65

Minoo áthalad a boltíves kapun, a MOCSÁRBÁNYA felirat alatt, elmegy a régi jegypénztár bedeszkázott ablaka előtt.

Valaki ott áll a táncporond mellett.

Nicolaus.

Megfordul, Minoora néz. Ettől hirtelen oly elevenen támad fel a lányban a vérvörös hold éjjelének emléke, hogy meg kell állnia. Két év telt el azóta. Nicolaus életének sok száz évéhez képest két év semmi. Neki viszont olyan, mint egy egész élet.

– Jó napot – köszönti Nicolaus.

– Jó napot – fogadja Minoo.

Együtt mennek fel a porond lépcsőin. A Róka összegömbölyödve fekszik a padlón. Anna-Karin hamarosan megérkezik.

Minoo leül a porondra. Nicolaus a korláthoz lép, elnéz a park felé. Feltámad a szél, a kavicsos földről örvénylő porfelhő emelkedik a magasba.

– Mire gondol? – kérdezi Minoo.

– Megpróbálok visszaemlékezni… De minden annyira másképp néz ki, amióta… Nem tudom, hogy hol…

Elhallgat. Minoo felé fordul. A szemei csillognak. Minoo rájön.

– Azon gondolkodik, hogy hol temette el Matildát – mondja.

Nicolaus némán bólint.

– Én segíthetek az emlékek felidézésében – ajánlja fel Minoo.

– Köszönöm – feleli alig hallható hangon Nicolaus. – Majd máskor.

Minoo most a Rókára pillant, aki borostyánszín szemét rájuk szegezve figyeli őket. Vajon Anna-Karin is látja őket ebben a pillanatban, és hallja is őket a Róka fülén keresztül?

– Gondolkoztam az álmon, amelyikben Matildával találkoztak – szólal meg újra Nicolaus. – Azon, hogy Matilda akkor azt mondta, a védelmezők vették rá, hogy lemondjon a képességeiről.

Minoo a férfira néz. Aztán rájön, hogy Nicolaus tegnap hallotta először, miért adta fel Matilda a varázserejét. Több száz év elteltével végre megtudhatta.

– Maga szerint tudhatták a védelmezők, hogy mi fog történni? – kérdezi Nicolaus. – Látták előre, micsoda árat kell Matildának fizetnie ezért, miután a Tanács megtudta, hogy mit tett?

– Nem hiszem, hogy látták – feleli Minoo. – Matilda hangjából az hallatszott ki, hogy nem tudtak erről.

Nicolaus szórakozottan bólint.

– Ha viszont tudták a védelmezők… – mondja aztán. – A világ sorsa forgott kockán. A világé a lányom életével szemben. A világé Eliaséval szemben. Rebeckáéval. Idáéval.

Susog a szél a Mocsárbányát körülvevő fák közt.

– Mindennap halnak meg emberek. Minden pillanatban – folytatja Nicolaus csendesen. – Ebben a pillanatban örökre álomra hajtja valaki a fejét. Ebben a következőben elvérzik valaki szülés közben. Most pedig fegyvergolyó talál el valaki mást. Életek alszanak ki egyfolytában. Ha e között a két dolog között kell választanod, hogy feláldozz-e egy embert, vagy hogy sorsára hagyd-e a világot…

Elhallgat. Kezét a korláton pihenteti.

– Tudom, hogy maga felvilágosultan, ésszel próbálja megítélni ezt a helyzetet – mondja Nicolaus. – De Minoo… a védelmezők maguk mondják, hogy nem mindentudók, és nem látnak mindent. Ebből pedig az következik, hogy emberi életekkel játszanak. Egy élet annyira kevés. És mégis a minden.

Amit Nicolaus mond, az Minoot megrémíti, és ugyanakkor feldühíti.

– Mit akar mondani ezzel? – fakad ki végül. – Hogy nem egyszerű? Hogy a védelmezőket nem csupa jóság és megbízhatóság jellemzi? Ezt én is tudom. De az ember végül eljut addig a pontig, ahol abbahagyja a vacillálást, és elhatározza, miben hisz.

