93

Vanessa arcába csapódnak a szúrós hópelyhek. Kopognak a dzsekijén. Befurakodnak a sálja alá. Világosszürke ég előterében örvénylő fehér pöttyök és a vakítóan fehér föld – ennyiből áll most a világ. Véget ért az ősz, mielőtt tisztességesen elkezdődött volna. A tél kellős közepén járnak októberben.

Vanessa láthatatlanul áll a tetőn, a Törnrosvägen többi házát nézi, mindegyik tökéletesen ugyanolyan, mint amilyenben a mamával és Melvinnel lakik. A tető széléhez megy. Lenéz oda, ahol Olivia három héttel korábban a halálát lelte.

Vanessa nem szívesen gondol Olivia szüleire és barátaira, hogy milyen lehetett nekik az eltelt év. Olivia először otthagyta az iskolát, és egyre jobban lerobbant az egészsége. A családja nyilván azt hitte, súlyos beteg. Aztán ennél is rosszabb dolgokra gondolhattak, amikor nyomtalanul eltűnt, s egy fél évig távol volt. Aztán pedig meghalt, miután behatolt egy rég iskolatársa lakásába, és ott kiugrott az ablakon. „Pszichózis”, amint a hivatalos leírásban szerepel. „Azt mondta, szeretne már együtt lenni Eliasszal”, mesélte Vanessa Nickének, aztán persze rögtön elfogta a rosszullét, amikor mindkét bulvárlapban meglátta a tőle idézett mondatot.

Megérinti a bal szemöldöke melletti apró heget.

Tisztában van vele, hogy nem az ő hibája, ami történt. Olivia lökte őt az ablakhoz. Vanessa elvesztette az irányítást a varázsereje felett. Aztán mindketten zuhanni kezdtek, a levegőben kicsúsztak egymás keze közül, és mire Vanessa észrevette magán, hogy lebeg, Olivia már földet ért. Nem tudott volna mit tenni.

De ha lett volna rá lehetősége? Ha megragadhatja Olivia kapucnis kabátját, hogy el tudja kapni esés közben a lányt, vajon megtette volna?

Életben hagyta volna Oliviát?

A rémálmaiban mindig hagyja, hogy meghaljon.

És minden felébredéskor Linnéa után vágyakozik.

Vanessa nem lát el Linnéa házáig a hóesésben. Elképzeli Linnéát a nappali szobájában. Biztosan nem aludt semmit. Csak egymás után szívta a cigarettákat, és Elias után vágyakozott. Elias után, akivel éjjel kapcsolatba léptek.

Matilda azt mondta, hogy Elias már elment. Hazudott? Vagy nem tudott róla? Említett arról valamit, hogy a démonok néha mintha több dologgal volnának tisztában, mint ő és a védelmezők.

Sok mindent kell még kideríteniük.

Nicolaus szerint erősebb és tapasztaltabb fémboszorkányra lenne szükségük, mint amilyen Rickard, ha nem akarják, hogy megint megszakadjon a kapcsolat. Már csak egy választásuk maradt. Egy, aminek ma utána kell nézniük. Hat hete lóg a SZABADSÁG MIATT ZÁRVA tábla a Kristálybarlang ajtaján. Ám a legutóbbi eltűnésekor Mona végig Engelsforsban tartózkodott, egyszerűen csak visszavonult. Valahol biztosan van egy otthona, még ha a Kiválasztottaknak eddig nem is sikerült megtalálniuk.

A szél belekap Vanessa ruhájába, cibálja, tépi. A lány behunyja a szemét. A hópelyhek szinte belerobbannak az arcába, tűszúrásszerű fájdalmat okoznak, ahogy az ajkának és a szemhéjának ütköznek.

Még többet enged ki az erejéből. A mágia megtölti őt olyan ener­giával, mely áthatja az egész testét, könnyűvé teszi.

Három héten át mindennap gyakorolt. De mindig csak a földről elrugaszkodva, illetve alacsonyabb magaslati pontokról. Itt az idő, hogy kipróbálja élesben.

Vanessa kinyitja a szemét. Egyik lábát átemeli a tető szélén, a levegőben tartja. Sikerülnie kell. Mégpedig jól. A madarak is ezt csinálják a fiókáikkal, kilökik őket a fészekből, azért, hogy megtanuljanak repülni.

A lábfejére néz. A hóborította földre odalent.

