4
Diana szobájában Linnéa hátradől a kényelmetlen szófán.
Azon tűnődik, vajon hányszor ücsöröghetett már itt az engelsforsi szociális gondozó irodájában. És azon is, vajon hányszor kell majd még itt ücsörögnie az elkövetkezendőkben.
Szemben vele Diana ül egy pokróccal borított széken. Tőle jobbra Jakob, a pszichodoki, balra pedig egy dundi néni, akinek Linnéa máris elfelejtette a nevét.
A három majomra emlékeztetik Linnéát. Jakob egyetlen szót se szólt az egész megbeszélésen. A néni kérdéseket intézett Linnéához anélkül, hogy meghallgatta volna, mit válaszol rájuk. Diana pedig láthatóan mindent megtesz azért, hogy rá ne kelljen néznie.
Az ilyet hívják „hálózati beszélgetésnek”. A kifejezésnek valószínűleg sokat ígérően és rendkívül megnyugtatóan kellene csengenie, Linnéának azonban egy hálóba gabalyodott hal jut róla az eszébe, amelyik bárhogy ficánkol, képtelen kiszabadítani magát.
– Nem sok idő van már hátra a tizennyolcadik születésnapodig – mondja Diana. – A legnagyobb változást az jelenti majd, hogy nem járhatsz többé a gyermek- és ifjúságpszichiátriára.
Oldalra pillant a torkát köszörülő Jakobra.
– Így van – szólal meg a férfi. – Attól kezdve a felnőttpszichiátriai rendeléseket veheted igénybe. De nem kötelező.
Mindhárman Linnéát figyelik. A lánynak bele se kell néznie a gondolataikba, hogy tudja, mindhárman abban reménykednek, hogy majd mond valamit, ami érett bölcsességről árulkodik.
– Sokkal jobban vagyok már – kezdi. – Ami a pánikbetegséget meg a többit illeti.
Jakob és Diana egyetértően bólintanak. Hisznek neki.
Azt nem mesélte el egyiküknek sem, hogy Erik Forslund és Robin Zetterqvist arra kényszerítette őt, hogy a Csatorna-hídról levesse magát. Hogy azóta minden éjszaka rémálmai vannak. Hogy amint észrevesz valakit, aki csak egy kicsit is hasonlít rájuk, azonnal pánikroham tör rá.
Eszébe sincs elmesélni a történteket sem Dianának, sem Jakobnak. Vagy nem hinnének neki, vagy hinnének, és akkor valószínűleg feljelentést tennének a rendőrségen. Ez az amit Linnéa végképp nem akar.
Helena meghalt, de alibije megingathatatlan. Egymásnak ellentmondó tanúvallomások születnének, s nem kérdés, kinek a vallomásában hinnének végül. Erik és Robin a térség hokicsillagai, rokonaik Engelsfors szánalmas kisvárosi elitjének oszlopos tagjai. Linnéa meg a pszichopata, aki fura ruhákat hord, és az apja a város egyik leghírhedtebb alkoholistája.
– Nagyszerű, hogy már jobban érzed magad – mondja Diana. – De azért ilyenkor is elkél egy kis támogatás.
– Átgondolom majd – hazudja Linnéa.
Mi értelme pszichológushoz járni, amikor az embernek éppen az élete legfontosabb dolgairól nem szabad beszélnie? Például arról, hogy gyilkosságot kíséreltek meg ellene. Vagy arról, hogy megpróbálja megmenteni a világot a démonoktól.
– Rendben – mondja Jakob.
– Egyébként, mint mondtam, nem lesz más nagy változás, amíg gimnáziumba jársz – folytatja Diana. – A lakás a rendelkezésedre áll. A szociális ügyintéződ én leszek ezután is. Hacsak nem akarsz inkább kirúgni.
Diana elmosolyodik, de Linnéa észreveszi szemében a bizonytalanságot.
Amikor Minoo letépte a fémet szimbolizáló amulettet Diana nyakából, a nő mintha Csipkerózsika-álomból ébredt volna fel. Korábban be akarta záratni Linnéát egy ifjúságvédelmi intézetbe, ám az ébredést követően hirtelen nem értette, miért. Az eset után több hétig betegszabadságon volt. „Kóros kimerültség”, Linnéa hallotta, hogy Diana így hívja magában ezt az állapotát. Ezzel párhuzamosan érezte Diana rémületét is, azt, hogy mennyire nem bízik már a saját pszichéjében, s hogy mennyire fél az összeroppanástól. Linnéa ezt határozottan rokonszenvesnek találta.