Nicolaus elgondolkodva néz a lányra.

– Lehetséges – mondja aztán. – Bizonyos dolgoknak azonban nehéznek kell lenniük. Muszáj, hogy nehéznek érezzük őket. Amikor döntéseinkből kizárjuk a kétségeinket és az érzelmeinket, és ezt azzal magyarázzuk, hogy racionálisan akarunk cselekedni… nos, olyankor hozzuk meg a legveszélyesebb elhatározásainkat is.

– Maga szerint ennek ellentéte tehát nem létezik? – kérdezi Minoo. – Az, hogy veszélyes, ha hagyjuk, hogy az érzelmeink vezessenek minket?

– Dehogynem – feleli Nicolaus, és a park bejárata felé pillant. Linnéa közeledik. – Egyetértek ezzel.

Linnéa súlyos bakancsában feltrappol a porondra. Motyogva fogadja Nicolaus köszönését, nekitámaszkodik a korlátnak, és rágyújt.

Minoo azonnal beméri Linnéa kedélyállapotát. Boldoggá tenné, ha nem kellene pont most beszámolnia neki Oliviáról. De Olivia Linnéa barátja volt. Épp ezért valószínű, hogy Linnéát támadja meg először.

– El kell mondanom valamit – szólal meg Minoo, majd nekiveselkedik. – Olivia végig a Tanács foglya volt. Most viszont megszökött.

Várja, hogy Linnéa mondjon valamit. De a másik lány hallgat.

– Feltevésem szerint már útban van felénk – jegyzi meg Nicolaus.

– Szerintem is – mondja Minoo.

A Róka a porond széléhez szökell, aztán vakkant egyet. Minoo látja, amint Anna-Karin belép a kapun. Sötét koszfoltok éktelenkednek a farmernadrágján.

– Elnézést a késésért – mondja lélekszakadva, amikor felér a táncparkettre. – Tovább tartott az út, mint gondoltam. De a Róka által hallottam az Oliviáról szóló híreket.

Minoo ismét Linnéához fordul. Akin most sem látszik semmi. Útjára ereszt egy füstfelhőt.

– Linnéa? – szólítja meg Minoo.

– Nincs erőm erről dumálni – előzi meg Linnéa.

Minoo összenéz Anna-Karinnal, aki mellette foglal helyet a padlón. Abban reménykedik, hogy Vanessa hamarosan itt lesz, és akkor mindent megbeszélhetnek, azután pedig végre hazamehet.

* * *

Linnéa már a negyedik cigarettájánál tart, pedig rosszul van, és pénze sincs, hogy újabb csomaggal vegyen magának. Kerüli Nicolaus tekintetét, aki éppen leül Anna-Karin mellé a porond szélén. Még jobban kerüli Minoo és Anna-Karin tekintetét, akik a mobiljukkal szöszmötölnek. Egyedül a Róka tűnik lazának, csukott szemmel fekszik Anna-Karin lábánál.

Linnéa beleszív a cigarettába. Várja, hogy mikor érik be igazából az apjával kapcsolatos mai élmény. Hogy mikor taglózza már le, mintha egy pöröllyel sújtanának a tarkójára.

Semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy Vanessa végre felbukkanjon a kavicsos úton, és a mosolyáról leolvashassa, hogy minden rendben van megint, minden megoldódott. Hogy Vanessa el is felejtette már, és rég megbocsátotta azokat a megbocsáthatatlan dolgokat, amiket Linnéa tegnap mondott neki.

De tudja, hogy nem így lesz.

A kérdés csak az, mennyire lesz borzasztó.

Már látja maga előtt, ahogy megnyílik a pokol. Ráadásul most már Olivia is elindult, visszatér Engelsforsba, hogy megölje mindnyájukat, és elragadja a lelküket és az erejüket.

Linnéa érzi, hogy közeledik feléjük Vanessa energiája. Kihúzza magát, a bejárat felé fordul. Teljesen elhűl a látványtól.

