleg olyan, mint a víz. Az a víz, mely egész falvakat képes elsodorni, mely hatalmas zsilipeket tud megrepeszteni, és eláraszt mindent az égegyadta világon.

– Apám, de csini vagyok – mondja Michelle. A púderesdoboza tükrében nézegeti magát, szájával csücsörít. – Ha én is leszbikus lennék, szívesen lefeküdnék magammal.

– Nem értik, milyen gyorsan telik az idő – szólal meg Patrick. – Azt hiszik, hogy a fiatalságuk olyan tulajdonság, ami örökre hozzájuk tartozik. Nem értik meg, hogy egy napon felébrednek majd, és rájönnek, hogy vége. Örökre.

Előcsarnok!, kiáltja el magát Vanessa fejében Linnéa. Azonnal!

– Mindenkit leleplezek, akit utálok – folytatja Liam. – Márpedig szinte mindenkit utálok.

– El kell mennünk innen – szól Vanessa Evelinának. Feláll, felveszi a dzsekijét.

– Aha, muszáj sietnünk, mielőtt még kibököm, hogy boszorkányok vagyunk – feleli Evelina, és ő is feláll, és magához veszi a kabátját.

– Ezek meg miről dumálnak? – kérdezi Michelle, és rákattintja a púderosdobozra a fedelét. – Miről beszéltek?

– Próbálok nem gondolni rá, mert akkor kimondom – feleli Evelina, miközben Vanessával elindul az ajtó felé. – Próbálom kiverni a fejemből az apokalipszist. Nem gondolok az apokalipszisre. Nem gondolok az apokalipszisre.

Az osztályteremben fülsiketítő a hangzavar.

– Mostanában sosem kérdezik meg, hogy szeretnék-e velük menni – panaszkodik Michelle fennhangon a másik kettő háta mögött. – Atyaúristen, milyen jól néz ki Nessa segge abban a farmerben. Miért mindig ő akad rá a legcsinosabb farmerekre?

– Linnéa az előcsarnokban vár ránk – mondja Vanessa, amint kijutnak a folyosóra. – Nem tudnád… bocsi, de be tudnád valahogy fogni a szádat, vagy ilyesmi?

Evelina a szájára szorítja a kezét.

Sietve mennek el a szekrénysorok mellett. A folyosói pihenőpadok egyikénél egy elsős srác áll egy lánnyal. Csókolóznak. Aztán elnevetik magukat.

– Miért nem mondtad meg előbb? – kérdezi a lány.

– És te miért nem mondtad meg? – kérdezi vissza a fiú. – A konfirmációs tábor óta szerelmes vagyok beléd. De te Mikkóval jártál, Mikko pedig jobban néz ki, mint én.

– Ez mind igaz – magyarázza a lány. – De téged mégis jobban bírlak.

Folytatják a smárolást, Vanessa pedig még gyorsabb tempót diktál. Evelina szájára tapasztott keze alatt megállás nélkül motyog. De legalább egyetlen szót sem lehet érteni belőle.

Egy másodikos fiú jön szembe velük, Vanessa szemébe néz.

– Bakker, milyen szexi ez a csaj – mondja. – Mekkora mázlista ez a Jari, hogy megvolt neki, még mielőtt bebuzult. Kibaszás, hogy nekem már nem jutott idő.

– Mintha lett volna bármi esélyed – förmed rá Vanessa.

– Bazdmeg, ettől most aztán letörtem – feleli a srác. – Akkor én már sosem szexelhetek?

Tommy Ekberg álldogál a folyosón Kerstin Stålnackéval, az ének-zene tanárral, és Ove Posttal, a biológiatanárral.

– Részeg vagyok – mondja Ove.

– Buzi vagyok – mondja Tommy.

Kerstin elkerekedett szemekkel néz rá.

– Én meg szerelmes vagyok beléd – mondja, és sírva fakad.

Vanessa és Evelina végigrohan az iskolán. Egy rémálom az egész. Vanessa maga elé mered, belebeszél a levegőbe. Mások teljesen bizarr beszélgetésekbe elegyednek egymással, ami Vanessát leginkább Wille, Jonte és Lucky hármasának eszmefuttatásaira emlékezteti, amikor olyan nagyon be voltak állva.

– …biztosan igaza van, biztosan megtanulom, hogyan kell az ilyet megkedvelni…

– …szeretném kipróbálni a helikopterezést. Olyan király lehet. Nem értem, hogyan tud egy helikopter repülni, utána kell néznem valahol…

– …miért nem izgulok fel tőle? Pedig tökre akarja. Akkor én miért nem…

– …kaviár, hogy ehet valaki reggelire kaviárt, annyira undorító a szaga, és a vérpuding, a vérpuding tulajdonképpen olyan, mintha megennénk a sebünkről a vart, és a márványsajt, hogy ehet meg valaki önként olyasmit, ami penészes…

Vanessa Evelinára néz, aki – úgy tűnik – ura a helyzetnek. Elengedte a száját, hogy belebújhasson a dzsekijébe.

