Dr. Arthur Craig, a phoenixi Barrow Idegtudományi Intézet munkatársa a közelmúltban elkészítette az orsósejtek leírását.^{328} A testből, a bőr, az izmok, a szervek és egyéb területek idegeiből érkező inputok (a becslések szerint több száz megabit per másodperc sebességgel) beáramlanak a felső gerincvelőbe. Ezek üzeneteket visznek az érintésről, a hőmérsékletről, a savszintekről (például az izmok tejsavszintjéről), a táplálék mozgásáról az emésztőrendszerben, és még sok másféle információt. Az adatokat az agytörzs és a középagy dolgozza fel. A Lamina I. nevű gerincvelői területhez tartozó idegsejtek elkészítenek egy, a test aktuális állapotát tükröző térképet, hasonlót ahhoz, amilyet a légiforgalmi irányítók használnak a repülőgépek nyomon követésére.

Az információ ezután áthalad egy mogyoró nagyságú területen, a hátsó ventromediális magon (VMN), amely a testi állapotokra – például „ez borzalmas ízű”, „micsoda bűz”, vagy „ez a könnyed érintés izgató” – adott bonyolult reakciókat számítja ki. Az egyre kifinomultabb információ végül az agykéreg két inzulának, „szigetnek” nevezett részébe jut. Ezek a kisujj nagyságú struktúrák az agykéreg bal és jobb oldalán helyezkednek el. Craig szerint a VMN és a két inzula „egy rendszer, ami az anyagi ént képviseli”.

Noha a mechanizmusokat még nem ismerjük, ezek a területek létfontosságúak az öntudat és a bonyolult érzelmek szempontjából. Más állatokban sokkal kisebbek. A makákók VMN-je például körülbelül homokszem nagyságú, az alacsonyabb szintű állatoké pedig még kisebb. Ezek a megállapítások egybecsengenek azzal az egyre kiterjedtebb konszenzussal, hogy az érzelmeink szoros kapcsolatban állnak azokkal az agyterületekkel, melyek a test térképeit tartalmazzák. Ezt a nézetet különösen dr. Antonio Damasio, az Iowai Egyetem kutatója támogatja.^{329} Azzal a nézettel is egybecsengenek, hogy a gondolkodásunk jelentős része irányul a testünk felé: a megóvására és javítására, a miriádnyi szükséglete és vágya kielégítésére.

A közelmúltban felfedezték a testből érzékszervi információként induló jelek feldolgozásának egy következő szintjét is. A két inzula adatai a jobb oldali sziget elején lévő kis területre, a frontoinzuláris kéregbe kerülnek. Ez az a terület, ahol az orsósejtek találhatók, és fMRI-vizsgálatok kimutatták, hogy különösen aktív, amikor valaki magas szintű érzelmeket, például szerelmet, haragot, szomorúságot és szexuális vágyat él át. Az orsósejteket erősen aktiváló szituációk közé tartozik az is, amikor valaki ránéz a szerelmére, vagy meghallja a gyermeke sírását.

Az antropológusok szerint az orsósejtek tíz-tizenötmillió évvel ezelőtt jelentek meg a majmok és a hominidák (az emberfélék családja) még felfedezésre váró közös ősénél, és körülbelül százezer évvel ezelőtt ugrásszerűen megnőtt a számuk. Érdekes módon az újszülötteknek nincsenek orsósejtjeik, csak négy hónapos kor körül kezdenek el kialakulni, és egy-hároméves kor között nő meg jelentősen a számuk. Ugyanebben az életszakaszban alakul ki a gyerekek erkölcsi érzéke és a magas szintű érzelmek – például a szeretet – átélésére való képessége.

Az orsósejtek abból nyerik erejüket, hogy hosszú csúcsdendritjeik sokszorosan össze vannak kapcsolódva sok egyéb agyterülettel. A magas szintű érzelmekre, amelyeket az orsósejtek feldolgoznak, ennélfogva hatással van az összes perceptuális és kognitív agyterületünk. Ennélfogva nehéz lesz az orsósejtek pontos működését visszafejteni, amíg nincsenek jobb modelljeink azokról a területekről, amelyekkel kapcsolatban állnak. Mindazonáltal figyelemre méltó, milyen kevés idegsejt hozható közvetlen összefüggésbe ezekkel az érzelmekkel. Ötvenmilliárd idegsejt található a kisagyban, amelyek a készségekkel kapcsolatos információkkal foglalkoznak, több milliárd az agykéregben, amelyek a percepció transzformációit és a racionális tervezést végzik el, de mindössze körülbelül nyolcvanezer orsósejt foglalkozik a magas szintű érzelmekkel. Fontos rámutatni, hogy az orsósejtek nem végeznek racionális problémamegoldást, és ezért nincs racionális kontrollunk a zenére adott reakcióink vagy a szerelem fölött. Az agy többi része viszont keményen igyekszik értelmet találni rejtélyes magas szintű érzelmeinkben.

