Hetedik fejezet
Ich bin ein Singularitarian

 

„A leggyakoribb ostobaság mind közül az, ha valaki szenvedélyesen hisz olyasvalamiben, ami bizonyíthatóan hamis.”

(H. L. Mencken)

 

„Az évszázados tradíciókban gyökerező életfilozófiák hemzsegnek a személyes, szervezeti és társadalmi életre vonatkozó bölcsességektől. Sokan felismerjük ezen hagyományok hiányosságait is. Természetes, hogy hibás következtetésekre jutottak kialakulásuk idején, a tudomány megjelenése előtti korokban. Ugyanakkor az ősi életfilozófiák alig vagy egyáltalán nem használhatók a ma felvetődő, alapvető kérdésekkel kapcsolatban, amikor fejlett technológiák segítségével képesek vagyunk megváltoztatni egyéni és emberi identitásunkat, illetve amikor a gazdasági, kulturális és politikai erők átalakítják a globális viszonyokat.”

(Max More: Principles of Extropy [Az extrópia alapelvei])

 

„A világnak nincsen szüksége egy újabb kizárólagos, teljességre törő dogmára.”

(Max More: Principles of Extropy [Az extrópia alapelvei])

 

„Igen, van lelkünk. Ám megannyi apró robotból épül fel.”

(Giulio Giorelli)

 

„Erkölcsi szempontból a szubsztrátum kérdése lényegtelen, amennyiben nem érinti a működőképességet vagy a tudatot. Erkölcsileg nem számít, hogy az illető egyedet szilícium- vagy biológiai alapú neuronok működtetik (amint az sem számít, hogy valakinek sötét vagy világos bőre van-e). Ugyanezen az alapon, ha elutasítjuk a rasszizmust és fajgyűlöletet, el kell utasítanunk a szénsovinizmust vagy bioizmust is.”

(Nick Bostrom: Ethics for Intelligent Machines:

A Proposal, 2001 [Az intelligens gépek etikája:

Egy javaslat, 2001])

 

„A filozófusok régóta állítják, hogy gyermekeik sokkal összetettebb világba születtek, mint amilyen elődeiké volt. A gyorsuló változás eme korai és gyakran önkéntelen felismerése adta a nyugati hagyomány utópista, apokaliptikus és világvégeváró látásmódját. Azonban van egy különbség: ma nem csupán a próféták, hanem bizonyos mértékig mindenki érzékeli a fejlődés sebességét.”

(John Smart)

 

A szingularitáriánus olyan ember, aki megérti, mi a szingularitás, és egész életében annak jelentését kutatja.

Engem már több évtizede ezek a gondolatok foglalkoztatnak. Mondanom sem kell, a folyamatot soha nem lehet befejezettnek tekinteni. Tizenévesként a ’60-as években az emberi gondolkodás és a számítógépes technológia kapcsolatán tűnődtem. A ’70-es években a gyorsuló technológiai fejlődést kezdtem tanulmányozni, és első könyvemet az 1980-as évek végén írtam a témában. Így hát volt időm eltűnődni a most bekövetkező és egymást erősítő változásoknak a társadalomra – és saját életemre – gyakorolt hatásain.

George Gilder úgy jellemezte tudományos és filozófiai nézeteimet, mint „póthitet azok számára, akik elveszítették bizodalmukat a vallás hagyományos tárgyában”.^{655} Gilder állítása érthető, hiszen legalábbis látszólagos hasonlóságok mutatkoznak a szingularitásvárás és a tradicionális vallások által megfogalmazott jóslatok között. Ám én nem a hagyományos hit alternatíváit keresve jutottam el a nézeteimhez. A technológiai trendek megértésére irányuló kutatásaimnak gyakorlati okai voltak: megkíséreltem időzíteni a felfedezéseimet, és optimális taktikai döntéseket akartam hozni azzal kapcsolatban, mikor indítsam el technikai vállalkozásaimat. Idővel a technológia ilyen jellegű modellezése saját életre kelt, és kidolgoztam a technológiai evolúció elméletét. Innen már csak egy ugrás volt, hogy eltűnődjek a mélyreható változásoknak a társadalmi és kulturális intézményekre és a saját életemre gyakorolt hatásain. Így hát annak ellenére, hogy a szingularitáriánus gondolkodásmód nem hit, hanem megértés kérdése, a könyvben tárgyalt tudományos tendenciák végiggondolása elengedhetetlenül új perspektívákat nyit a hagyományos vallások által megfogalmazott kérdések terén is, azaz a halál és halhatatlanság természetéről, életünk céljáról, és a világegyetemben található intelligens életről folytatott gondolkodásban.

A szingularitáriánus filozófia sokszor kárhoztat magányra, mert a legtöbb ember, akivel a sors összehoz, nem osztja a nézeteimet. A legtöbb „nagy gondolkodót” teljességgel hidegen hagyják ezek a nagy gondolatok. Az emberek kijelentéseiből és elejtett megjegyzéseiből arra következtethetünk, hogy általában egyetértenek egy egyszerű bölcsességgel: az emberi élet rövid, fizikai és intellektuális lehetőségeink korlátozottak, és életünkben alapvetően semmi sem változik. Erős a gyanúm, hogy amint a változások gyorsuló üteme mind nyilvánvalóbbá válik az emberek számára, ez a szűk horizont egyre inkább kitágul. Mégis, többek között azért írtam meg ezt a könyvet, hogy minél több emberrel megoszthassam a nézeteimet.

Mit is értsünk tehát szingularitás alatt? Akár a Napra, közvetlenül nem tekinthetünk rá – jobb, ha a szemünk sarkából figyeljük meg ezt a mindent átalakító változást. Amint azt Max More állítja, nincs szükségünk sem új dogmára, sem valami újabb szektára, így hát a szingularitárianizmus nem hiedelmek vagy egyesített nézőpontok rendszere. Az igaz, hogy főként a legfontosabb technológiai tendenciák megértésén alapul, ám ugyanakkor olyan látásmódot kölcsönöz, amelynek tükrében mindent újragondolunk, az egészség és a jólét természetétől a halál és az én mibenlétéig.

Számomra a szingularitáriánus gondolkodásmód sokrétű jelentéssel bír; az itt következő példák semmiképpen nem adnak teljes képet róla. Továbbá ezek az elmélkedések a személyes filozófiámat mutatják be, és nem valamiféle új doktrínát hirdetnek.

• Most megvan rá a lehetőségünk, hogy olyan hosszú ideig éljünk, miáltal elérhetjük az örök életet.^{656} A mai tudásunk alapján elvégzett agresszív beavatkozásokkal olyan drasztikus módon lelassíthatjuk az öregedési folyamatainkat, hogy még akkor is erőnk teljében leszünk, amikor a biotechnológia és nanotechnológia radikálisabb életmeghosszabbítási terápiákat tesz lehetővé. Csakhogy a második világháború utáni nemzedékek tagjainak többsége nem fog addig élni, mert nincsenek tisztában a testükben lezajló gyorsuló öregedési folyamatokkal és a beavatkozás lehetőségeivel.

• Ebben a szellemben agresszíven újraprogramozom a biokémiai folyamataimat, amelyek már most is merőben különböznek attól, amilyenek egyébként lennének.^{657} A táplálékkiegészítők és gyógyszerek szedése nem egyféle utolsó mentsvár arra az esetre, ha valami baj történne. A baj már megtörtént. Testünket egy letűnt korban kifejlődött, elavult genetikai program irányítja, ezért felül kell kerekednünk genetikai örökségünkön. Már rendelkezünk az ehhez szükséges tudással, és én elköteleztem magam e tudás alkalmazása mellett.

• A testem átmeneti test. Részecskéi havonta szinte teljesen átalakulnak. Csak a testem és az agyam mintái folytonosak.

• Arra kell törekednünk, hogy továbbfejlesszük ezeket a mintákat testünk egészségének optimalizálásával és tudatunk kiterjesztésével. Végül az általunk létrehozott technológiával összeolvadva képesek leszünk addig soha nem látott mértékben kiterjeszteni a mentális képességeinket.

• Szükségünk van testre, ám ha egyszer beépítjük a testünkbe a molekuláris nanotechnológia által kínált lehetőségeket, képessé válunk arra, hogy akaratunk szerint megváltoztassuk a fizikai felépítésünket.

• Csak a technológia tudja a lehetőségek olyan léptékét nyújtani, amellyel leküzdhetjük az emberiség útját elálló évszázados akadályokat. Például a most születő technológiák segítségével tiszta és megújuló energiát tudunk majd termelni és tárolni, eltávolíthatjuk a testünkből és környezetünkből a mérgeket és kórokozókat, továbbá meggyarapodott tudásunkkal és anyagi javainkkal véget vethetünk az éhezésnek, illetve a és szegénységnek.

