A könyv, amely nevet adott Amerikának
Egyetlen biztos tény van: Amerika, Waldseemüller és Ringmann Cosmographiæ introductio… (1507) című könyvének köszönheti a nevét. A könyvhöz tartozott egy térkép, rajta az összes világrésszel, a rég ismertekkel és az újonnan felfedezettekkel egyaránt, továbbá egy különleges, cikkekből álló, összerakható, nyomtatott glóbusz, amelyet regényünk végén Salaì visszaszerez a kis Torquatótól. Évszázadokon át úgy hitték, hogy a térképből egyetlen példány sem maradt fenn, mígnem a múlt század elején hirtelen előkerült egy példány egy németországi kastélyból. A kilencvenes évek végén a berlini hatóságok váratlanul engedélyezték, hogy a térképet – noha az az elidegeníthetetlen német kulturális örökség részét képezte – eladják a washingtoni Kongresszusi Könyvtárnak. A hír nagy vitát kavart, az üzletet azonban így is megkötötték, s ennek köszönhetően a térkép tulajdonosa, egy magánszemély (ősi nemesi család sarja), nem kevesebb mint 10 millió dollárt kasszírozott be az amerikai intézménytől.
Ugyancsak tagadhatatlan tény, bár a történészek soha nem hangsúlyozzák, hogy Elzász és fővárosa, Strasbourg központi szerepet játszott a kora újkor valamennyi forradalmi változásában: a modern földrajzi ismeretek megszületésében és abban, hogy Amerikát végleg az Újvilágként tartották számon; a humanista kultúra és az általa alkotott írások elterjesztésében; a pamflet és az értekezés műfajának elterjedésében, amely azután a lutheri forradalom gyúanyagává vált; és végül (de időben elsőként) a merkantil kapitalizmus rejtélyes megszületésében. Kiadók, könyvárusok, ideológusok, politikusok, fordítók, prédikátorok, a távoli római pápai udvart megjárt főpapok – a korszakos jelentőségű történelmi fordulatok ezernyi kisebb-nagyobb szereplőjéről mondható el, hogy Strasbourgban születtek, ott csináltak karriert vagy ott telepedtek le. A mindössze 270 ezer lakosú elzászi kisváros – napjainkban az Európai Parlament székhelye – úgy tűnik, máig megőrizte az európai történelemben betöltött fontos szerepét.
Kétségtelen, hogy a Cosmographiæ introductiót a Saint Dié nevű városkában, vagyis a lotaringiai hercegségben nyomtatták ki, s nem a politikailag különálló Elzászban. De ha alaposabban megvizsgáljuk a kérdést[26], láthatjuk, hogy a könyvhöz csatolt, cikkekre osztott földgömb éppen Strasbourgban készült, ami megerősíti, hogy Waldseemüller és Ringmann vállalkozásának (a két szerző egyébként amúgy is kötődött az elzászi ideológushoz, Wimphelinghez) bizonyos értelemben köze volt az elzászi intellektuális és könyves körökhöz.
Waldseemüller könyvének megjelenése után Kolumbusz csillaga egy időre leáldozott, Vespuccié pedig – mint az Újvilág felfedezőjéé – hirtelen felragyogott. Csak a XIX. században ismerte fel a történettudomány, hogy az Újvilág felfedezése nem úgy zajlott, ahogy hiszik, s ekkor jöttek rá, hogy ha megkapargatjuk a hivatalos verziók felszínét, igen kevés megbízható tényt találunk. Sőt, ha alapos vizsgálatnak vetjük alá a történeti forrásokat, azt fogjuk látni, hogy a Vespuccit híressé tevő úti beszámolók közül legalább kettő hamisítvány vagy hazugságokat tartalmaz (Stefan Zweig „hibásnak” tartotta Amerika nevét, Emerson szerint Vespucci „egy tolvaj matróz” volt, aki egy „soha meg nem történt” expedíción vett részt); hogy más, nagy tiszteletnek örvendő felfedezők, mint például Verrazzano és Caboto is joggal gyanúsíthatók azzal, hogy túlzásokba estek, nagyzoltak, füllentettek; hogy Kolumbusz Kristóf fiának az apja tetteiről írt híres könyve csaknem bizonyosan hamisítvány; hogy a felfedezés olyan tanúinak, mint Pietro Martire d’Anghiera (1457-1526) teljes lelki nyugalommal tulajdonítják hamis dokumentumok százait, és így tovább. Másfelől, hogy Salaì szűk világában maradjunk, egyetlen olyan Leonardo da Vinci-kép sem létezik, amelynek ne kérdőjelezték volna meg a szerzőségét.
Ha az Újvilág felfedezőinek cselekedetei a hazugság ködébe burkolóznak, ha titkon mindennek Strasbourg állt a központjában, akkor csakugyan létezik az Igazi Nagy Összeesküvés? Amint már a paranoiától mentes tudósok is megállapították[27], Waldseemüller 1507-ben megjelent térképe pontosan mutatja be Dél-Amerika keleti partvidékének vonalát, noha ezt a részt akkor még nem fedezték fel, sőt, azt sem tudták, hogy nem áll összeköttetésben Ázsiával. Ez a megmagyarázhatatlan tény természetesen végtelen sok spekuláció kiindulópontja lett. Ha csakugyan a Nagy Összeesküvés rejlik mögötte, azt csak akkor kezdhetjük majd megfejteni, ha a szerzők, kiadók és kritikusok többé nem takarják el a horizontot a pápákról, templomosokról meg szabadkőművesekről szóló, giccses álösszeesküvések ködével, vagyis azokkal a történetekkel, melyeket az olvasóközönség mind a mai napig türelmesen hajlandó elfogyasztani.
Bárhogy legyen is, mi történelmi kutatásaink során mindeddig csak olyan Nagy Bábok csoportjaival találkoztunk, akiknek szilárd meggyőződésük, hogy valójában, így együttesen, ők alakítják a Nagy Bábjátékost. Ami jelen könyvünk forrásait illeti, azok felsorolása megtalálható előző regényünkben, a Salaì kételyeiben. Dorothea mondata – „Bármi rendetlenség jobban viszolyogtatna, mint akár valami igazságtalanság” – Goethétől származik[28].
A jóindulatú olvasó bizonyára elnézi nekünk, hogy könyvünkben gátlástalanul felhasználtuk az olasz irodalom egyes szerzőinek és szereplőinek nevét (Renzo és Lucia, Alighiero, Rubè). Egy olyan korban, amikor a ponyvairodalom még szegény Dante Alighieri alakját is homályos ezoterikus történetekbe és más giccses limonádékba illeszti, engedtessék meg a végtelenül tudatlan Salaìnak, hogy a maga módján lerója tiszteletét a magas irodalom nemes művelői előtt. Most pedig nincs más hátra, mint hogy kivárjuk, míg a történelem nagy ingája visszalendül.