Utószó
„Nem tudom, milyennek tűnhetek a világ szemében, saját magamat mindig csak a tengerparton játszadozó kisfiúnak látom, aki önnönmagát szórakoztatja azzal, hogy időről időre ráakad egy még simább kavicsra, a többinél is szebb kagylóra, mialatt az igazság hatalmas óceánja felfedezetlenül terül el előttem.”
(Isaac Newton){765}
„Az élet értelme a kreatív szeretet. Nem belső érzésként értem most a szeretetet, nem szentimentális magánérzelemként, hanem arra a szeretetre gondolok, ami dinamikus erőként halad és alkot eredetit a világban.”
(Tom Morris, Ha Arisztotelész irányítaná a General Motorst)
„Egy exponenciális sem tart örökké… de az »örökkét« késleltetni lehet.”
(Gordon E. Moore, 2004)
Mennyire szinguláris? Mennyire szinguláris a szingularitás? Egy másodperc alatt zajlik majd le? Vessünk még egy pillantást a szó eredetére! A matematikában a szingularitás egy minden korláton túl lévő érték – gyakorlatilag a végtelen. (Formálisan arra a függvényre, amelyik szingularitást tartalmaz, azt mondják, hogy a szingularitási pontban nincs definiálva, de megmutatható, hogy az ahhoz közeli pontokban a függvény értéke meghalad bármely tetszőleges véges értéket.){766}
A szingularitás, amint arról a könyvben is szó volt, nem fog elérni végtelen számítási kapacitást, memóriát; semmilyen mérhető jellemzőjében nem lesz végtelen. De az egészen bizonyos, hogy mindegyikben igen magas szintre jut majd, beleértve az intelligenciát is. Az emberi agy működésének megfejtésével képesek leszünk elképesztően hatékony számítási közegbe helyezni az emberi intelligencia párhuzamos, önszervező, kaotikus algoritmusait. Ez az intelligencia aztán képes lesz iteratív lépésekben, folyamatosan gyorsuló módon fejleszteni saját tervrajzait – mind a hardvert, mind a szoftvert.
Ennek ellenére úgy tűnik, mégis van határ. Egyelőre úgy néz ki, a világegyetem csak 1090 számítást képes támogatni másodpercenként, mint azt a hatodik fejezetben megvitattuk. Léteznek a holografikus világegyetem elméletéhez hasonló elképzelések, amelyek magasabb számokra utalnak (például 10120), de még ezek a számok is értelemszerűen végesek.
Természetesen egy ilyen nagyságrendű intelligencia gyakorlatilag végtelennek tűnne a jelenlegi intelligenciaszintünkkel mérve. Egy 1090 számítás/másodperc intelligenciával átitatott világegyetem egybillió billió billió billió billiószor többre lenne képes, mint ma az összes biológiai emberi agy a Földön.{767} Még egy egykilós „hideg” számítógépnek is 1024 számítás/másodperc a csúcsteljesítménye, amint azt a harmadik fejezetben láttuk, ez pedig tízbilliárdszor (1016) nagyobb teljesítmény az összes biológiai emberi agynál.{768}
Ha csak a hatványokat nézzük, könnyedén tudnánk még magasabb számokkal dobálózni, még ha ahhoz nem is elég élénk a fantáziánk, hogy elképzeljük, azok mivel járnának. Elképzelhetjük, hogy a jövőbeli intelligenciánk netán átterjed más világegyetemekbe. Egy ilyen eshetőség nem kizárt mindazok alapján, amit ma a kozmológiából értünk, bár erősen spekulatív. Ez lehetővé tenné, hogy jövőbeli intelligenciánk minden határt átlépjen. Ha képessé válnánk arra, hogy más világegyetemet alkossunk és gyarmatosítsunk (ha ez egyáltalán lehetséges, úgy az eljövendő civilizációnk hatalmas intelligenciája képes lesz kiaknázni), az intelligenciánk végül minden meghatározott véges szintet meghaladhatna. És ez pont ugyanaz, mint amit a szingularitásról elmondhatunk a matematikai függvények esetében.