• A tudás minden formája értékes: a zene, a művészet, a tudomány és a technológia éppúgy, mint a testünkbe és agyunkba ágyazódott tudás. Bármelyikük elvesztése tragikus következményekkel jár.

• Az információ nem azonos a tudással. A világot elárasztja az információ; intelligencia kérdése megtalálni és kihasználni a belőle kiemelkedő mintákat. Például érzékeink másodpercenként több száz megabitnyi információt dolgoznak fel, aminek nagy részét intelligenciánk révén elvetjük. Csak a leglényegesebb felismeréseket és észrevételeket tartjuk meg (amelyek mind a tudás különböző formái). Az intelligencia tehát az információ szelektív pusztításával állítja elő a tudást.

• A halál tragédia. Nem lealacsonyító az, amikor egy személyt komplex mintaként (szintén a tudás egy formájaként) értelmezünk, amely a személy halálakor elvész. Legalábbis ma ez a helyzet, hiszen még nem vagyunk képesek hozzáférni ehhez a tudáshoz és biztonsági másolatot készíteni róla. Szó szerint kell érteni, amikor az emberek azt mondják, egy szerettük halálakor saját énjük egy részét veszítik el: ilyenkor az ember elveszíti annak a lehetőségét, hogy hatékonyan használja agya bizonyos idegi mintáit, amelyek az elveszített személlyel való interakcióra önszerveződtek.

• A tradicionális vallások egyik elsődleges szerepe egyfajta halálközpontú racionalizálás, azaz a halál tragédiájának valamiféle jó eseményként való magyarázása. Malcolm Muggeridge is hangoztatja azt a sokak által elfogadott nézetet, miszerint „ha nem volna halál, az életet elviselhetetlennek éreznénk”. Ám a művészet, tudomány és egyéb tudásformák szingularitás utáni robbanásszerű gyarapodása több mint elviselhetővé teszi majd az életet: valódi jelentést kölcsönöz majd neki.

• Értelmezésem szerint az élet – az életünk – célja az, hogy egyre gyarapodó tudást hozzunk létre és élvezzük azt, valamint, hogy az egyre növekvő „rend” felé haladjunk. Amint azt a második fejezetben is kifejtettem, az egyre növekvő rend általában egyre növekvő komplexitást feltételez, ám olykor egy mélyreható gondolat a komplexitás csökkentésével éri el a rend növelését.

• Nézetem szerint az univerzum célja tükrözi az életünk célját, azaz a magasabb intelligenciára és nagyobb tudásra való törekvést. Emberi értelmünk és technológiánk végzi eme intelligencia szélesítését (mivel nem ismerünk földön kívüli versenytársakat).

• Amikor még ebben az évszázadban elérjük a fordulópontot, készen állunk majd arra, hogy önmásoló nem biológiai intelligencia útján elárasszuk a naprendszerünket ezzel az egyre táguló intelligenciával. Aztán az továbbterjed az univerzum más részeibe.

• A gondolatok az intelligencia megtestesülései és termékei. A gondolatok azért léteznek, hogy minél több elénk tornyosuló problémát megoldhassunk. Elsősorban azokat a problémákat nem vagyunk képesek megoldani, amelyeket nem tudunk megfogalmazni, és ezek legnagyobbrészt olyanok, amelyeknek nem vagyunk tudatában. A felmerülő problémák esetén a legalapvetőbb kihívás az, miként tudjuk szavakba (vagy esetenként egyenletekbe) önteni azokat. Ha ezt megoldjuk, képesek vagyunk megtalálni a problémával ütköztethető és a problémát megoldó gondolatokat.

• Hatalmas eszközelőnyt élvezünk a technológia felgyorsult fejlődése révén. Jó példa erre a radikális életmeghosszabbítás oly módon, hogy „hidat építünk egy újabb hídhoz, majd egy következőhöz”, és így tovább (magyarán szólva a mai tudásunk alkalmazásával hidat képezünk a biotechnológiához, amely ugyanakkor hidat épít majd a nanotechnológia korához).^{658} Ezzel pedig megalapozzuk, hogy akár végtelen hosszú ideig éljünk, annak ellenére, hogy ma még nem áll rendelkezésünkre a radikális életmeghosszabbításhoz szükséges tudás. Más szóval nem kell minden problémát ma megoldanunk. Megjósolhatjuk erre alkalmas technológiák elérkezését öt, tíz, vagy húsz éven belül, és már ma beépíthetjük ezeket terveinkbe. Én így tervezem a technológiai projektjeimet, és ez egyaránt lehetséges a társadalom nagy problémái, valamint a saját életünkben jelentkező kérdések megválaszolásakor is.

 

A kortárs filozófus Max More abban látja az emberiség célját, hogy elérje a transzcendenciát „az emberi értékek által vezérelt tudomány és technológia által”. More Nietzschét idézi: „Az ember kötél, amely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett – kötél mélységes mélység fölött.”^{659} Nietzsche metaforáját úgy is értelmezhetjük, hogy miközben az emberiség azt keresi, miként válhatna valami nagyobbá, meghaladja az állatok szintjét. Nietzsche szakadéka talán a technikában rejlő veszélyeket jelenti, amelyekről a következő fejezetben ejtek szót.

More ugyanakkor félelmeinek adott hangot, mondván, hogy „a szingularitásvárás eltereli a figyelmet a jelenkor kérdéseiről”.^{660} Mivel a szingularitás az öregedés problémáinak megoldását ígéri, előfordulhat, hogy az emberek eltávolodnak az evilági, mai problémáktól. Magam is osztom More ellenérzését a „passzív szingularitáriánizmussal” szemben. A cselekvő álláspont azért elengedhetetlen, mert a technológia kétélű kard, és így drasztikus következményekkel járhat, ha a fejlődése rossz irányt vesz a szingularitás felé való hömpölygésében. A legkisebb késlekedés a most születő technológiák alkalmazásában több millió embert kárhoztathat további szenvedésre és halálra. Egy példa a sok közül: a törvényhozás túlzott késlekedése az életmentő gyógymódok bevezetésével kapcsolatban, ami megannyi emberéletbe kerül. (A világon évente több millió embert veszítünk el csak szívbetegségek miatt.) More továbbá azt is felveti, hogy „a »hübrisz« és »az ismeretlen« ellenében a »stabilitást« és »békét« célzó vallási és kulturális késztetések” is könnyedén kisiklathatják a gyorsuló technológiai fejlődést.^{661} Én nem tartom valószínűnek, hogy a technológia általános gyorsulását végérvényesen le lehetne állítani. Még a korszakhatárokat jelző események, például a két világháború (amelyek során mintegy százmillió ember veszítette életét), a hidegháború és számos egyéb gazdasági, kulturális és társadalmi zavargás sem volt képes a legkisebb mértékben sem lelassítani a technológiai trendek tempóját. Ám a ma egyre gyakrabban hallatott reakciós, zsigerből technológiaellenes érzületek sok szenvedést okozhatnak még.

 

Még emberi? Egyes megfigyelők a „poszthumán” szóval illetik a szingularitást követő időszakot, és a poszthumanizmus szóval utalnak az ezt előrevetítő gondolkodásra. Azonban számomra embernek lenni annyit tesz, hogy olyan civilizáció tagjai vagyunk, amely folyamatosan a határait feszegeti. Már jelenleg is meghaladjuk a biológiai felépítésünket azzal, hogy egyre több eszközünk van testünk átprogramozására és felerősítésére. Ha a technológia által megváltoztatott embert már nem tekintjük embernek, hol húzhatjuk meg a határvonalat? Egy bionikus szívvel rendelkező ember még embernek számít? És egy neurológiai implantátumot hordozó egyén? És ha kettő is van neki? Na és egy olyan személy, akinek körülbelül tíz nanobot lakik az agyában? Vagy akár ötszázmillió nanobot? Meghúzhatjuk a határt mondjuk hatszázötvenmillió nanobotnál? Az alatt még emberek vagyunk, fölötte pedig poszthumánok?

Fokozatos összeolvadásunk a technológiával ingoványos talajra vezérel bennünket, de nézetem szerint a csúszós hegyoldalon feljebb található nagy ígéretek, nem pedig Nietzsche szakadéka felé. Számos gondolkodó egy új „faj” létrehozásáról beszél, ám a faj gondolata biológiai eredetű, és mi éppen afelé haladunk, hogy túllépjük a biológiát. A szingularitásban rejlő változás nem csupán egy a biológiai evolúciós lépések hosszú sorában. Segítségével egyszer s mindenkorra a feje tetejére állíthatjuk az evolúciót.