Vanessa érkezik, és nincs egyedül. Hogy Gustaf és Rickard is vele van, az talán nem olyan elképesztő, de…

– Miért jön vele Evelina? – kérdezi Minoo.

Linnéa szíve hangosan kalapál. Tudni szeretné, mit jelent ez az egész. És most azonnal.

– Még mindig nem fogtam fel – hallja meg a kavicson lépkedő Evelina hangját. – Hogy lehetséges az, hogy az egész város elfelejtette, hogy ez a hely létezik?

– Sziasztok! – kiált Vanessa a táncporond felé. – Lehet, hogy telefonálnom kellett volna, és előre figyelmeztetni mindenkit, de kénytelen voltam Evelinának mindent elmondani idefelé jövet. Ő is boszorkány.

Könnyed hangon vezeti elő a történetet. Linnéa pedig tökéletesen megérti. Biztosan jólesett Vanessának, hogy ezt elmesélheti. Talán a tegnapi történet már nem is olyan érdekes, talán már nem is haragszik rá.

Vanessa a szemébe néz.

És ekkor Linnéának azonnal eloszlik minden kétsége. Vanessa nyilvánvalóan semmit nem felejtett el.

* * *

Minoo a négy újonnan érkezett embert nézi, amint fellépnek a táncporondra. Annyira valószerűtlennek tűnik ezen a helyen látni Gustafot, hogy alig bírja felfogni, amit az imént Vanessa mondott.

Vanessa Evelinával együtt megáll a parkett közepén. Gustaf és Rickard leülnek Minoo mellé.

– Szia – köszön neki Gustaf. A térdeik egymáshoz érnek egy pillanatra.

Ez a pici érintés is elég ahhoz, hogy Minoo egész testében elgyengüljön, pontosan úgy, ahogy a mai nap folyamán már egyszer megtörtént, amikor Viktorra nézett. A különbség az, hogy amit most érez, azok a saját érzései.

– Szia – viszonozza a fiú köszönését.

– Hogy fedezték fel? – kérdezi Nicolaus Vanessát. – Mármint azt, hogy Evelina boszorkány?

– A tűz elem elszabadult a tornateremben – magyarázza Vanessa. – Az első jel. Ekkor Evelina ereje egyszer csak bekapcsolt. Telekinézis.

Mint Rebeckánál, gondolja Minoo.

Nemsokára két éve annak, hogy Rebecka itt ült, és arról beszélt Minoonak, mennyire szeretné, ha elmesélhetné Gustafnak az igazat.

Gustaf azóta tudja már.

És most ő is itt ül.

Ez az, amire Rebecka mindig vágyott, s most Minoo élheti át. Mekkora igazságtalanság. És közben milyen boldogságot jelent, hogy Gustaf itt van.

– De hát… a napfogyatkozás még csak tegnap volt – jegyzi meg Anna-Karin. – Hogy lehetséges, hogy az első jel máris megmutatkozik?

– Ha az apokalipszis ilyen tempót diktál, öt nap múlva eljön az idő, hogy becsukjuk az átjárót – mondja Vanessa.

– Annál azért hosszabb időbe telik – csillapítja le a kedélyeket Minoo.

Mindenki felé fordul.

– És ezt honnan tudod? – kérdezi Linnéa. – Walter mondta?

Minoo elhatározza, hogy nem lesz haragos. Nem akar ilyesmivel Linnéa kedvébe járni. Különösen nem Gustaf, Rickard és Evelina jelenlétében.

– Nem – feleli. – Csak azt hiszem.

Nem tudná megmagyarázni, miért annyira biztos ebben. Ugyanolyan érzés ez, mint amikor a temetőben állt, és tudta, hogy Elias és Rebecka ott van, ahol lenniük kell.

– Bocsi, de muszáj valamit megkérdeznem – szólal meg Evelina, és Nicolausra mutat. – Maga nem az iskolagondnokunk volt régen? Ez pedig biztos nem kutya, igaz? Egy róka?

– Igen, iskolagondnok volt, és igen, ez egy róka, és igen, még egy csomó mindent el kell mesélnem – zárja rövidre a dolgot Vanessa.

