102

Rebecka nézi, ahogy Minoo és Nicolaus átmennek előtte a szürkeségen. Egyikük sem szólt egyetlen szót sem, amióta Vanessa és Anna-Karin eltűnt.

Rebecka most a fekete pontra szegezi a tekintetét. Oda tartanak.

Az az átjáró, amit Minoo emlegetett. Vanessa pedig valami védelmezőkről beszélt, hogy az ő mágiájuk teszi Minoot ilyen furcsává. Anna-Karinnak meg mindössze arra futotta, hogy elmondja: meg kell állítaniuk az apokalipszist. És még mondott valamit a démonokról.

Rebecka szeretné megérteni, miről van szó, de ebben a pillanatban olyan, mintha egy ezerdarabos puzzle-t akarna kirakni úgy, hogy nem tudja előre, mit ábrázol.

– Minoo! – kiáltja.

Minoo azonban nem válaszol. Rebecka megáll.

– El kell magyaráznod, hogy mi zajlik itt.

Minoo megfordul. Üres tekintettel néz Rebeckára.

– Megértem, hogy kíváncsi vagy rá – mondja, miközben közelebb megy hozzá. – Nagyon sok dolog van, amiről nem tudsz. Hiszen két éve halott vagy.

Rebeckát valósággal arcon csapja az őszinte válasz.

Két év.

Moa már ötéves. Alma elkezdte az iskolát. Anton és Oskar tinédzserek.

Rebecka két évet elszalasztott az életükből. És soha többet nem láthatja őket. Nem látja őket felnőni. Nem látja majd, milyen lesz az életük. A gondolat leírhatatlan fájdalmat okoz. És további gondolatok követik, melyekkel szemben mostanáig próbálta felvértezni magát.

A mama és a papa.

Nyilván azt hiszik, hogy öngyilkos lett. Magukat vádolják? Amikor utoljára beszélt a papával, majdnem lecsapta a telefonkagylót.

Gustaf.

Csak most fogja fel, hogy biztosan Gustaf is azt hiszi. Hogy saját elhatározásából halt meg. Hogy elhagyta őt.

A szorongás most akkorára nő benne, hogy azt sem tudja, hová legyen bánatában. S aztán egyszer csak Minoo hűvös kezét érzi az arcán. A szorongás enyhül, aztán elmúlik.

– Ezt te csináltad? – kérdezi Rebecka.

– Igen – feleli Minoo. – Szenvedtél. És annyira értelmetlennek tűnt.

Rebecka ránéz.

– Ezek az érzéseim voltak! – mondja Rebecka. – Nem változtathatod meg őket csak úgy!

– Az érzések egészen érdekesek tudnak lenni – feleli Minoo. – Most viszont túl nagy a tét. Muszáj összeszedned magad!

– Elég nehéz összeszedettnek lennem, amikor halvány sejtelmem sincs arról, hogy mi zajlik körülöttem. És veled meg mi van, Minoo? Egyáltalán nem ismerek rád.

Minoo pislog egyet. Rebecka most először látja pislogni, mióta összetalálkoztak ezen a helyen.

– Szóval tudni szeretnéd, mi történt.

– Igen – feleli Rebecka.

Minoo bólint.

És mielőtt még Rebecka bármit tehetne, Minoo a kezét máris a homlokára teszi, és emlékei átömlenek Rebeckába.

* * *

Ida kifejezetten örül, hogy nem kellett életében megtapasztalnia, hogy milyen volt a Mocsárbánya fénykorában, amikor még Engelsfors szórakoztató központja volt. Iszonyatosan tré egy hely. Mindennek olyan ócska vásári jellege van. A zenének. Az emberek viselkedésének. Ida Matildára pillant.

– Most már aztán igazán elmagyarázhatnád, mi a csudát művelsz – mondja neki.

– Most végre elmondhatom – feleli Matilda. – Az a láthatatlan, ami ránk vadászott, a védelmezők voltak. Halálom óta a túszuk vagyok.

Ida kezd kijönni a sodrából, annyira felbosszantják a hallottak. A túszuk?