 

BILL GATES: 99%-ig egyetértek. Az tetszik a gondolataidban, hogy a tudományon alapulnak, de optimizmusod már-már vallásos jellegű. Én is bizakodó vagyok a jövővel kapcsolatban.

RAY: Nos, hát igen: szükségünk van egy új vallásra. A vallás alapvető szerepe mindig is abban állt, hogy megmagyarázza a halált, hiszen egészen mostanáig a vallásos magyarázatokon kívül kevés okosat tudtunk mondani róla.

BILL: És mik lennének az új vallás alapelvei?

RAY: Két alapelvet vennénk át: az egyiket a hagyományos vallásokból, a másikat a világi bölcsészet- és természettudományból. A hagyományos vallásokból az emberi tudat tiszteletét.

BILL: Vagy úgy, az aranyszabályt!

RAY: Így van: erkölcsi és jogi rendszerünk a mások tudatának tiszteletén alapul. Ha bántok egy másik embert, az azért erkölcstelen és valószínűleg illegális is, mert szenvedést okoztam egy másik tudatos lénynek. Ha tönkreteszek egy vagyontárgyat, nincsen belőle gond akkor, ha a saját tulajdonom volt, ám ha valaki más vagyonához tartozik, tettem elsősorban éppen azért erkölcstelen és illegális, mert nem a vagyontárgynak okoztam szenvedést, hanem a tulajdonosának.

BILL: És mi volna a világi alapelv?

RAY: A bölcsészet- és természettudományból átvett alapelv a tudás fontossága. A tudás több mint információ. Olyan információ, ami jelentéssel bír a tudattal rendelkező egyének számára: zene, művészet, irodalom, tudomány, technika. Ezek azok a tulajdonságok, amelyek az általam tárgyalt trendekből következően kibővülnek.

BILL: El kell szakadnunk a mai vallások túldíszített és furcsa történeteitől, és az egyszerű üzenetek felé kell fordítanunk a figyelmünket. Kell egy karizmatikus vezető az új vallás élére.

RAY: A karizmatikus vezetők a régi modell elemei. Ezt is magunk mögött akarjuk hagyni.

BILL: Jó, akkor legyen egy karizmatikus számítógép!

RAY: Vagy inkább egy karizmatikus operációs rendszer.

BILL: Na, az már megvan. Aztán lesz-e Isten ebben az új vallásban?

RAY: Egyelőre nem, de később megszületik. Ha sikerül az univerzum anyagát és energiáját átitatni intelligenciával, az „felébred”, tehát tudatára ébred és magasztos intelligenciával fog rendelkezni. Ennél jobb Istent nem is tudok elképzelni.

BILL: Te szilíciumalapú, nem pedig biológiai intelligenciáról beszélsz.

RAY: Hát igen, addigra meghaladjuk a biológiai intelligenciát. Először összeolvadunk vele, de végül intelligenciánk nem biológiai része határozza majd meg a tudatunkat. Mellesleg nem valószínű, hogy szilíciumalapú lesz, inkább valamiféle szénalapú nanocsöves intelligenciaként tudom elképzelni.

BILL: Értem – csak azért használtam a szilíciumalapú kifejezést, mert az emberek így rögtön megértik. Mindazonáltal nem gondolom, hogy emberi értelemben vett tudatra kellene itt gondolnunk.

RAY: Miért ne? Amennyiben a szükséges részletességig utánzunk mindent, ami az emberi agyban és a testben történik, és egy másik szubsztrátumban létrehozzuk ugyanezeket a folyamatokat, majd nagyban kiterjesztjük őket, akkor miért is nem emberi értelemben vett tudatot alkottunk?

BILL: Persze, tudatot alkotunk majd. Csak éppen másféle tudatot.

RAY: Talán ez az az egy százalék, amiben nem értünk egyet. Miért volna másféle?

BILL: Mert a számítógépek teljesen és azonnal össze tudnak olvadni. Tíz komputer – vagy egymillió – egy gyorsabb, nagyobb számítógéppé válhat. Emberként erre nem vagyunk képesek. Mindannyian különálló individualitással rendelkezünk, és ezeket az individuumokat nem lehet összekötni.

RAY: Ezek csak a biológiai intelligencia korlátai. A biológiai intelligenciák áthidalhatatlan távolságai hátráltatnak bennünket. A „szilíciumalapú” intelligencia mindkettőre képes. A számítógépeknek nem kell egy helyütt egyesíteni az intelligenciáikat és az energiaforrásaikat. Ha úgy kívánják, maradhatnak „individuumok” is. A szilíciumalapú intelligencia mindkettőre képes: egyszerre tud összeolvadni és képes megtartani az egyediségét. Emberként mi is megpróbálunk másokkal összeolvadni, de ilyetén képességünk csak ideig-óráig tart.

BILL: Minden értékes dolog mulandó.

RAY: Igen, de a helyét átveszi valami, ami még nagyobb értéket képvisel.

BILL: Ez igaz; és ezért nem szabad soha abbahagyni az innovációt.

 

A tudat nyugtalanító kérdése

 

„Ha gyár méretűre nagyíthatnánk az agyat és sétát tehetnénk benne, akkor sem találnánk a tudatot.”

(G. W. Leibniz)

 

„Emlékszik az ember a szerelemre? Olyan, mintha egy pincében akarnánk felidézni a rózsaillatot. Láthatjuk magunk előtt a rózsát, de az illatát nem.”

(Arthur Miller)^{662}

 

„Amikor az ember legelőször törekszik egyszerű filozófiai gondolatok megformálására, máris beleütközik a kérdésbe, hogy tud-e valamit, hogy vajon tudja-e, hogy tud valamit, illetve, hogy amikor magáról gondolkodik, miről is gondolkodik, és végül, hogy mi végzi a gondolkodást. Amikor a kérdés már jó ideje aggasztja az embert, megtanulja kikerülni és nem erőlteti tovább: a tudatos lény ideáját implicite különbözőnek érezzük egy tudattalan tárgyétól. Amikor azt mondjuk: egy tudatos lény tud valamit, nemcsak azt állítjuk, hogy tudatában van annak a valaminek, hanem, hogy tudja is, hogy tudja, valamint, hogy tudja, hogy tudja, hogy tudja, és így tovább, a végtelenségig. Felismerjük, hogy a végtelenbe jutunk, de nem egy rossz értelemben vett végtelen regresszióhoz, hiszen csupán az értelmetlen kérdések vesznek a semmibe, a válaszok nem.”

(J. R. Lucas, oxfordi filozófus 1961-es Minds, Machines, and Gödel

[Elmék, gépek és Gödel] című esszéjéből)^{663}

 

„Az álmok valóságosak, amíg tartanak; mondhatunk-e többet az életről?”

(Havelock)

 

Képesek lesznek a jövő gépei érzelmi és spirituális élmények megtapasztalására? A nem biológiai intelligencia létrehozásának számos forgatókönyvét bemutattam azzal a céllal, hogy példázzam a ma élő, biológiai emberi lények gazdag érzelmi viselkedésének teljes spektrumát. A 2020-as évek második felére befejezzük az emberi agy visszafejtését, amellyel az emberek komplexitását és kifinomultságát elérő, majd meghaladó – érzelmi intelligenciával is rendelkező – nem biológiai rendszereket teremthetünk.

Egy másik forgatókönyv szerint feltölthetnénk egy létező ember mintáit egy megfelelő nem biológiai, gondolkodó szubsztrátumba. A harmadik, talán legérdekesebb forgatókönyv azt jósolja, hogy az emberek fokozatosan, de végérvényesen átalakulnak biológiai lényekből nem biológiai lényekké. Ez már elkezdődött a rokkantságot és betegségeket kiküszöbölő neurális implantátumok megjelenésével. Ezek után az először orvosi és öregedésmegelőző céllal kifejlesztett, véráramba beoltott nanobotok következnek. Később náluk is kifinomultabb nanobotok jelennek meg, amelyek kapcsolatba lépnek biológiai neuronjainkkal, és felerősítik az érzékeinket; virtuális, felerősített valóságot szolgáltatva az idegrendszeren belül, segítve az emlékezetünket és egyéb rutinszerű kognitív feladatokat látva el. Ekkorra már kiborgokká válunk, és erről az idegrendszerünkbe épített ugródeszkáról indulva intelligenciánk nem biológiai része exponenciálisan fejleszti majd képességeit. Amint azt a második és harmadik fejezetben tárgyaltam, az információtechnológia minden terén folyamatos, exponenciális növekvés tapasztalható, az ár–teljesítmény-arány javulásában csakúgy, mint a kapacitásban és az új technológiák befogadási sebességében. Mivel az információ megannyi bitjének kiszámításához és kommunikálásához szükséges tömeg és energia rendkívül kicsiny mértékű (lásd a harmadik fejezetet), a fent említett trendek addig folytatódhatnak, amíg nem biológiai intelligenciánk a biológiai rész többszörösére duzzad. Tekintve, hogy biológiai intelligenciánk lényegében meghatározott kapacitással bír (kivéve néhány viszonylag szerény biotechnológiai optimalizációs lehetőséget), végül a nem biológiai rész kerül túlsúlyba. A 2040-es években, amikor a nem biológiai rész már több milliárdszor nagyobb teljesítményre lesz képes, vajon még mindig az intelligencia biológiai részéhez kötjük majd a tudatunkat?

