87

– Vanessa? – ez Anna-Karin hangja.

Vanessa kinyitja a szemét. Anna-Karin ül mellette Nicolaus autójának hátsó ülésén.

– Megérkeztünk – mondja Anna-Karin.

Vanessa elgémberedett, fájós nyakát masszírozza. Kinéz az ablakon a Törnrosvägenre. Elaludt, miután elhagyták azt az út menti étkezdét, ahol Västeråsból eljövet megálltak enni egyet. Alig egy órája történt, mégis úgy érzi, mintha egy örökkévalóság óta aludna, és még ugyanennyire volna szüksége.

– Felkísérem a lakásig – mondja Nicolaus, és kiszáll az autóból.

Vanessa kinyitja a száját, hogy megmondja neki, hogy azért ez már túlzás, de aztán meggondolja magát. Ha Oliviáról van szó, nincs az a biztonsági intézkedés, ami eltúlzott lenne.

Linnéa kinyitja az anyósülés melletti ajtót. Jéghideg levegő zúdul be az autó­ba. Kilép a járdára, és előredönti az ülést, hogy Vanessa ki tudjon mászni.

– Azt a rohadt életbe, de hideg van! – mondja Linnéa, és előveszi a cigarettásdobozt.

Vanessa érzi a belőle áradó nyugalmat. Azóta ilyen, amióta elindultak Västeråsból. Annyira jó együtt átélni ezt. Egymásra nézni, és kis egy ideig nem törődni semmi mással.

Valami hideg finoman megérinti Vanessa homlokát, a lány felnéz.

– Hú – mondja Linnéa.

Hatalmas hópelyhek hullanak alá a sötét égből. Lassan szállingóznak a föld felé. Hó szeptemberben.

Vanessa Linnéára néz. Néhány fehér hópihe Linnéa frufrujára tapadt. Minden olyan csendes.

– Vanessa? – szólal meg Nicolaus az autó túloldalán.

– Jövök.

Elindul Nicolausszal a kapu felé. A hóesés egyre sűrűbbé válik. Vanessa nyújtózkodik, próbálja életre kelteni a testét.

– Micsoda egy nap – mondja Nicolaus, mikor belépnek a liftbe.

– Meghiszem azt – feleli Vanessa. – Maga szerint a Tanács már ma éjjel berúgja az ajtóinkat, és mindenkit rács mögé zár?

A liftajtó lassan becsukódik, Vanessa megnyomja az ötös gombot.

– Ezt nem fogják észrevétlenül hagyni – feleli Nicolaus. – De maguk helyesen cselekedtek.

A lift rázkódva emelkedni kezd.

– Négyszáz évet éltem le eddig a földön – folytatja Nicolaus. – Alig néhányszor voltam tanúja annak, hogy az úgynevezett igazságszolgáltatás igazságosan működik.

Nicolaus komoly tekintettel néz rá.

– Maga és Anna-Karin óriási bátorságról tettek tanúbizonyságot. Maga nagyon bátor, Vanessa. Szerintem még sosem mondtam ezt magának.

– Ez így van.

– Akkor épp itt volt az ideje.

– Én pedig még sosem kértem bocsánatot, amiért ijesztőnek neveztem, amikor először találkoztunk – mondja Vanessa.

– Bizonyára nem tettem jó benyomást – feleli Nicolaus mosolyogva.

Kinyílik a liftajtó, s ők kilépnek a lépcsőházba.

– A legegyszerűbb, ha itt megvár – mondja Vanessa. – És akkor nem kell eljátszania Linnéa nagybátyját, csak ezért gondolom.

Nicolaus zavarba jön. Vanessa rögtön rájön, hogy a férfinak legalább olyan kevéssé van kedve, újra átélni, amint a mama megpróbálja felcsípni őt, mint neki.

– Csöngessen be, ha van valami – mondja Vanessa, és kinyitja az ajtót.

Bemegy a lakásba, becsukja maga mögött az ajtót, meggyújtja a lámpát, lerúgja magáról a cipőit, de a dzsekijét magán hagyja. Fejben listát készít azokról a holmikról, amiket magával akar vinni Minoohoz.

A konyhában világos van, és erős ételszag. A mama egy régi rockballadát hallgat kint a nappaliban.

– Nyertünk! – kiáltja Vanessa, és elindul a zene irányában. – Börtönbüntetést kaptak!

Belép az elsötétített szobába, körülnéz. A hifiből gyenge zöldes fény világít. A mama a kanapén alszik ülve. Frasse a lába előtt a padlón. Az ételszag idebent még erősebb.

Frasse.