Az agy és a gépek összekapcsolása

„Kezdeni akarok valamit az életemmel; kiborg akarok lenni.”

(Kevin Warwick)

Az emberi agy működésének a megértése segíteni fog hasonló, a biológia által ihletett gépeket építenünk. Az így szerzett tudás egy másik fontos alkalmazási területe az agyunk és a számítógépek összekapcsolása lesz, amihez szerintem egyre közelebb kerülünk az elkövetkező évtizedekben.

A DARPA (Defense Advanced Research Projects Agency, azaz a „Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége”) már ma évente 24 millió dollárt költ az agy és a számítógépek közötti közvetlen csatolófelületek kutatására. Mint fentebb írtam (lásd A látórendszer című részt), Tomaso Poggio és James DiCarlo az MIT-n, Christof Koch pedig a Kaliforniai Műszaki Egyetemen (Caltech) kísérletezik a vizuális objektumok felismerésének és az így kapott információ kódolásának a modellezésével. Az eredményeik révén végül talán képesek leszünk közvetlenül az agyba sugározni képeket.

Miguel Nicolelis és munkatársai a Duke Egyetemen érzékelőket ültettek be majmok agyába, lehetővé téve, hogy az állatok pusztán a gondolataikkal irányítsanak egy robotot. A kísérlet első lépéseként megtanították a majmokat arra, hogy kurzort mozgassanak a képernyőn egy botkormánnyal. A tudósok összegyűjtötték az EEG-jeleket, és később úgy állították be a rendszert, hogy a kurzor ne a botkormány elmozdítására, hanem a megfelelő EEG-mintázatra reagáljon. A majmok hamar rájöttek, hogy a botkormány már nem működik, és a gondolataikkal tudják irányítani a kurzort. Ezt a „gondolatérzékelő” rendszert ezután rákötötték egy robotra, és a majmok meg tudták tanulni, hogyan vezéreljék a robot mozgását pusztán a gondolataikkal. Mivel vizuális visszajelzést kaptak a robot viselkedéséről, tökéletesíthették a gondolatvezérlésüket. Ennek a kutatásnak az a célja, hogy hasonló rendszereket hozzanak létre mozgássérült emberek számára, akik így irányítani tudják majd a végtagjaikat és befolyásolhatják a környezetüket.

Az idegrendszeri implantátumok és a biológiai idegsejtek összekapcsolásának legnagyobb nehézsége abban rejlik, hogy az idegsejtek gliasejteket termelnek, amelyek az agyat védve körülveszik az „idegen” tárgyakat. Ted Berger és munkatársai különleges, biológiainak tűnő bevonatokon dolgoznak, amelyeket nem taszítani, hanem vonzani fognak a közelükben lévő idegsejtek.

Az emberi megismerés és az agytudományok kutatásának céljára létrehozott müncheni Max Planck Intézetben közvetlen kapcsolatot próbál létrehozni az idegek és elektronikus eszközök között. Egy, az Infineon által gyártott chip lehetővé teszi, hogy idegsejtek növekedjenek egy speciális táptalajban, amely közvetlen kapcsolatot biztosít az idegek és az elektronikus érzékelők illetve stimulátorok között. A Caltech hasonló kutatásai a „neurochip” terén azt bizonyították, hogy lehetséges kétirányú, nem invazív kommunikáció az idegsejtek és az elektronikus eszközök között.^{330}

Azt már tudjuk, hogyan hozzunk létre csatolófelületet a sebészi úton beültetett idegrendszeri implantátumok számára. A cochleáris (belső füli) implantátumok esetében megállapították, hogy a hallóideg átszervezi önmagát, hogy pontosan értelmezze az implantátumtól érkező többcsatornás jelet. Úgy tűnik, hasonló folyamat játszódik le a Parkinson-kórban szenvedő betegeknél használt mélyagyi stimuláló implantátum esetében is. Az ennek az amerikai egészségügyi ellenőrző hatóság által is jóváhagyott agyi implantátumnak a közelében lévő biológiai idegsejtek jeleket fogadnak az elektronikus eszköztől, és úgy reagálnak, mintha az egykor működőképes biológiai sejtektől kapták volna azokat. A Parkinson-kór implantátumának legújabb változatainál már lehetséges kívülről, egyenesen az implantátumba feltöltetni a szoftvere legújabb változatait.