Egyértelmű, hogy a nem biológiai entitások is érzelmi és spirituális élményekről tesznek majd tanúbizonyságot, ahogyan napjainkban az ránk is jellemző. Ők – mi – embernek mondják majd magukat, és követelik az embernek kijáró érzelmi és spirituális élmények teljes skáláját. És nem a levegőbe beszélnek, hiszen az ilyen érzésekkel együtt járó gazdag, komplex és kifinomult viselkedést tanúsítanak majd.

De bármilyen fontosak is ezek a követelések és viselkedésformák, vajon miként fognak megjelenni a nem biológiai emberek szubjektív tapasztalásában? Minduntalan visszakanyarodunk a nagyon is valóságos, ám (objektív módszerekkel) végeredményben megmérhetetlen tudat kérdéséhez. Az emberek gyakran úgy beszélnek a tudatról, mintha az az egyén könnyen azonosítható, kimutatható és mérhető, nyilvánvaló tulajdonsága volna. Ám csak egyetlen alapvető igazságot ismerünk arról, miért olyan ellentmondásos a tudat kérdése:

Nem rendelkezünk olyan objektív vizsgálati módszerrel, amelynek segítségével végérvényesen meggyőződhetnénk a jelenlétéről.

A tudomány az objektív mérésekről és azok logikai következtetéseiről szól, de az objektivitás természete olyan, hogy a szubjektív tapasztalat nem mérhető – csak az annak megfeleltethető tényezők, mint a viselkedés (a viselkedésbe beleértem a belső viselkedést is, azaz egy egyén összetevőinek – a neuronoknak és azok részeinek – cselekvését is).

A fenti korlátok az „objektivitás” és „szubjektivitás” fogalmainak természetéből fakadnak. Alapvetően semmilyen objektív mérési rendszerrel nem vagyunk képesek behatolni egy másik személy szubjektív tapasztalásába. Érvelhetünk róla, például: „Pillantsanak be ennek a nem biológiai egyednek az agyába: láthatják, a működése pont olyan, mint az emberi agyé.” Vagy: „Látják, mennyire megegyezik a viselkedése az emberi viselkedéssel?” Végül azonban ezek mind egyszerű állítások maradnak.

Lehet bármilyen meggyőző egy nem biológiai személy viselkedése, egyes megfigyelők csak akkor fogadják el egy ilyen entitás tudatosságának lehetőségét, ha az ingerületátvivő anyagokat választ ki, DNS-vezérelt fehérjeszintézissel működik, vagy van valami egyéb biológiai jellegű emberi tulajdonsága.

Általában azt feltételezzük, hogy a többi ember tudatos lény, de ez is csupán feltételezés. Az emberek között nincsen arra nézve általános megegyezés, hogy milyen lehet a nem emberi egyedek, például a magasabb rendű állatok tudata. Vegyük példának okáért az állatjogi vitákat, amelyek végső soron arról szólnak, vajon az állatok tudatos lények vagy csak „ösztönös” kvázigépek. A téma még ellentmondásosabbá válik majd a jövő nem biológiai entitásait illetően, amelyek még az állatokénál is emberszerűbb viselkedésről és intelligenciáról tesznek tanúbizonyságot.

A jövő gépei valójában még a mai embereknél is emberszerűbbek lesznek. Ha paradoxonnak tűnik a megállapítás, gondoljunk csak bele, hogy az emberi gondolkodás nagy része szűk látókörű és származékos! Mindannyian csodáljuk Einstein abbéli képességét, hogy egy gondolatkísérlettől eljutott az általános relativitáselméletig, vagy Beethovent, aki olyan szimfóniákat képzelt el, amelyeket nem hallott. Ám a legmagasabb szintű emberi gondolkodás ezen példái ritkák. (Szerencsére meg tudtuk őrizni ezeket a tünékeny pillanatokat, és ez olyan lényeges tulajdonságunk, ami elválasztotta az embert a többi állattól.) A jövőbeli, főként nem biológiai ember mérhetetlenül intelligensebb lesz, és az emberi gondolkodás imént említett kifinomultabb tulajdonságait sokkal nagyobb mértékben bírja majd.

Hogyan érthetjük meg tehát a majdani nem biológiai intelligencia tudatát? Gyakorlati szempontból el kell fogadnunk azt a kijelentését, hogy tudatos lény. Először is: „ők” mi leszünk, így nem különül el élesen a biológiai és nem biológiai intelligencia. Továbbá ezek a nem biológiai lények rendkívüli intelligenciával bírnak majd, és képesek lesznek meggyőzni más embereket (biológiai, nem biológiai, vagy a köztes életformákat) arról, hogy tudatosak. Rendelkeznek majd az összes kifinomult érzelmi bizonyítékkal, amelyek ma meggyőznek minket arról, hogy az emberek tudatos lények. Képesek lesznek megnevettetni és megríkatni más embereket. És dühbe gurulnak, ha a többiek nem fogadják el az állításaikat. Ám ez alapvetően politikai és pszichológiai jóslat, nem holmi filozófiai érv.

Én azokkal értek egyet, akik szerint a szubjektív tapasztalás nem létezik, vagy nem lényeges tulajdonság, és mint ilyen, biztonságosan figyelmen kívül hagyható. Annak kérdése, hogy kicsoda vagy micsoda tudatos, illetve, hogy milyen a mások szubjektív élményeinek természete, alapvetően meghatározzák az etikáról, erkölcsiségről és törvényről alkotott elképzeléseinket. A jogrendszerünk nagyjából a tudat gondolatára épül, komoly hangsúlyt fektetve egy másik (tudatos) embernek szenvedést – egy kiváltképp fájdalmas tudati élményt – okozó cselekedetekre, valamint az olyanokra, amelyek megszakítják egy másik ember tudatos tapasztalását (például gyilkosság által).

Vegyes érzelmekkel tekintünk az állatok azon tulajdonságára, hogy képesek szenvedni, amit a törvényhozás is jól példáz. Vannak törvényeink az állatokkal szemben elkövetett kegyetlenségek ellen, amelyekben nagyobb hangsúlyt kapnak az intelligensebb állatok, például a főemlősök (bár úgy tűnik, becsukjuk a szemünket a nagyüzemi állattenyésztéssel járó nagyfokú állati szenvedés előtt, de ez egy másféle értekezés lapjaira tartozik).

Azt akarom mondani, hogy nem tudjuk biztonságosan sutba dobni a tudat kérdését, mint valami udvarias beszélgetésbe illő filozófiai problémát, hiszen az a társadalom jogi és erkölcsi alapjainak központi kérdése. A vita új színezetet nyer majd, amikor egy gép – egy nem biológiai intelligencia – meggyőzően tud érvelni arról, hogy vannak érzései, amelyeket mindenkinek tiszteletben kell tartania. Ha egyszer képesek lesznek humorral fűszerezve előadni ezt – ami kiváltképp lényeges tulajdonság, ha másokat meg akarunk győzni emberi mivoltunkról –, valószínű, hogy megnyerik a vitát.

Úgy hiszem, a jogrendszerünk tényleges változását elsősorban a tárgyalótermek felől, mintsem a törvényhozástól várhatjuk, hiszen a peres eljárások gyakran maguk idézik elő ezeket a változásokat. Az eljövendő átalakulás előjeleként Martine Rothblatt, a Mahon, Patusky, Rothblatt & Fisher ügyvédje 2003. szeptember 16-án benyújtott egy próbaindítványt egy cég ellen, hogy megakadályozza egy tudatos komputer kikapcsolását. Az indítványt a Nemzetközi Ügyvédi Kamara konferenciájának biokibernetikai ülésén tartott próbaperen tárgyalták meg.^{664}

A szubjektív tapasztalás bizonyos járulékos tulajdonságai mérhetők (például az objektíven mérhető neurológiai tevékenység egyes mintáit követhetjük bizonyos szubjektív élményekről szóló, objektíven igazolható beszámolók segítségével, mint amilyen egy hang észlelése). Azonban objektív mérési módszerekkel nem tudunk behatolni a szubjektív tapasztalás magjába. Mint az első fejezetben már említettem, a tudomány alapját képező, harmadik személyű „objektív” élmény és a tudat szinonímájának számító első személyű „szubjektív” élmény közötti különbséggel van dolgunk.