– A kezdet kezdetén gyűlöltem őket – folytatja Matilda. – Aztán megtanultam eltitkolni a gyűlöletemet, és úgy tettem, mintha együttműködnék velük. Vártam, hogy eljöjjön az én időm. Abban reménykedtem, hogy esetleg kapcsolatba léphetek majd veletek, a következő Kiválasztottakkal, és figyelmeztetni tudlak benneteket a terveikkel kapcsolatban. Először azon az eseményen próbálkoztam, amit a kilencedikesek tavaszi báljának hívtok.

Egyenesen Ida szemébe néz. És ugyanezt teszik a többiek is.

Ida lázasan kutat az emlékei között. Nagyon durva este volt. Elhatározta, hogy megszerzi magának Gét, de mivel a kaja egészen undorító volt, nem evett semmit, ami aztán azzal végződött, hogy elájult a mosdóban. A mosdóból kifelé menet pedig meglátta Rebeckát és Gustafot, amint éppen megcsókolják egymást.

Ezt az estét legszívesebben örökre elfelejtette volna. De abból Matilda mesélt, nem emlékszik semmire.

– A védelmezők később rájöttek – folytatja Matilda. – Fogva tartottak. De néhányszor sikerült megszöknöm. És olyankor mindig újabb kísérletet tettem. Egyszer az ebédlőben voltam, az iskolában, amikor sikerült kizárnod. Máskor a fürdőszobádban próbáltalak figyelmeztetni a veszélyre. És annak a szeánsznak az elején is, amikor megidéztetek. Megpróbáltalak figyelmeztetni, hogy légy óvatos a Minták könyvével és a védelmezőkkel. Mindegyikőtökkel próbálkoztam.

Ida Matildára néz. Úgy utálta a lányt, amikor az megpróbált benyomulni a fejébe. Pedig csak segíteni akart neki. Meg akarta menteni.

– M – szólal meg most Linnéa. – Ezért toltad a poharat az M-re, a Minták könyve miatt?

– Igen – feleli Matilda. – De aztán megint elkaptak a védelmezők. Akkor robbant fel a pohár. Azt követően minden szó, amit kiejtettem a számon, tőlük származott.

Világoskék szeme elsötétül.

– A védelmezők úgy használtak, mint valami marionettbábut, azért, hogy tudjanak veletek kommunikálni – meséli Matilda. – Rájöttek, hogy egy Kiválasztottban jobban meg fogtok bízni. Amit tőlem hallottatok, ti és az apám, mindent a védelmezők mondattak el velem.

Annyira elkeseredett a hangja, amikor ezt meséli. Ida megérti. Pontosan tudja, milyen az, amikor az ember kontrollvesztetté válik, és valaki más irányítása alá kerül.

– Most már tehát a legtöbb dologgal kapcsolatban tudjátok, mi az igazság – mondja Matilda. – A végét is el fogom mesélni.

Epekedő szaxofonhang hallatszik a táncporondról. És valaki másnak a hangja is, aki éppen hányással küszködik. Ida undorodva fordul el.

A védelmezők adták Henrik Ehrenskiöldnek a parancsot a Minták könyvének közvetítésével – magyarázza Matilda. – Ők akarták, hogy élve megégessenek. Máskülönben a rituálé nem lett volna teljes.

– Milyen rituálé? – kérdezi Vanessa.

– Amelyiken feladtam a képességeimet – feleli Matilda. – A védelmezők vezettek, amikor megtettem az első lépéseket. De azt soha nem árulták el, hogy meg kell halnom ahhoz, hogy beteljesüljön.

Fent a táncporondon elhallgat a zene, az énekes a ma este itt, a Mocsárbányában megjelent magányos szíveknek ajánlja a következő számot.

– Henrik egyáltalán nem volt rossz ember – mondja Matilda. – De a védelmezők azt mondták neki is, amit mindig, hogy a világ elpusztul különben. Engem is ezzel vettek rá, hogy lemondjak a képességeimről. De nem mondtak igazat. Be tudtam volna zárni az átjárót. Az egész véget érhetett volna már az én életemben.

* * *

Rebecka pislog.

Úgy érzi magát, mint máskor. És mégis minden megváltozott.

