15

Vanessa megnézi magát a Linnéa vécéjében lógó tükörben. A szeme duzzadt, kipirosodott.

A temetés után először hazament. Sírás közben a mamája vigasztalta, ölelgette. Vanessa arra gondolt, hogy Anna-Karinnak nincs többé mamája, akit megölelhetne, s hogy ez a mama valószínűleg életében sem ölelte meg túl gyakran Anna-Karint. Aztán Vanessa arra gondolt, hogy az ő mamája is meg fog halni egyszer, és ettől még jobban elfogta a sírás.

Végül kénytelen volt összeszedni magát, mert Linnéa várt rá. De amint megérkezett hozzá, újra sírva fakadt.

Vanessa kifújja az orrát, aztán visszamegy a nappali szobába. Linnéa a konyhában rámol.

Zene szól a laptopból, ami túlságosan új és drága, elüt ettől a környezettől. Vanessa visszaemlékszik rá, amikor Linnéa megkapta a gépet. Vanessa azért jött ide, hogy végre elmondja, ami a szívét nyomja, de egy szót sem bírt kinyögni, csak állt, és bámulta Linnéát, ahogy felmossa a padlót. Akkor majdnem megcsókolták egymást, s talán meg is teszik, ha Viktor fel nem bukkan a számítógéppel, amit Linnéának szánt, a betöréskor tönkrement helyett.

Vanessa tekintete végigsiklik a szobán. A drapp színű szófát és a tíkfa dohányzóasztalt Linnéa Minoo szüleitől kapta kölcsönbe, a padlásukról. A porcelánpárduc apró darabokból összeragasztott feje úgy néz ki, mint önmaga Frankenstein-verziója. Az ócska virágos tapétát hamarosan újra teljesen eltakarják az új fotók, plakátok és képek, és Linnéának sikerült megjavítania az Éliástól kapott fakeresztet is.

Vanessa gyűlöletet érez, amikor azokra gondol, akik tönkretettek mindent.

– Kérsz valami kaját később? Spagettin kívül mondjuk, nem sok minden van itthon.

Linnéa két gőzölgő teáscsészével a kezében jön be a szobába.

– Jó lesz a spagetti – mondja Vanessa, és leül a kanapéra.

Linnéa a dohányzóasztalra teszi a csészéket, aztán kinyitja az ablakot. Egy kék cinke rebben fel a párkányról. Linnéa cigarettára gyújt. Még mindig a temetésre felvett buggyos ujjú fekete ruha van rajta, de már levette a harisnyanadrágját, mezítláb áll az ablak előtt. Lábfején a körmeit ugyanolyan sötétlilára lakkozta, mint a kezén. Hosszú, fekete haja két copfba van összefogva. Elképesztően gyönyörű. Szinte fáj.

Mi tarthatott ilyen sokáig, amíg rájöttem?, gondolja magában Vanessa.

Bár még sok mindenre nem sikerült rájönnie. A szerelmes filmek szinte mindig egy csókkal zárulnak. És azzal minden baj véget ér, minden kérdésre megérkezik a válasz, pereghet a stáblista. Vanessa és Linnéa ezzel szemben már több százszor csókolóztak, mégis egyre több kérdés merül fel Vanessában.

Mint például az, hogy mit akarhat az egésszel Linnéa. Akar-e egyáltalán valamit.

Vanessa a szájához emeli a teáscsészét, de az annyira forró, hogy megégeti vele magát, úgyhogy inkább visszateszi az asztalra.

Linnéa elnyomja a cigarettát, aztán becsukja az ablakot. Odamegy az asztalhoz, megérinti Vanessa csészéjét, mire a felszálló gőz eltűnik.

– Most próbáld meg – mondja.

A tea tökéletes hőmérsékletűre hűlt. Vanessa belekortyol, miközben Linnéára sandít. Hirtelen bekattan valami. Rájön, hogy egyetlen másodperccel hosszabb ideig sem bírja már elviselni a bizonytalanságot. Választ kell kapnia.

– Ez nem megy – mondja, majd leteszi a csészét.

– Még mindig túl meleg?

– Nem, úgy értem ez az egész – feleli Vanessa. – Ami közöttünk folyik. Beszélnünk kell.

Valami kialszik Linnéa pillantásában.

– Muszáj? – kérdezi.

– Szerinted nem?

– De – feleli halkan Linnéa.

Leroskad a kanapé másik végébe.

– Nem mintha bármi kivetnivaló lenne abban, hogy az ember találkozgat valakivel, szexelnek, és jól érzik magukat együtt – kezdi Vanessa. – De veled nem csak úgy jól érzem magamat. Hanem… Hanem sokkal többet érzek annál.

Linnéa némán bámul rá. Mintha több mérföldre lenne tőle a kanapé másik vége. Vanessa kénytelen-kelletlen folytatja, habár minden egyes szóval, amit a száján kiejt, mintha megnövelné ezt a távolságot.

– Azt mondtad, nem tudod biztosan, mi van közöttünk – mondja. – Én meg nem tudok mit kezdeni ezzel a bizonytalansággal. Vagy együtt vagyunk, vagy nem. Együtt vagyunk?

– Szerinted? – kérdezi Linnéa olyan arccal, ami az égegyadta világon semmit nem árul el.

Vanessa feszültsége egy pillanat alatt elmúlik. Rádöbben, hogy dühös Linnéára.