Meglepő ez a mozdulatlanság.

És nyitva van mindkét szeme.

Kilóg a nyelve a szájából.

Belőle jön a szag.

Nem étel szaga. Hanem égett húsé.

Vanessa megkövülten áll.

– Mama – suttogja. – Mama…

– Nyugi – szólal meg egy hang.

Vanessa a szeme sarkából látja, hogy a két ablak között valami megmozdul a sötétben. Feketébe öltözött alak lép elő az előszobából beeső fénybe. Hátratolja dzsekije nagy kapucniját. Fehér púderes arcát kék haj keretezi.

– A mamád él – mondja Olivia. – Most még.

Előretartja mindkét kezét, a tenyereit felfelé fordítja, és kék villámokat táncoltat az ujjai között. Arca olyan a kék fényben, mint egy kísérteté.

Vanessa rémületében úgy érzi, mintha a bőre ment volna össze, s most túlságosan feszülne.

– Részvétem a kutya miatt – mondja Olivia. – Jobban szeretem az állatokat, mint az embereket. De meg akart harapni.

Villámot küld a hifiberendezés felé, ami recseg egyet, aztán elhallgat.

– El tudod képzelni, milyen fárasztó volt itt állni, és rád várni, miközben az anyád hülye zenéje szólt?

Vanessa a mamára néz. A szeme csukva van, a szája félig kinyílt. De lélegzik.

– Alszik, mondhatni – folytatja Olivia. – Nagyon kedves embernek tűnik. És elég hülyének. Simán beengedett, amikor azt mondtam, hogy a barátod vagyok. Ha nyugton maradsz, fel fog ébredni.

– Úgy érted, ha nyugton maradok addig, amíg meg nem ölsz.

Olivia elmosolyodik. Vanessa meglátja az új fogakat a régi foghíjak helyén. Nem lehet azt mondani, hogy a Tanács nem viselte gondját a foglyának.

– Először beszélgessünk egy kicsit – feleli Olivia. – Iszonyú durva belegondolni, milyen régen beszélgettem egyáltalán bárkivel. A démonokat leszámítva. És ők aztán nem valami szórakoztató népség. Most például kurvára idegesíti őket, hogy nem öllek meg kapásból.

Felnevet.

Vanessát óriási hálát érez, amiért Melvin nincs itt ma este, mivel ma kezdődött el Nicke hete.

– Te vagy V., igaz? – kérdezi Olivia.

– Miről beszélsz?

– V. Linnéa naplójában. Sikerült néhányszor beleolvasnom. Egy V.-ről írt benne, akiért teljesen odavolt. Később sokat gondolkoztam ezen. Hogy biztosan te vagy az. Annyira aggódott érted a tavaszi napéj­egyenlőség napján.

– Nekem erről fogalmam sincs – mondja Vanessa, és igyekszik minden érzelmet eltávolítani a hangjából.

Olivia megint elneveti magát.

– Tök mindegy. Azt biztos, hogy Linnéa szerelmes beléd. Ezért öllek meg téged előbb. Hogy utána elújságolhassam neki.

Fölényesen elmosolyodik. Teátrálisan. Vanessa nem csodálkozna, ha hátravetné a fejét, és gonosz kacajra fakadna. Annyira nevetségesnek tartaná, ha nem tudná róla, hogy milyen veszélyes.

– Olivia – mondja Vanessa. – A démonok becsaptak téged.

– Tudom – feleli Olivia, miközben apró villámok indulnak el fölfelé a csuklója körül. – Becsaptak, aztán meg kirúgtak. Magamra hagytak kiszolgáltatva a Tanácsnak. De aztán újra álmodni kezdtem róluk. Azt akarták, hogy térjek ide vissza. És én úgy döntöttem, hogy megbocsátok nekik.

A villámok fölfelé kúsznak a karján, szikrázik, pattog tőlük a teste.

– Ki nem szarik rá, hogy becsaptak. Hatalmat adnak nekem. És ez a valami. És használni is fogom, hogy segítsek nekik kinyitni az átjárót.

A kék fény lobogva vonja be az arcát. A mágia megtölti a szobát. Az előszoba lámpája pislog egyet.

– Akkor elindítod az apokalipszist – mondja Vanessa. – És azt nem fogod túlélni.

– Hát persze hogy nem. De az egész világot magammal rántom.

Mosolyog. És Vanessa látja, hogy nem tud semmi olyat mondani, ami megállíthatná Oliviát. Időt kell nyernie, amíg kitalálja, mit tehet. Tovább kell beszéltetnie Oliviát. Még szerencse, hogy annyira hiányzik neki a társaság.

