A másik kettő közül az eggyik magas volt a másik alacsony. A magassat (de ezt csak később tudtam meg) Ferramontinak hívták és kancsal volt, a bőre zsírossan fénylett mint a sült csirkéé, kis fekete szakálla volt, a feje félig kopasz, és dadogott vagyis mindig belebotlott abba amit mondani akart, akárcsak én mikor valami nehéz szót kell leírnom, csak annyi a különbség hogy ő a könnyű szavakba is belebotlott és e-e-egész e-e-egyszerűen í-í-így be-be-beszélt, és az is fél óráig tartott neki hogy a saját nevét kimondja.

A harmadik a Blasco névre hallgatott, olyan magas volt mint én, a haja is hosszú szőke és fürtös mint az enyém, de az arca kissé kerekebb, piros inget viselt és Ferramontival ellentétben remekül és igen gyorsan beszélt, az arcán barátságos kifejezés ült, a szeme sem volt kancsal mint Ferramontié és nem is tűnt megszállottnak mint Rubè, mert így hívták azt aki ült, ám igencsak ravasz nézése volt, mintha azt mondaná magában Á nem tudtok ti semmit én viszont mindent értek.

Rubè tűnt a csoport fejének, mert mikor valamin összevitatkoztak mindig ő kerekedett felül, és meg is mondta a másik kettőnek hogy Fogjátok be hüjék gőzötök sincs az egészről, azok meg nekiálltak morogni hogy Nézd már, csak mert pár könyvvel többet olvasott mint mink már mindjárt parancsolgatni akar, de aztán a végén engedelmeskedtek neki.

Megbocsásson uram fordult hozzám Ferramonti, Én ne-ne-nem akartam bá-bá-bántani de mi-mi-mikor me-me-megláttam az essőben fe-fe-fejbe vá-vá-vágtam mert azt hittem hogy ro-ro-rosszban sá-sá-sántikál.

Azt hittük hogy orgyilkos, vagy ami még rosszabb a zsandárok spionja, tette hozzá Blasco. Fogd be a szád te hüje szólt közbe Rubè, minek hordod mindig azt a piros inget, így még éjszaka is könnyen felismernek.

Ekkor már én is közbeszóltam mert egészen addig a számat se nyitottam ki: Megbocsássanak de nem vagyok én se orgyilkos se pedig spion, sőt az efféle alakokat magam is felettébb utálom, mint ahogy utálom a zsandárokat meg a bűnügyi jegyzőket is (bocsásson meg Jegyző uram de mást nem mondhattam mert féltem hogy ha azok hárman azt hiszik feljelentem őket a zsandároknál hát megint egy nagyot sóznak a fejemre). Épp ezért, folytattam, nem áll szándékomban bejelenteni a ma este történteket a hatóságnak mert nyilvánvaló hogy jóhiszeműen cselekedtek és csupán tévedés történt. Valójában azért jöttem Rómába hogy megszerezzek egy könyvet a gazdámnak ki igen fontos személyiség Velencében államügyekkel foglalkozik és azt kérte hogy tartsam titokban a nevét. Úgyhogy uraim megköszönném ha most elengednének és visszamehetnék a fogadómba, rendben?

Hát persze nagyon szívessen, mondták és úgy láttam hogy eléggé sikerült meggyőznöm őket az őszinteségemről és legfőképpen nagyon örültek hogy a zsandárok nélkül is megoldhatjuk a problemmát. Felsegítettek az ajtóhoz kísértek és közben kedvessen kérdezgettek hogy Nem fáj a feje uraságodnak? kér még egy pohár vizet? Tudja merre kell mennie? Ne adjunk egy ponyvát az esső ellen? Nem köszönöm remekül vagyok nincs szükségem semmire mondtam, mert minnél elébb el akartam tűnni onnét.

Miközben Ferramonti kinyitotta az ajtót hogy kiengedjen megkérdezte Me-me-megbocsásson csak egy utolsó ké-ké-kérdés, mi-mi-milyen kö-kö-könyvet ke-ke-keres a ke-ke-kegyelmed ga-ga-gazdája?

Mire én azt feleltem: Ó nem érdekes csak egy afféle… hogy is mondják, szóval amolyan utazásokról szóló könyvet. Igen, és mi a címe? kérdezte Rubè kinek felkeltette a gyanakvását hogy az imént haboztam a válasszal. Hát szóval az a helyzet motyogtam hogy tulajdonképpen a fogadóban hagytam a cédulát a könyv címével.

Erre a három közül az eggyik beletúrt a zsebeimbe mielőtt bármi okossat kitalálhattam volna, és előhúzta Giuliano Dati Levél az újonnan felfedezett szigetekről című könyvecskéjét melyet Silber boltjából csentem el.