Gondoljunk csak bele: nem vagyunk képesek igazán megtapasztalni mások szubjektív élményeit! A 2029-es élménysugárzó technológia csak arra teszi majd képessé egy személy agyát, hogy átélje egy másik személy érzületeit (és esetleg az érzelmek valamely neurológiai származékát, illetve a tapasztalás egyéb aspektusait), de még mindig nem tudja majd közvetíteni ugyanazokat a belső tapasztalásokat, amelyeket az élményt közvetítő személy átél, mert a saját agya különbözik az adott személyétől. Nap mint nap megismerkedünk a mások tapasztalatairól szóló beszámolókkal, és talán még empátiát is érzünk válaszként a belső állapotaikból eredő viselkedésükkel kapcsolatban. Ám mivel csak ezen személyek viselkedését ismerhetjük meg, csupán elképzelhetjük szubjektív élményeiket. Tekintve, hogy a tudat kihagyásával is lehet tökéletesen összefüggő tudományos világnézetet felállítani, egyes gondolkodók arra jutottak, hogy a tudat mindössze illúzió.

Jaron Lanier, a virtuális valóság úttörője (az általa „kibernetikus totalizmusnak” nevezett gondolkodásmód ellenében írott értekezésének – amely One Half of a Manifesto [Egy fél kiáltvány] címmel jelent meg – hat pontja közül a harmadikban) azok mellett érvel, akik szerint „a szubjektív tapasztalás nem létezik, vagy lényegtelen, hiszen egyfajta külső, perifériális hatás”.^{665} Mint már hangsúlyoztam, nem feltételezhetünk olyan eszközt vagy rendszert, amely határozottan kimutathatná egy egyén szubjektivitását (tudatos tapasztalását).

Bárminemű ilyen eszközt filozófiai előfeltevések terhelnének. Bár Lanier értekezésének nagy részével nem értek egyet (lásd A szoftveres kritika cím alatt a kilencedik fejezetben), ebben az egy kérdésben egyezik a véleményünk, és még a csalódottság érzését is el tudom képzelni (és együtt érzek vele!), amit a magamfajta „kibernetikus totalisták” kijelentései láttán érez (nem mintha elfogadnám a rólam adott jellemzését).^{666} Lanierhez hasonlóan még azok szubjektív tapasztalását is el tudom fogadni, akik szerint a szubjektív tapasztalás, mint olyan, nem létezik.

Pontosan azért, amiért objektív mérés és elemzés (tudomány) útján nem tudjuk tökéletesen megválaszolni a tudat kérdését, a filozófia kritikai szerepe felértékelődik. A tudat a legfontosabb ontológiai kérdéssé válik. Hiszen ha igazán el tudnánk képzelni egy világot, amelyben nincsen szubjektív tapasztalás (egy világot, amelyben csak kavargó anyag van, de nincsen tudatos entitás, amely megtapasztalná azt), annak a világnak ennyi erővel nem is lenne szükséges léteznie. Egyes, keleti (például a buddhista szemléletmód egyes iskoláiban), illetve nyugati (különösképpen a kvantummechanika szemlélőalapú értelmezéseiben) filozófiai hagyományokban pontosan így tekintenek a világra.

 

RAY: Vitát nyithatunk arról, milyen lények tudatosak, vagy lehetnek tudatosak. Vitázhatunk arról, vajon a tudat emergens tulajdonság, vagy valami meghatározott biológiai vagy egyéb mechanizmus okozza. Azonban van még egy rejtély a tudattal kapcsolatban, ami talán a legfontosabb mind közül.

MOLLY 2004: Csupa fül vagyok.

RAY: Nos, még ha azt feltételezzük is, hogy minden tudattal rendelkezőnek tűnő ember ténylegesen tudattal rendelkezik, az én tudatom miért pont ehhez a bizonyos személyhez, hozzám kapcsolódik? Miért vagyok tudatában ennek a bizonyos személynek, aki gyerekként Tom Swift Jr. könyveket olvasott, majd találmányokkal foglalkozott, könyveket ír a jövőről és így tovább? Minden reggel, amikor felébredek, erről a bizonyos személyről vannak élményeim. Miért nem vagyok, mondjuk, Alanis Morissette, vagy valaki egészen más?

SIGMUND FREUD: Hmm, tehát Alanis Morissette szeretne lenni?

RAY: Igen érdekes feltevés, de valójában nem ez a lényeg.

MOLLY 2004: Mit akarsz mondani? Nem értem.

RAY: Miért vagyok tudatában eme bizonyos személy élményeinek és döntéseinek?

MOLLY 2004: Azért, te butus, mert ez vagy te.

SIGMUND: Úgy tűnik, van valami önben, ami kiváltja a saját nemtetszését. Meséljen róla!

MOLLY 2004: Korábban Ray azt mondta, egészében véve nem szeret ember lenni.

RAY: Nem mondtam, hogy nem szeretek ember lenni. Azt mondtam, nem tetszenek 1.0-s verziószámú testem korlátai, problémái és karbantartási nehézségei. De ez mind nem tartozik ahhoz, amit mondani akarok.

CHARLES DRAWIN: Az érdekli, hogy ön miért éppen ön? Ez merő szószaporítás, nincs mit beszélni róla.

RAY: Mint oly sok a tudat igazán „nehéz” problémáinak kifejezésére tett próbálkozás, az én mondanivalóm is értelmetlennek tűnik. De ha érdekel valakit, elmondhatom, mi foglalkoztat valójában: hogy miért vagyok folyamatosan tudatában eme bizonyos személy élményeinek és érzéseinek? Mások tudatát csak elfogadni tudom, de nem érzékelem más emberek tapasztalását, legalábbis nem közvetlenül.

SIGMUND: Most már kezd tisztulni a kép. Nem érzékeli mások tapasztalását? Beszélt valaha valakivel az empátiáról?

RAY: Nézze, most rendkívül személyes értelemben használom a tudat kifejezést!

SIGMUND: Ez az, folytassa csak!

RAY: Az egész valójában remekül példázza, mi történik legtöbbször, amikor az emberek a tudatról akarnak beszélgetni. A beszélgetés elkerülhetetlenül elkanyarodik egy másik irányba, például a pszichológia, a viselkedéstan, az intelligencia vagy a neurológia felé. Ám engem valójában az a rejtély érdekel, hogy miért vagyok ez a bizonyos személy, aki vagyok.

CHARLES: Tudja, valójában ön hozza létre azt a személyt, akivé válik.

RAY: Igen, ez igaz. Mint ahogy az agyunk is létrehozza a gondolatainkat, a gondolataink létrehozzák az agyunkat.

CHARLES: Tehát létrehozta magát, és ezért az, aki, hogy így fejezzem ki magam.

MOLLY 2104: 2104-ben ezt nagyon is a bőrünkön érezzük. Nem biológiai lényként képes vagyok bármikor megváltoztatni magamat. Mint már korábban is megbeszéltük, ha úgy tartja kedvem, gondolatmintáimat össze tudom vegyíteni valaki máséval, és létrehozok egy kevert identitást. Elég mély élmény tud lenni.

MOLLY 2004: Nos, kedves jövőbeli Molly kisasszony, ezt mi is csináljuk a primitív 2004-es évben. Úgy hívjuk, szerelem.

 

Ki vagyok? Mi vagyok?

 

„Miért vagy te te?”

(A YRUU mozaikszóban [Young Religious Unitarian Universalists – Fiatal Vallásos Unitárius Univerzalisták] elrejtett kérdés. Ebben a szervezetben tevékenykedtem fiatalkoromban, az 1960-as években. [Akkoriban LRY-nak, Liberal Religious Youthnak

– Liberális Vallásos Fiataloknak neveztük magunkat]).

 

„Amit keresel, az figyeli lépteidet.”

(Assisi Szent Ferenc)

 

„Túl sok mindent nem tudok.

Tudom, amit tudok, ha érted, hogy értem.

A filozófia duma a zabpelyhes dobozon.

A vallás mosoly a kutyaprofilon…

A filozófia séta a csúszós köveken.

A vallás fényforrás a ködben…

Ami vagyok, az vagyok.

Te az vagy, ami vagy, vagy mi?”

(Edie Brickell: What I Am – Ami vagyok)

 

„A szabadság az a képesség, hogy örömmel teszem, amit tennem kell.”

(Carl Jung)

 

„A kvantumfizikus által emlegetett véletlen nem egyenlő a Szent Ágoston-i erkölcsi szabadsággal.”