– Nem is baj, ha nem egyszerre tudok meg mindent – nyugtázza Evelina. – Az agyam már így is olvadásnak indult.

A többiekre néz.

– Nem nagyon vágom, mi van ezzel az apokalipszissel. De hát boszorkányok vagyunk… Ilyen szuperhősök, vagy mi. Hát nem überkirály? Tutira egy csomó eszeveszettül beteg dolgot csinálhattatok már eddig is!

Minoo furcsán kiszolgáltatottnak érzi magát hirtelen. Mint akit rajtakaptak. A többiek is éreznek ilyesmit? Evelinának igaza van. Csakhogy ebben a csoportban eddig sosem beszéltek úgy a mágiáról, mintha valami örömteli dolog lenne. Kezdettől fogva annyira összekapcsolódott a világ pusztulásával és más rájuk leselkedő veszélyekkel. Ez még határozottabban felidézi benne, amit Walter mondott neki ma az udvarházban.

– Mint például az előbb – folytatja Evelina. – Vanessa kajakra lebegni kezdett a föld felett!

– Aha – húzza alá Evelina állítását Vanessa. – Tök tuti volt!

– És ahhoz mit szólsz, hogy Olivia megszökött, és elindult felénk. Az is tök tuti? – kérdezi Linnéa.

Néma csend lesz. Vanessa Linnéát figyeli, aki tovább füstöl, és senkire rá se néz.

– Hogyhogy megszökött? – kérdezi végül Rickard.

– A Tanács a székhelyén tartotta fogva – felel neki Minoo. – Ma tudtam meg a hírt.

– Úgyhogy most útra kelt, hogy bezabálja néhány természetes boszorkány lelkét. Engelsfors olyan neki, mint egy svédasztal – mondja Linnéa. – És te vagy rajta a főétel, Minoo.

Egyáltalán nem fáj annyira, mint tegnap fájt volna. Minoo szinte örömöt érez Linnéa viselkedése miatt. Csak lejáratja magát a többiek előtt.

– Na, azért nyugi – csitítja Linnéát Gustaf.

– Igaz – mondja Vanessa.

– Nyugodt vagyok – feleli Linnéa, leejti a padlóra a csikket, lassú mozdulattal elnyomja a cipője talpával. – Mellesleg. Evelina biztosan természetes boszorkány, mivel a képességei csak így berobbantak. És úgy tűnik, a tűz az eleme.

Az a kemény kis mosoly jelenik meg ismét Linnéa ajkain. Minoo pontosan tudja, mit akar. Linnéa szeretné, ha lenne egy tűzboszorkány, aki elfoglalhatná Rebecka helyét a Körben. De azt nem tudja, hogy Minoo egy pillanat alatt kideríthetné, hogy mi a helyzet Evelinával.

Minoo a vaskos padlódeszkákat nézi. Érzi, hogy gyermetegen viselkedik. De nem akarja. Ezzel sem szeretne Linnéának kedvezni.

– Minoo – szólal meg Nicolaus.

Minoo felnéz. A férfi pillantása teli van reménykedéssel.

– Maga látta Clara mágiáját, amikor meggyógyította – mondja a férfi. – Nem lehet, hogy Evelinát is meg tudná vizsgálni?

Minoo az ajkába harap. Hát persze hogy Nicolaus erre is rájött. És megtagadni tőlük túl önző dolog lenne. Evelinának tudnia kell.

– Megpróbálhatom – morogja az orra alatt.

– És az milyen? – kérdezi Evelina. – Fájdalmas vagy valami?

– Nem – mondja Minoo, és már engedi is elő a fekete füstöt.

Egy pillanat műve az egész. A fény elhalványul, és máris látja a többiek varázserejét.

Szinte elvakítja a Kiválasztottak erős ragyogása. Linnéa sötétkékje, Vanessa világoskékje és Anna-Karin zöldje. Az övékéhez képest Walter aurája gyenge. De talán azon múlik ez, hogy itt a népparkban még inkább elemükben vannak. Ez az ő különleges helyük.