– Jól lesz így – feleli, mire Diana nyilvánvalóan megkönnyebbül.
– Oké – mondja. – Akkor erről ennyit. Anette, mondanál pár szót arról, hogyan zajlik majd köztetek a munka?
A néni, akit eszerint Anette-nek hívnak, idegesítő lassúsággal beszél, mintha Linnéa szellemileg visszamaradott lenne. Ráadásul minden, amit elmond, előre megjósolható. Linnéa egy-két szó elhangzása után kitalálja a mondat többi részét. Az ajkába harap, nehogy folyton közbevágjon, és befejezze a néni mondatait.
Mert tisztában van a helyzetével. Mostantól Anette a gazdasági ügyintézője, és hozzá kell folyamodnia minden hónapban a megélhetési támogatásért. Sima ügy lesz. Amíg Linnéa iskolába jár, és amíg jól viseli magát. Ez az állapot az érettségiig tart.
Attól kezdve viszont a saját lábán kell megállnia. Ha pedig nem sikerül, egy életen keresztül üldögélhet majd az ehhez hasonló megbeszéléseken. A világ tele van hátrányos helyzetű kölykökkel, akik – mire megnőnek – hátrányos helyzetű felnőttek lesznek, és semmi másra nem futja nekik az életben, mint hogy hátrányos helyzetű kölyköket hozzanak a világra.
Ez történt a szüleivel is.
Linnéa arról győzködi magát, hogy nem muszáj feltétlenül megismételnie az ő hibáikat. Abban legalábbis biztos, hogy nem akar gyereket soha. Épp elég gondot jelent odafigyelni arra, hogy a saját életét ne szúrja el teljesen.
– Akarsz még valamit kérdezni valamelyikünktől? – érdeklődik Diana.
Linnéának nincs kérdése, a megbeszélésnek vége. Biccent a három majomnak, azután kisiet a szobából.
Szokatlan nyüzsgés van Engelsfors utcáin. Sok járókelő cipel zörgő, állami italboltos zacskót a kezében.
Walpurgis-éj. Ilyenkor állítólag seprűnyélen, kecskeháton nyargalásznak mindenfelé a boszorkányok.
Nem csoda, hogy nem férek a bőrömbe, gondolja Linnéa.
Előveszi a cigarettásdobozt az egyik bakancsszárából, vet egy pillantást az Engelsforsbladet szerkesztőségének kiégett helyiségeire, miközben rágyújt, aztán továbbindul. Mire Ingrid boltjához ér, ahol néha egy kis mellékesért dolgozni szokott, már végigszívta a cigarettát a füstszűrőig.
A mennyezeti lámpák finoman pislognak egyet. Ingrid a pult mögött ül a helyén, felnéz. Elmosolyodik a belépő Linnéa láttán.
– Nahát, szia – mondja a lánynak.
Fehér haját rendetlen kontyba tekerte a fején, és egy ceruzát biggyesztett bele.
– Gondoltam, elviszem most már azt a ruhát – mondja Linnéa.
Ingrid eltűnik a raktárban. Linnéa a pultnál vár, tekintetét végigfuttatja a régi játékokkal, furcsa üvegekkel, csészékkel, gyűjtői tányérokkal, videokazetta-halmokkal megrakott polcokon. Linnéa nem ismeri fel a kazettatokok gerincén olvasható címeket, de a vériszamos betűk kannibálokat, zombikat, vért és terrort ígérnek minden mennyiségben. Erről rögtön Vanessa jut eszébe, aki nem bír betelni a horrorfilmekkel. Még azokat is csípi, amelyeket egyébként pocséknak tart.
Linnéa szeretné felhívni Vanessát. Megkérné, hogy jöjjön át hozzá ma este. Megnézhetnének egy vacak horrort. Szorosan egymás mellett kucorogva. Talán egy közös takaró alatt. Linnéa beszippantaná Vanessa hajának illatát, érezné testének melegét.
Tessék, még a kannibálterror gondolata is beindítja a Vanessával kapcsolatos fantáziáit. Itt a Walpurgis-éj. Fix, hogy Vanessának teljesen más elképzelései vannak a mai estét illetően.
