Így hát Gioseppina meg Dorothea nekiálltak úgy társalogni ahogyan a fehérszemélyek szoktak mikor a gyerekeikről beszélgetnek: Jaj ha tudnád barátném milyen vásott kölyök az én fiam, Jaj drágám ne is mondd az én lányom is igen rakoncátlan teremtés, Jaj ha tudnád milyen csökönyös az én Alighieróm, Hát ha az én Deleddám a fejébe vesz valamit azt még az Úrjézus se veri ki onnét. De milyen szép fürtös haja van a fiadnak, Köszönöm de a te lányodnak is éppoly csinos fürtjei vannak mint Alighierónak.
Mely beszélgetésből pedig Jegyző uram nem tudom észrevette-é uraságod de a végén lényegében az sült ki hogy mindkét gyermeknek fürtös haja van, mindkettő igen csintalan, szeretnek ezt-azt elcsenni, haspókok, a füllentésre mindig rááll a szájuk és makacsak mint az öszvér. Az anyák beszélgetés közben hol a maguk gyerekét nézték hol a másikét hol meg engem, aztán megint a két gyereket majd megint engem, és minden pillantásnál megtárgyalták hogy Nézd csak drágám milyen különös hogy eme két gyermek tömérdek dologban hasonlít, Hát igen drágám igazad van ez csakugyan különös dolog, én meg egyre csak azt mondogattam hogy Ugyan már énszerintem eme dolgokban minden gyermek egyforma, és még mindig nem tudtam mért de valahogy zavarbaejtőnek találtam a helyzetet. Szerencsére eggyik fehérnép se kérdezte meg a másiktól hogy Megbocsáss de ki a gyermek apja és miként történt a dolog? mert mindketten röstellték hogy nincsen férjük és kerülték eme kérdést. És miközben Alighieróról pontossan tudtam hogy ki az apja merthogy én vagyok az vagyis Salaì, ezek után csak a hüje nem jött rá mégis ki lehet Deledda apja, nem gondolja Jegyző uram?
Így aztán Jegyző uram képzelheti milyen kutyául éreztem magam mikor rájöttem hogy hét évvel elébb nem is egy hanem két Nagy Galibába keveredtem Rómában, vagyis hogy nem egy hanem két gyermeket sikerült összehoznom, mert hosszú évek óta végeztem megbecsült szolgálataimat a fehérnépeknek Fiorenzában meg Itália más tájain, de soha nem követtem el ilyen hibát, sőt még csak az sem fordult elő velem hogy egy férjes asszonyt ledöntvén az ura rajtakapott volna, márpedig mondhatom uraságodnak hogy nem egy ilyen perszónával volt dolgom de legalább hússzal-harminccal.
A következő napok igen fáradságossan teltek Jegyző uram, mert keddet meg pénteket kivéve mikor is Dorothea az Anima testvérület betegeit ápolta (eme testvérületnek tagjai az összes Rómában élő németek) minden áldott nap találkoznunk kellett és el kellett játszadoznom vele mindama módokon melyeket annyira kedvel vele vagyis hogy a két láb közé szorított süteménnyel meg a fél almával meg mikor fejjel lefelé vagyunk egymásnak vagyis hogy az eggyiknek a feje a másiknak a lábát éri, aztán meg ott a bumbum játék ami több mint fertály óráig tart és közben Dorothea nem győz visítozni hogy Ááááááá Óóóóóó de jól csinálod Salaì ne hagyd abba, a végén meg durmolni kezd, aztán meg Alighieróval is sétálgattam, s nem azért mondom hogy dicsekedjek de eme séták során pár nap alatt megtanítottam a fiúcskának hogyan ismerje ki a fehérszemélyeket a puszta járásuk alapján, Nézzed csak Alighiero milyen szép peckessen jár ama fehérnép, az ilyen nő igencsak csintalan az ágyban, Nézzed csak Alighiero azt az unott arcot meg nagy segget, az ilyentől már három hónappal az esküvő után valósággal menekülne az ember, Nézzed csak milyen csúf képet vág ama némber, de a vak is látja hogy igazából másra se vágyik mint egy jó kis hancúrozásra, és sohase felejtsd el kedves Alighiero hogy az asszonyszemélyeket addig kell győzködni míg be nem adják a derekukat mert szeretnek kényeskedni de igazából odavannak ám a bujálkodásért és a végén úgyis mindig engednek megértetted? Alighiero meg mindig azt felelte Igen Salaì nagyon is értem, és én Jegyző uram ilyenkor igen büszke voltam rá, és hogy megünnepeljük a dolgot vettem két szalonnával töltött cipót de ha oda nem figyeltem hát Alighiero elébb vagy utóbb elcsente az enyémet.