Aztán Nicolausra néz. Azt már eddig is tudta róla, hogy természetes faboszorkány, most azonban egyértelműen látszik mindez az őt körülvevő aranybarna fényben. Olykor erősen világít, de aztán pislog egyet, és teljesen eltűnik, hogy aztán újból megjelenjen. A mágia az életerővel áll kapcsolatban. Minoo még jól emlékszik arra, amit Nicolaus múlt ősszel mondott. Az embert nem olyan hosszú életre teremtették, mint amilyen hosszú az övé.

Valami fehér, életlen kontúrú dolog cikázik el Nicolaus mögött, de Minoo nem törődik vele. Evelinára pillant, akit valóban pulzáló vörös ragyogás vesz körül. Hatalmas lehetőség rejtőzik benne, de hosszú időre van még szüksége ahhoz, hogy kifejlessze a képességeit, és utolérje Nejlát.

– Evelina tűzboszorkány – szólal meg Minoo, mintha messzi távolból beszélne.

Látja ugyan Linnéa győzedelmes arcát, de teljesen hidegen hagyja, amikor a fekete füstben tartózkodik. Nem érdekes, hogy Linnéa most már tudja. Evelina akkor sem helyettesítheti Rebeckát. Minoo biztos ebben.

Elfordul, s most Gustafra néz. Kissé meglepi az erős ezüstszínű fény, amely körülveszi a fiút. De aztán hamar rájön, hogy tévedett. Gustaf mellett a másik oldalon Rickard ül, az ő auráját látta meg Minoo.

– Rickard is természetes boszorkány – mondja. – Fém.

Látja Rickard álmélkodó arcát. Azután Gustafot vizsgálja meg közelebbről, és észreveszi, hogy a fiú egy kicsit elhúzódik tőle. Minoonak megfordul a fejében, hogy vajon mennyire lehet furcsa kívülről, amikor benne van a fekete füstben.

A fiú aurája szinte láthatatlan. Sötétkék gyér fény világít körülötte. Kemény munkával a legjobb esetben is csak egy középszerű iskolázott boszorkány válhatna Gustafból.

– Gustaf eleme a víz – mondja aztán. – Nem nagyon található benne erő.

Gustaf arcán megbántottság látszik. Minoo nem törődik vele. Addig legalábbis nem, míg vissza nem vonja a fekete füstöt, s újra élesen nem világít a fény.

– Ne haragudj – fordul ekkor Gustafhoz. – Csak azt akartam… a többiek természetes boszorkányok. Te nem vagy az.

Gustaf nem szól semmit. Senki nem szól semmit. De mindenki őt bámulja.

– Mi az? – kérdi Minoo a többiektől.

– Valahogy nem voltál önmagad – mondja Anna-Karin.

– Szörnyen rémisztő voltál! – szakad ki Evelinából, aki ezután rögtön beseperhet Vanessától egy bosszús pillantást. – Bocsi, de hát totál az volt!

– Úgy néztél ki, mint aki hangyákat tanulmányoz valami tudományos kutatás részeként – magyarázza Linnéa. – Ez eléggé egybevág azzal, ahogy a védelmezők tekintenek ránk.

Minoo Linnéára néz. Annyira szánalmas. Nem ért egy kukkot sem az egészből.

– Talán beszélhetnénk arról, hogy ezek szerint Rickard is természetes boszorkány? – javasolja Vanessa.

– Köszi – mondja Rickard. – Igen, örülnék, ha beszélhetnénk erről egy kicsit. Így van.

Úgy fest, mint akinek az előző pillanatban feje tetejére állt az élete, gondolja Minoo. És ez igaz is. Ismét ez történt Rickarddal.

– Hallottam, mi történt magával – szólal meg Nicolaus, és Rickardhoz fordul. – Sokat gondolkoztam ezen. Eleve rendkívüli dolog, hogy túlélte mindazt, aminek Olivia kitette magát. Az pedig, hogy mindezek után visszatért az emlékezőképessége, miközben senki más nem emlékszik rá, mi történt vele Olivia befolyása alatt… Ez egyértelműen arra utal, hogy maga természetes boszorkány.