Az agy egyre gyorsuló ütemű visszafejtése

„A Homo sapiens, az első igazán szabad faj, hamarosan felmond a természetes kiválasztásnak, a minket létrehozó erőnek… Hamarosan mélyen magunkba kell néznünk, és el kell döntenünk, mivé akarunk válni.”

(E. O. Wilson: Consilience: The Unity of Knowledge

[Egybehangzás: a tudás egysége], 1998)

„Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk.”

(William Shakespeare)

„A legfontosabb az, hogy bármelyik pillanatban készek legyünk feláldozni azt, amik vagyunk, azért, amikké válhatunk.”

(Charles Dubois)

Egyes megfigyelők azon aggodalmuknak adtak hangot, hogy miközben modelleket, szimulációkat és kiterjesztéseket készítünk az emberi agyhoz, azt kockáztatjuk, hogy nem igazán értjük meg azt, amivel babrálunk, sem annak törékeny egyensúlyait. W. French Anderson szerint:

„Talán olyanok vagyunk, mint a kisfiú, aki szereti szétszedni a dolgokat. Elég okos hozzá, hogy szétszereljen egy órát, és talán még ahhoz is, hogy úgy rakja össze, hogy ismét működjön. De mi történik, ha megpróbálja „továbbfejleszteni”?… A fiú megérti, ami látható, de nem értheti azokat az aprólékos mérnöki számításokat, amelyek meghatározzák, pontosan milyen erőseknek kell lenniük az egyes rugóknak. (…) Ha megpróbálja továbbfejleszteni az órát, valószínűleg csak el fogja rontani… attól félek… mi sem értjük igazán, mitől ketyegnek az életek, amikkel babrálunk.”^{331}

Ugyanakkor Anderson aggodalma nem tükrözi a több tízezer agykutató és számítógéptudós arra irányuló széleskörű erőfeszítéseit, hogy módszeresen felmérjék a modellek és szimulációk korlátait és képességeit, mielőtt továbblépnének velük a következő szintre. Nem anélkül próbáljuk szétszedni és másképp összerakni az agy billiónyi alkatrészét, hogy ne végeznénk részletes elemzést minden lépés előtt. Az agy működési elveinek megértése egy sor egyre kifinomultabb modellen keresztül zajlik, mely modellek mindegyike egyre pontosabb és egyre nagyobb felbontású adatokon alapul.

Ahogy az emberi agy emulálására fordítható számítási kapacitás egyre nő – a szuperszámítógépekkel már majdnem ott tartunk –, az emberi agy feltérképezésére és érzékelésére tett erőfeszítések, a működő modellek és szimulációk alkotása egyre gyorsul. Mint a könyvben szereplő összes előrevetítés esetében, fontos megérteni a terület fejlődésének exponenciális jellegét. Gyakran találkozom olyan kollégákkal, akik azzal érvelnek, hogy még legalább egy évszázadnak el kell telnie, mire teljesen megértjük az agy működését. Mint oly sok tudományos előrejelzés, ez a nézet is a jövő lineáris szemléletén alapul, és nem vesz tudomást a fejlődés inherens gyorsulásáról, sem a mögöttes technológiák exponenciális növekedéséről. Az ilyen túlzóan konzervatív álláspontok emellett gyakran a jelenlegi eredmények mélységének alábecsülésén alapulnak, akár még az adott tudományterület művelői körében is.

A képalkotó és érzékelő eszközök tér- és időbeli felbontása évente megduplázódik. A képalkotás sávszélessége, az ár–teljesítmény-arány és a képrekonstrukció sebessége szintén exponenciálisan javul. Ezek a trendek a képalkotó módszerek minden formájára igazak: a teljesen nem invazív képalkotásra, a nyitott koponyán végzett in vivo képalkotásra és a destruktív képalkotásra egyaránt. Az agyból és az eddig elkészült modellekből szerzett információk adatbázisának a nagysága szintén évente megduplázódik.