Rebeckában ott van Minoo minden emléke a halála időpontjától egészen addig, ami három héttel ezelőtt történt. Minoo emlékei és mások emlékei. Rebecka saját rémült arca Max szemén keresztül. Engelsfors madártávlatból, amint Adriana hollója átrepül a város felett. Erik Forslund tükörképe Linnéa ablakában egy másodperccel azelőtt, hogy betöri az üveget a baseballütővel. Egy sápadt, hamvasszőke, sötétkék szemű fiú. Viktornak hívják, és Rebecka még sosem találkozott vele, Minoo viszont igen, és Minoo látta a húga emlékeit is.

Rebecka mindent tud.

Túlságosan is sokat tud.

A templom előtt síró Gustaf.

Soha életemben nem történt velem ilyen csodálatos dolog, mint amit ő jelentett. Borzalmasan magányos vagyok nélküle. Semmi közöm a saját életemhez.

Gustaf.

Most Minooval jár.

Csókolóztak már. Lefeküdtek egymással. És Rebecka pontosan tudja, mennyire szereti Minoo Gustafot.

Rebeckának megszakad a szíve. Mivel most már látta, hogy Gustaf mennyit szenvedett, hogy mennyire hiányzott neki Rebecka. És hogy milyen óriási szüksége volt rá, hogy szeressék. Végül már lehetetlen volt ellenállnia. Rebecka tudja, hogy Minoonak és Gustafnak szüksége van egymásra.

Mégis úgy érzi, mintha alig pár órával ezelőtt állt volna ott az iskolalépcsőn, Gustafval szemben.

Szeretlek. Nem felejted el, ugye?

Szétszaggatják az érzések. Féltékeny Minoora, mert még él, és mert Gustafval lehet. Ugyanakkor Minoo boldogságát is átérzi, és megkönnyebbülést érez, amiért Gustaf nincs egyedül és Minoo sincs. És hálás, hogy Minoo elmondta Gustafnak az igazságot, és a fiú már nem hiszi azt róla, hogy öngyilkos lett.

– Túl sok?

Minoo félrehajtja a fejét. Úgy néz rá, mint egy kísérleti patkányra.

– Kivehetek ezt-azt, ha szeretnéd – mondja Minoo.

– Nem – feleli Rebecka. – Mást most már ne tegyél velem.

– Ahogy akarod.

Az utolsó emlék, amit Rebecka Minootól kapott, az Minoo szobafogságának képe az udvarházban. Rebecka arra tippel, hogy Minoo azóta ki sem lépett a fekete füstből. És érti, hogy miért. Ő is átélte a fájdalmat, amit Minoo, és átélte a védelmezők mágiájának csodálatos fájdalomcsillapító hatását.

Megérti Minoot.

De egészen biztos benne, hogy ez nincs jól. Minoot lassanként elemészti a védelmezők mágiája. Egyszerűen el fog tűnni.

– Mennünk kell – szólal meg Minoo.

Együtt indulnak el Nicolaussal a határvidéken át. Minoo, ahogy halad az úton, végig mintha hangokra figyelne, Rebecka azonban képtelen hallani ezeket.

Egyre közelebb jutnak a feketéhez. És Rebecka most már látja, hogy egy lyuk az, mögötte pedig a szurokfekete sötétség tátong.

És a lyuk egyre szélesedik.

* * *

Anna-Karin megpróbálja kizárni a tánczenét és a harsány hangokat. Szeretné megérteni, amit Matilda az imént mondott.

– De hát mi okuk lenne rá a védelmezőknek, hogy ne akarják bezáratni veled az átjárót? – kérdezi. – Azt szeretnék, hogy behatoljanak a démonok a világunkba?

– Szó sincs róla – feleli Matilda. – A démonok gyűlölik a védelmezőket. Legszívesebben elpusztítanák őket is a világ többi részével együtt.

Néhány középkorú nő hangos kurjongatás közepette szalad a táncporond felé. Az egyikük egyenesen átrohan Anna-Karinon. Meg sem érzi, leszámítva a cigarettafüst és a szúnyogriasztó kenőcs szagát. A következő pillanatban már ott sincs a nő.