– Nem tudom! Azelőtt mindenféléről tudtunk beszélgetni. Most viszont… Olyan, mintha kevésbé lennénk közel, mióta lefekszünk egymással. Néha annyira rideg és fura érzés. Vagyis a francokat! Te vagy olyankor rideg és fura. Néha azt sem tudom, szeretsz-e egyáltalán velem lenni, vagy csak egyszerűen nincs jobb választásod. És nem sokat segít a helyzeten, hogy közben azt akarod, hogy titkolózzunk, és hogy senki mással nem beszélhetek erről. Iszonyúan betesz az önbecsülésemnek, és ez így nem oké.

Alig kap levegőt.

– Nem – szólal meg Linnéa. – Nem oké.

– Ha igazából nem akarsz velem lenni, mondd meg! – mondja Vanessa. – Mert akkor most azonnal abbahagyjuk, és csak olyankor találkozunk, amikor muszáj, amikor nem éppen a világ megmentésén buzgólkodunk a többiekkel.

Linnéa a kezét bámulja.

– Rám néznél legalább?! – kérdezi Vanessa.

Linnéa felnéz. A frufruja szinte teljesen eltakarja a szemét.

– Nem bírom felfogni, hogy kérdezhetsz… – szólal meg rekedt hangon. – Kizárt, hogy nem tudod…

Elhallgat, könyörögve néz Vanessára, de a másik kivár. Nem akarja, hogy Linnéa kicsússzon a válaszadás kényszere alól. Hosszú idő telik el. Majd Linnéa kezébe rejti az arcát, ujjait a homlokához nyomja.

– Ebben annyira béna vagyok – motyogja.

– Mi az az „ebben”? – kérdezi Vanessa.

Linnéa mély levegőt vesz, leereszti a kezét. Sír. Nem úgy, mint ahogy Vanessa sírt az előbb, nem szipogva, hangosan zokogva. Könnyei némán csorognak le az arcán.

– Tudod, mi a legijesztőbb? – mondja Linnéa erőtlenül. – Egyik részem tényleg el akar szúrni mindent. Mindig ez van. Amint valami jó történik velem.

– Tehát szerinted ez most valami jó? – kérdi óvatosan Vanessa.

Linnéa nagyot sóhajt.

– Vanessa, azt hiszem, sejtelmed sincs…

Elnémul. Komoly arccal néz Vanessára.

– Szeretlek. Borzalmasan régóta szerelmes vagyok beléd.

A beálló csendben még ott lebegnek kettejük között az elhangzott szavak.

– Mióta? – kérdezi aztán Vanessa.

– Kábé másfél éve.

Másfél év. Az tizennyolc hónap. Vanessa a maga részéről általában egyetlen hónapig sem bírta magába fojtani az érzéseit.

– De hogy a büdös fenébe bírtad ki? – kérdezi Linnéától.

A másik felnevet.

– Dehogy bírtam ki!

– De akkor miért nem mondtál semmit? – faggatja tovább Vanessa.

– Mert csodálatos vagy – feleli Linnéa. – És olyat érdemelsz, aki csodálatos.

Vanessa átkúszik a kanapén Linnéa térfelére.

– Szeretlek – mondja aztán, és elmondhatatlanul jó érzés végre hangosan kimondani. – Azt hiszem, én is borzalmasan régóta. Bárcsak előbb rájöttem volna.

– Kár, hogy annyira bamba vagy – vigyorog rá Linnéa.

– Kár, hogy annyira gyáva vagy – somolyog Vanessa.

Linnéa letörli könnyeit a kézfejével.

– Szeretnék együtt lenni veled – mondja. – De várhatunk még vele, hogy elmondjuk másoknak?

– Na, jó – feleli Vanessa. – Várunk még. Egy kicsit.

Linnéa selymes copfjait babrálja, kisimítja a lány frufruját a homlokából, és mélyen a sötét szemekbe néz.

És aztán már nincs mit megbeszélni.

Linnéa szájának füst- és teaíze van, meg Linnéa-íze. Mintha most csókolnák meg egymást először.

Vanessa megcsókolja Linnéa nyakát, és egyszerre érzi, hogy forróság önti el a saját nyakát is. A kezét becsúsztatja Linnéa ruhája alá, a csípőjét simogatja, miközben érzi a csiklandozó érzést a saját csípőjén, s a térdhajlatáig, a talpáig futó borzongást.

Vanessa felnéz, pillantása összetalálkozik Linnéáéval.

– Azt hiszem, pontosan ugyanazt éreztem, mint te – mondja neki.

– Én meg azt, amit te éreztél – egészíti ki Linnéa. – Plusz azt, amit persze én magam éreztem.

Egymásra bámulnak. Aztán egyszerre elnevetik magukat.

Ennek utána kell majd járni, gondolja magában Linnéa.

Felül, kibújik a ruhájából. Aztán megfogja Vanessa tarkóját, magához húzza, beszippantja az alsó ajkát. Fantasztikus érzés, s azután Vanessa újra átéli a fantasztikusat, amikor Linnéa érzése visszhangzik benne.

Vanessa leveszi a felsőjét, Linnéa kigombolja a melltartóját, megcsókolja a nyaka hajlatát, a mellét.

A fenébe, gondolja Linnéa. Ez már majdnem túl sok.

És Vanessa egyetért. Főleg, amikor Linnéa ujjai simogatás közben becsúsznak a bugyija alá.

Megcsókolják egymást.

Vanessa Linnéa háta mögé viszi a kezét, kikapcsolja a melltartóját, Linnéa kibújik rikító rózsaszínű bugyijából.

Mintha Vanessa minden idegvégződése szikrát hány, mintha egész lénye csillagszóróval lenne teli, amikor megcsókolja Linnéa térdét, és elindul felfelé a combja belső oldalán.

A teste utat mutat neki.