Bebizonyítottuk, hogy a szubcelluláris részek, az idegsejtek és a kiterjedt idegrendszeri területek modellezésére és szimulálására való képességünk szoros összefüggésben áll az ezekhez szükséges eszközök és adatok hozzáférhetőségével. Az idegsejtek és a szubcelluláris részeik működése gyakran jelentős összetettséggel és számos nemlinearitással jár, ám az idegsejtcsoportok és az idegrendszeri területek működése gyakran egyszerűbb, mint az alkotórészeiké. Egyre erősebb matematikai eszközeink vannak, amelyeket egyre hatékonyabb szoftverekben alkalmazunk, s így képesek vagyunk pontosan modellezni az ilyen összetett, hierarchikus, adaptív, félig véletlenszerű, önszervező, erősen nemlineáris rendszereket. Az eddigi sikereink több fontos agyterület modellezésében bizonyítják ennek a megközelítésnek a működőképességét.

A jelenleg fejlesztés alatt álló képalkotó berendezések a történelem során először biztosítanak olyan tér- és időbeli felbontást, amivel valós időben figyelhetjük meg az egyes dendritek, tüskék és szinapszisok működését. Ezekkel az eszközökkel hamar el fog készülni a nagyobb felbontású modellek és szimulációk újabb nemzedéke.

A 2020-as években, a nanobotkorszak beköszönte után az idegrendszer működésének minden fontos jellemzőjét nagyon nagy felbontással, magán az agyon belül fogjuk tudni megfigyelni. A hajszálerekbe juttatott több milliárd nanobot nem invazív módon, valós időben fogja feltérképezni az egész élő agyat. Már most, a jelenlegi durva eszközeinkkel is képesek vagyunk működő (bár még nem teljes) modelleket készíteni kiterjedt agyterületekről. Húsz év múlva a számítási kapacitás legalább a milliószorosa lesz a jelenleginek, és a képalkotó eszközök felbontása, illetve sávszélessége is a sokszorosára fog nőni. Így tehát biztosak lehetünk benne, hogy a 2020-as évekre lesznek olyan adatgyűjtő és számítástechnikai eszközeink, amelyekkel modellezhetjük és szimulálhatjuk a teljes működő agyat, s ezáltal lehetségessé válik az emberi intelligencia működési elveinek és az egyéb MI-kutatásokból származtatott intelligens információfeldolgozó módszereknek a kombinálása. A gépek azon inherens képessége is a segítségünkre lesz, hogy hatalmas mennyiségű információt képesek tárolni, visszakeresni és gyorsan megosztani. Ekkor olyan helyzetbe kerülünk, hogy az emberi agy viszonylag rögzített architektúrájának a képességeit nagymértékben túlszárnyaló számítástechnikai platformokon alkalmazhatjuk ezeket a hibrid rendszereket.

Az emberi intelligencia skálázhatósága. Válaszul Hofstadter aggodalmára, miszerint az emberi intelligencia talán épp afelett a küszöb felett van, vagy épp alatta, ami „önmagunk” megértéséhez szükséges, az agy visszafejtésének egyre gyorsuló üteme világossá teszi, hogy nincsenek korlátai az önmagunk – vagy bármi más – megértésére való képességünknek. Az emberi intelligencia skálázhatóságának a kulcsa az a képességünk, hogy modelleket tudunk alkotni a valóságról az elménkben. Ezek a modellek lehetnek rekurzívek, azaz az egyik tartalmazhat egy vagy több másikat, amelyek szintén tartalmazhatnak egyéb modelleket, és így tovább, a végtelenségig. Például egy biológiai sejt modellje tartalmazhatja a sejtmag, a riboszómák és egyéb sejtszintű rendszerek modelljeit. A riboszóma modellje tartalmazhatja a szubmolekuláris alkotórészei modelljeit, és így tovább, le az atomi és szubatomi részecskékig és kölcsönhatásokig.

Az összetett rendszerek megértésére való képességünk nem feltétlenül hierarchikus. Egy összetett rendszert, például egy sejtet vagy emberi agyat nem lehet egyszerűen azáltal megismerni, hogy az alrendszereire és alkotórészeire bontjuk. Egyre kifinomultabb matematikai eszközeink vannak a rendet és a káoszt egyaránt magukban foglaló rendszerek – mindkettőből akad bőségesen a sejtben és az agyban is –, és a logikai elemzéssel dacoló összetett kölcsönhatások megértésére.