Mennyiben közös az emberi történelemre vonatkoztatott „szingularitás” kifejezés a fizikában használatossal? A szót a matematikából kölcsönözte a fizika, mely utóbbi mindig is kedvelte az antropomorfizáló megfogalmazásokat (gondoljunk csak a charm [bájos] vagy a strange [furcsa] nevű kvarkokra). A fizikában a „szingularitás” elvileg egy nulla kiterjedésű, végtelen sűrűségű pont, ahol következésképpen a gravitációs mező jellemzői is végtelenek.
De a kvantumbizonytalanság miatt valójában nincs végtelen sűrűségű pont, és a kvantummechanika nem is engedélyezi a végtelen mennyiségeket.
A jelen könyvben tárgyalt szingularitáshoz hasonlóan a szingularitás a fizikában is elképzelhetetlenül nagy mennyiségeket jelöl. És a fizikában az érdekes térrész nem igazán nulla kiterjedésű, hanem egy eseményhorizontról van szó, a fekete lyuk (ami még csak nem is fekete) belsejében található elméleti szingularitási pont körül. Az eseményhorizonton belülről energia vagy részecskék – például fény – nem tudnak megszökni a túl erős gravitáció miatt. Ennek megfelelően az eseményhorizonton kívülről nem tudjuk könnyen, minden kétséget kizáróan megállapítani, mik történnek azon belül.
De valahogy mintha mégis bele lehetne látni egy fekete lyukba, mert a fekete lyukakból is távoznak részecskék. Részecske-antirészecske párok képződnek az eseményhorizont közelében (mint mindenütt az űrben), és némelyik pár esetében a pár egyik felét beszippantja a fekete lyuk, a másik felének viszont sikerül megszöknie. Ezek a megszökött részecskék alkotják a Hawking-sugárzás néven ismert jelenséget, melyet felfedezőjéről, Stephen Hawkingról neveztek el. Pillanatnyilag az uralkodó nézet szerint ez a sugárzás tükrözi (kódolva, a bent rekedt részecskékkel való kvantumos összefonódás révén), hogy mi történik a fekete lyuk belsejében. Hawking eredetileg nem fogadta el ezt a magyarázatot, de manapság mintha már egyetértene vele.
Kiderül hát, hogy az, ahogy ebben a könyvben használtuk a „szingularitás” kifejezést, semmivel sem kevésbé helytálló, mint ahogy azt a fizikában alkalmazzák. Éppolyan nehéz átlátni egy fekete lyuk eseményhorizontján, mint ahogy a bekövetkező történelmi szingularitás eseményhorizontján. Hogyan is lennénk képesek mi, a magunk 1016–1019 számítás per másodpercre korlátozott agyával elképzelni, milyen lehet a civilizáció 2099-ben, amikor már a gondolkozásunk 1060 számításra lesz képes másodpercenként? Ennek ellenére úgy, ahogy a fekete lyukak természetéről is levonhatjuk a megfelelő következtetéseket a fogalmi gondolkozás segítségével, annak dacára, hogy sosem jártunk odabenn, a gondolkodásunk már ma is elég fejlett ahhoz, hogy értelmes meglátásokat tehessünk a szingularitás hatásairól. Ezt próbáltam meg ebben a könyvben.
Emberközpontúság. Közkeletű elképzelés, hogy a tudomány folyamatosan korrigálja saját fontosságunkról kialakult hamis képünket. Stephen Jay Gould azt mondta: „A legfontosabb tudományos forradalmaknak szinte egyetlen közös tulajdonsága az, hogy az emberi gőgöt egyik trónról a másik után taszítják le, és cáfolják meg addigi elképzelésünket, hogy központi szerepet játszanánk a kozmoszban.”{769}
De mint kiderül, végül mégis központi szerepet játszunk. Az a képességünk, hogy modelleket – virtuális valóságokat – hozunk létre az agyunkban, szerénynek tűnő hüvelykujjunkkal párosulva elegendőnek bizonyult egy újfajta evolúciós forma, a technológia megjelenéséhez. Ez a fejlemény támogatta a biológiai evolúcióval kezdődő, egyre gyorsuló ütemű fejlődés fenntartását. És ez addig így is marad, míg csak a kisujjunkban nem lesz az egész világegyetem.