Rickard mélyet sóhajt, leveszi a szemüvegét, rálehel a lencsékre, megtörli mindkettőt a pólója szélével.

– Nem tudom, mit mondjak – feleli. – Még csak most jutottam el odáig, hogy elkezdtem valamennyire feldolgozni az eddigi meglepetéseket.

– Majd segítünk egymásnak – biztatja Evelina.

– Sok megbeszélnivalónk van – mondja aztán Nicolaus. – De ne feledkezzünk meg arról, amiért idejöttünk. Anna-Karin. Mire bukkant?

* * *

Anna-Karin lehajol, megvakarja a Róka füle tövét. Igyekszik összeszedni a gondolatait. Nem akar összefüggéstelenül rájuk zúdítani mindent.

Amikor a Rókával megtalálták a barlangot, egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy fontos dolog történt. De hogyan fogja nekik megmagyarázni, miért?

Mesélni kezd.

Evelina izgatottan föl-le ugrál a porondon, aztán az undorát demonstrálandó öklendező kis hangokat hallat, amikor Anna-Karin a bogarakhoz ér.

– Pfu, basszus, de gusztustalan! – mondja. – Basszus, de undorító! Anyám, hogy te milyen bátor vagy!

Ettől aztán Anna-Karin egy kissé elszégyelli magát, amint azokra a gonoszkodó, irigy hozzászólásokra gondol, amelyeket alig néhány évvel ezelőtt névtelenül írogatott be Evelina blogjára.

– Hogy mehettél be oda egyedül? – kérdezi Minoo. – Gondold csak meg, mi lett volna, ha történik valami. Sosem találtunk volna meg.

– Úgy van – csatlakozik Minoohoz Nicolaus. – Vakmerőség volt.

– Nem igaz – ellenkezik Anna-Karin. – Nem tehettem mást. És ezt is ott találtam. Annyira ismerős.

Átadja Nicolausnak, aki megnézi, és ingatni kezdi a fejét, majd továbbadja Vanessának és Evelinának.

– Én is ismerem – mondja Vanessa, miközben alaposan megvizsgálja a képet.

– Én is! – vágja rá Evelina.

Anna-Karin idefelé jövet többször is megnézte a képet. Olyan frusztráló, hogy nem ugrik be, ki ez a férfi.

Linnéa szinte kitépi Evelina kezéből a fotót. Megnézi, aztán vállat ránt. Odaadja Rickardnak és Gustafnak, akik Minooval együtt hajolnak fölé.

– De hát… – szólal meg Gustaf. – Ez Leffe! Leffe, akié a Leffe bódéja!

Anna-Karin áthajol Minoo válla felett, és ismét szemügyre veszi a képet. Megpróbálja elképzelni a képen látható férfit körülbelül harminc évvel idősebben, kopaszon és bajusz nélkül.

– Igen – mondja aztán. – Ő az.

– Helyben vagyunk – mondja Vanessa. – Akkor azt mondjátok meg, miért hever Leffe fotója egy barlangban?

Anna-Karin kihúzza magát.

Ragnhildnak hívták. Az édesanyja volt annak a Leffének, akié a Leffe bódéja.

– Mivel a mamája biztosan a tárcájában tartotta a fényképét – feleli Anna-Karin.

És mesélni kezd a nagymama barátnőjéről, aki egy sítúra alkalmával eltűnt az erdőben. És e pillanatban eszébe jutnak a barlangban látott régi síbotok is.

– Mi van, ha azok a cuccok mind eltűnt emberektől származnak? – teszi még hozzá.

– Gondoltatok már rá, hogy mennyien tűnnek el Engelsforsban? – kérdezi Rickard.

– Nem nehéz nem észrevenni – feleli Linnéa.

– Nem, de én komolyan kérdeztem, hogy belegondoltatok-e már – ismétli el Rickard. – Én még nem. De amikor elkezdtek visszajönni az emlékeim… Kutattam egy kicsit a neten. Tudtátok, hogy vannak olyan fórumok, amelyeken az emberek kifejezetten Engelsforssal foglalkoznak? Na, jó, ufókról is tárgyalnak, de az egyik topicban találtam egy hosszú listát mindazokról, akiknek az 1900-as évek eleje óta nyoma veszett ezekben az erdőségekben. Amikor megláttam…

Elhallgat, aztán nagyot nyel.