A számítógépeink, amelyek szintén egyre gyorsabbak, kulcsfontosságú eszközök ahhoz, hogy egyre bonyolultabb modellekkel dolgozzunk, amiket másképp, csak az agyunkra támaszkodva nem tudnánk megalkotni. Nyilvánvaló, hogy Hofstadter aggodalma jogos lenne, ha olyan modellekre lennénk korlátozva, amelyeket a technológia segítsége nélkül, az elménkben kellene őriznünk. Az, hogy az intelligenciánk éppen a saját maga megértéséhez szükséges küszöb fölött van, abból a velünk született képességünkből fakad, hogy elképzeljük, finomítsuk, kiterjesszük és megváltoztassuk saját megfigyeléseink absztrakt – és egyre pontosabb – modelljeit, és ehhez a képességhez hozzájárulnak még a saját magunk által készített eszközök is.

Az emberi agy feltöltése

„A számítógépünk képzeletének kitalációjává válni.”

(David Victor de Transend: Godling’s Glossary

[Godling szótára – a feltöltés definíciója])

Az agynak a megértés érdekében történő feltérképezésénél, sokkal vitatottabb az az elképzelés, hogy azért térképezzük fel, hogy feltöltsük. Egy emberi agy feltöltése azt jelenti, hogy a legapróbb részletekig feltérképezzük, majd elhelyezzük az eredményeket egy kellően nagy teljesítményű számítási közegben. Ez a folyamat rögzítené egy személy teljes személyiségét, emlékezetét, ismereteit és élettörténetét.

Ha valóban rögzítjük egy adott személy mentális folyamatait, akkor a másolatnak szüksége lenne egy testre, hiszen gondolkodásunk óriási része irányul a fizikai szükségletek és vágyak felé. Ahogyan azt az 5. fejezetben tárgyalni fogom, mire meglesznek az eszközeink az emberi agy teljes lemásolására, rengeteg lehetőségünk lesz a XXI. századi testek közül választani úgy a nem biológiai emberek, mint az intelligenciájuk kiterjesztését választó biológiai emberek számára. Az emberi test v2.0 halmazába realisztikus virtuális környezetben létező virtuális testek, nanotechnológiai alapú fizikai testek és még sokféle egyéb test fog tartozni.

A 3. fejezetben tárgyaltam az emberi agy szimulálásához szükséges memória- és számítási kapacitásra vonatkozó becsléseimet. Noha úgy becsültem, hogy 10¹⁶ számítás per másodperc számítási teljesítmény és 10¹³ bit memória elég az emberi szintű intelligencia emulálásához, a feltöltésre vonatkozó becsléseim magasabbak: 10¹⁹ számítás per másodperc és 10¹⁸ bit. Ennek az az oka, hogy az alacsonyabb értékek az emberi teljesítmény szintjén újraalkotott agyterületekre vonatkoznak, a magasabbak viszont a hozzávetőlegesen 10¹¹ idegsejtünk és 10¹⁴ idegsejtközi kapcsolatunk legapróbb részleteinek a rögzítésére. Amint lehetővé válik a feltöltés, valószínűleg azt fogjuk tapasztalni, hogy a hibrid megoldások is megfelelőek. Például valószínűleg úgy találjuk majd, hogy funkcionálisan elegendő szimulálni bizonyos alapvető támogató funkciókat, mint például az érzékszervi adatok jelfeldolgozását (standard modulok beiktatásával), a többi szubneurális részletet pedig csak azoknál a területeknél kell rögzíteni, amelyek valóban az egyedi személyiségért és képességekért felelősek. Mindazonáltal a további érvelés során a magasabb becsléseket fogom használni.

Az alapvető számítási erőforrások (10¹⁹ számítás per szekundum és 10¹⁸ bit) a 2030-as évek elején, körülbelül egy évtizeddel a funkcionális szimulációhoz szükséges erőforrások után ezer dollárért beszerezhetők lesznek. A feltöltés feltérképezési követelményei szintén komolyabbak, mint az emberi intelligencia „puszta” újraalkotásának esetében. Az emberi agyat elméletileg úgy is fel lehet tölteni, hogy rögzítjük az összes szükséges részletet, de nem feltétlenül ismerjük az agy általános működési elveit. A gyakorlatban viszont ez valószínűleg nem működne. Az emberi agyműködés elveinek a megértése fogja feltárni, mely részletek létfontosságúak és melyek nem. Például tudnunk kell, a neurotranszmitterek mely molekulái kritikusak, és hogy rögzítenünk kell-e az általános szinteket, helyzeteket és elhelyezkedéseket, és/vagy a molekulák alakját. Mint fentebb említettem, még éppen csak kezdjük megtudni, hogy például az emlékezet kulcsát az aktinmolekulák helyzete és a CPEB-molekulák alakja jelenti a szinapszisban. Nem fogjuk tudni megmondani, melyik részlet létfontosságú anélkül, hogy megértenénk az agy működési elvét. Ez a megértés pedig az emberi intelligencia olyan szimulációjából fakadhat, mely átmegy a Turing-teszten – ami szerintem 2029 körül valósulhat meg.^{332}