(Norbert Wiener)^{667}

 

„Valami hagyományos halálnem helyett azt szeretném, ha néhány barátommal együtt eltennének egy hordócska madeirában, amíg egyszer csak kedves országom napmelege visszaszólít az életbe! De minden valószínűség szerint túl kevéssé fejlett évszázadban élünk, és a tudomány gyermekkora túlontúl friss emlék még ahhoz, hogy saját korunkban meglássuk, miként érik meg egy efféle mesterség.”

(Benjamin Franklin, 1773)

 

Létezik egy másik, a tudattal kapcsolatos kérdés is: a saját identitásunk. Korábban tárgyaltam annak lehetőségét, miként tudnánk feltölteni egy egyén elméjének mintáit – a tudását, a képességeit, a személyiségét, az emlékeit – egy másik szubsztrátumba. Bár az új entitás éppen úgy cselekedne, mint én, a kérdés fennáll: valóban én lennék az?

A radikális életmeghosszabbítás néhány forgatókönyve tartalmazza a testünkből és agyunkból álló rendszerek és alrendszerek újratervezését és újbóli felépítését. Ha részt veszek egy efféle rekonstrukciós folyamatban, közben elveszítem magamat? Az elkövetkező néhány évtizedben ez a kérdés is úgy jár majd, mint az előző probléma: évszázados filozófiai dialógusból sürgető, gyakorlati aktualitássá lép elő.

Ki is vagyok én? Talán csak egy minta, hiszen folyamatosan változom? Mi van, ha valaki lemásolja ezt a mintát? Az eredeti leszek és/vagy a másolat? Talán nem vagyok más, mint zagyva anyag – azaz a testemet és agyamat felépítő, egyszerre rendezett és kaotikus molekulahalmaz.

De van valami gond ezzel az állásponttal. A testem és agyam által alkotott meghatározott részecskehalmaz valójában teljességgel különböző azoktól az atomoktól és molekuláktól, amelyekből kis idővel ezelőtt felépültem. Tudjuk, hogy legtöbb sejtünk hetek leforgása alatt megújul, és még a viszonylag hosszú ideig külön sejteket alkotó neuronjaink is havonta lecserélik minden alkotómolekulájukat.^{668} Egy mikrotubulus (a neuron szerkezetét felépítő fehérjerost) felezési ideje körülbelül tíz perc. A dendritekben található aktinrostok körülbelül negyven másodpercenként cserélődnek. A szinapszisokat működtető fehérjék körülbelül óránként megújulnak. A szinapszisokban lévő NMDA-receptorok pedig viszonylag hosszú ideig – öt napig – maradnak a szervezetben.

Így hát teljesen más anyagból vagyok, mint egy hónappal ezelőtt, és csupán az anyag elrendezésének a terve állandó. A minta is változik, de lassan és folyamatosan. Olyan vagyok, akár a minta, amit a víz rajzol a folyóba, amikor átszalad a kövek között. A víz valódi molekulái minden ezredmásodpercben lecserélődnek, de a minta órákig, vagy akár évekig megmarad.

Ezért hát talán azt kell mondanunk, hogy az idő során fennmaradó anyag- és energiamintákból állok. Ám ezzel a definícióval is van egy kis probléma, hiszen végül fel tudjuk majd tölteni ezt a mintát és sokszorosítani tudjuk a testemet és agyamat a pontosság olyan magas fokáig, hogy a másolat megkülönböztethetetlen lesz az eredetitől (azaz a másolat átmenne egy „Ray Kurzweil” Turing-teszten). Így hát a másolat ugyanazt a mintát használja majd, mint én. Az lehet az ellenvetés, hogy nem sikerülhet minden részletet helyesen eltalálni, de idővel az idegi és testi másolatok létrehozására irányuló kísérleteink megoldása és pontossága ugyanazzal az exponenciális gyorsasággal javul majd, amely minden információs technológiát irányít. Végül képesek leszünk megragadni és reprodukálni jól felismerhető idegi és fizikai részletekből álló mintánk, és tesszük ezt a kívánt pontossággal.

Bár a másolat mintája ugyanaz lenne, mint az enyém, nehéz volna azt állítani, hogy a másolat én vagyok, hiszen még én is léteznék ugyanakkor. Álmomban is letapogathatna és lemásolhatna valaki. Ha ez a személy reggel azzal fogadna, hogy: „Jó híreim vannak, Ray, sikeresen átültettük egy tartósabb szubsztrátumba, így a régi testére és agyára nincs többé szükségünk”, talán nem értenék vele egyet.

Ha a gondolatkísérletet vesszük, egyértelmű, hogy bár a másolat éppen úgy néz ki és éppen úgy cselekszik, mint én, a másolat mindazonáltal nem én vagyok.

Még csak nem is kell tudnom, hogy a másolat elkészült. Bár az én emlékeimmel rendelkezne és emlékezne rá, hogy ő valamikor én voltam, Ray 2-nek keletkezési idejétől számítva saját egyedi élményei lennének, és a valósága egyre inkább eltérne az enyémtől.

Ez a gondolatmenet igen erőteljesen megjelenik a krionikában. (Azaz egy frissen elhunyt ember lefagyasztás általi tartósításában. E módszernek a célja a későbbi „újraélesztés” egy olyan korban, amikor már létezik technológia a haldoklási folyamat korai szakasza, a fagyasztásos tartósítás és a halált okozó betegség által okozott károsodások visszafordítására.)

Ha feltételezzük, hogy a „tartósított” személyt végül újraélesztik, a javasolt módszerek nagy része azt sugallja, hogy az újraélesztett személyt új anyagokból „újra felépítik”, valamint radikálisan újszerű, neuromorf (az idegrendszer szerkezetével megegyező) rendszerrel látják el.

Így az újraélesztett személy gyakorlatilag „Ray 2”-vé válik (azaz valaki mássá lesz).

Kövessük egy kicsit tovább ezt a gondolatmenetet! Egykettőre kiderül, hogy egy dilemmába ütközünk. Amennyiben lemásolnak engem, majd megsemmisítik az eredetit, azzal nekem végem, hiszen ahogyan már fentebb láttuk, a másolat nem én vagyok. Ha a másolat meggyőzően játssza el a szerepemet, senkinek sem tűnik majd fel a különbség, mindazonáltal én nem létezem többé.

Vegyünk egy olyan esetet, amikor az agyam egy kicsiny részét annak neuromorf megfelelőjére cserélik!

Még mindig itt vagyok: a műtét sikerrel járt (egyébiránt a nanobotok ezt orvosi beavatkozás nélkül is elvégzik majd).

Már ismerünk ilyen embereket, például olyanokat, akik cochleáris implantátummal rendelkeznek, Parkinson-kór elleni beültetést kaptak és így tovább.

Most cseréljük ki az agyam egy másik részét! Jó, még mindig itt vagyok… aztán újra… A folyamat végén még mindig önmagam vagyok.

Soha nem is létezett „régi Ray” és „új Ray”, ugyanaz vagyok, aki azelőtt voltam. Senki sem fedezte fel, hogy eltűntem, még én magam sem.

Ray fokozatos lecserélése Ray-t eredményez, így a tudat és az identitás megőrződni látszik.

A fokozatos csere esetén azonban nem beszélhetünk a régi én és az új én egyidejűségéről. A folyamat végén az új énem megfelelőjét kapjuk (azaz Ray 2-t), és nem a régi énemet (Ray 1-et). Így a fokozatos csere is a vesztemet jelenti. Fel kell tehát tennünk a kérdést: mely ponton lett a testemből és agyamból valaki más?

Megint másrészről azonban (lassan kifogyunk a filozófiai részekből), amint azt a kérdésfeltevés elején hangsúlyoztam, énem folyamatos lecserélése valójában a mindennapi biológiai folyamataim részét képezi. (Ez a csere mellesleg nem is kifejezetten fokozatos, hanem inkább ugrásszerű.) Összegzésünk alapján tehát az egyetlen állandó dolog velem kapcsolatban az anyag és energia térbeli és időbeli mintája. Ám a fenti gondolatkísérlet rámutat, hogy a fokozatos lecseréléssel én akkor is eltűnök, ha közben a mintám megmarad. Lehetséges, hogy van valaki, aki folyamatosan lecserél engem, olyasvalakire, aki csak nagyon úgy tűnik, mintha a pár másodperccel korábbi én lennék?

És megint csak visszatérünk a kérdéshez: ki vagyok? Ez a legvégső ontológiai kérdés, amelyet gyakran a tudat problémájának nevezünk. Tudatosan (a szóvicc szándékos) első személyben fogalmaztam meg a kérdést, mert a kérdés természete így kívánta. Nem lehet harmadik személyben feltenni. Tehát a kérdésem nem pontosan az, hogy „ki vagy te?”. Mindazonáltal, nyájas olvasó, te is felteheted magadnak ezt a kérdést.