– De hát miért jó az neked? – kérdezi Vanessa.

– Mert semmim se maradt. Elias halott. És a Tanács előbb-utóbb újra rám talál. Nem akarok Walter kísérleti patkánya maradni egész életemre.

– Walter? – csodálkozik Vanessa.

A villámok most megint lekúsznak Olivia karján, a kézfeje körül gomolyognak. Erős fényüktől megfájdul Vanessa szeme.

– A Tanács főnöke. Egy ideig azt szerette volna, hogy én legyek a fémboszorkány a körében. Az a hülye.

Vanessa egyetért. Walter tényleg azt hitte, hogy Minoo hajlandó lesz együttműködni Oliviával?

– Nem mintha volna bárki, akivel a Kiválasztottakat helyettesíteni lehet – magyarázza Olivia.

Vanessa Oliviára bámul, szeretné megérteni.

– De akkor te meg a démonok nyugodtan fel is adhatjátok a küzdelmet – mondja. – Közülünk már hárman meghaltak.

Ebben a pillanatban semmi teatralitás nincs Olivia mosolyában. Ez a mosoly teljesen őszinte.

– Szóval nem tudsz róla – feleli Vanessának.

A villámok szikrát szórnak a kézfejei körül. Egyre erősebbek. Egyre intenzívebbek. A konyhában kialszanak a lámpák.

– Hát nem is fogod megtudni soha – teszi hozzá, és Vanessát elvakítja a felé csapó villám.

* * *

Vanessa sikolya Linnéa fejébe hasít, halálos bénító rémülettel tölti el. Majd elhal a sikítás. A kellős közepén szakad félbe. A hóesésen keresztül látja, ahogy minden fény kialszik Vanessa házának összes ablakában. Aztán meglátja a kék fényt Vanessáék nappali szobájának ablakában.

És rögtön tudja. Eldobja a cigarettát.

– Anna-Karin! – ordítja be az autóba. – Olivia!

Rohanni kezd a ház felé. Nevetséges elegáns cipellője megcsúszik az aszfaltra hullott vékony hórétegen. Bevetődik a lépcsőház szurokfeketeségébe, előveszi a mobilját, meggyújtja a kijelzőt, elvergődik a lépcsőkorlátig, és futni kezd fölfelé, elcsúszik, aztán felkel és lohol tovább.

Vanessa!, kiáltja a fejében. Vanessa, válaszolj!

Olivia itt van!, érkezik a válasz. Légy óvatos!

Vanessa él.

Linnéa feljut az ötödik emeletre. Vér ízét érzi a szájában. Nicolaus a mobiljával világít Vanessa lakásajtaja előtt.

Olivia odabent van, gondolja Linnéa.

Nicolaus döbbenten néz rá. Valamivel lejjebb a lépcsőházban Anna-Karin léptei vernek visszhangot.

Linnéa óvatosan lenyomja a kilincset. Zárva. Hát persze. Vanessáék­nál automatikusan bezáródik az ajtó, miután becsukták.

Anna-Karin, gondolja Linnéa. Siess!

* * *

Vanessa erős égésszagot érez. A fal füstöl, oldalt a feje fölött, ott, ahol a villám becsapott az előbb.

Nem vétette el Olivia. Csak játszadozik vele egy kicsit. Most újabb villámok tekergőznek felfelé a karján.

Csakhogy Olivia nem tudja, hogy a többiek itt vannak.

Vanessa érzi Linnéa energiáját a lakásajtó előtt, és Anna-Karinét is, amint a lépcsőházban jön felfelé.

Minden erejét összeszedi. Mágiája süvöltő viharrá növekszik benne, egy viharrá, melyet alig bír visszatartani.

Csöngess be, gondolja Linnéának.

A csengetés hangja belehasít a lakás csöndjébe. Olivia az előszoba felé fordul, s ekkor Vanessa feléhajítja a viharát.

Olivia hátravetődik, farokcsontját keményen beüti az ablakpárkányba, aztán a padlóra zuhan. Mögötte betöri az ablakot a szél. Üvegszilánkok, virágcserepek repülnek ki kavarogva a sötétbe.

Vanessa a mamához rohan, felbotlik Frasséban. Rá ebben a pillanatban nem gondolhat. Egyáltalán nem gondolkozhat. Belecsusszan a láthatatlanságba, s előrehajol. A nyakába veszi a mama egyik ernyedt karját, bevonja a láthatatlanságba, felhúzza a kanapéról.

– Nessa? – motyogja a mama.

Vanessa lepisszegi, bár Olivia elvileg nem hallhatja őket.