Varázsereje teljében érzi magát. A mágia hozzá tartozik, lényének egy része. S mégis minden porcikája ösztönösen tiltakozik az ellen, hogy megtegye.

Kilép az üres levegőbe.

És az megtartja. Vanessa lebeg.

Hagyja, hogy a szél egyre feljebb és feljebb vigye. Ráfekszik, hogy nagy ívben körberepíthesse a lakótelep körül.

A hóesés alábbhagy ugyanolyan gyorsan, mint amilyen gyorsan jött. Egyre ritkább pelyhekben hull a hó. Kitisztul a látóhatár.

Egész Engelsfors alatta terül el. A vasút, az országút, melyek felosztják a várost. Az erdő, mely körülveszi. A csatorna hóborította jege, mint valami széles, fehér út.

Vanessa a bezárt benzinkutakat nézi a töltőállomáson. A gyárkéményeket, melyekből az ő életében sohasem szökött füst az égre. A leégett fűrésztelepet. Még magasabbra viteti magát. Az udvarház úgy néz ki, mint egy extravagáns babaház. Kopasz fák közül kikandikál a templomtorony. És a hatalmas villák. „Bergslagen Beverly Hills”-e, ahogy a mama nevezi. Engelsfors központjára pillant. A Storvallsparkenre. A szürke cementkolosszusra, mely nem más, mint a Citygaléria.

És a messzi távolban ott az Engelsfors Gimnázium.

A minap a Róka saját szemével látta, hogyan válik láthatatlanná az iskola. A levegő elem mutatkozott meg. Már csak két jel megnyilatkozása van hátra. A földé és a vízé. Azután sötétség ereszkedik Engelsforsra. És akkor megnyílik az iskola alatt a barlangi sziklafal. Hogy néz ki az átjáró? És hogy sikerül bezárniuk?

Vanessa megint az udvarház felé néz. Nem tudja eldönteni, vajon börtöne-e a babaház Minoonak, vagy szabad akaratából van ott? Mi folyhat odabent ebben a pillanatban? Megtudta már Minoo, hogyan fogják bezárni a kaput? És mit fog szólni, amikor elmesélik neki, hogy a holtak nem mentek még tovább?

Vanessa hirtelen ráébred, milyen borzalmasan magasan jár. Mi van, ha elfogy az ereje, mint amikor az ember lekapcsol egy villanykapcsolót?

Elnyomja magában a rémületet. A szelet hallgatja. És a teste – úgy, ahogyan a tudata nem képes rá – megérti, hogyan kell a szélre ráfeküdnie, hogy az visszavigye őt az egyetlen háztetőre, ahol valaki lábnyomokat hagyott a mély hóban.

* * *

Elállt a hóesés. Minoo szobája a sápadt reggeli fényben fürdik. Még a sárga-fehér csíkos tapéták is, melyek máskülönben meleg fényt kölcsönöznek a szobának, hidegen világítanak. Az íróasztal, melyen mindig akkora a rendetlenség, most üres. A bevetett ágyban már három hete nem aludt senki.

Ma éjjel Anna-Karin ágyában sem aludt senki. Anna-Karin ugyanis egész éjjel ébren volt.

I-D-A

E-L-I-A-S

I-T-T

Nem mentek tovább.

Ma megpróbálják valahonnan előkeríteni Monát, hogy újra kapcsolatba léphessenek velük, és választ kapjanak jó néhány kérdésre. Egy dologban Anna-Karin máris teljesen biztos. El kell hozniuk magukkal Minoot. Most kéne megtenniük. Nem lenne szabad az udvarházban lennie. Igazából, soha nem kellett volna oda betennie a lábát.

– Jó reggelt.

Anna-Karin megfordul. Minoo papája áll a küszöbön. Gyűrött inge, borostás arca elárulja, hogy ő sem aludt, hanem a dolgozószobájában ült egész éjszaka.

– Jó reggelt – feleli a lány.

Erik körülnéz a szobában, leveszi a szemüvegét, megdörzsöli a szemét.

– Már nagyon várom, hogy Minoo befejezze ezt a projektet – mondja.

Hallatszik a hangján, mennyire hiányzik neki Minoo, ugyanakkor mintha egyáltalán nem aggódna amiatt, hogy három hete nem hallott a lánya felől. Anna-Karin a mágiája segítségével meggyőzte őt és Farnazt is arról, hogy minden a legnagyobb rendben van, és Minoo rögtön hazajön, amit a főnöke befejezi a munkát.