Amikor az emberek a tudatról beszélnek, gyakran a tudat viselkedéstani és neurológiai megfelelőiről vitáznak (például, hogy képes-e egy entitás teljes önreflexióra). Ám ezek harmadik személyű (objektív) kérdések, és semmi közük sincsen ahhoz, amit David Chalmers a tudat „fogós kérdésének” nevez: hogyan következhet az anyagból (az agyból) valami látszólag anyagtalan, mint a tudat?^{669}

Azt, hogy egy entitás tudatos- e, vagy sem, csak az adott entitás tudhatja. A tudat neurológiai megfelelői (mint az intelligens viselkedés) és ontológiai valósága közti különbség megegyezik az objektív és szubjektív valóság különbségével. Ezért nem tudunk kitalálni olyan objektív tudatdetektort, amely nem filozófiai feltételezések alapján dolgozik.

Mélyen hiszek benne, hogy mi, emberek egyszer elfogadjuk a nem biológiai lényeket tudatosnak, mert a nem biológiai lények végül minden olyan kifinomult tulajdonsággal rendelkeznek majd, amelyekkel az emberek ma bírnak, és amelyeket az érzelmi és egyéb szubjektív tapasztalásokhoz kapcsolunk. Ám annak ellenére, hogy képesek leszünk azonosítani ezeket a kifinomult tulajdonságokat, nem nyerünk bebocsátást a mögöttük rejlő tudatba.

Elismerem, önök közül sokan tudatos lénynek tűnnek a szememben, de nem szabad meggondolatlanul hinnem a benyomásaimnak. Talán valójában egy szimulált világban élek, amelynek önök mind a részei.

Vagy talán csak az önökről alkotott emlékeim léteznek, és a valós élmények soha nem történtek meg.

Vagy az is lehet, hogy most csupán emléknek látszó gondolatok előhívását érzékelem, de sem az élmények, sem a róluk alkotott emlékek nem valósak. Ugye, értik?

A fenti dilemmák ellenére személyes filozófiámat továbbra is a „mintaizmusra” építem, azaz arra az elgondolásra, hogy én alapvetően egy időben létező minta vagyok. Egyben fejlődő minta is, és befolyásolni tudom a mintám fejlődését. A tudás minta, ami különbözik a puszta információtól, és a tudás elvesztése nagy tragédia. Így egy személy elvesztése a legnagyobb tragédia.

 

MOLLY 2004: Ami engem illet, elég egyértelmű, hogy én ki vagyok – alapvetően ez a test és agy, amelyek legalább ebben a hónapban kifejezetten jó formában vannak.

RAY: És mi a helyzet az emésztőcsatornádban lévő étellel, amely az erjedés különböző szintjein leledzik?

MOLLY 2004: Na jó, azt is vegyük hozzá. Egy része beépül az énembe, de egyelőre még nem folyamodtak a „Molly része” klubtagságért.

RAY: Nos, a testedben lévő sejtek kilencven százaléka nem a saját DNS-edet tartalmazza.

MOLLY 2004: Valóban? Akkor kiét?

RAY: A biológiai embereknek körülbelül tízbillió sejtje tartalmazza a saját DNS-üket, de ezenkívül él még úgy százbillió mikroorganizmus is az emésztőcsatornában, főként baktériumok.

MOLLY 2 004: Nem túl bizalomgerjesztő. És mindre szükség van?

RAY: Valójában mind a Mollyt életben és egészségben tartó sejtek társadalmának tagjai. Egészséges bélbaktériumok nélkül nem maradhatnánk életben. Amennyiben a bélflórád egyensúlyban van, ezek szükségesek az egészséges élethez.

MOLLY 2004: Rendben, de én mégsem tartom őket az énem részének. Sok olyan dolog van, amitől függ az egészségem. Például a házam és az autóm, amelyeket ennek ellenére nem tartok az énem részének.

RAY: Oké, hagyjuk ki a bélrendszer teljes tartalmát, baktériumokkal együtt! Ez megegyezik azzal a képpel, amit a tested lát rólad. Hiába van a bélcsatorna fizikailag a testen belül, a test külső dolognak látja azt, és gondosan megszűri az emésztőcsatornából a véráramba kerülő anyagokat.

MOLLY 2004: Minél többet gondolkodom azon, ki vagyok, egyre inkább olyanná válok, mint Jaron Lanier „empátiaköre”.

RAY: Nocsak, ez érdekes!

MOLLY 2004: Alapvetően arról van szó, hogy az általam „én”-nek tartott valóság nem egyértelműen körülhatárolható. Nem csak a testemről van szó. Kevéssé azonosítom magam, mondjuk, a lábujjaimmal, és a legutóbbi beszélgetésünk óta a beleim tartalmával még kevésbé.

RAY: Ez érthető. De ha az agyunkra gondolunk, az ott történő dolgoknak is csupán egy kis szeletét ismerjük.

MOLLY 2004: Igaz, hogy vannak az agyamnak olyan részei, amelyek mintha valaki máséi lennének, vagy legalábbis valahol másutt lennének. A tudatos énem figyelme elé tolakodó gondolatok és álmok gyakran mintha valami egész más helyről érkeznének. Nyilvánvalóan az agyamból kerülnek elő, de nekem nem úgy látszik.

RAY: Vagy fordítva: a fizikailag távol lévő szeretteink olyan közel állnak hozzánk, hogy szinte a részeinknek érezzük őket.

MOLLY 2004: Az énem határai egyre inkább elmosódnak.

RAY: Várd csak ki a végét, amikor már túlnyomórészt nem biológiai lények leszünk! Akkor kedvünkre összevegyíthetjük a gondolatainkat és gondolkodásunkat, és a határok még kevésbé látszanak majd tisztán.

MOLLY 2004: Ez egész jól hangzik. Tudod, bizonyos buddhista filozófiák kihangsúlyozzák, mennyire nincsenek alapvető határok az emberek között.

RAY: Mintha csak a szingularitásról beszélnének!

 

A szingularitás mint transzcendencia

 

„A modernitás nézőpontjából az emberiség alacsonyabb rendű életformából fejlődött ki – az élet a mocsokban kezdődik, és az intelligenciával végződik –, míg a hagyományos kultúrák szerint felsőbbrendű elődöktől származik. Az antropológus Marshall Sahlins megfogalmazásában: »Mi vagyunk az egyedüliek, akik szerint az emberszabású majmoktól származunk. Mindenki más meg van győződve róla, hogy az őseink istenek voltak.«”

(Huston Smith)^{670}

 

„Egyes filozófusok szerint a filozófia az, amit addig alkalmazunk egy problémára, amíg az elég világossá nem válik a tudomány megoldásai számára. Mások úgy tartják, hogy amennyiben egy filozófiai probléma empirikus módszerekkel is megoldható, az valójában sohasem volt filozófiai jellegű.”

(Jerry A. Fodor)^{671}

 

A szingularitás egy az anyagi világban bekövetkező eseményt jelöl, a biológiai evolúcióval kezdődő és az ember által irányított technológiai evolúción át fejlődő folyamat következő, szükségszerű lépését.

Ám éppen az anyag és energia világában tapasztaljuk meg azt a transzcendenciát, amellyel az emberek legfőképpen a vallásos életet jellemzik. Vegyük számba a fizikai világban megnyilvánuló spiritualitás természetét!

Hol is kezdjem? Mondjuk a vízzel? Elég egyszerű vegyület, de figyeljük csak meg megannyi gyönyörű megnyilvánulási formáját: amint patak formájában végtelen számú, változó mintában zúg a kövek között, aztán kaotikus zuhatagban omlik alá (mindezt egyébként jól látom az irodaablakomból); hogy az égen vonuló felhők fodrozódó mintáit, a hegyen elfekvő hótakarót, vagy egyetlen hópihe nyugalmat sugárzó, rendezett felépítését már ne is említsem! Vagy vegyük Einstein leírását a pohárban lévő víz összeolvadó rendjéről és rendezetlenségéről (más szóval a Brown-féle mozgás ellenőrző kísérletét)!

De a biológiai világ egyéb mintáit is szemügyre vehetjük: például a DNS spiráljainak bonyolult táncát a mitózis alatt. Vagy gondoljuk meg, milyen kedves a fa, amint hajladozik a szélben, és levelei kusza táncot járnak! De ilyen a mikroszkóp lencséje alatt sürgő-forgó világ is. A transzcendencia mindenütt jelen van.

