Nnna itt is vagyok, bocsássa meg a késlekedést de az a rohadt porkoláb jól megváratott és csak azután jött ide hogy vagy hatvanszor hívtam, és az is ezer évig tartott neki hogy idecsoszogjon a kenyérrel meg a vízzel de hát mit tegyünk Jegyző uram, én bizony azelőtt is épp ilyennek képzeltem a tömlöcöt sőt még rosszabbnak, és biztos vagyok benne hogy amint uraságod elolvassa jelen soraimat meggyőződik rólla hogy én azaz Salaì nem hazudok és sok olyan dolgot beszélek el uraságodnak melyek a mi szeretett Fiorenzánk számára melyet Isten áldjon politikai szempontból igen fontossak és hasznossak, és legfőképpen mindig az igazat mondom.

Egyszóval ott tartottam hogy ama napokban mikor lassanként sikerült végre meggyőznöm a három fickót vagyis Blascót Rubèt meg Ferramontit hogy adják el nekem ama bizonyos könyvet igen elfáradtam mert ez aztán felettébb kemény munka volt. Az eggyik napon elhatároztam hát hogy pihenésképpen sétálok egyet, és mivelhogy amióta Rómában voltam mindig annyit ettem mint egy disznó, mégpedig egy bizonyos okból melyről majd később beszélek uraságodnak, csak egy darab kenyeret vettem melyet megtöltettem szalonnával és bedugtam egy vászonzacskóba, gondolván hogy majd útközben megeszem.

Úgy döntöttem végigjárom a városnak azon helyeit melyeket hét évnek előtte láttam mikor Lionardóval jártam Rómában, úgyhogy elsétáltam a Piazza Navonára a Campo de Fiorira, aztán meg elmentem a Sancta Maria de l’Anima-templomhoz vagyis a Rómában élő németek templomához. Kíváncsi voltam meddig jutottak az épület felújításával, mert hét évnek előtte azt hallottam hogy a németek nemrég kezdték meg a templom teljes átépítését. Mivelhogy még most is dolgoztak rajta a munkások, leültem a szemben lévő ház lépcsőjére és letettem a kenyereszacskót magam mellé, aztán mivel vizelhetnékem támadt elmentem a sarokra hol szépen el is végeztem a dolgomat, s azalatt ott hagytam a kenyeret meg a szalonnát a zacskóban a lépcsőn, ám mire visszamentéin Nagyságos uram a rossebbe a kenyér meg a szalonna nem volt sehol. Az eggyik pallér meglátott és nevetgélni kezdett a barátaival, aztán bal felé egy sikátorra mutatott. Elősször nem értettem de láttam hogy segíteni akarnak, úgyhogy el is indultam a sikátorban és rögtön megláttam egy hat-hétéves forma szőke fürtös fiúcskát ki egy lépcsőn ült és éppen az én kenyeremet meg szalonnámat eszegette, és mindjárt rájöttem hogy ő a tolvaj.

Énnekem Jegyző uram eszembe se jutott hogy megruházzam, elősször is mert gyermekkoromban én is sok mindent loptam Lionardótól még ruhákat is aztán eladtam őket hogy az árukból édességet vehessek magamnak, másodlagossan pedig azért, és itt lényegében ugyanarról van szó, mert az éhség nagy úr úgyhogy akár szívessen oda is ajándékoztam volna a fiúcskának a kenyér felét. Ám mikor a fiú meglátott felpattant és teli szájjal, kezében a kenyér meg a szalonna maradékával úgy elfutott mint egy fürge csikó. Én meg rohantam után na mert tudtam hogy gyorsabb vagyok nálla, de az ucca teli volt emberekkel és miközben a fiúcska átbújt a lábak között én minden második lépésnél nekimentem valakinek aki szitkozódott és elküldött a büdös francba én meg csak folyton azt hajtogattam hogy Bocsánat bocsánat. A végén aztán a fiú még egy zöldségárus kocsija alá is bebújt, én viszont túl későn láttam meg a kocsit és egyenessen nekirohantam, ettől egy csomó alma meg hagyma meg tök meg répa a földre gurult, az árus meg nekiállt üvölteni mint egy vadállat, úgyhogy kénytelen voltam elfutni, a fiúcska meg ezalatt eltűnt egy másik sikátorban.