– Rohadtul megijedtem. Olyan hosszú volt az a lista. És igazából még sosem reagáltam rá, hogy emberek csak úgy eltűnnek. De azt hiszem, senki nem reagál rá. Az újságok megírják, aztán az emberek beszélnek róla egy darabig, de később megfeledkeznek róla… – Itt Rickard megint szünetet tart. – Majdnem ugyanúgy, mint a tavaszi napéjegyenlőségnél tették.

Anna-Karin egész testében megborzong. Rickardnak teljesen igaza van.

– Az én időmben is eltűntek az emberek – mondja Nicolaus.

– És? Szerinted valami… természetfeletti erő tünteti el őket? – kérdezi Evelina Anna-Karintól.

– Nem tudom – feleli a másik. – De azt tudom, hogy ez a barlang fontos. Elég régóta kajtatunk valami után a Rókával az erdőben. És most megtaláltuk.

A többiekre néz.

– Ki kell nyomoznunk, mi van a barlangban – mondja aztán.

– Megcsináljuk – mondja Linnéa, és eggyel előrébb lép. – És most már van egy természetes tűzboszorkányunk meg egy természetes fémboszorkányunk. Megvan a teljes kör.

Anna-Karin érzi, ahogy összeszorul a gyomra. Semmi „teljesség” nem érhető tetten ebben a körben.

– Meg se kérdezted Rickardtól és Evelinától, hogy részt akarnak-e venni? – kérdezi Minoo.

– Akartok? – passzolja tovább a kérdést Linnéa.

– Persze hogy megteszek mindent, amit csak tudok – feleli Rickard. – De ezt már tudjátok.

– Én kaphatnék még egy kis időt, míg megemésztem ezt az egészet? – érdeklődik Evelina.

– De komolyan. Most akkor muszáj megint átismételnünk? – kérdezi elkeseredett hangon Minoo. – A védelmezők azt mondták, hogy a Kiválasztottak köre, nem fogja tudni bezárni az átjárót, bárhogy is igyekszünk másokat találni a halott tagok helyett. Az egyetlen esélyünk az, ha én benne vagyok a Tanács által létrehozott körben.

– Igen, azt már eddig is felfogtuk, hogy inkább a védelmezőknek és a Tanácsnak hiszel, mint nekünk – szólal meg Linnéa. – Talán le is tehetnéd nekik a hűségesküt, ha már ilyen buzgón együttműködsz velük.

– Baszd meg, hogy te milyen igazságtalan vagy! – mondja Vanessa.

– Minoo elmondhatatlanul nehéz választás elé került – hangsúlyozza Nicolaus.

– Ki nem szarja le, hogy mennyire nehéz! – ordítja Linnéa. – Válasszon már végre! Mi vagy ők!

Mindenkinek torkán akad a szó. Anna-Karin érzi, hogy felzaklatta a Rókát a sok hangos beszéd. Reméli, hogy nem a saját aggodalmaskodása fertőzi meg az állatot, nem az teszi olyan bátortalanná.

Nem szabad félnie. Tiszta fejjel kell gondolkodnia, ha már a többiek­nek ez most nem megy. Linnéa nem kényszerítheti arra Minoot, hogy válasszon. Mert akkor Minoo esetleg nagyon rosszul fog választani. Nem mintha Anna-Karinnak bármi fogalma lenne arról, hogy mi a helyes. De annyit mindenesetre tud, hogy ez nem a megfelelő időpont.

– A doboz – mondja. – Minoo nem hagyhatja ott a Tanács körét, amíg meg nem találta a dobozt. És ki kell derítenie, hogyan kell ezeket a tárgyakat használnunk a kapu becsukásához.