Az agyműködés ilyen részletességgel való rögzítéséhez szükség lesz a nanobotokat alkalmazó agyi belső képalkotásra, mely technológia a 2020-as évek végére lesz hozzáférhető. Így a 2030-as évek eleje megalapozott dátum a feltöltéshez szükséges számítási teljesítmény, memória és agyi képalkotási követelmények megvalósulására. Mint minden más technológia esetében, itt is szükség lesz iteratív finomításokra a rendszer tökéletesítéséhez, tehát a 2030-as évek vége konzervatív becslés a sikeres feltöltésre.

Rá kell mutatnunk, hogy egy ember személyisége és képességei nem csak az agyban lakoznak, bár kétségtelenül az a fő lakhelyük. Az idegrendszerünk az egész testünket behálózza, és az endokrin (hormonális) rendszer is hatást gyakorol rá. A komplex rendszerek döntő többsége mindazonáltal az agyban található, hiszen az agy alkotja idegrendszerünk túlnyomó részét. Az endokrin rendszerből érkező információk sávszélessége igen alacsony, mivel a meghatározó tényező a hormonok szintje, nem pedig az egyes hormonmolekulák elhelyezkedése.

A feltöltés mérföldkövének próbája a „Ray Kurzweil” vagy „Jane Smith” Turing-tesztek lesznek – más szóval egy emberi döntőbíró meggyőzése arról, hogy a feltöltött másolat megkülönböztethetetlen az eredeti személytől. Addigra azonban mindenképpen szembe fogunk kerülni bizonyos nehézségekkel, bármilyen Turing-tesztet is terveznénk. Mivel a nem biológiai intelligencia évekkel korábban (2029 körül) túl fog lépni az eredeti Turing-teszten, vajon megengedhetjük-e majd, hogy egy nem biológiai ember legyen a döntőbíró? Vagy egy kiterjesztett intelligenciájú ember? Egyre nehezebben találunk majd nem kiterjesztett intelligenciájú embereket. Akárhogy is, ingoványos terület lesz a kiterjesztettség meghatározása, mivel mire eljutunk a feltöltéshez, a biológiai intelligencia kiterjesztésének számos különböző szintje lesz hozzáférhető. Az is problémát jelent majd, hogy azok az emberek, akiket fel akarunk tölteni, nem fognak a biológiai intelligenciájukra korlátozódni. Ugyanakkor az intelligencia nem biológiai részének a feltöltése viszonylag sima ügy lesz, hiszen a számítógépes intelligencia másolásának a könnyűsége mindig is a számítógépek egyik jellegzetes erőssége volt.

Felmerül a kérdés: milyen gyorsan kell feltérképezni egy ember idegrendszerét? Nyilván nem lehet egyetlen pillanat alatt véghezvinni, és ha minden egyes idegsejtre jut is egy nanobot, akkor is időbe telik az adatok összegyűjtése. Ennélfogva felmerülhet az az ellenvetés, hogy mivel az ember állapota megváltozik az adatgyűjtés folyamata során, a feltöltendő információ nem egy adott időpillanatban, hanem egy adott időtartamban fogja jellemezni a szóban forgó egyént, még ha ez az időtartam pusztán a másodperc töredéke lesz is.^{333} Ugyanakkor ez a probléma nem befolyásolja azt, hogy a feltöltött személyiség átmegy-e a „Jane Smith” Turing-teszten. A mindennapi kapcsolatainkban is felismernek minket és mi is felismerjük ismerőseinket, pedig talán napok vagy akár hetek is eltelhettek a legutóbbi találkozás óta. Ha a feltöltés kellően pontos ahhoz, hogy lemásolja egy ember állapotát azon természetes változások keretein belül, amelyeken az egyén a másodperc törtrésze, vagy akár néhány perc alatt átmegy, akkor ez az eredmény megfelel bármilyen elképzelhető célnak. Egyes kutatók úgy értelmezték Roger Penrose elméletét a kvantumszámítógépek és a tudat közötti kapcsolatról (lásd 9. fejezet), hogy aszerint a feltöltés lehetetlen, mert a személy „kvantumállapota” sokszor megváltozik a másolás alatt. Én azonban felhívnám a figyelmüket arra, hogy az én kvantumállapotom is sokszor megváltozott, miközben leírtam ezt a mondatot, és mégis ugyanannak a személynek tartom magam, mint az előző mondat végén (és a környezetemben sem állítja ennek az ellenkezőjét senki).