– Mindent elölről kell kezdenem. A legeslegelejéről – mondja Matilda. – A mágia élő energia, a természet része. Valamikor régen a mágia úgy volt jelen a világunkban, mint egy kiválóan működő ökoszisztéma. A rendszer az egyensúlyra épült. Föld és levegő. Tűz és víz. Fa és fém. A démonok megjelenésével ez az egyensúly teljesen felborult. Az első Kiválasztott felbukkanása annak a törekvésnek az eredménye, amivel világunk helyre akarta állítani az egyensúlyt. A hasadékokkal kialakult átjárók tehát megsértették ezt az egyensúlyt, az első Kiválasztott személyében viszont lehetőség nyílt arra, hogy ezeket bezárják. Ez volt a Kulcs.

Matilda szünetet tart.

– A védelmezők úgy döntöttek, hogy használni fogják a Kulcsot – folytatja. – Ők is be akarták zárni az átjárókat. De történt közben valami, amire nem számítottak, mivel ha a saját gyengeségeikről van szó, teljesen vakok. Már csak akkor jöttek rá az összefüggésre, amikor a hatodik Kiválasztott is bezárta az átjárót, amire egyébként az 1400-as években került sor.

Matilda komoly arccal néz rájuk.

– A védelmezők nem e világi lények. S minden egyes átjáró bezárásakor megszűnt számukra egy kapcsolat azzal a világgal, ahonnan származnak, ezáltal hatalmuk is lassú hanyatlásnak indult. Ezért lettek egyre gyengébbek az évezredek során. Ha bezártam volna az utolsó átjárót, mind elpusztulnak.

– Ehhez meg persze nem fűlt a foguk – jegyzi meg Linnéa.

– Nem – feleli Matilda. – Megszállottan keresni kezdték a megoldást, hogy be tudják zárni a kaput anélkül, hogy végleg elvesztenék a hatalmukat. És aztán sikerrel jártak. Rájöttek, hogy ha széttörik és megosztják a varázserőmet, egy új jelenség jönne létre a következő mágikus korszakban. Az új Kiválasztott egy Kör lenne. Melyben egy boszorkányra egy elem jut. És lenne egy, akinek nem jutna elem. Egy olyan boszorkány, aki ehhez a világhoz semmilyen mágikus módon nem kapcsolódik. Valaki, akire rábízhatják minden erejüket, aki egyféle összekötő kapocs lehetne, egy horgony.

– Minoo – mondja Anna-Karin.

Matilda bólint.

Anna-Karin korábban is tudta, hogy Minoo egyedülálló, hogy úgy bánik a védelmezők mágiájával, mint előtte senki más.

Erre most kiderül, hogy a védelmezők kifejezetten ezért teremtették. Nem a világ megmentésére, hanem saját maguk megmentésére. A hatalmuk megőrzése céljából. Mintha Minoo egy tárgy lenne, egy eszköz a kezükben.

Amit már használatba is vettek, gondolja Anna-Karin.

– De nem volt elég nekik Minoo puszta létezése – folytatja Matilda. – A védelmezők kénytelenek voltak rávenni Minoot, hogy engedje be őket. Hogy önként fogadja be az erejüket. Azért kellett elválasztani tőletek, mert csak így tudták elérni, hogy engedjen a szorításból, amivel ide köti magát.

Anna-Karint rosszullét környékezi. A védelmezők tehát folyamatosan manipulálták mindegyiküket. És megkaptak mindent pontosan úgy, ahogy akarták.

– A védelmezők itt maradhatnak ebben a világban, ha Minoo veletek van, amikor bezárjátok az utolsó átjárót – magyarázza Matilda. – És akkor megint felborul a mágia egyensúlya. Az elemek mágiája fokozatosan gyengülni fog, a védelmezők mágiája pedig hatalmasabb lesz, mint valaha. Az egész emberiség felett át akarják venni az uralmat éppen úgy, ahogy Minooval tették. Minden ember a játékszerükké válik. Míg el nem unják. Előbb-utóbb rá fognak unni, hiszen a totális hatalomnál nincs unalmasabb dolog a világon.

Matilda elhallgat. Anna-Karin felismeri a táncporondon felcsendülő refrént. A mama nagyon gyakran hallgatta ezt a dalt, amikor ő még kicsi volt.

– Na, jó, nekem ez mind nagyon új – szólal meg Elias. – De mi lenne akkor, ha úgy hagynánk az átjárót, ahogy van? És nem csinálnánk vele semmit?