– Így van – helyesel Linnéa. – Szóval Minoo marad, amíg el nem intézi a dobozt, és ki nem deríti mindazt, amire szükségünk van. Mindeközben megvizsgáljuk a barlangot, és továbbfejlesztjük a ké­pes­ségein­ket, hogy készen álljunk, amikor itt az idő. Hiszen van egy kis esélyünk. Hát nem érted, Minoo?

– Te vagy az, aki nem értesz semmit.

Anna-Karin alig ismeri meg Minoo hangját, szinte Minoot is alig ismeri meg. Olyan gyűlölettel néz Linnéára.

– Ha már ilyen magas ívben leszarod, amit a védelmezők láttak a jövőben, akkor hadd meséljem el, mit láttam én, itt és most – mondja Minoo. – Evelinának, Rickardnak és Nicolausnak semmije sincs Nejlához, Sigridhez és Walterhez képest. A Kiválasztottak erősek ugyan, de a Tanács köre, mint egység jóval erősebb. Nem elég, ha valaki természetes boszorkány. Bárki nem teheti meg.

– Nem hát – feleli Linnéa. – Kiválasztottnak kell lennie. A Tanács által. Szuper lehet, hogy végre együtt lóghatsz a többi elitistával. És megállás nélkül hallgathatod, milyen fontos és különleges vagy. Hiszen erről álmodoztál egész életedben.

Linnéa lassan beszél. Mintha azt akarná, hogy minden egyes szóval maximális hatást érjen el. És sikerül is neki. Anna-Karin látja Minoon.

– Linnéa, állj le! – szól rá Vanessa.

– Nem, eszemben sincs leállni! – felesel Linnéa. – Szép módszeresen tönkretesz mindent. Küzdöttünk, mint állat, hogy összehozzuk ezt a csoportot, és annyi mindenen mentünk keresztül együtt. Erre jönnek a védelmezők, és azt mondják, „egy másik körbe kell belépned, Minoo”, ő meg kapásból megteszi, minden további nélkül. Szerinted mit mondott volna erre Rebecka, Minoo? Rebecka, aki mindig azon volt, hogy összetartson minket! Nem fogod fel, hogy azzal, hogy egyáltalán megfordult ez a dolog a fejedben, őt árulod el!?

Minoo mintha elvesztette volna a beszédkészségét. Némán bámul Linnéára.

– Ez azért nagyon aljas volt – szólal meg Gustaf.

Anna-Karin látja, ahogy Linnéa ellentámadásra készül, s ebben a pillanatban rájön, hogy éppenséggel megállíthatja.

CSEND LEGYEN!

Linnéát ez készületlenül éri, esélye sincs, hogy védekezni próbáljon Anna-Karin mágiájával szemben. Ajkai mozognak, de egyetlen hang sem jön ki a száján.

– Hát ez meg mi? – kérdezi Nicolaus.

Linnéa dühösen Anna-Karinra mutat.

– Igen, én voltam – mondja Anna-Karin. – És még egyszer megteszem, ha folytatod. Te magad mondtad, hogy össze kell tartanunk.

Elcsuklik a hangja.

– Nem hagyom, hogy bárki elrontsa. Nem értitek, mennyire fontosak vagytok? Nem csak azért, mert ti vagytok a Kiválasztottak – mondja. – Nem értitek, hogy nekem nincsen senki…

Meglepődik a szemét elárasztó könnyektől.

– Nekem nincsen senkim rajtatok kívül.

Néma csend száll a táncporondra. Anna-Karin csak pulzusa dobolását hallja saját fülében. Nem mer a többiekre nézni.

– Igazad van – szólal meg aztán Vanessa. – Haladjunk lépésről lépésre. Nem szabad elszúrnunk.

Nicolaus megpaskolja Anna-Karin karját.

– Azt hiszem, mára elég lesz ennyi – mondja. – Mindannyian fáradtak vagyunk. És hadd figyelmeztessem magukat, hogy Olivia bármelyik pillanatban felbukkanhat. Ne tartózkodjanak egyedül odakint. Vigyázzanak egymásra.

Miközben ezt mondja, sokatmondó pillantást vet Linnéára és Minoora.