Másnap titkon Gioseppinával találkoztam, és ővele is el kellett játszani a bumbum játékot meg ott is volt Áááááá Óóóóó de jól csinálod Salaì ne hagyd abba, aztán durmolás és séta a kis Deleddával kivel nem azért mondom hogy dicsekedjek Jegyző uram de úgy viselkedtem mint egy rendes apa ki tisztességes viselkedésre tanítja a lányát. Példának okáért azt mondtam Gioseppinának hogy Ugyan kössél már kendőt a lányod fejére, csak nem akarod hogy hajadonfőtt mászkáljon az uccán mint valami kis szajha?
Aztán Deleddának elmagyaráztam hogy Ide figyelj, óvakodj ama fickótól mögöttünk mert majd’ kiesik a szeme úgy bámulja a nőket lerí rólla hogy nagy kujon, az Isten szerelmére az efféle férfiakkal ne is állj szóba, most meg nézd ama másikat avval a hüje képével, az Isten szerelmére soha ne engedd hogy az ilyen akár csak egy ujjal is hozzád érjen mert ha felcsinál olyan félnótás gyereked lesz mint ő, most meg nézd csak ott azt a mamlaszt, az ilyen még csókolózni se tud mert azt hiszi magáról hogy csúf mint az ördög, és külömben is drága kis Deleddám soha ne felejtsd el hogy a férfiak mind disznók és ha kikezdenek veled ne engedj nekik megértetted?
Deleddának azonban fehérszemély lévén élénkebben forog az esze mint a vele egykorú fiúknak és azt kérdezte Megbocsáss Salaì de ahhoz hogy megszülessek valamely férfiember csak meg kellett hogy csókolja az anyámat nem? Mire én azt feleltem Hát persze de lehetséges hogy valami szemét disznó volt az illető, mire ő azt mondta Megbocsáss Salaì lehet hogy disznó volt de mégis csak őmiatta jöttem a világra úgyhogy énszerintem nem is csinált akkora szemétséget nem gondolod? Erre én azt feleltem Hát ami azt illeti végül is igazad van, Deledda meg csak folytatta hogy Én azért azt mondom neked Salaì hogy tán neked is igazad van, mert az az illető végül elhagyta az anyámat pedig ő oly kedves és szép, úgyhogy tényleg nagy hüje és szemét disznó lehetett, mert ha egy kicsit is okossabb lett volna az anyámmal maradt volna és akkor nekem most lenne apukám, és az efféle viták végeztével Jegyző uram olyan voltam mint a kifacsart citrom mert hiába kicsikék még a gyermekeim, korántsem butácskák sőt úgy vág az eszük mint a beretva, és az embernek mindig résen kell lennie, úgyhogy gyakran mondtam is magamban Ügyes voltál Salaì mert e két gyermek azt örökölte tőlled mi benned a legjobb, bár Alighiero tán még ama másik legjobbat is megörökölte mi kissé lejjebb lakozik mint az ész, ki tudja.