– Alkalmi ruhának elég förtelmes kis ócskaság, de te biztosan valami szépet varázsolsz majd belőle – mondja Ingrid, amint visszatér.
A karjában fekete selyemfelhő. Egy rémálom lesz átalakítani, de gyönyörű anyag.
Ingrid belerakja a ruhát egy nejlonzacskóba, amit aztán átnyújt Linnéának.
– Köszönöm – mondja Linnéa, bedugja kezét a zacskóba, ujjaival óvatosan megtapogatja a finom puha anyagot.
– Később elmegyek, megnézem a máglyát – folytatja Ingrid. – Talán lesz ott néhány ismerős.
Mosolyog. Linnéa azon tűnődik, milyen magányos lehet vajon Ingrid. És hogy szenved-e tőle, vagy élvezi az egyedüllétet.
– Hát akkor kellemes Walpurgis-éjt – feleli Linnéa.
Nem tudja eldönteni, hogy a köszönése tényleg olyan mereven és erőltetetten hangzott-e, mint amilyennek ő érezte, amikor kimondta.
– Neked is – búcsúzik Ingrid, s még mielőtt Linnéa becsukná maga mögött a bejárati ajtót, megfordítja a táblát, hogy a ZÁRVA felirat nézzen kifelé.
Linnéa kilép az utcára, és rögtön meglátja.
A papát.
És a papa is meglátja őt. Linnéa már nem tud elbújni előle.
Utoljára akkor találkoztak, amikor a papája bútorokat hordott ki a teherautóhoz a Pozitív Engelsfors Centrum helyiségeiből. Akkor azt ígérte, hogy nem kezd el újra inni, hogy mindennap egy újabb bizonyíték lesz erre. Most, miközben Linnéa végigméri, semmi nem utal arra, hogy megszegte volna az ígéretét.
Néha van úgy, hogy az emberek tényleg képesek a változásra.
Ezt mondta Mona a tavaszi napéjegyenlőség napján a Kristálybarlangban.
De mivel ugyanekkor egyetlen szót sem szólt Ida aznap este bekövetkező haláláról, Linnéának még mindig nehezére esik különösebb jelentőséget tulajdonítania ezeknek a jóslatoknak.
– Boldog Walpurgist – szólal meg Björn, és megáll mellette. – Elmész valahova ünnepelni este?
– Nem – feleli Linnéa. – Sosem bírtam a Walpurgis-éjt.
Kíváncsi lenne rá, hogy a papája emlékszik-e egyáltalán a Walpurgis-éjekre, amikor hullarészegre itta magát a haverjaival, mialatt Linnéa ébren töltötte az egész éjszakát az ágya alatti fedezékben. Egyszer bepisilt, mert nem mert kimenni a vécére. Órákon keresztül feküdt ott átázott ruhában. Mikor végre elnémult a konyhai ricsaj, lelopózott a mosókonyhába, megmosakodott, átöltözött, és elindított egy mosást. Ezután fejét a szárítószekrénynek támasztva végre elaludt. Kilencéves volt ekkor.
– Aha – mondja a papája. – De tudod, mit? Ha nincs más programod… Van otthon darált hús. Csinálhatunk hamburgert.
– Tizenkét éves korom óta nem eszem húst – feleli Linnéa.
– Ó, bocs, pedig ezt tudtam. De biztosan vannak ilyen vegetáriánus dolgok. Még nem zárt be a közért…
A férfi arcán könyörgő kifejezés jelenik meg, de olyan erőfeszítéssel próbálja elleplezni, hogy Linnéa szíve belesajdul az igyekezet láttán. Aztán dühös lesz, amiért a papája ilyen érzéseket vált ki belőle.
– Mikor utoljára találkoztunk, azt mondtad, nem vársz tőlem semmit – kezdi. – Ennek az invitálásnak viszont eléggé elvárásszaga van.
A férfi megsemmisülten bólint.
Ellenállhatatlan a csábítás, hogy folytassa, és tovább bántsa a papáját, hisz ott az a rengeteg fájdalmas emlék.
De nem ez a csábítás ijeszti meg legjobban, hanem a vágy, hogy vele lehessen. Szétszakítják ezek az ellentmondásos érzések. Aztán végül egyenesen kirántják a lába alól a talajt.
Bepánikol, elönti a roham első hulláma.
– Mennem kell – motyogja, és elindul, mielőtt a papája megszólalhatna.