– Nem lehet – feleli Matilda. – Minoo az összes védelmező hatalmát magával vitte a határvidékre. Így ott is felborult a mágikus egyensúly. Ami a démonok számára lehetővé tette, hogy bejussanak az átjárón. Pontosan ezt kísérelik meg most.

Anna-Karin minden erejével igyekszik megérteni, miképp alakulhatott így. Hiszen a Kiválasztottaknak meg kellett volna menteniük a világot. Most azonban már csak egy dolgot tehetnek. Választhatnak, hogy miképp pusztuljon el a világ: semmisítsék meg most rögtön a démonok, vagy tegyék majd ugyanezt a védelmezők, amikor már ráuntak a marionettezésre.

– Tehát győztek a védelmezők – állapítja meg Linnéa. – Mi pedig csupán játékfigurák vagyunk, akiket ide-oda rakosgatnak.

– Nem igaz, nem szabad, hogy ezt higgyétek! – feleli eltökélt hangon Matilda. – A védelmezők egész végig nagyban játszottak. Megdöbbentően nehéz, szinte lehetetlen helyzetekbe kényszerítettek benneteket, és ti mindegyikkel elboldogultatok, egyedül. Nem láthatták előre, hogy mi mindenre vagytok képesek, és szabad akarattal rendelkeztek! A leleményességeteknek, a bátorságotoknak, az egymás iránti odaadásotoknak köszönhetitek, hogy kikecmeregtetek minden bajból…

– De hát mit számít? – vág a szavába Linnéa. – Akkor sincs mit tennünk!

– De van! – mondja Matilda. – Zárjátok be a kaput Minoo közreműködése nélkül!

– És azt mégis hogy kell? – kérdezi Ida. – Belökjük valamelyik éppen előtűnő fénybe, és aztán fohászkodjunk, hogy vissza ne érjen, amíg be nem zártuk az átjárót?

– Csak egyetlen módon lehetséges – mondja Matilda komoran. – Együtt erősebbek vagytok a védelmezőknél. Együtt meg tudjátok ölni Minoot.

Szél söpör végig a népparkon, összeborzolja a fák leveleit, egy tini lány fejéről letépi napraforgóval díszített szalmakalapját.

– Soha – feleli Anna-Karin.

– Egy frászt! Soha, amíg élek! – teszi hozzá Linnéa.

– A védelmezők teljesen megszállták Minoot – mondja Matilda. – Nem hinném, hogy egyáltalán maradt belőle valami…

– Figyu – szól közbe Ida. – Ne haragudj, de nem vita tárgya.

– És Minoo igenis megvan még – mondja Anna-Karin.

Egyszerűen nem hajlandó mást képzelni róla.

– Kitalálunk egy másik megoldást – mondja Vanessa. – Te pedig vagy segítesz nekünk, vagy békén hagysz minket.

– Ennél többet nem tudok tenni értetek – feleli Matilda. – És a világért. Már rég lemondtam a képességeimről.

Szürke fátylak örvénylenek körülöttük.

– Remélem, hogy rájöttök valami más megoldásra – mondja Matilda. – Tényleg remélem. De ne felejtsétek el, hogy a világ sorsa függ a döntésetektől.

A szürke fátylak továbbvonulnak.

Anna-Karin hirtelen észrevesz valamit a ködön át.

Egy pár, egy férfi és egy nő közeledik a táncporond felől, szorosan egymásba csimpaszkodva.

A férfi sokkal sármosabb, mint a képeken. Egy kicsit alacsonyabb a nőnél, sötétszőke hullámos haja van, élénkzöld szeme. A nő lófarokban fogta össze a haját, és ugyanolyan a mosolya, mint Anna-Kariné. A férfi súg valamit a fülébe, s ő elneveti magát. Anna-Karinban feltámad egy régi emlék. Néha így nevetett a mama, amikor Anna-Karin még nagyon pici volt.

Elmennek mellette. Egy pillanatra olyan közel vannak hozzá, hogy érzi a mama parfümjének az illatát. Látja, ahogy egymáshoz bújva mennek a bejárat felé, s lassan eltűnnek a szeme elől.

Aztán mindent elfed a köd.