Sajnos Alighiero meg Deledda nem sokat okultak az én intéseimből, és folyton úgy viselkedtek mint két kis csibész, példának okáért a fogadóba visszatérvén mindig hiányzott egynémely pénzérme a zsebemből, és mikor másnap megkérdeztem Dorotheát mindig kiderült hogy Alighiero csente el, csakhogy addigra már szalonnás cipót vett magának belőlle, és ha a fiúcskát kérdőre vontam a szégyentelen kis hazudozó mindig azt felelte hogy Micsoda hüjeségeket hordasz itt össze Salaì, én aztán nem loptam el tőlled semmit, külömben se csókolgasd folyton az anyámat valahányszor csak összetalálkozol vele mert nekem ez az agyamra megy.
Ha meg beültem valahová Deleddával, ő egyszer csak a hátam mögé mutatott és azt mondta Nézd csak nézd Salaì milyen vicces kinézetű bácsi ül mögötted de mikor megfordítottam nem láttam ott senkit, és mikor visszafordultam láttam Deleddának olyan pufók a képe mint egy hörcsögnek mert miközben nem néztem oda mindent a szájába tömött mi a tányéromon volt, és még jól ki is nevetett amiért így lépre mentem.
Én azonban Jegyző uram olyan ember vagyok ki nem ijed meg a munkától meg a hosszas fáradozástól, úgyhogy miközben jó modorra oktattam a két gyermeket, a két anyát meg a szolgálataimmal kényeztettem, a Lionardo által rendelt könyvről se feledkeztem ám meg.
Pár nap elteltével megint meghívtam ebédelni Ferramontit mert végre megtaláltam az ideális helyet hol együtt ehetünk, vagyis hogy egy vendéglőt hol igen jó és gyakorlott szakács dolgozik, és éppen ezért minden egy kissebb vagyonba kerül.
Mikor meghívtam Ferramonti azt felelte Ne-ne-nem köszönöm Salaì de ez nem volna he-he-helyes, egyszer már me-me-meghívtál, nagyon re-re-rendes és nagylelkű vagy de nem akarom hogy me-me-megint egy csomó pénzt költsél rám, én meg erre azt feleltem: Idefigyelj Ferramonti ezúttal nem én állom a számlát hanem a gazdáim a Grimani család kik igen nagy urak úgyhogy el kell fogadnod a meghívást és kész mert efféle megtiszteltetést nem lehet visszautasítani, az a lényeg hogy mikor odaérünk a vendéglőbe te jó hangossan jelentsd ki hogy a Grimani család vendégei vagyunk, így biztossan megkapunk mindent mi szem-szájnak ingere, a többit meg csak bízd rám rendben? Milyen jó ba-ba-barát vagy te Salaì, hidd el hogy őszintén cso-cso-csodállak, kár hogy nem sok ilyen gavallérral ta-ta-találkozni manapság.
Az ebéd Jegyző uram igen jól sikerült mert Ferramonti kiválló formában volt, vagyis hogy úgy ki volt éhezve mint a szerzetes kinek penitenciaképpen egy álló esztendeig egy mezítelen nő mellett kell hálnia de egy ujjal sem nyúlhat hozzá. Az asztal takarossan meg volt terítve ezüst evőeszközökkel meg szép díszes tányérokkal meg kristálypoharakkal, igen szép flandriai vászonból készült abrosszal, és még egy virágokkal teli váza is állott rajta. Ferramonti meg én zöldséglevessel kezdtük, mondta is Ferramonti hogy igen jó és vett belőlle másodjára aztán meg még harmadjára is. Három szolga sürgött-forgott körülöttünk és nem győztek kedveskedni hogy Parancsoljon Salaì uram, parancsoljon Ferramonti uram, óhajtanak még egy kevés bort, óhajtanak egy kényelmesebb széket, óhajtanak ezt óhajtanak azt etcetera etcetera. A vendéglős a legjobb fehér borát szolgálta fel nekünk, és azt mondta Nagyságos uraim tudassák a tiszteletreméltó Grimani családdal, hogy kapnak majd egy demizsonnal eme borból melynél finomabb nedűm sohasem volt, de még a mondat végére se ért Ferramonti már ki is ürítette a poharát, és felkiáltott hogy A hétszázát ez tényleg jó, és töltött magának még egy pohárral és a következő pillanatban már azt is le engedte a torkán.