– Hogy állnak a cikkek? – kérdezi Eriktől, csak hogy témát váltson.

– Megyeget a dolog. Sokkal könnyebb lenne, ha nem kéne Fagerstába pendliznem.

Amikor bekrepált a telekommunikáció a városban, az Engelsforsbladet szerkesztősége visszaköltözött a Fagersta-Postenhez. Minoo papája cikksorozatot készít az engelsforsi helyzetről, arról, hogy mi történik egy várossal, ha nincs telefon, mobilhálózat és televízió. Mindarról a jól kiszámítható vagy teljesen váratlan problémáról, ami ilyenkor kialakulhat.

Nem működnek a bankkártyák és a bankautomaták sem. Senki nem tudja felhívni a mentőket vagy a rendőrséget. Az önkormányzat összeköttetési centrumokat állított fel városszerte, ahol a városlakók tájékoztatást és segítséget kaphatnak. Van abban valami szép, hogy annyian mozgósíthatók ilyenkor. Sokan lelkesen segítenek például azoknak az időseknek a felügyeletében, akiknek a lakásában a segélyhívó rendszer ugyancsak működésképtelenné vált. Kevésbé kellemes jelenség az új polgárőrségek jelenléte, melyek olyan híresztelések nyomán alakultak meg, melyek szerint Engelsfors csábító sebezhetőségének köszönhetően bűnszervezetek bukkantak fel a városban. A rendőrség több idős nemzetőrt gyűjtött be az elmúlt napokban, akik felfegyverkezve járőröztek az utcákon.

– Nem tudom, meddig bírja még ez a város – mondja Minoo papája a fejét ingatva. – Az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy én meddig bírom még. Elég kapcsolatom van ahhoz, hogy szabadúszó legyek. Nagyon szívesen megírnám a könyvemet Engelsforsról, mielőtt Cissi beelőz…

Elhallgat.

– Lehet, hogy mindvégig Farnaznak volt igaza – mondja mintegy magának. – Aki itt marad, az egy süllyedő hajón marad.

Anna-Karinnak ötlete sincs, mit válaszoljon.

– Na, hát bocsánat, ez elég komorra sikeredett – jegyzi meg mosolyogva Erik. – Kicsit rendbe hozom magamat, aztán megyek. Akarod, hogy elvigyelek az iskolába.

– Nem, köszönöm – feleli Anna-Karin, aztán Erik eltűnik a fürdőszobában.

Nicolaus jön érte, és nem az iskolába mennek. Be fognak törni a Kristálybarlangba, hogy valahogy rájöjjenek, hol lehet Mona.

Csöngetnek, Anna-Karin lesiet az előszobába. Amikor kinyitja az ajtót, jéghideg szél csapja képen. Összekoccan a foga.

– Szia – köszön neki Gustaf, és bejön az előszobába, leveszi a sapkáját. – Hogy sikerült a tegnap?

Három hete minden áldott nap ezt kérdezi. És látszik rajta, hogy napról napra egyre kevesebb reményt táplál.

– Kapcsolatba léptünk Eliasszal és Idával – feleli Anna-Karin.

Gustaf döbbent arccal néz rá.

– Nagyon rövid ideig – folytatja a lány. – Mert aztán megszakadt. Meg akarjuk találni Monát, hogy segítsen.

– Rebeckáról mondtak valamit? – kérdezi Gustaf.

– Nem. De ez nem jelenti azt, hogy nincs ott.

Gustaf magába fordul. Anna-Karin szeretne mondani valamit, hogy jobb kedvre derítse. De még azt sem mondhatja, hogy megérti, mit érez. Gustaf halott barátnője a világok közé rekedt, élő barátnője pedig a Tanács karmai közé.

– Tehát Olivia igazat beszélt – szólal meg Gustaf. – A halott Kiválasztottak még itt vannak, és nektek kell bezárnotok az átjárót. Mikor indulunk Minooért?

– Én most azonnal elindulnék – feleli Anna-Karin. – A többiek viszont még szeretnének kideríteni egyet s mást.

Gustaf állkapcsa megfeszül.

– Este eljövök Rickarddal és Evelinával a szeánszra – mondja.

A lány bólint. Nem tagadhatja meg tőle.

Amikor Gustaf kinyitja az ajtót, Anna-Karin látja, ahogy Nicolaus autója lelassít a járda mellett. Ideje elindulni a Kristálybarlangba.