A Nobel-díjas Gerald Edelman rámutat, hogy különbség van egy képesség és a képesség leírása között. Egy emberről készített fénykép más, mint maga az ember, még ha a „fénykép” nagyon nagy felbontású és háromdimenziós is. Mindazonáltal a feltöltés fogalma túlmutat a rendkívül nagy felbontású képalkotáson, amit Edelman analógiájában a „fényképnek” feleltethetünk meg. A képalkotással szerzett adatoknak nem kell megragadniuk az összes apró részletet, viszont olyan működő számítási közegbe kell kerülniük, ami rendelkezik az eredeti összes képességével (bár az új nem biológiai platformok kétségtelenül sokkal magasabb rendűek lesznek ebből a szempontból). Az idegrendszer részleteinek ugyanúgy kell kölcsönhatásba lépniük egymással (és a külvilággal), mint az eredeti közegben. Helytállóbb analógia a merevlemezen tárolt program (egy statikus kép) és a megfelelő számítógépen aktívan futó program (egy dinamikus, interakcióra képes entitás) összehasonlítása. A feltöltést együttesen alkotják a lemásolt adatok és a dinamikus közeg.

A legfontosabb kérdés talán az lesz, hogy a feltöltött emberi tudatok valóban mi magunk leszünk-e? Még ha a feltöltés át is megy a személyre szabott Turing-teszten, és megkülönböztethetetlennek bizonyul az eredetitől, akkor is joggal merül fel a kérdés, hogy új személyről van-e szó, vagy a régivel megegyezőről? Végül is az eredeti a feltöltéstől függetlenül még létezhet. Ezekre a nagyon fontos kérdésekre a 7. fejezetben fogok kitérni.

Véleményem szerint a feltöltés legfontosabb eleme az, hogy fokozatosan át fogjuk helyezni az intelligenciánkat, a személyiségünket és a képességeinket az intelligenciánk nem biológiai részébe. Már most is számos neurális implantátum létezik. A 2020-as évek végén nanobotokkal fogjuk elkezdeni agyunk nem biológiai intelligenciával való megerősítését, kezdve az érzékszervi információk feldolgozásának és az emlékezésnek a „rutinfeladataival”, majd továbblépve az ismeretalkotásra, a mintázatfelismerésre és a logikai analízisre. A 2030-as évekre intelligenciánk nem biológiai része lesz a domináns, a 2040-es évekre pedig, ahogyan arra a 3. fejezetben rámutattam, a nem biológiai rész képességei több milliárdszor meg fogják haladni a biológiaiét. Noha egy ideig még valószínűleg meg fogjuk tartani a biológiai részt, egyre kisebb lesz a jelentősége. Tehát fokozatosan, az átmenetet szinte észre sem véve végül teljesen fel fogjuk tölteni magunkat. Nem lesz „régi Ray” és „új Ray”, csak egy egyre több képességgel rendelkező Ray. Bár hiszem, hogy a jövőben működni fog a gyors, a feltérképezést azonnal követő feltöltés, a sokkal magasabb rendű nem biológiai gondolkodásra való fokozatos, de elkerülhetetlen áttérés fogja teljesen átalakítani az emberi civilizációt.

SIGMUND FREUD: Amikor az emberi agy visszafejtéséről beszél, pontosan kinek az agyára gondol? Egy férfi agyára? Egy nőére? Egy gyerekére? Egy zseniére? Egy szellemi fogyatékoséra? Egy „őrült bölcsére”? Egy tehetséges művészére? Egy sorozatgyilkoséra?

RAY: Végső soron mindegyikére. Vannak alapvető működési elvek, amiket meg kell értenünk az emberi intelligencia és a különböző alkotóképességei működése kapcsán. Az emberi agy nagyon rugalmas, és szó szerint a gondolataink formálják az agyunkat az új dendrittüskék, szinapszisok, dendritek, sőt neuronok növesztése által. Ennek eredményeként Einstein parietális lebenyei – a vizuális képalkotásért és a matematikai gondolkodásért felelős agyterület – nagymértékben megnagyobbodtak.^{334} Mindazonáltal a koponyánk térfogata véges, így Einstein hiába játszott hangszereken, nem volt világszínvonalú zenész. Picasso nem írt remek verseket, és így tovább. Miközben újraalkotjuk az emberi agyat, nem lesznek korlátai annak, hogy mely képességeinket fejlesztjük tökélyre. Nem kell kompromisszumot kötnünk és egy területet fejleszteni a többi kárára.