Rögtön ezután ízletes sült halat hoztak pirított kenyérrel meg főtt répával, és mialatt én a halszálkákat szedegettem Ferramonti már be is falta az egészet és szépen ki is törölte a tányérját és rendelt egy vegyes malacsültet, és azt is oly gyorsan elpusztította hogy én annyi idő alatt legfeljebb egy pohár vizet tudnék lenyelni de azt is csak úgy ha előtte egy álló esztendeig szomjaztam a sivatagban. Én még a halat sem ettem meg és ő már hozatott magának egy tucat kenyérszeletet vajjal mézzel meg egy csésze meleg tejjel, és miközben eme furcsa dolgokkal tömte a bendőjét azt mondta Ke-ke-kedves Salaì megbocsáss de én már csak úgy va-va-vagyok vele hogy az ebédet olykor-olykor meg kell sza-sza-szakítanom egy kis uzsonnával mert kü-kü-külömben bajok támadnak az emésztésemmel. Ugyan kedves Ferramonti ne aggódj nagyon is megértelek, sőt azt mondom igyál egy kis bort az uzsonna után hogy újrakezdhesd az ebédet. Erre megint ledöntött a torkán három pohár bort, majd befalt egy meleg olajos-hagymás lepényt, egy tál serpenyőben sült zöldséget, majd két pohárral ivott az újabb borból melyet az imént hoztak s mely ezúttal veres volt, majd pedig elfogyasztott egynehány keménytojást párolt hagymával és reszelt juhsajttal, ezt aztán újabb két pohár bor követte, majd meg kenyér következett két font sonkával és fél font szalámival olajbogyóval meg salátával, aztán pedig almás-mazsolás-diós-fenyőmagos torta. Ferramonti oly gyorsan habzsolt és oly hevessen vetette rá magát az ételre, hogy szanaszét fröcskölt mindent úgyhogy a szolgáknak kik ott sürögtek-forogtak körülötte csupa szutyok lett a mellük meg a hasuk.
Én ekkorra már fertály órája végeztem az evéssel, és mélységes csönd borult a vendéglőre, mert a többi vendég meg a szolgák meg a vendéglős mind ott álltak körülöttünk és némán bámulták Ferramontit, és mikor Ferramonti az ötödik szelet tortát falta be, már úgy elképedtünk hogy az eggyik szolga nem állta meg és felkiáltott Bravó! Akkor aztán a többi jelenlévő is hangossan tapsolni meg bravózni kezdett.
Ferramonti zavarba jött és mivelhogy fogalma sem volt mi a francot feleljen erre felállt és meghajolt, aztán rendelt még négy szál sült szalonnába tekert kolbászt és négy harapással eltüntette az egészet szinte meg se rágta, és minden egyes kolbász után mit lenyomott a torkán az egész vendéglő azt kiáltotta hogy Bravó! és mindenki ütemessen tapsolt mint mikor a mutatványosok lépnek föl a téren.
Eközben a környékbeli utcákban is elterjedt a hír hogy valami izgalmas dolog történik a vendéglőben, és egyre több kíváncsiskodó surrant be, a szolgák próbálták kikergetni az embereket, ám túlságossan lekötötte őket ama látványosság mikor Ferramonti szétmarcangolt egy kappant aztán befalt egy tál kását két tojásból sütött rántottával, majd egy tányér főtt hónapos retek következett fokhagymás olajba mártogatva. Ekkorra már a szakács meg a kukták is kijöttek a konyhából mert úgysem rendelt már senki semmit mindenki csak az előadást figyelte, és ők is minden falatnál bravóztak meg nevettek meg tapsoltak, és mindenki ott tülekedett az asztalunk körül, eggyesek még fel is álltak a környező asztalokra hogy jobban lássanak, mások meg leültek Ferramonti mellé vagy a háta mögött állva nyújtogatták a nyakukat, egyszóval teljes volt a zűrzavar.