Úgy érzem, rövid magyarázattal tartozom a „transzcendencia” szót illetően. „Transzcendens” az, ami „meghalad” egy bizonyos szintet, de ezzel együtt nem kell elfogadnunk azt a finomkodó dualista nézőpontot, miszerint a valóság transzcendens szintjei (mint például a spirituális szint) nem e világról valók. A minták erejével is „meghaladhatjuk” a materiális világ „hétköznapiságát”.

Bár sokan materialistának tartanak, én „mintaistaként” tekintek magamra. Hiszem, hogy az ember a minták folyamatban megmutatkozó hatalma által érheti el a transzcendenciát. Mivel az anyag, amiből vétettünk, hamar lecserélődik, csak a mintánk transzcendens ereje maradandó.

A minták tartóssága meghaladja az explicite önmagukat sokszorosító rendszerekét, például a szerves élőlényeket és az önsokszorosító technológiákat. A minták maradandósága és hatalma révén létezik az élet és az intelligencia. A minta sokkal fontosabb, mint az azt felépítő anyag.

A véletlenszerű ecsetvonások a vásznon csak festékként értelmezhetők. Ám amikor a megfelelő módon rendezzük el őket, meghaladják puszta anyagi létüket, és művészetté válnak. A véletlenszerű zenei hangok csupán zajok. Ha „ihlet” hatása alatt sorokba rendezzük őket, zenét kapunk. Az összetevők halmaza csupán jegyzék. Amennyiben újszerű módon igazítjuk el őket, egy szoftver (egy újabb minta) hozzáadásával, létrejön a technológia „varázsa” (transzcendenciája).

Habár egyesek a transzcendencia alatt kizárólag a „spiritualitást” értik, a transzcendencia a valóság minden szintjét érinti: a természet alkotásait, a magunkfajta lényeket ugyanúgy, mint saját alkotásainkat a művészet, a kultúra, a technológia, az érzelmi és vallási kifejezés területein. Az evolúció a minták világában zajlik, és az evolúciós folyamat során mindenekelőtt a minták mélysége és sorrendje változik. Evolúciónk betetőzéseként a szingularitás fogja elmélyíteni a transzcendencia mindezen megjelenési formáit.

A „spirituális” szó másik jelentése az, hogy „spiritusszal, azaz lélekkel rendelkező”, más szóval tudatos.

Sok filozófiai és vallási hagyomány a tudatot – a személyesség trónját – tekinti valósnak. A buddhista ontológiák közös nevezője a szubjektív – tudatos – élmény, ami szerintük a fizikai vagy objektív jelenségekből álló májával (illúzióval) szemben az egyetlen igazi valóság.

Ebben a könyvben a tudatról felsorakoztatott érveimmel a tudat következő nyugtalanító és paradox (épp ezért mélyenszántó) tulajdonságát kívánom bemutatni: miként lehet, hogy egy adott feltételezés (azaz, hogy az elmém másolatában jelen van vagy nincsen jelen a tudatom) végeredményben pont egy homlokegyenest ellenkező értelmezéshez vezet.

Azt feltételezzük, hogy az emberek tudatos lények, legalábbis amikor annak látszanak. A másik oldalon viszont azt feltételezzük, hogy az egyszerű gépek nem rendelkeznek önálló tudattal. A kozmológiai értelemben vett univerzum inkább gépként, mint tudatos lényként működik. Ám amint azt az előző fejezetben láttuk, a körülöttünk lévő anyag és energia egyszer majd megtelik ember–gép-civilizációnk intelligenciájával, tudásával, kreativitásával, szépségével és érzelmi intelligenciájával (például a szeretet képességével). Akkor civilizációnk majd kifelé tágul, isteni intelligenciával ruház fel minden általunk megérintett ostoba anyagot és energiát – transzcendens anyaggá és energiává alakítva azokat. Bizonyos értelemben tehát a szingularitás végül áthatja a világegyetemet lélekkel.

Az evolúció nagyobb komplexitás, nagyobb elegancia, nagyobb tudás, nagyobb intelligencia, nagyobb szépség, nagyobb kreativitás és a szeretethez hasonló kifinomult tulajdonságok növelése felé irányul. Minden monoteista hagyomány ezekkel a tulajdonságokkal írja le Istent, csak felső határ nélkül: végtelen tudás, végtelen intelligencia, végtelen szépség, végtelen kreativitás, végtelen szeretet és így tovább. Természetesen még az evolúció egyre gyorsuló gyarapodása sem éri el a végtelen szintjét, ám exponenciális robbanása folytán gyorsuló ütemben halad a végtelen irányába. Így hát az evolúció mindenképpen az Isten eme koncepciója felé tart, akkor is, ha sohasem érheti el ezt az ideált. Ezért hát gondolkodásunk felszabadítása a biológiai forma szűk korlátai alól alapvetően spirituális vállalkozás.

 

MOLLY 2004: Tehát hiszel Istenben?

RAY: Hát, Isten egy ötbetűs szó – és egy rendkívüli erejű mém.

MOLLY 2004: Tudom, hogy létezik ez a szó és a fogalom. De valami olyanra utal, amiben hiszel?

RAY: Az emberek sok mindent értenek alatta.

MOLLY 2004: Te hiszel azokban a dolgokban?

RAY: Nem lehetséges hinni mindazokban a dolgokban: Isten egy mindenható, tudatos személy, aki vigyáz ránk, egyezségeket köt és néha jócskán méregbe gurul. Vagy Ő – Az – egy mindent átható életerő, ami minden szépség és kreativitás alapja. Vagy Isten megteremtett mindent, és aztán visszalépett a színfalak mögé…

MOLLY 2004: Értem, de hiszel-e valamelyikben?

RAY: Hiszem, hogy az univerzum létezik.

MOLLY 2004: Várjunk csak: ez nem hit kérdése, hanem tudományos tény!

RAY: Valójában nem tudhatom biztosan, hogy a saját gondolataimon kívül bármi más létezik.

MOLLY 2004: Na jó, értem én, hogy ez a filozófiai fejezet, de az ember olvashat olyan tudományos munkákat – több ezernyit –, amelyek megerősítik a csillagok és galaxisok létezését. És ezek a galaxisok alkotják azt, amit mi világegyetemnek hívunk.

RAY: Igen, hallottam róla, és emlékszem, hogy magam is olvastam néhány ilyen tanulmányt, de nem tudom, hogy ezek a dolgozatok csakugyan léteznek-e, vagy a dolgok, amelyekre utalnak, valóban léteznek-e a gondolataimon kívül is.

MOLLY 2004: Tehát nem fogadod el az univerzum létezését?

RAY: Nem erről van szó: csak annyit mondtam, hogy elfogadom a létezését, ám felhívtam rá a figyelmet, hogy az egész mindössze attól függ, hiszek-e benne. Az én személyes döntésem kérdése.

MOLLY 2004: Rendben, de én azt kérdeztem, hiszel-e Istenben?

RAY: Ismétlem: az „Isten” egy szó, ami alatt az emberek különböző dolgokat értenek. A kedvedért mondhatjuk, hogy Isten a világegyetem, és én azt állítottam, hogy hiszek a világegyetem létezésében.

MOLLY 2004: Isten csak a világegyetemmel lenne egyenlő?

RAY: Csak? Azért az univerzum elég nagy dolog ahhoz, hogy a „csak” szóval illessük. Ha elhisszük, amit a tudomány tanít – és én azt állítottam, elhiszem –, nem tudunk az univerzumnál nagyobb jelenséget elképzelni.

MOLLY 2004: Valójában sok fizikus szerint a világegyetemünk csak egyetlen buborék a nagyszámú univerzumok sorában. De azt akartam mondani, hogy az emberek általában többet értenek az „Isten” szó alatt, mint „csak” az anyagi világot. Néhányan az összes létező dologgal azonosítják Istent, mégis tudattal rendelkezőnek képzelik el. Tehát te egy nem tudatos Isten létezésében hiszel?

RAY: Az univerzum nem tudatos – egyelőre. De egyszer az lesz. Szigorúan véve azt mondhatjuk, ma nagyon kicsiny része tudatos. Ám ez hamarosan megváltozik. Úgy hiszem, az univerzum a hatodik korban isteni intelligenciát ölt, és felébred. Most csak abbéli hitemet szögeztem le, hogy az univerzum létezik. Ha úgy döntünk, hogy elhisszük mindezt, az konkrétan nem hitet ébreszt bennünk, hanem valamiféle tájékozott megértést, ami szintén az univerzum létezését állító tudományra támaszkodik.

MOLLY 2004: Érdekes. Tudod, ez lényegében az ellentéte annak a nézetnek, hogy egyszer létezett egy tudatos teremtő, aki mindent beindított, aztán leköszönt. Alapvetően azt mondod, hogy egy tudatos univerzum a hatodik korszakban „meghajol és bemutatkozik”.

RAY: Igen, ez a hatodik korszak lényege.