Siess, hallja meg Vanessa Linnéa gondolatát. Túl sokan vannak. Nem győzzük ketten Anna-Karinnal.

Vanessa futásnak ered, Evelina fut utána. Elhaladnak egy csapat lány mellett, akik hangosan veszekednek egymással.

– Unokatestvérek még össze is házasodhatnak Svédországban! – üvölti az egyik, mire úgy meglökik, hogy a fejét beveri a falba.

Az előcsarnok tele van diákokkal. Még több egymást tapperoló pár. Még több verekedés. Vanessa meglát egy fiút, aki eszeveszettül gyepál egy másikat.

Anna-Karin a kijáratnál vár.

– Menj haza Rickardért, és hozd ide – mondja Vanessa Evelinának. – Keressétek meg Linnéát.

– Okés – feleli Evelina. – Csak először dugunk egyet.

Szájára szorítja a kezét, és kimegy.

Vanessa Anna-Karin és Linnéa felé fordul. Megfogja a kezüket. Anna-Karin parancsosztó gondolata olyan erős, hogy visszhangot ver a tudatukban.

HAGYD ABBA A VEREKEDÉST! MARADJ CSÖNDBEN! VEDD A KABÁTODAT, ÉS SZÉP NYUGODTAN MENJ HAZA. HA ÚGY ÉRZED, SZÜKSÉGED VAN RÁ, MENJ EL A KÓRHÁZBA, ÉS SEGÍTS ODAJUTNI A TÖBBIEKNEK IS, AKIK RÁSZORULNAK.

Vanessa látja, amint mindenki leáll azzal, amit addig csinált. Néhányan elindulnak az ajtó felé. Egy fiúnak vér borítja a fél arcát és világos kabátát.

– Azt a rohadt életbe! – mondja Linnéa. – Képzeljétek el, mi lett volna, ha nem jövünk ma be.

Vanessa nem akarja elképzelni. Nyilván széttépték volna egymást az emberek.

Még sosem gondolt bele igazán, hogy hányan járhatnak ebbe az iskolába. Nem kevés időbe telik, míg mindenki kijut az ajtókon. Van, aki vérzik, mások sántítanak, sokan sírnak. De úgy tűnik, senki sem sérült meg súlyosan.

– Kíváncsi vagyok, hogy emlékezni fognak-e a történtekre – jegyzi meg Anna-Karin.

Nem tudom, gondolja Linnéa. Eldönthetetlen. A gondolataik most kizárólag a parancsaidról szólnak.

A diákok egyre fogynak. Lollo feszült arckifejezéssel hagyja el az épületet. Vanessa alig ismer rá kócos, kiengedett hajjal.

Lassan apadni kezd körülöttük a mágia.

Mintha véget érne, gondolja Linnéa. Ti is érzitek?

– Igen – feleli Anna-Karin.

Tommy Ekberg csokis kekszet majszolva lép ki a bejárati ajtón. Vanessa utánafordul, nézi, amint a férfi átvág az udvaron, és eltűnik.

Az iskolára csend borul. Egy ideig még várnak, de senki más nem bukkan fel.

– Nem maradt itt senki – állapítja meg Linnéa, és elengedi Anna-Karin kezét. – Hacsak nem fekszik valaki holtan valahol az épületben.

Vanessa megborzong. Ő is elengedi Anna-Karin kezét. Belehallgatózik a csendbe. Valamiért úgy érzi, még nincs vége.

– A mindenségit! – mondja Linnéa. – Hát ez volt a legdurvább…

Vanessa úgy érzi, remeg a padló. A többiekre néz. A következő pillanatban az egész világ rázkódni kezd, amint a földmágia előtör a föld alól.

– Rohanjatok! – ordítja Anna-Karin.

Lengenek a lámpák a plafonon. Vanessa az ajtóra veti magát, kizuhan rajta, és a lépcsőre esik. Valaki felhúzza. Anna-Karin.

Tompa morajlás tölti meg a levegőt. Vanessa látja, ahogy a lépcső megreped a talpa alatt, miközben lefelé szalad rajta Anna-Karinnal és Linnéával. Lábuk alatt hullámzik az udvart borító aszfalt. Hó kavarog a levegőben. A halott fák gyökerestül fordulnak ki a földből. Felborul a focikapu. Autóriasztók kórusa vonyít a parkolóban.

Átjutnak a kerítéskapun. Hátranéznek az iskola felé. Potyog a habarcs a falból, a kilazult téglák a földre zuhannak.

És hirtelen kirobban a helyéről az összes ablaktábla.

Üvegzápor hullik az udvarra.

Aztán minden elcsendesül.

A vérvörös hold éjszakáján keletkezett repedés ismét kinyílt. Fekete csík a fehér havon.

Föld. Az utolsó jelzés.

– Úgy néz ki, mintha háború lenne – szólal meg Anna-Karin.

– Mert háború van – mondja Linnéa.