Egy villám telibe találja a kanapét, fekete, füstölgő krátert hagyva a kárpitban.

Olivia felkelt. Az ablakban áll, örvénylő hópelyhek szállnak be a szobába.

– Hol vagytok? – üvölti.

Egy villámot küld az előszobába nyíló ajtó felé. Vanessa belátja, hogy esélye sincs a mamát azon az úton kimenekíteni.

Valaki keményen megdöngeti a lakásajtót. Vanessa érzi Anna-Karin mágiáját.

– Mondd meg annak a hülye dagadéknak, hogy álljon már le, és ne küldözgessen egyfolytában parancsokat a fejembe! – ordítja Olivia.

Anna-Karinnak ellenáll, gondolja Vanessa, és a mamát most saját szobája nyitott ajtaja felé kezdi vonszolni. Nem jöhettek be!

Micsoda baromság, még szép, hogy bejövünk!, feleli Linnéa.

Villám süvít el Vanessa feje fölött, egy bekeretezett gyerekkori fényképét találja el a falon. A kép nagy csörömpöléssel esik le a falról. Vanessa áthúzza a mamát a szobája küszöbén. A mama időközben ismét elájult, ernyedt teste pedig oly nehéz, hogy Vanessának elképzelése sincs, hogyan fogja bírni. Megfogja mindkét karját, úgy vonszolja át a padlón, s csak fohászkodni tud, hogy ne okozzon neki sérüléseket, miközben betuszkolja az ágy alá. Amint Vanessa elengedi, a mama újból láthatóvá válik, de legalább el van rejtve szem elől.

– Gyere elő! – kiabálja Vanessa odakint a nappaliban. Vanessa hallja az elektromosság sercegő, pattogó hangját, látja a szobát bevilágító villámokat.

A lakásajtó felől újabb dörrenés hallatszik, és még egy. A többiek hamarosan bejutnak. Vanessa nem kockáztathatja, hogy Olivia kárt tegyen bennük.

Visszafut a nappaliba. A láthatatlanság hangtalanná teszi a lépteit. Olivia elindult már az előszoba felé. Kezei körül világító kígyókként tekeregnek a villámok.

Vanessa ökle telibe találja Olivia arcát. Valami boldogítóan megreccsen, a következő pillanatban éles fájdalom nyilall a kezébe, olyan erősen, hogy elmúlik a láthatatlansága. Olivia orrából ömlik a vér, lefolyik őrjöngéstől vicsorgó fogára. Groteszk látvány.

Olivia keze pattogni és sercegni kezd, de Vanessa ráveti magát, mielőtt újabb villámokat kezdene szórni, s keményen nekilöki a két ablak közötti falnak.

Olivia vadul hadonászik maga körül, Vanessa azonban elkapja mindkét csuklóját, a falnak szorítja, a saját fájdalmával nem törődik.

Olivia elüvölti magát. Aztán nekiesik Vanessának.

Vanessa éles fájdalmat érez, aztán elsötétül minden a szeme előtt. Hallja, hogy Linnéa a nevét kiáltja, de nem tudja eldönteni, hogy bent van-e már a lakásban, vagy csak a fejében kiáltott. Valami nedvesség folyik a bal szemébe, homályossá teszi a látását. Vér.

Olivia vállon ragadja Vanessát, a tátongó ablaknyílás felé lendíti. Vanessa érzi hátul a derekán az ablakpárkány nyomását. Megpróbál ellenszegülni, kiengedi az erejét, de túlságosan szédül, és a mágia túl erős. Bömbölve kap bele mindkettőjükbe a szél, a ruhájukat, hajukat tépi. Vanessa arcán csurog alá a vér. Kísérletet tesz rá, hogy ellökje magától Oliviát, de Olivia nem enged a szorításból. Ujjai Vanessa felkarjába fúródnak, s Vanessát az ablak felé tolja.

És Vanessa hirtelen rájön, hogy mindjárt zuhanni fog.

Lábfejei elválnak a padlótól.

A szél mindkettőjüket kirántja a jéghideg éjszakába, a hópelyhek közé.

* * *

Linnéa még éppen látja, ahogy az üvöltő szél kihajítja őket az ablakon.

Egy másodpercre csönd támad.

Aztán egy súlyos hang hallatszik. Messze odalentről. Az előszobában és a konyhában újra felgyulladnak a lámpák.

Hópelyhek örvénylenek be az ablaknyíláson, lehullnak a parkettára Vanessáék nappalijában, s azonnal elolvadnak.

Aztán Linnéa egyszer csak meglátja Vanessa szőke haját, vérborította arcát, amint lebegve megérkezik.