A különbségeinkből és a diszfunkciókból is tanulhatunk. Mi romlott el a sorozatgyilkosban? Végül is az agyához kell hogy valami köze legyen. Ez a fajta viselkedés nyilván nem az emésztőrendszer terméke.

MOLLY 2004: Tudod, nem hiszem, hogy csak a velünk született agyunk felelős a köztünk lévő különbségekért. Mi van a tapasztalatainkkal és mindazzal, amit próbálunk megtanulni?

RAY: Nos, igen, ez is része a paradigmának, igaz? Van agyunk, ami képes tanulni, a járástól kezdve a beszéden át az egyetemi szintű kémiáig.

MARVIN MINSKY: Igaz, hogy az MI-ink képzése fontos része lesz a folyamatnak, de az nagymértékben automatizálható és így felgyorsítható lesz. Arról se feledkezzünk meg, hogy amikor egy MI megtanul valamit, akkor azonnal meg tudja osztani a tudását a többi MI-vel!

RAY: Hozzá fognak férni a weben tárolt, exponenciálisan növekvő tudásunkhoz. A web maga végül lakható, teljes bemerülést nyújtó virtuális valósággá alakul át, amelyben az MI-k kölcsönhatásba léphetnek egymással és a biológiai emberekkel, akik bevetítik magukat ezekbe a környezetekbe.

SIGMUND: Az MI-knek egyelőre nincs testük. Ahogy arra mindketten rámutattunk, az emberi érzelmek és az emberi gondolkodás jelentős része az emberi testre, az érzékszervi és szexuális szükségletek kielégítésére irányul.

RAY: Ki mondja, hogy nem lesz testük? A 6. fejezetben fogom tárgyalni az emberi test 2.0-s verzióját, és leírom, hogy rendelkezésünkre fognak állni eszközök a nem biológiai, mégis emberszerű testek, illetve a virtuális valóságokban létező virtuális testek megalkotására.

SIGMUND: De a virtuális testek nem igazi testek.

RAY: Egy kissé szerencsétlen ez a „virtuális” szó. Azt sugallja, hogy „nem igazi”, pedig valójában a virtuális test minden lényeges szempontból épp olyan igazi, mint a fizikai. Mondjuk azt, hogy a telefon egy virtuális valóság a hallás szempontjából. Senki sem érzi úgy, hogy ebben a virtuális környezetben a hangja nem „igazi” hang. Ma a fizikai testemmel nem közvetlenül érzékelem, hogy valaki megérinti a karomat, hanem az agyam kap feldolgozott jeleket a karom idegvégződéseitől, melyek végighaladnak a gerincvelőn, az agytörzsön, fel az inzulákba. Ha az agyam – vagy egy MI agya – hasonló jelzéseket kap arról, hogy valaki virtuálisan megérintette a virtuális karomat, akkor sem lesz észlelhető különbség.

MARVIN: Ne feledjük, hogy nem mindegyik MI-nek lesz szüksége emberi testre!

RAY: Valóban. Emberként, a rugalmasságuk ellenére a testünknek és az agyunknak is viszonylag rögzített az architektúrája.

MOLLY 2004: Igen, ilyen az emberi lét, és úgy látom, valami gondod van ezzel.

RAY: Tulajdonképpen tényleg vannak problémáim az 1.0-s testem korlátaival és karbantartásával, nem is beszélve az agyam korlátairól. De azért igenis értékelem az emberi testtel járó örömöket. Arra akarok kilyukadni, hogy az MI-knek lehet és lesz is emberi testük a valóságban és a virtuális valóságban is. Viszont ahogyan arra Marvin felhívta a figyelmet, nem lesznek pusztán ezekre korlátozva.

MOLLY 2104: Nem csak arról van szó, hogy az MI-k felszabadulnak az 1.0-s testek korlátai alól. A biológiai származású embereknek is ugyanez a szabadság lesz az osztályrészük mind a valóságban, mind a virtuális valóságban.

GEORGE 2048: Ne feledjük, nem lesz egyértelmű különbség az MI-k és az emberek között!

MOLLY 2104: Igen, kivéve persze a FELÉ-ket (Főleg Eredeti Lényegű Embereket).